Egy bolond száz bajt csinál/Tizennyolcadik fejezet

← Tizenhetedik fejezet

Egy bolond száz bajt csinál
szerző: Rejtő Jenő

Tizennyolcadik fejezet

A Daughter Hill-i várban aránylag sokkal vidámabb élet folyt, semmint azt Sir Felix hitte volna. Mindennek az oka egy angol nóta volt, egy régi skót dal, amely arról szólt, hogy bolond, aki bánja, ha eltörik a kecskebőrös dudája.
Valljuk be őszintén, Bob Grace nem bizonyult az első dühében vaskesztyűvel érkező Felix vezér méltó helyettesének. Már a második napon, amikor Sir Arthur nagyon tüsszögött, közölte vele, hogy amennyiben reggel nem fürdik meg a tóban, szemet huny a mulasztás felett. És ki törődik a másik szemével annak, aki az egyiket már behunyja? Sir Arthur nyomban halat rendelt, sok szalonnával, és mert azt nem tiltja a hagyomány, hogy teát igyanak a hal mellé, szalonnát és teát reggelizett, a halat pedig egy óvatlan pillanatban a zsebébe csúsztatta, hogy később eldobja valahol. Mikor azután elfoglalta rendes lakosztályát, már csak egy lépés választotta el a társaságot a tradíciók ápolásából bekövetkező teljes erkölcsi zülléstől.
Sir Evans talált valahol egy igen könnyű, inkább vítőr-, mint kardszerű fegyvert, negyven moulinéja számára. A kriptát látogató hölgytagok között a tizenhét éves Vivienne Pauline volt az, akit az ifjú alvezér térden állva kért, hogy csapják be Felixet, és hagyják abba ezt a hülyeséget. Még sok minden mást is mondott térden állva, de ez nem tartozik ama tényre, hogy azontúl a család hölgytagjai erkölcsmentő ősük szarkofágját csak séta közben keresték fel, és a pontos időt az határozta meg, hogy felkelés után mikorra gyűltek össze valamennyien az induláshoz.
A zsoldosok (a London Touring Club motorosai) kiválóan érezték magukat, annak ellenére, hogy Felix rendelkezései közül kizárólag egyet tartottak meg, hogy nem mozdulnak ki a várból. Viszont a cinteremben, mely rendelkezésükre állt, minden este nagy dáridó folyt. És innen szivárgott szét ez az átkozottan kedves muzsika a skót dudájáról és nem éppen közmondásos gondatlanságáról, e kárba veszett holmija miatt. Ez a melódia, az ódon, kísérteties folyosókon átviháncolva, beszüremlett a vasöklű ősök lovagtermeibe, a kevésbé keményöklű utódok hálóiba és nappalijába, amelynek minden ajtaján már ott ékeskedett - mintha ciánoznának - egy roppant, plakátszerű cédula, Vucli Tóbiás önműködő villamosjegye. (Az önműködés lényege még kísérleti stádiumban volt, de a villamosjegyeket már feltalálta Mr. Vucli, és e helyütt alkalmazta is.)
A zsoldosoknak, mert gyakorlott víkendezők voltak, akadt hegedűjük, fuvolájuk, sőt még szaxofonjuk is, amit az első napokban csak ritkán alkalmaztak, attól tartva, hogy valamelyik ős mégiscsak elveszti a türelmét, és keretéből kitörve, úgy vágja fejbe buzogányával a blaszfémiás hangszer kezelőjét, hogy attól koldul az illető.
A harmadik napon hajnalban azonban többen is úgy látták, hogy a keretekben függő ősök félrecsapott sisakkal velük dalolnak (e hajnalon, talán mondanom sem kell, hogy igen nagy mennyiségű szeszt fogyasztottak már el). Az ifjú alvezér, kinek a rettenthetetlenség kötelessége volt, ekkor merészen felállt az asztalra, és rendületlenül, bár tántorogva, így szólt:
- Aki fél, az nem igazi katona! Gyerünk, elő a szaxofonnal! És ha valamelyik ősnek nem tetszik, azzal, ha kell...
Itt elakadt, és gyorsan leszállt az asztalról, mert az egyik vasvitéz vaspáncélzata nagyot csuklott, és egy lépést tett.
Ijedtségre azonban nem volt ok, mert a páncélzatban Vivienne Pauline bújt el, hogy a várkastély örökös unalmában beálló változatosságot, a zsoldosok dalát élvezze titokban. És hogy ne legyen illetlenség, a másik páncélzatban Anna Emerencia (kit Ellen szerint kétszáz év előtt a mai Trafalgar Square helyén lefejeztek) szintén jelen volt.
Miután a női rokonok jelenléte kiderült, előbújt a sarokban függő medvebőr mögül Sir Arthur is.
- Voltaképpen - magyarázta - hagyományainkhoz tartozik, hogy családunk tagjai a zsoldosokkal egy asztalnál étkeztek és szórakoztak...
Mondhatta volna ehelyett a kisegyszeregyet is, mivel úgysem hallgatott rá senki, hanem rázendítettek, most már szaxofonnal, a demoralizáló nótára. Csak akkor hagyták abba, amikor már ébredt a nap, és egyszer csak az ajtó küszöbén, botjára támaszkodva, megjelent Sir Evans, szigorúan, haloványan, hajlott derékkal, de gőgösen. Nagy csend lett.
- Bocsánat, Sir... - hebegte Bob, látván a többi családtag ijedtségét. - Megkértük Sir Arthurt és a Ladyket, hogy skót nemzeti dalunkat meghallgassák... Voltak oly kegyesek...
Elakadt. Sir Evans mozdulatlanul állt. Majd türelmetlenül kopogott botjával a padlón.
- Ez a hagyományok lábbal tiprása! Engem kellett volna felkérniük! De ha már nem tették.... Micsoda szemtelenség, hogy abbahagyják?! - És még türelmetlenebbül kopogott. - Hát magát akarom én hallgatni vagy azt a nótát?!
Nyomban rázendítettek, és Sir Evans, karosszékében ülve, valamit mormogott magában, vagy az is lehet, hogy utánuk dúdolta a melódiát rozsdás, fakó hangján.

... Másnap délelőtt, mikor Felix megérkezett, hatalmas túrakocsin, elégedetten látta, hogy a Daughter Hill-i vár milyen méltóságteljesen néma és kihalt. Csak az lepte meg kissé, midőn Anton közölte vele, hogy a házban mindenki alszik.
Sir Felix, Mr. Wilkie-vel, a főfelügyelővel és két polgári ruhás rendőrrel, besietett a cinterembe, ahol néhány zsoldos az asztalra dőlve bóbiskolt.
Mire Vucli Tóbiás álmából felébredt, rajta voltak a kézbilincsek, és barátságtalan arcok néztek rá.
- Helló! - kiáltotta a főfelügyelő. - No nézd csak! A Bolond Bill! Azt hittem, Amerikában dolgozol...
- Nem tudom, mit akar tőlem, főfelügyelő úr. Én már régen...
- Te már régen megértél az akasztófára.
Kiderült, hogy Vucli más néven ismert betörő, és már többször menekült a rendőrség elől úgy, hogy hamis igazolvánnyal valamelyik elmegyógyintézetben pihent, ahová bűntársa mint rokont vétette fel. Vucli, illetve Bolond Bill azt tartotta, hogy az elmegyógyintézet biztonságos hely, ahol ritkán van razzia, és sok jó adat birtokába juthat az ember, amelyek révén, ha a "rokon" értük jön, előnyös betörésekre nyílik alkalom. Ez egyszer rajtavesztett. Biztos volt benne, hogy a kint hagyott levél alapján a gyanú ellen Felix nem védekezhet, s így nem is gondolt szökésre, és azt remélte, hogy a család majd visszafizeti a kárt. Szobájában megtalálták a professzor felöltőjét. Ugyanebben a szobában közel másfél óráig egyedül tartózkodott a három detektívvel, és ezek valamilyen módon megtudták tőle, hogy a zsákmány teljes egészében a vár egyik pincebörtönében van elrejtve. Nem is volt több vitás pontja az ügynek. Tisztázódott, hogy amíg a tanár távol volt, Vucli Tóbiás az előcsarnokból követte Hilde Negrint, felöltőjével és csomagjával, készen arra, hogy Sir Felixszel együtt szökjön. Egyéb híján beérte volna Daughter Hillben is némi zsákmánnyal. Így azonban besurrant a tanár előszobájába, hallotta Hilde Negrint beszélgetni az ápolóval. Megbeszélték, hogy Teddy Clay később feljön, és Harry Brockhesben bízhatnak. Ezután Bill (Mr. Vucli) kisurrant, de sajátja helyett a tanár kabátját vitte magával. Felix bezárta őt a ládába. De Bill kis kézitáskájában betörőszerszámai is ott voltak, így hát könnyedén leszerelte a láda alsó részét, nesztelenül távozott, és ugyanilyen módon tért vissza a ládába, zsákmányával együtt. Hogy miképpen hajtotta végre a bűntettet, azt már tudjuk. Közben Felix levelét is elhelyezte az ágyán.
Mi van még?
Palmers várakozáson felül nagylelkű volt Hildével: megígérte, hogy Clay-t, ha letölti az enyhítő körülmények figyelembevételével kiszabott büntetését, orvosként fogja alkalmazni, szanatóriumában. Igaz, hogy Sir Felix közbejöttével megoldódott az anyagi krízis, és a pompás highgate-i szanatórium továbbra is aránylag nyugalmas otthona maradt valamennyi ápoltnak, közöttük Archibaldnak (kit igaztalanul nyugdíjaztak), a nyolc éve hallgatag zongoraművésznek, a csodálatosan sokszorosan özvegy Lady Annának, Prosley úrnak, sőt Mr. Murdocknak, nyugtalan fiaival együtt, az ápolt fejében. Csak arra panaszkodtak egy ideig, hogy nem elég nyugalmasak az éjszakák a kedves Anna Emerencia kísértetjárásai híján.
...Midőn pedig Sir Felix megjelent menyasszonyával, Ellen Grace-szel, Daughter Hillben, nem lehetett többé kifogása a fogadtatás ellen. Sir Evans felállt karosszékéből, és a terem közepéig eléjement, ahol homlokon csókolta. Sir Arthur rövid, de patetikus beszédben kinyilvánította a megtiszteltetést, amely családjukat éri Sir Felix kitűnő választásával, hogy éppen Ellen Grace-t teszi a majoreszkó hitvesévé. Anna Emerencia (nem azonos a Trafalgar Square helyén kétszáz év előtt kivégzett hölggyel) a mindenkori várúrnő ametisztgyűrűjét saját kezűleg nyújtotta át a menyasszonynak, aki meghatottan nézegette, és így szólt:
- Istenem... Milyen klassz!
Ez időtől fogva a "klassz" kifejezés hagyománnyá változott, és a család tagjai kötelesek voltak használni.
Továbbá biztos jelekből következtetni lehetett, hogy Bob Grace és Vivienne Pauline révén előbb-utóbb újabb messaliance történik. Mindezek után nem lehetetlen, hogy egy-egy, századok előtt meghalt ős időnként nyugtalankodott sírjában, de az élők a maguk lakosztályaiban viszonylag jól és boldogan éltek.
Azt pedig senki nem állíthatja, hogy az ismertetett események után ez nem szépséges befejezése a történetnek.