Egy új dsatáka-gyűjtemény

Alig van a terjedelmes buddhista irodalomnak általánosabb érdekű műve, mint a mesés Bodhiszattvák kalandjait, a keleti túlcsapongó képzelet szülte, tarkábbnál tarkább, olykor rendkívül regényes elbeszélésekben leíró legendák, az úgynevezett dsatákák. Az együgyű dajkamesetői az Ezeregy éjig csaknem valamennyi rege innét veszi eredetét. Igaz, vannak, kik Weberrel, a jeles német szánszkrit tudóssal, a mesevilág ind eredetét kétségbe vonják és sok ind mesét a görögöktől származtatnak, de itt az a hiba, hogy ezek a görög mesék nem eredeti alakjokban, hanem csak későbbi átdolgozásukban maradtak fönn s így az összehasonlításhoz hiányzik a biztos alap. Plató említi ugyan mint általánosan ismert dolgokat, az Aesopus-félemeséket, de magáról Aesopusról még azt sem tudjuk, micsoda nemzetiséghez tartozott, vajon zsidó, egyiptomi vagy phrygiai volt-e? A Babrius neve alatt ismeretes s a hagyománytól legrégibbnek tartott hellén mesegyűjtemény, hétszáz évvel későbbi dátumú, mint Aesopus föllepésenek ideje. Ennél jóval régibbek a buddhista dsatakák, mert van rá adatunk, hogy a veszáli buddhista zsinatkor (380 Kr. e.) már létezett egy ilyen czímet viselő legendás könyv és az V. században (Kr. u.) már mai szerkezetökben meg voltak a Fausbölltől kiadott páli nyelvű dsatakák. Némi befolyást gyakorolhattak, sőt kétségkívül gyakoroltak is a görög népregények az indiaiakra, mert úgy az ind, mint a görög hozzánk eljutott legrégibb mesekönyveket több századdal megelőzte Nagy Sándor indiai hadjárata, mikor a két árja nép közelebbi viszonyba lépett egymással. Valószínűleg már a buddhizmus keletkezése előtt élt a nép ajkán a legtöbb későbbi buddhista legenda, mint igénytelen népmese s kész anyagúi szolgált a buddhista erkölcstanítóknak, kik mesébe burkolt tanítással akartak hatni hallgatóik lelkületére. Egyszerűen átvették a mesét, csak annak legszebb jellemű szereplőjét kereszteltek el Bodhiszattvának. A Bodhiszattva nem egyéb, mint egy tökéletlen Buddha s mivel többféle Buddha van, a legnagyobb az úgynevezett Tathágata mellett, úgy van többféle Bodhiszattva is. Minden Buddha kénytelen sok életen át újra meg újra születve, itt a földön Bodhiszattva minőségben érdemeke tszerezni magának. 0 épen úgy emelkedik alacsony állásból magasabbra, fokról-fokra, mint valami katonatiszt vagy polgári hivatalnok. Három időpontot szokás egy ilyen Bodhiszattva pályáján megkülönböztetni, első a gondolat, az eszme megfogamzása, második az erős elhatározás, harmadik végül a kinevezés. A'kinevezett Bodhiszattva még nem igazi Buddha, hanem csak a féle Buddha-jelölt, kinek sok jó cselekedet és önfeláldozás árán adják csak meg a Buddha-méltóságot. Elég hosszú ideig tartó iskoláját a földi nyomorúság és viszontagságoknak kell kijárnia, míg czélját, a buddhaságot elérheti. így a buddhizmus alapítója, Sziddhártlia, harminczöt évig küzdött a buddhaságért. Tíz fő tökéletességből állnak a Bodhiszattva erényei; ezek a részvét, az erkölcsösség, a világról lemondás, az okosság, a lelki erő, a türelem, az óvatosság, a barátságosság és az egykedvűség. Nagy kötelezettségei mellett megfelelő előjogai sem hiányzanak a Bodhiszattvának, így biztos lehet a felől, hogy nem születik újra a lélekvándorlás útján a nyolez nagy pokol valamelyikében vagy az alaktalan világ lakójaként, attól sem kell tartania, hogy nőnemű lény személyében jön újra a földre. A dsatáka születési történet, vagy mint a vele többször egy értelemben használt szó, az avadána, egyszerűen csak történet, olyan elbeszélés, mely egy ilyen nagyratörő Buddha-jelölt életéből veszi tárgyát. Meglehetős nagv a dsatákák száma. A déli buddhisták 550-et, az éjszakiak ennél sokkal kevesebbet, 34-et számítanak vallásos könyveik közé. Ez utóbbi szám, Gautama teljes harmincznégy életévével, a Buddha-méltóság elérése előtt, látszik némi viszonyban állani. A régi hivatalos szám is 34 lehetett, mert Gautama egyik mellékneve, a harmincznégy dsatáka ismerője. (Catustriíncaj-játakajna). Az Arja Surának tulajdonított, újabban Kerntől kiadott szánszkrit dsatáka könyv, az éjszaki buddhisták tanának megfelelőleg, 34 dsatákát tartalmaz. Ezek közül sok megvan a Fausbölltől kiadott, páli nyelvű dsatáka gyűjteményben. Nemelyik dsatáka a nembuddhista szépirodalomból veszi a tárgyát, így a szép Unmádajanti, a bolondító szépségű leányról nevezett,*) melyben a sibik királya személyében emberi alakot öltött Bodhiszattva egészen úgy viseli magát, mint Szomadeva híres szánszkrit mese-könyveben, a Katha-Szarit Szar/arában szereplő Devaszena király.**) Alig van a ket elbeszélés közt lényegesebb különbség. A hősnő neve a dsatáka könyvben Unmádajanti, Szomadevánál Unmádini. Az ind mesében a csodaszép leány atyja kereskedő, a Dsatáka-Maidban polgármester (pauramukhya). A többi részletre nézve igen megegyez a két versio. Egy, a mese tartalmára czélzó bölcs mondással vezeti be szokása szerint, a Dsatáka-Mala szerzője, a történetet. Az igazakat, úgy mond, még fájdalomtól elkábúltan sem engedi rossz útra térni erős akaratuk. E mondás kapcsán beszéli el aztán a Bodhiszattva és a szép Unmádajanti esetét. A dsatáka meséje röviden a következő. Egy időben a Bodhiszattva, a sibik királyaként szerepelt a földi életben (kadacicchibinani rája babhűva). Kormányzása a jó uralkodás mintaképe volt. A király polgármesterének akkoriban egy csodával határos szépségű leánya született. Bokonai, mindenkit elragadó bájaiért Unmádajantinak (bolondítónak) nevezték el őt. Boldog atyja, mindenek előtt magának az uralkodónak ajánlta föl leánya kezét. Bodhiszattva, mint óvatos ember, először a nők szerencse-jegyeihez értő braminokat (strilaksana vido bráhmanán) küldött a polgármester házához. A braminokat egészen elkábította Unmádajanti gyönyörű alakja és megnyerő modora, de első elragadtatásuk mámorából magokhoz térve, így okoskodtak: ha a király elveszi ezt a páratlan teremtményt, csak neki akar majd élni és el fogja hanyagolni az ország dolgait; jobb lesz ezert rossznak bélyegezni a veszedelmes szépet, ügy is tettek. A királynak, azaz Bodhiszattvának azt mondták, hogy az a leány még megnézésre sem érdemes, arról pedig szó sem lehet, hogy őt a király nőül válaszsza. Bodhiszattva hitt küldöttei szavának es visszautasította a neki fölajánlott hajadont. Atyja, mikor az uralkodó elhatározásáról értesült, az első miniszternek adta Unmádajantit nőül. Véletlensegből, egy kikocsizás alkalmával, megpillantja Bodhiszattva a királyi menetet palotájának erkélyéről néző Unmádajantit. Magától értetik, hogy fülig szerelmes lett a látatlanul visszautasított leányba. Kocsisától megtudja, hogy az az igéző szépség Unmádajanti, az ő miniszterelnökének, Abhiparágának a felesége és Kiritavatszának — így hívták a polgármestert, — a leánya. A szerelmi búbánattól beteg Bodhiszattvának hiába ajánlja föl nejét hü minisztere, hogy egy vagy más módon elégítse ki vele vágyait. Az erkölcsös Bodhiszattva megmarad a jó úton és ellent áll minden érzéki csábításnak. A Bodhiszattva önfeláldozás! készsége és minden elő leny baja, szenvedése iránti őszinte résavéte nem ismert határt. így A nőstény tigris czímü dsatákában, mely első Arja Sura könyvében körülményesen el van mondva, hogy a bramin családban világra jött Bodhiszattva vándorlásai közben lát egy kicsinyeit fölfalni készülő tigris-anyát. A nyomorúság és éhségtől kölykei iránti természeti vonzalmából kivetkőztetett anyaállaton annyira megesik a szíve, hogy más eledel hiányában, saját testét adja oda a tigrisnek, csakhogy az megkímélje kölykeit. Másik fő tulajdonsága Bodhiszattvának a bőkezűség, ez a keleten legjobban magasztalt ereny. Az igazi Buddha-jelölt, ha kérik, mindenét odaadja. Jó példa erre a Yisvantara neven ismeretes dsatáka, melyet Neumann szerint, minden gyermek ismer Indiában.*) Ez a dsatáka minden ízében buddhista fölfogás műve. Arja Sura szánszkrit nyelvű' elbeszelése*) csak apróságokban különbözik az eredeti páli legendától. Mint az eredetiben, ügy itt is egy csodálatos, legjelesebb ketfogú (dvirada-vara) névvel jelölt elefánt elajándékozása kelti föl ellene az országnagyok haragját, kik arra bírják Szandsaját, a sibik fejedelmet és a Bodhiszattva atyját, hogy mint Dasaratha Yalmiki remek ind eposzában, Bámát, a vadonba száműzze fiát. Szandsaja fájó szívvel enged a nep akaratának és Yanka hegyére, a páli eredetiben Yakra-giri a hely neve, mind a két szó különben egyet, görbe hegyet látszik jelenteni, küldi fiát, Visvantarát, a Bodhiszattvát. A száműzött királyfi, mielőtt a vadonba menne, nem egy százerre becsült kincseit kiosztja a nép közt. Mindenét eladakozva megy aztán egy kocsin nejével, Mádrival és ket gyermekével, Dsalin nevű fiával és leányával, Krisnadsinával, a Yanka-giri fele. Útközben sem kímélik meg a segélykérők. Először a lovakat kérik el tőle. Vonakodás nélkül kifogja a kocsiból és átadja őket. Ekkor a lovak nélkül maradt Bodhiszattva kocsija elé negy vörhenyes, gazella alakot öltött fiatal jaksa szegődik és mint jól betanított lovak, szélgyorsasággal röpítik tova a kocsit. Barátságos beszélgetés közben haladnak így baj nélkül egy ideig. Ismét kéregető braminra akadnak. Ennek kocsira van szüksége. Bodhiszattva készségesen leszállítja hozzá ,tartozandóit és átadja neki a kocsit. Gyalog szerrel folytatják tovább utjokat. Bodhiszattva fiát, Dsalint, neje Mádri, kis leányukat, Krisnadsinát, viszik. Elerve rendeltetésök helyére, a Vanka hegyre, remeték módjára élnek a kies vidéken, egy fűből készült kunyhóban. Az adakozót itt sem hagyják békén. Neje, Mádri, távolléteben, ki ehető bogyókat és gyökereket szedni ment el az erdőbe, egy törődött, boton sántikáló bramin vetődik oda és elkeri cselédeknek Bodhiszattva két gyermekét. Ez a leendő Buddha legkemenyebb próbája. Ő sem ment még egészen az emberi érzelmek- és gyöngeségektől. Fájó szívvel adja át szeretett gyermekeit a mogorva, rosszkedvű öregnek s csak arra kéri, hogy atyja országának vegye útját, ott majd nagy jutalmat kap a királyi gyermekekert. Az öreg ridegen visszautasítja a bánkódó apa kérelmét, azt adva okúi, hogy ott meggyűlne neki a baja a gyermekekkel, mert senki sem hinné el neki, hogy jó szerrel jutott hozzájok. Bodhiszattva erre minden további ellenvetés nélkül elbocsátja cselédűl adott gyermekeivel az öreg bramint. Kimondhatatlan az erdőből visszatérő s gyermekeit hiába kereső anya fájdalma. Férje sokáig nem meri a szomorú valót neki megmondani. «0h jaj nekem, nem látom két gyermekem s te nem felelsz. Bizonyosan szánalomból nem akarsz rossz hírt mondani*. Alig tudja a Bodhiszattva megvigasztalni gyermekeitől megfosztott feleségét. Ha kérnék— úgy mond, -— hogy lennék én képes saját életemet is valakinek oda nem adni (Jácitena katham cakyam na dátumapi jivitam) ? Utoljára Indra, az istenek feje, bramin alakban elkéri a Bodhiszattva feleségét. A semmit meg nem tagadó Bodhiszattva eleget akar tenni kívánságának, mire Indra, saját isteni alakját öltve magára, dicséri a Buddhaságra törekvő, önmegtagadót kegyességét s visszaadja neki feleségét. A másvilági jelenéstől megilletődött vagy Indrától kényszerített bramin ezalatt haza viszi a gyermekeket nagyatyjokhoz s így minden jóra fordúl. Mindezt a Buddha-méltóságért teszi Bodhiszattva. Áldozata annál értékesebb, mert ő még nem emelkedett felül a földi vonzalmak és ellenszenvek világán. Nem egyszer állatnak születik a Bodhiszattva, ilyen alacsony állásban sem hazudtolja meg isteni természetét. «Még állatoknak születve is (tiryaggatanámapi) nagy áldozatokat hoznak az igazi jámborok.» így kezdi Arja Sura, A nyúl czímű dsatákát.*) Bodhiszattva nyúllá változva jött a világra egykoron. Ebben az alsórendű minőségben úgy viselte magát, hogy még az Istenek is csodálták. A bramin alakban vendégnek jövő Indra, Istennek mást nem adhatva, hogy a vendég iránti kötelességének eleget tegyen, öntestét adja táplálékúl es az égö tűzbe veti magát. Indra ezért hálából a holdba teszi a nyulat. Innen magyarázza a buddhista legenda a hold «nyulas» (<?acin) és «nyulat hordó» szánszkrit neveit..**) Ehhez hasonló dicsőítése a minden áron s mindenkivel szemben űzendő jótékonyságnak meg van az óriási ind hősköltemény, a Mahábhárala egyik epizódjában, hol a hitvesétől megfosztott him-galamb annyira tiszteli a vendégjogot, hogy a vadásznak, neje elrablójának, kedveért, ki kalitkába zárt zsákmányával az ő fészket hordó fa árnyékában pihen le, más táplálékkal nem tudván neki szolgálni, tűzbe veti magát.*) Egy igen elterjedt egyiptomi mesére ismerünk a Satapattra (betűszerint száztollú) harkály czímü dsatákában. A Bodhiszattva egykor bizonyos erdős vidéken, tarka tollakkal ékeskedő, harkály-madár alakban eldegelt. Nagy emberszeretete és szánakozó részvéte minden elő lény iránt, nem engedte meg neki, hogy valódi harkály módjára, élő lényekkel, rovarokkal táplálkozzék. Ezért csak a fák gyönge hajtásaival, illatos virágokkal, édes mezzel s különféle gyümölcsökkel elt. Az erdő vadjai őt gondviselőjöknek, főnöküknek tekintették. Találkozik egy beteg oroszlánnal, melynek torkán akadt egy csont. A szánakozó harkály ügyesen kihúzza azt. Később, mikor éhségtől gyötörtetve, részt ker az oroszlán bőséges lakomájából, a háládatlan fenevad rátámad, hogy nem elégszik meg azzal a ritka szerencsével, hogy sertetlenül kivihette fejét az oroszlántorokból. Az új Orientál Series első kiadványa, mint a föntebbiekből kitetszik, nem tartalmaz ugyan sok újat, de azért nem egy érdekes párhuzamos elbeszelest szolgáltat a páli eredetiben kiadott legenda-gyűjteményekhez. Ehhez járúl még az a szintén méltánylandó körülmény, hogy Arja Sura művének nyelve, a szánszkrit, sokkal általánosabban ismert, mint a buddhisták szent nyelve, a páli. A könyv szép kiállítása és jutányos ára, bizonyára sok barátot fognak szerezni az új keleti szöveg kiadóvállalatnak. A szerkesztőnek, Lanmannak, a kitűnő amerikai indianistának, neve kezeskedik a Series kiadványainak magas színvonaláról és tudományos értekéről.

KÉGL SÁNDOR.