Egy bolond száz bajt csinál/Tizenkettedik fejezet

← Tizenegyedik fejezet

Egy bolond száz bajt csinál
szerző: Rejtő Jenő

Tizenharmadik fejezet →

Tizenkettedik fejezet

Jagodek húsz font jutalmat kapott, és visszavették főápolói állásába. Felixet régi szobájába, a tizenegyesbe tették, de egy ápolót is beosztottak melléje hálótársnak, úgyhogy most éjjel-nappal, pillanatnyi szünet nélkül felügyelet alatt állt.
Megható volt másnap a várúr találkozása Anna Emerencia kísértettel. A hazajáró hölgy éppen uzsonna utáni szellemjárását végezte, mely az orvosok szerint egészségügyi sétának is bevált volna, amikor találkozott a hatalmas, márványoszlopos társalgóban Sir Felixszel. Egy sikoly... a krétaszínűre festett arc örömben és rémületben vibrált, azután a rokon és kolléga nyakába borult, és bánatosan súgta:
- Ezek a dögök rám is gyanakszanak... Egy magándetektív költözött a mellettem levő szobába, és hülyének tetteti magát. De ahogy kinéz, azt hiszem, felesleges szimulálnia...
- Hogy van, Anna Emerencia? - mondta hangosan Sir Felix.
- Ó!... - felelte a néhai egy mély sóhajjal. - Az elmúlt száz évben alig volt okom panaszra.
Mr. Archibald Rolland (igazságtalanul nyugdíjazott állomásfőnök) nem hagyhatta ott kisvasútját, mert egy szerelvény éppen az alagút felé tartott, és sípolnia kellett, továbbá a zászlót lengetni, de közben örömmel kiáltott.
- A régi fiú!
Mr. Prosley boldogan eléje sietett.
- Üdvözlöm, Sir, a lakótársak nevében, és legyen szabad a jogtalanul fogva tartott, félreértések miatt zuhanyozott kartársak megértéséről biztosítanom.
Egy Gandhi kikukkantott lepedője mögül és udvarias mosollyal szólt:
- Részemről, Mr. Chamberlain, részemről... - és tovább fejte rokkáját, mert nem akart mást enni, csak rokkából fejt házifonaltejet, ezért mesterségesen táplálták.
A zongoraművész, ki nyolc éve nem beszélt, és egy néma hangszeren játszott naphosszat, udvariasan bólintott.
Lady Anna Norton (ki állítólag húsz férjét ölte meg) elbűvölő mosollyal lépett Felixhez.
- Sir Felix... most is úgy érzem, hogy ön mellett nem tenném magamat mesterségesen özveggyé.
- Megtisztel, Milady... Üdvözlöm valamennyiüket, és ön - fordult Prosleyhez - mi újat mondhat Mr. Murdockról és gyermekbékáiról, a koponyája lakóiról?
- Hát... Kuruttyolgatnak nedves időben, de jövő héten konzílium lesz, és újévre remélem az agyműtétet. Az egyik kis békát önnek adom, Sir Felix, a többit elígértem a British Museum őslénytárgyűjteménye számára.
- Nagyon kedves...
Leültek uzsonnázni. Anna Emerencia kivételesen még egy uzsonnát fogyasztott az új rokon tiszteletére. De odaült Lady Norton is, kit a krétaszínű szellem ismét kényszerült leönteni egy csésze csokoládéval (egész véletlenül), hogy kettesben legyen Sir Felixszel.
- Felix! Attól félek, nagy őrültséget csináltunk...
- Ne félj semmit, Ellen. Minden rendbe jön. Most felelj okosan egypár kérdésemre, mert az a kedves bivaly ott különben állandóan a nyakamon van. Ki volt akkor éjjel szolgálatban, amikor te a levelet vitted Vuclinak?
- Véletlenül azt biztosan tudom, mert férfin olyan kis pisze orrot még nem láttam.
- Ne is folytasd. Az a sovány, magas, a Teddy Clay. Ő sétált a depó folyosóján. És a hallon túl ki volt szolgálatban? Vagy arrafelé nem kísértettél?
- Hogy ne legyen feltűnő, mindenfelé jártam. Ez miért fontos?
- Mert az ápolóknak átlag kétpercenként itt a hallban kell találkozniuk.
- Várj csak... Hopp... tudom! Éppen rágyújtott az irodaajtóban. Egy olyan vörös képű parasztgyerek, alacsony homloka van, széles válla, és mindig vigyorog.
- Tudom már, ezt is jól ismerem. A pisze orrú remek ivótárs, azzal éjszakánként az ő hazai borókapálinkáját ittam. A papája küldi. A vörös Harry Brockhes pedig nagyszerű ecarté-partner. Hát az biztos, hogy az egyik, de valószínűbb, hogy mind a kettő ludas a betörésben.
- Miért nem jelentetted a gyanúdat...
- Nincs bizonyíték. A pisze azt vallja, hogy nem hallott semmiféle zajt a depóból, és a vörös, csak most tudom, hogy kikről van szó, a vörös szerint a pisze kétpercenként megjelent itt. Vagy a vörös hazudik, és nem látta a piszét, de alibit igazol neki, vagy a pisze, mialatt sétált, hallotta a falbontást, de szándékosan nem vett tudomást róla. Ez esetben a vörös ártatlan is lehet, mert odáig, ahol az ő útja vezet a hallon át, nem hallatszott semmi. De ez mind csak teória, és ellenem tárgyi bizonyítékok vannak. Most szedd össze egy kicsit azt a négyszáz évre visszamenőlegesen kitűnő memóriádat: Nem vettél észre aznap éjszaka semmi különöset, kísérteties utadon? Valamit, ami nyom lehet, ami máskor nem fordult elő...
A lány töprengett. Közben ügyelt, hogy ki ne essen a szerepéből, mert nem messze tőlük egy hatósági orvos ült, akit megbíztak a leány elmeállapotának felülvizsgálatával, és akit Mr. Huzlinak hívtak. Ellen tehát hüvelyk- és mutatóujjára támasztotta homlokát, nagyot sóhajtott, és tűnő szórakozottsággal továbbszívta Felix vastag Henry Clay szivarját, csak úgy felületesen, felhős tétovasággal...
- Ha csak az... - és vállat vont nagy búsan - hogy Hilde Negrin, ez a csodaszép nő ott állt az erkélyen, cigarettázott, és... és ez tényleg különös volt, egy díszes üveget nézegetett a holdfénynél. A hallban csak a homályos biztonsági körte világított... - és egy hanyag mozdulattal a tálcát edényestől tovahajította a pincér lábához, majd az elhaló csörömpölés után leereszkedően, unott arccal így szólt: - Ezek az izék már nem kellenek, Martin.
Dr. Huzli átjött.
- Megengedi, Anna Emerencia?
- Ó... táncra kér, vicomte?
- Nem, nem - felelte a szemüveges, lúdtalpú, kövér tisztiorvos -, csak a pulzusát...
- Sajnálom, jó ember, de nincs pulzusom. Kétszáz év előtt a mai Trafalgar Square helyén máglyára léptem, és lefejeztek.
- És... érez fájdalmat a fejében?...
- Azóta mintha elvágták volna...
Felix köhögési rohamot kapott, illetve az asztalkendőbe köhögve röhögött, mert nem állhatta komolyan a társalgást, melyhez ráadásul Anna Emerencia egy legnehezebb bombavető légcsavarjának is beillő fejszalagját igazgatta magasba, a tollseprű módján elrendezett haja köré.
Közben Mr. Huzli kerületi tisztiorvos megfogta a leány pulzusát, és konstatálta, hogy szaporább a kelleténél. Abban a korban volt már, amikor a belgyógyász megfeledkezik ama lehetőségről, hogy egy jóképű fiatalember közelségének hatását a pulzusra nem lehet figyelmen kívül hagyni, ha az érverés szaporább voltáról alkot véleményt.
- Megengedi, hogy felkeressem a nap folyamán... Milady...
- Lehetséges... Ebéd után örök álmomat alszom, ilyenkor uzsonnázok, azután... ó, most látom, ön csakugyan Lavelette vicomte, a francia emigráns arisztokrata!
- Csakugyan az vagyok - egyezett bele nem minden melankólia nélkül a korpulens és bibircsókjain felül közönségesen húsos képű, ősz hatósági orvos. - Fontos üzenetet hoztam önnek.
- Elkésett, vicomte... De ha este hazajáró utamról visszatérek, elmondhatja, hogy mi újság Frankhonban... - és hirtelen felugrott, átkarolva két karjával az ősz gyógyászt. - Tudja meg, hogy rokonai megölték Templar Simont, és a kis Capet Angliában várja, hogy elfoglalja trónját... Pszt... erről senkinek egy szót sem... Nálunk van, Daughter Hillben, ahol én már élve félig elszáradtam, mert undok bestia voltam...
Felix újabb köhögési rohama most rövidebb volt. Az orvos azonban ijedten vergődött a krétaszínű hölgy karjaiban. Egy nyugodtan ácsorgó ápoló biztatóan odaszólt:
- Ne féljen, Mister, ritkán üt. Csak heves...
Amikor dr. Huzli eltávozott, és Sir Felix erőszakkal elvette havannáját menyasszonyától, folytatták a megkezdett beszélgetést.
Mivel Sir Felix azelőtt sem produkált elmetüneteket, csak Ellen kényszerült a beszélgetéshez nem illő hülye vigyorokra, apró kacajokra, sőt egy alkalommal tíz körömmel vakarta a századok előtt levágott fejének tollseprűcsúcs alatt meghúzódó bőrét.
- Szóval - kérdezte Felix -, Hilde Negrin az erkélyen állt, egy butéliával? Hm... Hány óra lehetett?
- Éjfél után valamivel. Ez biztos - felelte vihogva, és mintha szokott kitörése lenne, Felix nyakába borult, és jobbról-balról megcsókolta. Azután ismét helyet foglalt.
Az eset nem okozott feltűnést, mert egyidejűleg a london-tahiti gyorsvonat kisiklott egy cigarettavégen, és belerohant tizennégy kocsijával egy hatalmas, japán vázába. A katasztrófa után az állomásfőnök öngyilkosságát csak két ápoló közbelépése akadályozta meg, akik a szörnyű esemény színhelyéről a zuhanyokhoz hurcolták. Csak azt nem értették, hogy a különben halkan dühöngő Archibald Rolland miért üvölt, amíg rásegítik kényszeröltözékét. Ki gondolt volna arra, hogy a padlón gubbasztó, alattomos Gandhi (különben is vegetáriánus) az igaztalanul mellőzött állomásfőnök bokáját harapja, rokkája mögé bújva.
- Legalább megcsókoltalak - szólt elégedetten Ellen.
- Én bolond! Nincs semmiféle nyilvános elmezavarom, hogy szintén megcsókolhassalak... Mit keresett Hilde Negrin e késő éjszakai órában, méghozzá üveggel a kezében az erkélyen?
- Mondd, ki ez a Hilde Negrin!? - kérdezte Ellen olyan vigyorral, hogy Sir Felix hátán végigfutott a hideg.
- Amerikai nő. Állítólag majdnem kész orvosnő. Itt olyan főápolónő és titkárféle. Azt mondják, Palmers tanárral jól megértik egymást. És pénze is van annyi, hogy része lehet az intézményben. Többet őslakó létemre nem tudok róla. Kedves nő.
- Nagyon szeretik a vendégek. Ahhoz képest, hogy főápolónő, gyönyörű ruhái vannak. Legalább háromszor napjában öltözik, és olyan a modora, mint az előkelő dancingokban a direktrisznek. Nagyon kedvesen mosolyog, három nyelven beszél, és mindenkinek ismeri a gyengéjét. Általában az idegosztályon van, velünk bolondokkal alig törődik - mondta Ellen, és összeborzolta Felix haját, aztán vicsorgó foggal kissé lihegett rá.
- Ezt ne csináld, mert muszáj röhögni - szólt aggódva a fiatalember.
A szárnyépületbe elmebetegek nem mehettek át, még a hazajárásnál is tekintetbe kellett ezt venni Ellennek. Csak az orvosok közlekedtek szabadon a zárt és nyílt osztály, illetve az ideg- és elmebetegek között. Dr. Gordon tűnt fel a legtöbbször a két osztály közötti folyosón, mert Palmers tanár csak egyszer napjában, a vizitjén volt látható, különben tudományos munkáin dolgozott, és ezenfelül élénk társadalmi életet élt. Tudták róla, hogy a jó társaságnak, jó italnak, szép hölgyeknek nagy barátja. Dr. Gordon viszont, talán mert valójában nélkülözte a tanári címet, lelkileg annál professzorosabb lett. Az átlagnál jóval magasabb, csontos egyén volt. Erősen ősz, dús haját művésziesen, de tudósoknál is gyakran tapasztalható módon hátrafésülte. Ajkait kissé mindig összehúzta, szigorúan és precízen, vastag szemüveget, apró, kunkorodott végű bajuszt és majdnem paposan magas mellényt viselt, amelyek még professzorosabbá tették megjelenését. Megfontolt, dallamos, mély hangja, lassú méltóságteljes járása kellően reprezentálták személyében a professzort, akit helyettesített. A legcsekélyebb rendetlenséget is fölfedezte, és ilyenekért enyhébb esetben tízperces prédikációval gyötörte alárendeltjeit, ifjabb orvosokat, ápolónőket és ápolókat. Dr. Londres, a szanatórium bohémje, egy harcsabajuszú, vicces, sovány kis ember azóta kegyvesztett Gordon főorvosnál, amióta így állította fel a szanatórium legfelsőbb hierarchiáját: első Grata persona: Prof. Palmers, nyilvános rendes egyetemi tanár. Helyettese: Mathias Gordon, nyilvánvalóan rendkívül tanárkodó egyed.
Ahogy most a két beszélgetőhöz lépett, először behunyta kissé szemét, mélységes fájdalmát érzékeltetve, nyilván Felix miatt, azután bánatos dallamú hangján szólt:
- Ön meghurcolta intézményünket, Sir Felix.
- Mr. Gordon, megrágalmaztak ön előtt. Én senkinek sem mondtam el, hogy ön emésztőpor helyett altatót adott nekem!
- Nem... ezt a jelentéktelen felületességet gondoltam - felelte és elpirult -, hanem...
- Arról sem szóltam sehol, hogy ön egy asztalost hideg pakolásban tartott, és csak este derült ki, hogy az a könyvszekrény miatt jött, új ajtót csinálni...
- Hm... betegségéhez mérten jó emlékezőtehetsége van. Ön, Sir, itten... izé, kibontá a falat.
- Igen - felelte töredelmesen -, unatkoztam. Ön mit tett volna az én helyemben?
Még valamit mondani akart, de a következő pillanatban Ellen felismerte az orvosban VII. Edwardot, sikoltva a nyakába borult, amitől doktor Gordon megcsúszott, és hanyatt esett a tükörfényes padlón.
A betegek megtapsolták a mutatványt, a főorvos pedig kétségbeesetten elsietett e méltóságán aluli helyzetből.
- Most elindulok hazajárni - súgta Ellen, és aprókat hörgött, pedig Felix kérte, hogy ezeket se csinálja, mert ettől is röhögnie kell -, nehogy gyanús legyen a folyosókon menetrend szerint közlekedő kísértet késése. Ez a vén hatósági vicomte is állandóan néz. - Mielőtt elindult kísérteties útjára, kis öklét összeszorítva, megnyugtatóan közölte még Felixszel: - Holnap megverem az öreget.
De másnap már, Felix tanácsára, Ellen fegyverszünetet kötött a kövér hatósági orvossal, és így egyelőre elmaradt ez a nem mindennapinak ígérkező párviadal. Békésen uzsonnáztak Felixszel az esedékes hazajárás előtt, amikor egy dülöngélő fiatalember lépett az asztalukhoz, és két fricskát pöccentett Ellen orrára.
- Halló, bébi, nem magával táncoltam tegnapelőtt a Mirabelle-ben? - és mert nyomban egy nagy pofont kapott a néhaitól, szakértelemmel rábólintott: - Maga lehetett, mert az is pofon vágott. Engedje meg, uram, Martin Hickes bőröndös vagyok, alkoholelvonás alatt.
- Szent Isten! - álmélkodott a tántorgó, csukló egyénen Mr. Prosley úr, agyában a Mr. Murdock nevű békával és annak gyermekeivel. - Milyen részeg lehetett maga elvonás előtt?
- Jobb arról nem beszélni... Napi két üveg whisky böjtös napnak számított alkoholista rítusom szerint... hint hoppla!... És itten fokozatos az... elvonás... naponta valamivel kevesebbet... tehát ma még egy üveg kijár, és itt olyan jó whisky van... sűrűn járok majd ide elvonóba whiskyzni - és megsimogatta Mr. Prosley kopasz fejét. - Maga mitől hülye, kisöreg?...
- Mr. Murdock nevű leveli családfő és néhány gyermeke tanyázik az agyában - magyarázta Felix.
- Szerencse, hogy én... jöttem... - hebegte a részeg. - Mert most nyomban tre... trepanálom. - És kivett a hátsó zsebéből egy dugóhúzót.
Mr. Prosley, mert az agyában illetéktelenül tartózkodó Murdock úr és fiai cégtől eltekintve, finom lelkű, kifogástalan modorú gentleman volt, gyorsan és sértődötten távozott.
- Kérlek, Ellen - mondta Felix -, mielőtt kísérteni mész, bemutatom ezt az urat, aki bizonyára főfelügyelő a Scotland Yard bűnügyi osztályáról.
- És miért fricskázta meg az orromat?!
- Sajnos - magyarázta súgva és szomorúan Felix -, abban állapodtam meg a rendőrtanácsossal, hogy aki a közelemben megfricskáz kétszer egy ápoltat, az a detektív.