Egy barátomnak, midőn véle megbékültem
| Egy barátomnak, midőn véle megbékültem szerző: Ányos Pál |
Már elég; felbontom eskütt szándékomat,
Szives öleléssel fogom barátomat; -
Felnyitom számodra titkos tárházomat,
S ujra felszentelem drága vagyonomat!
Vedd ismét szivemet régi állásában,
Ne véld, hogy változott magánosságában;
Szinte olly hivség van most is mozgásában,
Mint barátságunknak legjobbik korában.
Tedd bár félre mágnest egy kis szugolyában
Ne mutassál néki vasat rabságában, -
Hozz ércet egy század után határában,
Nem látsz kisebbülést vonszó hatalmában.
Igy van, hidd el, sorsa az hiv barátságnak.
Ne féld itt csorbáját az állandóságnak;
Ha enged is néha némely gyarlóságnak,
Ismét tengerére tér a buzgóságnak.
A nap sem szüntelen ragyok kerekében,
Merül gyakran felleg Cynthia képében,
Láttam már havat is tavasz közepében,
Isten az, ki nem fogy minémüségében!
Ha egy játék-néző hellyre vitettetel,
Hol szegény Julia sorsán könyvezhetel,
Mihelyt szállásodra visszakésértetel,
Elmultak könyveid!... s mint tréfán nevetel.
Ebből vegyünk példát mi is életünkről!
Alig igérhetünk többet ereminkről; -
Melly nap ma elüzte az hajnalt egünkről,
Talám holnap sirba szóllittand nevünkről!
Minden fertál óra féljünk ütésétől,
Mindegyik tovább visz éltünk elejétől,
Mindegyik kiált ránk a sirnak széllyétől,
Hogy majd bucsut veszünk a napnak fénnyétől.
Még bölcsőnkbe vettük az halál igáját,
Vállunkra függeszté kietlen kaszáját,
S már előre küldte szomoru postáját,
Midőn sirva néztük a dajka póláját!
Igy, mint életünknek nincsen öröksége,
S hol nem véljük, szánkba szakad édessége:
Indulatinknak sincs tökélletessége, ─
Bárkit biztasson is képzelt bölcsessége.
Ezek is mulandók, s gyakran megszéditnek,
Gyakran az okosság határán tul vetnek,
S hogyha egyszer álnok tőrökbe vehetnek,
Szivünkre számtalan fájdalmat eresztnek.
Vagyon olly állapot ember életében,
Hogy még azt sem tudgya, mit kivány szivében;
Titkos sohajtások verődnek mejjében,
S unalmát jelenti akármelly mivében.
Mint mikor a gyermek felébred álmából,
Egy-két pityergő szót ereszt ki szájából,
S mig meg sem érthettyük, mit kivány, szavából,
Esmét elaluszik, s tréfát tesz magából!
Esmérjük meg mi is hát gyengeségünket,
S ha megbántottuk is talám hivségünket,
Te nékem, én néked, bocsássuk vétkünket,
S csak te, fagyos halál, váloszd el szivünket!