Eger/Első ének
Megnehezűlt az idők viharos járása fölötted
Oh haza! halmaidon s letarolt alföldi meződön
Régi halál lakik, és dühödötten táboroz a harc.
Sirhalmok hegyeid, és völgyed sírgödör, ősi
Nagyságod nagy romja magad, még állasz, utósó
Harcodat állván a vas erőszak ütései ellen.
Mélyen alászállott napodat félholdu pogányság
Éje borítja, s vesző fiaid pártokra bomolva
Egymást és fogyaték javadat nyomorúltan emésztik.
Büszke, világrontó seregidnek híre hová lön?
Hol van erős Pécs, hol fejedelmid sírja Fehérvár,
Hol Buda? hajh! vad igát hordoz, s a szolga Dunában
Megdőlt tornyai árnyékát borzadva tekinti.
Még Eger áll, a puszta Eger, sasfészke Dobónak,
Honnan az eltapodott haza végvillámait ontván,
Már nem is ön mezején, meg-megdördíti hatalmát,
S száguldó törököt, és táborokat dúl.
Ott Ali, s két földrész fiait tengernyi seregben
Hadba vivő Amhát elakad dúltában: ijessze
Bár ezer ágyuival, fog rengeni tőle hegy és völgy,
És az erős talpkő a várnak alatta megindúl,
Nem maga harc ijedelme Dobó, s védői Egernek.
Díszesen áll Eger a termékeny völgybe kitéve,
S mintha leélt idejét álmodná vissza, megaggott
Várkoszorúzta fejét kisded dombhátra lehajtja;
Bús mormolva fut a testvér habu csermely előtte,
S partainál szüzek, és nem enyelgő gyermekek egymást
S a boruló tájat félénken nézve bolyognak.
Vékony ködbe vonúlt, és csendes az ég is; alatta
Tévedező madarak járnak, s a puszta mezőben
Száguldó lovagot kisérik vizsga szemekkel.
Benn a mély csendet csak néha szakasztja meg a zaj,
A megütött fegyver zaja, s bús éjféli harangként
Zeng egyedűl, és messzeható riadással az őrszó.
Fenn pedig a haza bánatját hordozva szivében
Áll a harci Dobó. Vélhetnéd lenni szobornak,
Melyet ügyes kézzel fölségesen állata hajdan
Legragyogóbb korból a művész, s díszes alakban
Megtartott az idő, hogy utóknak lenne csodájok.
Vélhetnéd; mert mozdulatát nem látni fejének,
Nem hadütő hős karjainak, de szemében ölő tűz,
A szabad elszántság megemésztő lángjai égnek.
Míg ez igy áll, s a csendes Eger patakárja susogva
Visz pillanatokat, melyek nem térnek ezentúl
Vissza nyugalmának, délről megvillan az ösvény,
S mint ki világrontó seregeknél hordja parancsát,
Büszke lovaglással követűl jő Handsa tövéhez.
Tüstént megzendűl Eger, és nyugodalma fölébred
Álmaiból. Felszökkennek riadozva, zörögve
A nyugovó katonák, valamint nagy darvak az agg tó
Partjainál ülvén, ha fenyíti veszély jele őket,
Mind felrobbannak, szavaiktól zeng az egész tó.
Jő Robogó, nagy barna fejét a zajra fölütvén,
Mint valamely bika, vagy deli méltóságos oroszlán,
Mely barlangjában meg nem tud férni dühétől,
És kijön a napot és erdőt rémíteni: úgy az
Jő le, s feledtében hordoz nagy cserfa dorongot,
Melyet imént kúthoz géműl faragának az ácsok.
Avval, mint valamely árboccal jára körűl, s a
Vad törököt s kísérőjét jegyzette halálra.
Jöttek utána Vas, a vasnak testvére keménnyé
Harcolt karjaival s mindünnen fürge huszárok
S vaskalapos hajduk, jött várnagy társa Dobónak,
Mecskei, még csak alig vetvén el póri dorongját,
Mellyel az agg falból, példát mutogatva henyéknek,
Új torony épülvén, köveket gördíte tövébe.
Várnagyi szép kacagány fedi mostan vállait, arca
Déli derültségén komolyan fut el árnya vitorlás
Kalpaga szárnyának. Bátor lépése mutatja,
Hogy nehezet nyomnak haza földén lábai, s róla,
Míg az alóla ki nem fordúl, ő futva le nem száll.
Jőnek utóbb bámész pórok, s munkája felejtve
Jő sok barna kovács, félig kész kardja vasával.
Mindezeket bátran szemlélgeti Handsa; de társa
Csendes Omár egyebet látszik vizsgálni, merengő
Két szemein bús emlekezet holdfénye ragyogván.
A fölijedt hölgyek, köztök hattyúi Egernek,
Két deli lány közelít, lebegő magzatja Dobónak,
Ifju Dalár, s karján a már-már hervatag Ída.
Termete még oly büszke sugár, mint lelke sugár volt
Boldog napjaiban, de szemének lángja kiégett.
Még csillag, de nem a szerelemnek csillaga: oly tűz,
Mely hidegen, s érzéktelenűl néz puszta vidékre
Hóviharos felhői közűl: nem kelnek alatta
Gyenge sohajtások, egymást reszketve köszöntők,
Nem dalok a kedves távolból, csak maga zúg a
Jégkebelű éjszak metsző szele árva morajjal.
Arca is, ékes bár, halovány rózsára hasonló,
S rózsa ugyan: de örömharmat nem mossa vidámmá.
Tűköre a múltnak, melyben hideg éjjeli holdként
A ragyogó képnek bágyadt szépsége sugárzik.
Látni, kevélységét hogy már megvítta maró bú,
S hosszu tünődések; de nemesség őrzi hanyatló
Kellemeit, s nem mer könyü-gödröket ásni keserve.
Ezt hogy látta Omár, sok erős év óta legelső
Könnyei csordúltak. Mély föld gyomrába leásná
Most tetemét, oda hol csikorogva fogantatik a vas
S zordon sziklák közt dúlásra születnek az ércek.
Hol nem látni fogyó napokat, dér-vette virágnak
Porba lehullását, nem, mint leszen a tavasz ősszé,
S büszke reményeknek gyémánt épűlete rommá.
Hajh, de hová legyen? elfordúl, s a fölriadott mén,
Mintha baját tudná, szomorún fordúl meg alatta.
Hangzik azonközben siető lépése Dobónak.
Aki futó lángként az oromról itt terem és áll
Mint valamely nagy özön, meg nem férhetve magában.
Rá döbbenve tekint a bátor Handsa, s köszöntő
Szózatokat készít, de Dobó kezd szólani hozzá,
És szava, mint keze, rendítő, megelőzve imígy zeng:
"Szólj török! e várhoz harcot hoztál-e vagy alkut?
Vissza, ha alkudozol, hitlennel az alku nem állhat;
Vissza, ha harc kell is, készűlj meghalni kezünktől."
"Ösmerlek," felel a kétszínű Handsa, "mióta
Járod Eger mezejét, nincs ott maradása töröknek,
Táborait töröd, és seregét pusztítod erőddel.
Szolnok alól jövök." "A többit hallgasd el egészen"
Szól lobbanva Dobó; "mert istenem, aki teremtett,
Lássa, hogy elvesztlek, ha szavaddal játszol előttem.
Csábító te is, aki talán nagylelkü Losonczit
Láttad elestében, s örülél, hogy hinni bolond volt.
Vagy tán nem tudjuk, mit akarsz vala mondani? jöttem,
Szólnál, Amháttól, a száz seregeknek urától,
S rettentő Alitól, ki Budán a mennykövek ormán
Űl, s lecsap a sasként veszedelmet hordva magával.
Akik előtt eldőlt vérébe borulva Losonczi,
S Szondi nem állhata meg, de hegyek rendűltenek és a
Gyámtalan ország is terhöknek alatta megingott.
S Szolnok alól jősz most minekünk tán hozni kegyelmet?
Véled-e, hogy hisszük? mi, kik ellen zenge panasztok
A fejedelmeknél, hogy míg más békenapot tart,
Mink végváraiból lábánál fogva lehuzzuk
A törököt, hogy fegyvereink félelme miatt már
Gyermek sem foganik, vagy idétlent szűl el az asszony.
Ily panaszokra talán kegyelemmel jőtök-e hozzánk?
S kell-e nekünk kegyelem, kik azellen vasba borultunk?
Vagy ti sokan vagytok, s e vár nem is annyi, hogy ebből
Csak darab is jusson minden félholdu vivóra!
Gondolod, és mosolyogsz. Lásd, én mindent tudok, immár
Hallj választ röviden, s vidd a seregeknek urához:
Mink harcolni fogunk, s e kisded kőrekesz itten,
Melyre fog ütni, ha várnak nem, temetőnek elég lesz.
Te pedig elmenj, és sem ezentúl visszakerülvén,
Sem most itt késvén, ne mulass várában Egernek;
Mert hitető szód lesz még egyszer jőve halálod."
Végezi, s egy jel sincs az egész hős termeten, arcon,
Mely ne mutatna halált. A földet véli forogni
Handsa; de ő szédűl szégyen s félelme sulyától.
Barna lovát némán fordítja, s halál hidegétől
Rázkodik, amint nagy Robogót elhagyja, s egyébkor
Büszke nyakán remegő lejtőt jár tolla fejével.
Elmegy azonban, utána moraj s bús társa nyomulván,
Mint szomorú árnyék megyen a maklári tetőkön.
Társa pedig mikor a jól ösmert dombot eléri.
Rajta megáll, és visszatekint, valamintha tünődnék,
Menjen-e, vagy jőjön? de megindúl végre, s szivének
Fergetegét látszik szilajúl elvinni magával.
Kisded Eger! mi nehéz zivatart vontál te magadra.
Száz ezerek fogják kapudat döngetni tekékkel,
S sztambuli bárdokkal; környül hordozva vaserdőt,
Nem had, egész ország ordítja tetődre hatalmát,
Rengeni fogsz, s tornyod, s tornyodnak alapja mozogni.
Így leszen, és ijedést mégsem láthatni Egerben,
Életet inkább, és zendűlő kedvet: az elszánt
Bajnokokon, mint láng, elterjedt lelke Dobónak,
S egy sincs, aki magát ezreknek elébe ne vetné.
Kardot, ölő csöveket, s rohanó kopjáikat edzvén
Zörgenek, és némely víg dallal örülteti társát.
Van, ki nehéz szűből elzengi Temesnek elestét,
S társaiban vadölő párducnak kelti haragját.
Agg maga, s gondolatokba merűl őr lelke Dobónak.
Látja jövendőjét, s mint veszedelem fia nem dől
Abba vakon s botorúl; de reá készűlve hasonlít
Száz patakú folyamot, mindent nagy gondja betöltvén.
Minden részre levélhordó katonái kiszállnak,
S a gyász hollóként, szomorú hírekbe borítják
Fél Magyarországot. Fejedelmét kéri segédűl,
Kéri barátait, és kik Egert megváltva kivánják,
Mindeneket; de gyülésbe megyen maga Mecskei várnagy.
Telnek azonban az élelmek szekereivel az útak,
S gőbölök és juhok érkezvén nagy bőgve szorongnak
A hidakon; köztök fölemelt botjával ügetve
Hajt, terel a pór, és rekedő torkával üvöltöz.
Hangyacsapás az egész környék, és hangyaboly a vár,
Mely sok szép falunak jövedelmét elnyeli, s a harc
Éhen ülő fiait táplálja halálra belőle.
Szikszóban magyarok gyülekeznek. Hosszu gyülés van,
S zúg az ütött kasként; ép szó nem hallatik ottan
A sínlő haza hangján kiül, mely visszavonásnak
Lángjaitól veszvén, siradalmát zengi közöttük.
Azt vélnéd, hogy oroszlánok gyültek be, kik ellen
Nincs hatalom földön, s azok ők; de tanácstalan ésszel
Szinte viszálkodnak, mikor a megye bő teremében
Mecskei megjelenik s ily szót emel a sokasághoz:
"Gyűlt rendek, s ha akarjátok, rontói pogánynak!
Im eljött az idő rajtunk gyakorolni hatalmát:
Amhát, és Ali rabláncot csörgetnek Egerre.
Már az erős Szolnok, Tisza, Zagyva-kerülte falával
Nyári futásától megürült, s szolgája töröknek.
Így ha od' adjuk Egert, a felföld elkel utána.
Jöttem azért segedelmetekért szólalni Dobótól,
Hogy ha rokon vért még meg akartok menteni, s a vár
S vesztegetett örökünk, a jó név, szíveteken van,
Keljetek és durva pogányt zabolázza csatátok.
Mink ugyan állni fogunk, valamíg kő állhat Egerben,
S vagy diadalmunk, vagy temetőnk koszorúzza nevünket."
Erre nehéz zúgás kele a szikszói teremben.
Szolnok eleste miatt sok szív döbbent meg; Egerhez
Kardok csördültek, de közöttük szólt az irígység:
"Aki Eger jövedelmeiből aranyozza sisakját,
Álljon elő, s a várt az védje, ha tudja, vasával.
Ugyde nagyon könnyű a pénzt kizsarolni, s ha szükség,
Kérni segítséget; nehezebb ma találni bolondot,
Aki fejét más vára fölött tekecélra fölüsse."
Volt ki setét lelkét cudarúl fölidézte pokolból
A gunyoló vádnak, s így szóla: "Ki mondta Dobónak,
Hogy békés mezején harcot tápláljon örökké?
Nem maga verte-e meg Handsát, s kergette Budáig?
Nem maga villongott-e, midőn szép frígy vala köztünk?
Ám ha vitéz, most álljon elő, most ezreket ölhet
Mindennap, szép tetteiről mi dicséretet irván
Távol ülünk, s el nem ragadozzuk csillaga fényét."
E jég szókra sokan, jéggé változva szivökben,
Álltanak, és hidegen nézhették volna pogánytól
Megdúlatni Egert; de harag tüze forrva sokakban
A vízvérü magyart átokkal rakva gyalázták.
Első, aki szavát fölemelte, Pető vala. Ifjú,
S még alig arra való, hogy kardot rántson: elomló
Fürtei selymével, s gyengéd piros arca havával
Illőbb a szerelem dalain ligetekben epedni,
Mint hadi munkákhoz; de nemes szive mást mutat, érzi
A haza gyász napját, s hivságok nincsenek abban.
Szép tettekre heves, hideg a csata vészei ellen,
Mind csővel, mind karddal erős, most fölkele gyorsan
S ily repülő szavakat mondott feddékeny ajakkal:
"Most van-e arra idő, hogy multakat összekeressünk
Félelmünk takarójának? De maradjon örökké
S ülve penészedjék, kinek édes az ozmani rablánc.
Én megyek, és szégyent hagyok itt a veszteg ülőnek."
Szóla, s borúlt arcán szépsége haragba vegyülvén,
Mint lobogó csillag mene, s a sokaságon utat tört.
Zoltai már ekkor kardot csörrentve kilépett
Mecskeihez, s haragos szemeit forgatta setéten.
Majd végignézett megvetve az összeülőkön
S szóla magában, mert nyilván heve szólani tiltá:
"A nyomorúk! mégis nem szintén rútak alakban.
Azt hinnők, deli férfiak és viadalra szülöttek:
Megvan az ősi alak rajtok s a büszke tekintet,
Mintha menendőké volnának váltani a hont.
Én, ha ezek magyarok, lelkemre! kivetkezem: inkább
Lógó németté leszek és vad lomha törökké,
Vagy mi utáltabb még lehet a nagy földön előttem."
Legvégső kele Gergely elő, a Bornemiszáknak
Nemzetiből, ki deres farkassal födve setétlő
Köntöseit, mint jó föld a sikeretlen arany közt,
Ül vala sok ragyogó úrnak közepette: erővel
Domborodó mellén hordozta zománcos acélból
Gombjait, és kapcsát. Süvegén őrt álla bagolytoll.
Mintha hazájának gyászát keseredve viselné,
Így vala ő, mind bús feketén öltözve: hasonló
A titok éjéhez, melyben nem látva fogannak
Legragyogóbb tettek, s az erő munkája virágzik.
Lelke nyugott tenger, s a nagy természet öröklő
Titkaival gazdag. Keze közt a csendes elemnek
Jámborsága szünik, s erejét elveszti az ártó.
E' mellett nincs teste sovány csontvázig aszalva,
Munkabiró s tetemes, s első a hajdu vivásban;
Csak gondokba merűlt nagy homloka s ráncba szedődő
Arcai látszanak a sanyarú tudományra mutatni.
Ez hogy látta Petőt, a kétes zajra fölébredt
Szíve nagyon fájván, fölkelt, s ily szózatit ejté:
"Esküszöm" és egyedül, mint a lélek szava tisztán
Hangzott e szózat, megrázkodtatva velőket:
"Esküszöm! és a föld, s az egek meghalljanak engem,
És az erős isten legyen e szavaimra bizonyság!
Hogy nincsen nyomorúbb, nincs gyávább népe magyarnál,
Nincs boldogtalanabb: magok a föld férgei, férgek
Mind maig, egy méh sem lett ezredek óta szunyoggá;
Nem magyar a magyar, elfordúlt természete; méltó
Hogy hamar elvesszen, mert lennie szégyen ezentúl.
Mért lakozunk mink itt? haj! mért hoztak ki apáink
A föveny országból? ott elnyomorodva ha fává,
Ha darabos kővé változtunk volna, örökké
Rejtve valánk: most ennyi világ nem nézne szemünkbe,
Nem látná, hogyan elmaradunk a többi nemektől,
A nemes országot mint hagyjuk lenni vadonná,
E gyönyörök kertét inségek puszta helyévé.
Vagy most is mire gyűltünk itt? Elhagyjuk apadni
Gazdag arany folyamát a megtérhetlen időnek,
S végzésünk nincsen; de nehéz vádakra fakadván
Múltakról perelünk, nem ügyekszünk óni jövendőt!
Addig ugyan sem föld, sem az ellenséges egek nem
Védik Egert: letapodva borúl fölvára porába.
Majd berohan kapuján Mohamed csordája, s kiket rég
Tengerekig vertek diadalmas karral apáink,
Dúlva bejárják most a szép felföldi mezőket,
S Mátra örök tetején tűznek fel sztambuli címert.
Ám, ha szegény magyar azt mondhatná is csak: »El aggtam,
Nem birom a kardot, s nehez a hadi dárda kezemnek,
És iszonyú nekem a pattantyú hangja, halálom
A csata:« oh akkor jobb volna fekünnie porba,
S várni, mikor fognak hátán elügetni futamló
Bajnokok, a nyerget jobb volna viselnie akkor,
S rajta szegény eledelt aratóknak vinni nyarantan.
Ím de különben van. Birodalmas termete gyorsabb
A futamó szélnél, ártóbb a szirtszakadásnál,
És ha kel, a csata mennyköveit hordozza kezében:
Istene nincs, szive nincs egy erőbe csatolni hatalmát!
Jól van hát, ha ugyan kedvesb versengeni soknak,
Versengjen bizvást; majd a török üszkeit ő is
Érzeni fogja lakán, s maga oltsa, ha oltani képes.
Én megyek, és innen minden jobb lelkü velem jő.
Ami lakik bennem s a földnek titkos ölében
Ártalom, és rokon a rettentő képü halállal,
Mind fölidézem most törököt pusztítani, és ha
Ott veszek, a gyávát átkozva csukódik el ajkam."
Nagy keserűn így szól vala ő, mint orvos az ártó
Régi betegséget gyógyítva keserves itallal,
Melyet iván megrázkódik a boldogtalan ember,
Érzi azonban erén enyhültebb vére futását:
Így mikoron szavait hallották Bornemiszának,
Lelkök megrendűlt, kezeik lemaradtak elővett
Kardjokról, de hamar villámmá gyulva haragjok,
Mind csak Egert és hadba menést zengettek egyenlőn.
És végzés leve: (megnyomaték a visszavonásnak
Bús szava, ezt végzék): széledjen el a nemes innen,
És kiki hozza hadát, valamennyit hozhat, Egerhez,
Mecskei akkoron a bizodalmas hírrel elindúlt,
És mikor a napok elmultak hadi készületekben,
Sok szabados hajdú, s rohanó paripáju huszárság
Jöttenek a várhoz: magas Ungból, szép Abaújból,
S kik zivatar-nyargalta Szepest, s száz bércü Gömörnek
Oldalait lakják, s a tündér Borsodot, és az
Isten-itallal dús Zemplénynek téreit, ormát,
Mindezek a várhoz jöttek sokféle csapatban,
Oly tarkán, vegyesen, mint vad növevények erednek
Parlagi jó földből, mely nem szaggatva vas éllel,
A szeleken szálló magokat méhébe fogadja,
És mikor a kikelet tél-hagyta határain elfut,
Száz alakú fiakat hoz az ifju sugárnak elébe.
És ugyanilyenek ők. Ki, szabad mentéje lebegve,
Méne futásával röpülő sólyomra hasonlít,
S pajkosan a kidobott kopját kapkodja, lelógó
Kardja csörömpölvén; ki lator farkasnak ijesztő
Bőre alól nagy erős mellét dőleszti: fejében
Vassisak, és sasnak megeresztett szárnya fölötte.
Kik villám fegyvert, nagy puskát hordanak, avval
Nem ritkán fordítva ütők, magyarosra cserélvén
A viadalt, mint volt az apáknak idétte, mikor még
Lomha nehéz óntól nem kellett félni vitéznek.
Van ki setét medvét hordoz hátára terítve
Borzasan és szörnyen, s hosszú dárdája toronyként
Fekszi kemény vállát, s a földet szántja, mikor megy,
Sarkaival, mellén s combján vasháza zörögvén.
S mintha vadát az egész föld itt viadalra vezetné,
Van sok ezüstkörmű párduc, fene tigrisi köntös
Vállaikon, de oroszlánnak dühödése szivökben,
Melytől megmozdúl az acél sok bajnoki kézben,
Rázza fejét sok vasbuzogány, a dárdafa reszket,
És a fel-felütött fejeken sasszárnyak, ölyűtoll,
És minden madarak megeresztett tollai lejtnek.
Mindezeket, balját aranyos kardjára nyugasztva
Nézi Dobó csapatonként, és üdvözli örömmel.
Végre kisebb csapatok, de nyomosbak erős hadi renddel,
Állnak elő, mind termetesek, s vállokra kerített
Könnyű mentékkel lebegők a gyors paripákon,
Fegyvereik jó kurta csövek s nagybányai kardok,
S a pergő csákány, mely félkörü görbe vasával
Vért szomjúzva kiáll, s élét fitogatja nap ellen.
Tíz rézkürt harsog közepettök, s néha kitörvén
Sír egyedűl a tárogató viadalmas özönnel,
Melyre dagályában megakadva fület hegyez a mén,
És a megbúsúlt daliának alakja setétűl.
Itt legelől jár ifju Pető erdélyi pejével,
Melynek arany hímes takaró foglalja be hátát,
S amint a dobogó földet gyors lába dagasztja,
Könnyü fejét boglári alatt meghajtja kevélyen.
A gyermek pedig űl fél szakra kerítve palástját,
Mely kék habjaival dúsan dagadoz le kerekded
Vállairól. Gyöngyös csillag kapcsolja be mellén,
Széle szegett s lebegő két sarka virágos ezüsttel.
És ezalól deli teste tünik, mint tiszta virágszál,
Gyöngyszemü szűk övvel ketté választva derékon.
Csillagok, és szép hold három soru gombjai mellén,
S déli sugár combján, legszebb égszínre lehintve.
Túri süveg koszorúzza fejét, rátűzve fehéren
Habzik az ékes toll, s rózsás arcokra vet árnyat,
Melyeken a komoly elszánás nagy gondolatával
Harcba vegyült szépség hős lelke vonásait irja,
S erre hogy olvassák, két barna szem önti világát.
Mindezt ő nem tudva halad nemes úri negéddel,
Fenn viszi jó kardját a kisded Egerbe segédűl.
Ezt hogy látja Dalár, állván mellette Dobónak,
Szól, s ha szelíd ágán bimbó szólamlani tudna
Hajnali nyiltában, az szólna csak ily kegyajakkal,
Tisztán és szerelem nélkűl, mint szóla Dalár most:
"Bajnok atyám, te, ki mindennél vagy erőre hatalmasb,
Nézd, mely hősfi csapong zabolázott ménen Egerbe.
Őt, ha nem ösmerném, s tudnám rokonodnak anyáról,
Azt vélném, hogy egét vállára kerítve leszállt a
Csillagos esthajnal, s a késő napra hadakszik.
S nézzed atyám, mi kevély; rövid üdvözlése hasonló
Álomhoz, melyről, hogy volt, nem tudni bizonnyal,
Vajmi kemény lehet a harcnak törvénye, hogy aki
Évvel előbb velem a violákért bolyga mezőkön,
Most a legszebbet kész volna tapodni utában:
Oly rátartólag megyen a hadi rendnek előtte."
Így csevegett a lányka, Dobó mosolyogva lehajtá
Hősi fejét; de nem úgy mosolyog vala lelke: betölték
Azt a gondolatok, s árnyéka veszélyes ügyének.
S most jöve Zoltai, a legbüszkébb termet ezer közt,
És lova legrohanóbb valamennyi lovaknak előtte.
Mint megyen a vigaság napján gyors táncra leányzó,
Vagy régen szeretett jegyesének ölébe menyasszony,
Oly örömest megy ez a hadat és veszedelmet ölelni.
Csillagnak nevezé paripáját vad gyönyörében,
S Szemfénynek gerelyét, mint szokták hő szivek egymást
A szerelem lágy hangjával mosolyogva nevezni.
S mint mikor ő kiveté, soha Syria náda süvöltőbb
Nem vala Szemfénynél, s mikoron, valamintha nyereghez
Volna szegezve, megűlt, a tündér nem vala kellőbb
Zoltainál, sem Csillag utóbb nem jára szeleknél:
Most is agyindító kopjáit pörgeti, hányja,
S ahogy utánakapat, még tolla sem ingva fejében,
Nem rohan, és nem fut, sugarúl ott termeni látszik:
Ló, lovag oly könnyen szegik a levegőben az útat.
Negyven fürge huszár megyen ennek utána robogva.
Végre, kemény gyalogok, Gergelynek hajdui jőnek,
S vérmezejű süvegen hordják a címeres ország
Négy folyamát, s balról hármas nagy bérce keresztét.
Jő maga Gergely elől buzogányos kézzel, alatta
Nem robog a hadi mén, de kemény gyors lábai mérik
A földet, míg lelke mereng hadi gondolatokban.
Mindezeket befogadja Eger veszedelmes ölébe,
Mint valamely örvény, melyből, ha bevette hajódat,
Nem szabadúlsz többé, még szemlélsz messze mosolygó
Partokat, és lobogót intő testvéri kezekből
Hasztalanúl; többé nem tudsz megválni helyedtől.
Úgy beszorultak ezek, de magok szántával: erősek
A csatavész ellen, készek vagy halni, vagy ölni.
S már fenntartja Dobó a véres kardot előttök,
Esküszik arra hitet, s állandóságot Egerben,
S kétszer ezernyi halál mond hangzatos esküt utána.
"Vesszen el, aki Egert magyarán nem védi halálig,
Aki pogányra ügyel, ki szavát hordozza susogva,
S nemtelen árúlást kezd szőnie, szörnyü halállal
Vesszen el; ál feje vettessék török ebnek elébe,
S irgalom istentől ne legyen lelkének örökké."
Rettentőn így eskenek ők, s a föld-ali termek,
És az emelt várfal zengnek bele. Még Hegedűs is
Esküszik, a nyomorúlt; de halállal fog kezet, és az
Hívebb lesz, mint ő, nem fog távozni nyomától.
Már diadalma helyén pusztúlt Szolnoknak alatta
Sátoros ormaival mozog a nagy tábor: üvöltő
Hadnagyok ordítják a népet talpra, s üvöltve
Kelnek száz ezeren, még egyszer hangzik üvöltés,
S ismét száz ezeren, kiket ölni vad Allah vezérl, a
Rettenetes, s ki szavát vérrel hirdette, Mohammed.
Szolnok alatt magasan foly együtt a Zagyva Tiszával,
Dőledező véres falakat hömpölyget alá, bús
Tűköre a várnak, melyből fél tornyok, elomlott
Várkapuk, és paloták néznek bele puszta tetővel.
Itt mikoron Nyárit vendég katonái magára
Hagyva kibujdostak, keseredten utánok elindúlt,
De hogy az ösvényről még egyszer visszatekintett
S tárt kapuit, s az erős falakat szemlélte vivatlan,
Nem mehetett tova, megfordult, mert sir vala lelke
Ennyi gyalázattól. Betevé csikorogva vitorlás
Szárnyait a kapunak, s harcolva rogyott le tövénél.
Társai két négyen voltak vele ütközetállók.
Itt most a szerecsen Menethám bontatja virágos
Sátorait, s Kámber, mint egy domb, fölveti vállát,
S a Tisza árja elől henye népét kergeti tőrrel.
Mert mikor a Tisza Zagyvához közelíte s az eldőlt
Szolnokot ott látá, s alvó törökökre ragyogni
A szomorú holdat, háborgani kezde magában,
S lassu moraj hangján társához szóla imígyen:
Hát ezek itt e gyilkos orok, s hitszegve vitézlők,
Nyugtokat itt leljék-e közel szép partokon alván?
Vajmi igen rút népek ezek, szoknyába borított
Férfiak, elbőszűlt fene állatok emberi képpel.
Jer! ha nem ölhetjük, legalább pusztítsuk el innen,
Hogy soha partunkon békével alunni ne merjen
Eb török, és lovait vizeinkből félve itassa.
Szóla, s legott nagy hullámok fordultak öléből,
Meghaladá partját, és a Zagyvába kicsapván
Mormola, mint ridegen bolygó bika mormol az éjben.
Zagyva is agg Mátrát szilajúl elhagyva, csikóként
Nyargala szét mezején mindkét partjának, özön lett
A lapokon, s a dombok alát mosogatta futó hab.
Első, kit gyülevész árjával fölvere Zagyva,
Agg Ulemán volt a tengermelléki hadakkal.
Régi vitéz, de szerencsétlen sokszorta csatáin.
Ez legelől nagy erős néppel megszállta Temesvárt,
Két bajnok fiait ott ölte meg ifju Losonczi,
És sok ezer népét: maga bajjal futhata, gyöngyös
Sátora ott veszvén s füstös tíz ágyu körötte.
Akire dévajon a hajdúk ily éneket irtak:
"Elszalad agg Ulemán, szoknyáját hagyja Temesnél,
Jő, s neki hajt Kampó, futtában döngeti hátát."
Mostan is álmából legelőbb ezt verte ki Zagyva,
S amint kontytalanúl szaladott, víz mosta bokáit.
Lóra kapott s így is folyvást kísérgeti Zagyva,
Mint szaladó gyermek nyomait kíséri maró eb;
Végre szabadra megyen, de levert sok sátora benn vész,
S lustosan áll maga, nézi hadát, mint gázol az árban,
Megszabadult mének mint rugják a vizet és a
Sátor ezüstholdját marakodva hogy űzi halezred.
Ezt látván megtépi haját, megtépi szakállát,
S szórja nagy ég ellen, míg ajka keservesen így szól:
"Allah! te lásd, hogy nem méltatlan tépem az őszűlt
Agg fejet, és van okom hozzád fölnyujtani fürtét,
Mert te tevéd ősszé, s hagyod elpusztulni bajokban.
És soha áldásod nyugalommal nem vala rajtam,
De mikor épülnék, csuffá teve s agg nyomorúvá,
Hogy soha vén Ulemán téged ne imádjon örömmel,
És te azért bűntesd végetlen végig az élet
Napjaiban, mig utóbb elvész, s nem tudja, miért élt."
Most valamintha setét távolban látna jövendőt,
Monda tovább: "ti is, akik még itt vagytok, örülni
Nem fogtok, de megösmeritek hadakozva Egernél,
Hogy viadaltoknak nem örökké rabja szerencse.
Sok török ott a harc mezejét keseredve harapja,
S rajta pogány magyarok nevetéssel híznak Egerben."
Aki Szöged szép várában tartotta lakását,
S most itt zagyva elől könnyű népével iramlék,
Hogy fele száguldott, a zordon Musztafa hallá
Agg Ulemán szavait, s méreggel szól vala hozzá:
"Hát te miben vajudol, te szakállas vén dada? Jobb-e
Kérgesedett száddal cudarúl káromlanod Alláht,
S szólni jövendőket hadainkra tudatlan eszedből,
Mint hínod, s vinned nyomorúlt népedre segédet?
Vagy hallgass, vagy ezen szomjas nagy dárda megissza
Véredet és nem lesz szavadon túl semmi jövendőd."
Így szólt a zordon, dárdáját rázva fejénél.
De nem az ősz volt az, kinek ilyent szólni lehessen
Kártalanúl; panaszát tüstént elvágta haragja,
Bagdadi jó kardját kivoná vizes oldala mellől,
És nem szólt, de suhogva fütyölt jó kardja kezében.
Musztafa dárdáját ketté osztotta derékon,
S pozdorjára töré pajzsát utat ütve szivéhez.
Akkor azért nagy üvöltéssel harc támada köztök.
Csak bajosan, tompult dárdával hány vala ellent
Musztafa, s éktelenűl tajtékzott ajka dühében.
Most vala, hogy Menethám, s Kámber fölijedtek az ártól,
És ki fölebb állott, Hanivár, a nándori hadfő.
Hol Salamon hajdan diadalmát véresen ülte,
És Hunyad ősze világrontó császárra csatázván
Hármasan a gyászos Várnáért állta boszúját;
Hol végnapja előtt, még mint hadak istene, fénylő
Holdakon, és törökök testhalmán gázola véres
Lábaival, s a nagy Mahomednek látta futását,
S látta, szeméből a jász ifjú vesszeje mint függ
S mint viszi szörnyü hadát tábortalan, űzve magyartól.
A sor aláfordult, isten-büntette magyarnak
Ennyi dicsőségek mezejéről futnia kellett.
Most török állta helyét, s Hanivár leve Nándoron urrá
S tízszer ezer buzogányt rendíte hatalma csatákon.
Hogy most eljöve, hős karját csókolva tizenkét
Hölgyei sírtanak a gyönyör-álmu teremben utána,
Mind ifjak, mind most fakadó rózsái keletnek,
Oly deliek, szemök oly égő a barna hajaknak
Árnyaiban, hogy kín választást tenni közöttük.
Mindezek, a szerelem tündérei, sírtak utána.
Mert nemes és hős volt s oly szép, oly büszke mosolygó
Ifjúságában; de nyugalmat nem tuda tűrni.
Mint elrázza szelek keltén a vad fa virágát,
Úgy hadak indulván Hanivár elrázta virágát
Élete fájának, a szép ifjúi szerelmet,
Harcba rohant s ragyogó hírnek kapdosta sugárát.
Itt telepedve nyugott most ő a Zagyva-toroknál,
S mint egyebek, nem alutta el a szép hajnal aranynál
Kedvesb látását, de korán őrt járni megindúlt.
Még csak alig ment, halk moraját hallotta Tiszának.
S Zagyva zsibongását; hadait fölverte legottan,
És valamerre rohant, pajzsát csöngette vasával.
Hogy pedig agg Ulemán viadalmát látta, s dühöngő
Musztafa romlását, odavert villogva közökbe,
És azok elválván, ily szózatot ejt vala bölcsen:
"Mely szégyen, törökök! mi veszettség rontani egymást,
Mely nem is emberi düh? s te az ősz fürt téli havában
Agg Ulemán bajtárs, s nem gyermek Musztafa! ketten
Keltek-e ily hevesen seregek láttára csatázni?
Váljatok el! vagy azon holdat, mely pajzsotokon van,
Vessétek tova, s menjetek a vészlelkü magyarhoz,
Mert ott visszavonás, s egymás rontása kelendők."
Végezi, s mindketten szégyennel visszavonulnak.
Hallgat még Ulemán; de sebet visz Musztafa mellén,
S véresen amint megy, mindkettőjökre boszúját
Eskvén, elkeverűl szaladó népébe setéten.
Agg Ulemán pedig ifjabbnak nem tűrve parancsát
Elszalad, és népét vizeken nyargalva halássza.
Nagy bajosan gázolnak azok; de közöttük ijedve
Száll rohanó ménen fátyoltalan a gyönyörű lány,
Leila, és Ulemán! Ulemán! rebeg ajka. Örömmel
Omlik elébe az ősz; de világtól féltve s szemektől,
A sátorba legott elrejti. Haszontalan! őt már
Meglátá Hanivár s fel fogja keresni, ha gyöngyűl
A tengerbe vesz is, Hanivár kész lenni buvárrá;
Most megy azonban elébb s készűl tovakelni hadával.
Így kik part hosszatt nyugovának, kába zavarban
Futnak ölő ártól; de belebb is üvöltve kikelnek
A hadak, és Amhát áll tábort óva közöttük.
Bő ruha hullámlik válláról, s vérmezejében
Gazdag arany hímek képeznek sok habu tengert,
S fegyvereket sarkain koszorúval kötve bokorra.
Nyuszt süvegén kolcsagtollát forgatja futó szél,
És forgatja fején szerecsenföld szülte lovának,
Mely ha rohan, lábát a szem nem győzi követni
Gyors rohanásában, de nyugottan, s jámboron áll most
Mint lekötött szélvész, s lángszellőt fúdogal orrán.
A magas Amhát űl sok gyöngy foglalta nyeregben,
És vele lóháton seregek nagy gondja együtt űl.
Száz aga száguld el, nyargal vissza körébe;
Mint sugarak járnak siető szolgái: ragyogva
Áll maga naptűzként, s szeme a táborra világít,
Gyémántos botját komoran nyugtatja kezében,
S amint szertetekint hatalommal, barna szakálla
Göndören elterjedt bokrával lengedez állán.
Csendes ez, és okosabb, mint bátor, csak sokasága
Adja bizottságát, és rejtett szikra szivében
A hadi tűz, melyet ha kifejt baj acéla belőle,
Mennél mélyebben nyugovék, leszen annyival ártóbb:
Sok szerecsent, sok szörnyü tatárt puzdrával öveztet,
És legtöbb törököt hurcolt ez szerte magával,
S számtalan ágyúkat, ki alatt föld renge, ha mozdúlt
S a patak elfogya, míg lovait megitatta vizéből.
Most, hogy az ár hadait megháborgatta, parancsát
Százfele hordották gyors száguldói, s azonnal
Rend lön az elbomlott seregek közt, s biztos egyesség.
Szemközt a várból haloványan, mint egy ijesztő
Jött Ali szürke lován, s nagy száraz termete látszék,
Mint valamely csontváz bőrrel beborítva, szemében
Régi kegyetlenség, s a káröröm űle borongva.
Ezt iszonyú kezek a gyermekség tiszta korában
Féfiuságából kivevén, hogy lenne nem ártó
Őre szeméremnek, benn a sok hölgyü teremben
Tarták szűtlenűl, gyönyörök forrási előtt ott
Áll vala vágy nélkűl sanyarún az időtelen aggság.
Őt a mindennél epedőbb lángajku sohajtás,
A hóhalmok alatt lobogó szív titkos ütése,
S csillagok, a legszebb hölgynek mosolyogva szeméből,
Hasztalan ingerlék: szerelemtelen, életutálva,
Ifjúság nélkűl lőn a vad gyermek öreggé.
Minden tettei közt volt gyilkossága legelső:
Szép Szelim, a nyomorúlt Fatimét ment látni utószor,
Kit vén apja hideg kebelén hervaszta, fiának
Pusztítván örökét. Siralommal csókot egyíte
Már búcsúzva Szelim, mikor őt e szolga megölte,
S gőzölgő vérét az apának vitte be tőrén.
Onnan elébb kelvén e szörnyeteg a hadak által
Naggyá, s népsanyarás által lön rettenetessé.
Benne vitézséget kivevén jó nem vala semmi,
De minden gonoszok fészkeltek, régi dühének
Tárgya kereszténység, hitnépe rabeszközi voltak;
S ily fene ült a szép ország szívében, ez ontá
Visszavonó magyarok vérét huszonötször ezerrel.
Ez valahányszor alászállott villogva Budáról,
Sok kővár, sok erős véghely pusztúla hadától.
Most, mert Nyári sebét viselé még balkeze, s legjobb
Tiz lovagát kapunál ugyanannak elölte csapása,
Hogy legalább üresült falain tölthesse boszúját,
Elrontá azokat, s így jött ki belőle nyugottan.
Mint gonoszok lelkét kíséri pokolbeli őreb,
Úgy ezen ördög után jöttek Veli, s a dühös Arszlán,
Az buzogányt, ez pörgetvén félholdu szekercét.
Ennél még dühösebb embert nem szűle török nő.
Nem bátran, de vakon rohan ez mindenha veszélybe,
Mert dühital gőzölg ajakán, s rejtekben ivott bor.
Ily kísérőkkel hogy elért Ali, szóla legottan
Sokhadas Amháthoz, csak alig tisztelve hatalmát:
"Amhát! a hadakat még meddig hagyjuk epedni,
S e két ronda folyam fertőjét nyelni csatátlan?
Vagy tán azt vártuk, hogy mint gyámoltalan ürgét
Tábori fészkünkből árvíz öntsön ki! kiöntött,
Gázoltuk fövenyét; jertek, rázzuk le Egernél,
És a redves akolt, fogadom, tele rázzuk iszappal!
Harci tanács kell még? kelten keljünk tova, s győztünk."
Így Ali büszke bizottsággal szólal vala, hozzá
Csak röviden nehezűlt szűből így válaszol Amhát:
"Menj tova jó Ali! s bár ne siess károddal, ohajtom,
Majd megyek én is utóbb s tőled, ha beférkezel addig,
Szállást és biztos nyugodalmat kérek Egerben."
Végezi s elfordúl, de vadan mosolyodva utána
Néz Ali, s megmozdúl kérges markában acéla
Így az egész tábor követet sem várva megindúl
Lassan, s végtelenűl. Hangos dobogása halottak
Országába lehat, s zörejétől visszanyög a menny.
| Eger Első ének | Második ének→ |