Eötvös ünnepén
szerző: Móra László
A Néptanítók Lapja (1868–1944) alapítójának, báró Eötvös József (1813–1871) író, vallás- és közoktatási miniszter tiszteletére a Magyar Tudományos Akadémián 1930. február 2-án megtartott emlékünnepségre írt verset maga a költő szavalta el.
Itt állunk búsan bús napok között,
Mint magvetők a jég-levert mezőn...
S míg nézzük, nézzük a sötét ködöt
Mesgyénkre dőlten, némán, könnyezőn:
Csak pár maréknyi hamut aratunk...
Hamuját elsírt jaj-szavaknak.
- Felénk ma így... ma így aratnak.
A szántásunknak elveszett nyoma.
Kutatjuk páran, bízó emberek
S megyünk, megyünk, de nem tudjuk, hova!
Bezárt a köd és látni nem lehet,
Feszitett izmok erőt vesztenek
S a nagy sötéttől fáradt már szemünk,
De csak megyünk és mindig szenvedünk.
S míg járunk búsan, bús mezők között,
Az Ég tüzéből szállni kezd a fény
És szerteszórja győzve a ködöt.
Szelíd szavaknak suttogása kél,
Szelíd kezeknek érintése ér.
Könnyünk letörli, megfogja kezünk
És boldogan a Nap felé megyünk.
Vezet a szellem fényre vált keze
Álomvirágos szép mezők felé.
Ahol begyógyul szenvedők sebe.
Ahol az élet boldog emberé.
Hol vetéskor a földbeszórt szemek
Élettel áldott százezerje közt
Konkolymagok keresve sincsenek!
Vezet a szellem kis padok közé.
Hol gyermeklelkek sziklevele hajt,
Hol Isten hajlik mindenki fölé
S megáldja sokszor e kis lepkerajt;
Ad nékik szivet, hófehér színűt.
Amelyre rozsda nem rak foltokat
S leporzik róla szennyes gondolat.
Vezet a szellem boldogok közé,
Hol egyforma a munka és kenyér
És annak, ki azt karéjra töré.
Testvéri íze mindennel felér.
Megsokszoroz ez minden kincseket.
Mert ebbe' él az élet igaza
És ebbe' fénylik: munka, hit, haza!
Vezet a szellem harangzúgásba,
Ahol a népek mindig boldogok...
Húsvétra gyűlnek hallelujázva
S föltámadást zengnek a kobzosok.
Itt, itt gazdagság és szegénység
Megosztozott a könnyön s kincseken
S nem mondja egy se: „adj, mert nincs nekem".
Oh, erre, erre!... s álljunk itt soká!
Ne hagyj el szellem, ünnep szelleme...
Már nincsen köd, már tudjuk, hogy hová.
A szívünk újjult hittel van tele.
A cél előttünk, — s útunk Nap süti.
Már tudjuk, hogy a ránk szállt köd mögött
A Te nagy lelked fénye őrködött.
E fény után megyünk, mi, magvetők.
Itt él szivünkben a végrendelet,
Mit évszázaddal éppen ezelőtt
Minékünk írt meg dolgos két kezed,
Hogy építsük a Te útadat tovább
S a magvetőkből légyen mind vezér
Amíg az eszméd győzelemhez ér.
*
Itt állunk némán, fénysugár alatt.
Egy kéz melegét érzi két kezünk
S elindulunk, amerre ö haladt.
Új szántást kezdünk s új magot vetünk.
Amelybe könnyünk s vérünk egybeforr,
— S mire ez új mag kenyere megér':
Eszméid győznek, bennünk élt Vezér!