Egy egérhez
melyet fészkéből az ekevas kifordított, november 1785.
Félénk, rejtező kis bohó,
Szivecskéd most mint retteg! óh
Ne riadj meg ily könnyedén,
Ne fuss még el,
Nem üzlek, meg nem öllek én
Üsztökémmel.
A természet kötelékit
Az emberek széttépték itt;
Ezért kerülsz te engemet,
Csak e miatt,
Szegény földi testvéredet,
Por-társadat.
Tolvajka vagy, tudom, mivel
Tenéked is csak élni kell:
Egy-két kalász a kévéből
Nem nagy hiány,
Elég marad nekem még föl
Annak hián!
Kis hajlékod romban hever,
Szétdúlt falát szél söpri el.
S hogy újat építs, már ahoz
Nincs zöld fűszál:
Fagyot Deczember napja hoz,
Viharja száll.
Láttad, hogy puszta a mező
S a tél is gyorsan érkező;
Itt reméltél biztos helyet,
Hol megnyughass;
S recscs! összezúzta fészkedet
Az ekevas.
Gazból készült kis rejteked
Sok rágcsálásba van neked :
Most vége már! dult fedelét
Im' elhagyád,
Hogy tűrd a tél havas szelét,
Rideg fagyát.
Nem csak magad vagy, jo egér!
Kinél eszély, gond mit sem ér:
Ember s egér legszebb terve
Gyakran csaló
S öröm helyett bút, keservet
Nyújt a való.
S jobb enyimnél a te véged;
Csak a jelen gyötör téged;
De oh! szemem a multakon
Gyászt szemlél itt
S a jövő, bár nem láthatom,
Aggaszt, rémit.