Egressy Gáborhoz
szerző: Petőfi Sándor
Megénekellek!... de te lész oka,
Ha énekem tán szabadon nem szárnyal:
Lerészegítéd szomjas lelkemet
Művészetednek édes italával.
Megénekellek... ámbár vakmerőség
Igy fölhangolni kis nádsípomat.
Legyen mentségem, hogy amilyen gyönge,
Oly szívbül-ömlő tiszta hangot ad.
Gyakran nem érti emberét a kor;
Nagyot teremt nagy lelke erejébül,
És ez bukása! népét fölviszi
Olyan magasra, honnan az leszédül.
Még jó, ha költőt ér e balszerencs,
Az ész holt fénye egykor föllobog,
S feltámadását fogják ünnepelni
Világosabban látó századok.
Egészen más a színész végzete.
Lekötve csügg ő egy rövid bilincsen -
Ez a jelen; csak erre számolhat,
Mert a jövőhöz semmi köze nincsen.
Ha a jelennek biztos fövenyébe
Le nem bocsátá híre horgonyát:
Elmegy nevével az idő hajója,
És menni fog az örökléten át.
Vakon mért tartja a sors korodat,
Hogy meg ne értsen? nemzetem müvésze!
Avagy - kivéve egy-kettő talán -
Méltányolólag, lelkesedve néz-e?
Születtél volna boldogabb hazában,
Hol érdemeknek kedvezőbb az ég:
Dicsőségednek fényes ragyogása
Egy félvilágra elsugárzanék.
Eljőnek ők, és néznek hidegen,
És tőled egyre csak nagyot kivánnak;
Nem értik azt ők, mily kis száma van
A sikerűlés remek órájának.
A költő ír, csak hogyha kedve tartja.
A képiró, ha kedve tartja, fest...
És a szinészt befogják az igába,
Habár halállal sujtja őt az est.
S mit szóljak arról, aki ellened
Viseltetik rút, pártos szenvedéllyel?
Ki koszorúd, mit néhányan fonánk,
Dühös kezekkel tépné szerteszéjjel?
Oh mert van ilyen, és pedig nem egy van;
Hogy is ne volna?... magyarok vagyunk,
A párt, a párt és mindörökké csak párt
Sok század óta átkos jelszavunk. -
S mindekkorig te el nem csüggedél,
A zsibbadásnak terhe nem lepett meg,
Hogy ily kevés, ily kétes bére van
Sok átvirasztott, puszta éjjelednek.
De nem, jutalmad nem fog elmaradni!
Megtisztuland az érzet és az ész,
És eljövend a méltánylás idője,
Midőn mindnyájunknak kedvence lész.