Egy bolond száz bajt csinál/Negyedik fejezet

← Harmadik fejezet

Egy bolond száz bajt csinál
szerző: Rejtő Jenő

Ötödik fejezet →

Negyedik fejezet

Ellen Grace figyelmét elkerülte a lapokban közölt hír, amelyben megemlítik Sir Felix és Vucli Tóbiás szereplését Tolwer City városában és visszaszállíttatásukat az intézetbe. Ellen Grace várta, hogy vőlegénye felkeresse.
- El se tudod képzelni, milyenek voltak - magyarázta a fivérének, aki meg szokta várni a színháznál. Mert Ellen Grace eljegyzése után továbbra is megmaradt a színház kötelékében. Közölte Felixszel, hogy önálló kenyérkeresetéről csak akkor mond le, ha majd nőül veszi.
- Kikről beszélsz? - kérdezte Bob, a fivér.
- Lent voltunk Felixszel a családnál. Ott volt például egy Emerencia nevű, hosszú, női mágnás, akit eddig csak kísértetnek tudtam volna elképzelni. Azután egy Sir Evans, olyan arccal, amilyennel szobor lehetne a Trafalgar Square-en.
- És kedvesek voltak hozzád?
- Hát, ahogy vesszük... - felelte, és kissé elpirult. - Tudod, ezek más emberek, más a kedvességük és izé...
Csendesen bandukoltak. Bob tisztában volt mindennel. Azonban ki törődik az ősnemesi angol családdal. A fő, hogy ez a Felix egy remek pofa, szereti Ellent, és nagyszerűen ért a motorhoz. Bob ugyanis tagja volt egy londoni motorkerékpárklubnak, és szenvedélyesen érdekelte minden, ami a motorral összefüggött, a ventillátortól a repülőgépig.
Amikor már vagy nyolcadik napja semmi hírt nem kapott Felix felől, Ellen Grace leutazott Daughter Hillbe. Merészen és teljes nyugalommal egy bérkocsin megjelent a várkastély előtt, és bebocsátást kért. Úgy mondta, hogy Sir Evansszel kíván beszélni, mivel a többiek nevét elfelejtette.
Egyike az ódon vár örökké fennmaradó rejtélyeinek, hogy miért fogadta Ellen Grace-t Sir Evans. De itt már a hatszázas évek elején az is előfordult, hogy fényes nappal egy vasvitézt láttak a kastély tornyán, magasra tartott, villámot szóró karddal.
Sir Arthur is jelen volt Ellen Grace fogadásánál.
- Bocsánat, hogy csak így jelentettem magam... - lihegte kissé ijedten, a fényes díszteremben.
- Nem tesz semmit - legyintett Sir Evans, és egészen másfelé nézett.
- Nem ez a kérdés - szólt Sir Arthur. - Úgy tudom, hogy ön színművésznő.
- Igen - felelte készségesen -, a Madison Hall revüjében szerepelek most. Persze, önök ritkán jutnak hozzá, hogy egy rendes revüt lássanak.
A két főúr kissé elgondolkodva összenézett.
- Nem emlékszem ilyesmire családunkban - felelte Sir Evans.
- De ez aligha fontos - vélte Sir Arthur.
- Kérem, én úgyszólván mindennap találkozom Sir Felixszel...
- Igazán?
A kérdés úgy hangzott, mintha a földre dobtak volna valamit, és koppanna. A lány nem tudta, mit kezdjen ezekkel a meredten üldögélő, idős urakkal. Ezek úgy beszélnek vele, mintha itt sem lenne.
- Tessék nekem megmondani - bökte ki végre egyenesen -, hogy hol van Félix?
- Ezt semmi körülmények között sem fogjuk megtenni - felelte álmatagon Sir Arthur.
- Én a menyasszonya vagyok!
- Tagadom!
- Szóval, mert én a menyasszonya vagyok, önök eltüntették Felixet!
- Nem zárkózunk el a kérdés humánus megoldása elől...
Vagy kétezer font jelent meg Sir Arthur bágyadt, májfoltos kezében, enyhén rózsaszín szőrzetű, lapátszerű ujjai között, a belső zsebéből. Örökre elérhetetlen, mesebeli kincs egy kis táncosnő számára. A nő elvette a pénzt, és apró kezének egy olyan erélyes mozdulatával csapta az arcába Sir Arthur Hontingsnak (többek között a Balmorel Főudvari Csillag-rend Nagykeresztjének tulajdonosa), hogy ennek néhány másodpercig káprázott a szeme. Azután elébe toppant, ökölbe szorított kézzel.
- Hol van Felix?!... Maguk?... Maguk - ijedt lihegéssel fejezte be -, maguk biztos befalazták!
Sir Arthur szomorúan bólogatott.
- Kár, hogy nem előbb szólt... Ez a kézenfekvő, jobb megoldás senkinek sem jutott az eszébe... - És némi nosztalgiával nézett a toronyszobák felé vezető lépcsőkre: - Mit csináljak? Elfelejtettük...
A lány egyenesen a rendőrségre ment. Onnan egyenesen és félreérthetetlenül elutasították azon feljelentésével, hogy a lordoknál befalaztak vagy vasra verve a pincebörtönbe löktek egy családtagot.
- Miss Grace, ezt nem hiszem, de ha így van is, mit tehetünk? Van ennek bizonyítéka? Mert akkor értesítem Londonban az udvarnagyi bíróságot, és egy-két hónap alatt kijöhet a végzés, egy főnemesekből álló bizottsággal együtt, hogy megidézzék a család valamelyik tagját.
- Hiszen addig meghal! Ez őrültség! Tartsanak házkutatást!
- Már várkutatásra gondol, Miss Grace? Ezt éppúgy kívánhatja tőlem, mint hogy állítsam meg azonnal a robogó expresszt, mert megölnek rajta valakit. Hallgasson rám: ha a Hontings Lordok csakugyan befalazzák valamelyik rokonukat, amit kissé merész állításnak vélek, de feltéve és meg nem engedve, illetve csak feltéve, mert engedély adásra vagy megtagadásra nem vagyok illetékes, még diszkúzió formájában sem, őlordságaikat illetően, mondom, ha befalaztak vagy kaszásverembe fasírtnak hajítottak bele egy mélyen tisztelt, legmagasabb rokonukat, ez ellen sem tehetne senki semmit. Ami speciel engem illet, semmiféle esetben sem intézhetek kérdést egy Lord Sir Hontingshoz, és ami a kutatást illeti, nekik törvény adta joguk engem átkutatni, mielőtt belépek hozzájuk, mert a vár királyi keggyel külön terület, ahol még ma is nyomban lelőhetik azt, aki fegyverrel lép be, legyen az gumibot vagy flóbertpisztoly, de hogy én ott kutathassak, vagy akár csak előleges kérelem nélkül belépjek, az éppolyan feladvány számomra, mint a kör négyszögesítése.
Azért mégis megtudta Ellen, hogy mi történt rendkívüli vőlegényével. Ez valahogy egy lapot juttatott hozzá, a Highgate magaslatán épült, elsőrangú tébolydából, ezzel a szöveggel:

"My Dear Dear!

Ezek a kiszáradt múmiák egy bolondházba csukattak. A koszt jó, csak nagyon vigyáznak rám, és Vucli Tóbiás néven lett egy jó barátom, aki feltalálta az önműködő villamosjegyet. Nincs semmi baj! Imádlak, és gondolj rám, és ne félj,
ezt a diznóságot megemlegetik a várkastélyban pókhálósodó, bágyadt múmiák.

Csókol

Felixed."

Mint az események mutatták, a levélben kissé elfogultan pókhálós múmiáknak nevezett rokonok az esetet csakugyan megemlegették már az első szökése után. De hogy később még mennyire megemlegetik, arról a regény írójának sem volt még fogalma akkor, amikor Ellen Grace-t az eseményekről értesítette. Mert ami elkövetkezett, azt a legkorábban partra szállt, évezred előtti viking ős csontjaitól kezdve, a jövő században születendő legújabb Daughter Hill-i grófokig mindenkinek illenék megemlíteni, minden élő és holt családtagnak.