Dzsiu-dzsicu
| Dzsiu-dzsicu szerző: Kosztolányi Dezső |
Egyszer nyáron kiúsztam a tengerbe egy japán piktorral. A tengerparti fövenyen, napfürdőnél szemügyre vettem őt. Hitvány kis emberke volt. A mellkasa szűk, karja alig vastagabb, mint egy tízéves gyermeké, csak a tompora erős, a két lába pedig egyenesen atlétaláb. Mosolyogva mondta, hogy náluk így szokás, ez az ázsiai tornaiskola. Különben bukdácsolt a sekély vízben, amely alig ért a térdéig, nagyon gyámoltalanul. Mikor azonban künn voltunk a hideg, ismeretlen, haragos hullámokon, hirtelenül elrúgta magát, és siklani, vágtatni, tündökölni kezdett, biztosan, az otthonosság fölényével. Hiába kiabáltam utána. Hanyatt feküdt, és úgy nézett rám, akár egy úszó faroncsra. Mély tengerben sohase járkáltam még ilyen ravasz és barátságtalan úriemberrel. Bevallom, hogy a helyzetemet nem is találtam valami kecsegtetőnek. Arra gondoltam, hogy végre ő ázsiai, én pedig európai. Nem lehessen tudni. Csöndesen visszafordultam.
Körülbelül ez a jelenet játszódik most le, nagyban. Az antant a mély vízben kiabál a japán szövetséges után, de ő nem akarja hallani. Sőt, bizonyos kárörömmel nézi fuldokló barátját, kopár közönnyel, azzal az édes-savanykás mosolyával, amelynek az íze olyan, mint a nyers, cukrozott töké. Mindenesetre el lehetünk készülve egy csínyre, egy halk döfésre, egy olyan színjátékra, amit még nemigen látott a földgolyó. Mit tudjuk mi, hogy mit tartogat a japán. Hiszen eddig csak csöndes európaiak ravaszkodtak, naiv keresztény diplomaták, akik legföljebb a cselszövő színész sápadt maszkjával léptek a színre, ferde szemöldökkel. A buddhista diplomatát még a minden hájjal megkent angolok se ismerik. Buddha veszedelmesebb, mint Nietzsche. Milyen tejital az európai méreg ezekéhez a kölyöknépekéhez képest, amelyek csak most jönnek, a frissek, a kipihentek, a sokáig alvók, a köldökszemlélők, évezredek ősi hagyományával, a szemükben nyilak rögtön ölő mérgével, szavukban fullánkkal, kezükben a penge keménységével s minden izmukban a boa constrictor halálos görcsével. Igaz, az antant diplomáciája is sok értékkel dicsekedhetik ezen a téren. Mutatott rücskös és sima gazembereket, orgyilkosokat, zsebtolvajokat, kitartottakat és selyemfiúkat, de az igazi praktika keleti, a feketeleves még hátra van. A régi diplomaták legföljebb hitet szegtek, legföljebb elgáncsolták az ellenfeleiket. Japán azonban most a mesterfogást, a diplomácia dzsiu-dzsicuját készíti elő. Lélegzetvisszafojtva figyelünk.
Anglia arra vigyáz, hogy csorog a kontinens vére, viszont a japán szövetséges annak örül, hogy az angolok vére hull, az angolok aranyvére. Nem szabad elfelednünk, hogy a japán az angolban is csak az európait láthatja. Az pedig ellenség. Mi is vallomást tehetünk, hogy sohase értettük meg az ázsiaiakat, legföljebb csak kacérkodtunk velük. A sárga impresszionizmus is idegen volt nekünk. Csak motívumokat adott, mint a cseresznyevirág és a krizantém, az a japán teadoboz, ami idevetődött, csak arra volt jó, hogy néhány párizsi piktor a maga módján megbolonduljon és egy európai művészetet teremtsen. Költészetüket se értjük. Olvassuk a verseiket. Az ember tág szemeket mereszt. Kyorai elbágyaszt a holdfényével és megbűvöl a fehér virágaival. Humoruk eredeti. Rövid időn belül megtanuljuk, hol kell nevetnünk, és hol kell sírnunk. Ha csipegetünk verseikből, kitűnő emésztőszernek bizonyulnak, gazdag ebédek után. De hogyan élhetnek emberek ilyen madárkoszton? Nekünk másra van szükségünk. Ez a hiányérzet zavar folytonosan olvasás közben is. Nem értjük, és fáj, hogy nem értjük, nem érthetjük őket. Azt mondjuk tehát, hogy alsóbbrendű lények. Néha bámulatba ejtenek a gyöngédségükkel. Úgy fogják meg a kardot, mint a mimózát. Az egész világuk, a tárgyak, a fák, a bútorok érzőidegekkel vannak felhúrozva, de mintha ennek a világnak nem lenne teste-gerince. Hallunk olyan hangokat, amiket csak álomban, háromsoros verset olvasunk, amelyet az európai harmincsoros jegyzettel kénytelen kísérni, mert az az érzékenység pehelykönnyű, nekünk már majdnem semmi, a mérlegünk nyelve alig billen ki rá. Lehet, hogy csak banalitás, és csak ők érzik újnak. Az európai költőt talán megpofoznák érte. De elfogadjuk, hogy csodálatos, sírunk rajta és tapsolunk neki. Mégis hiányzik valami.
Micsoda hiányzik? Mi az, amit folyton keresve keresünk, mikor japán művészetet látunk, és már majdnem ajkunkra tolakszik az elragadtatás kiáltása? Mit jelent ez a ki nem elégülés? Valahányszor ázsiai emberrel találkozom, elfogódva szemlélem. Külföldön a kávéházakban néztem ─ a szomszédos asztal mellől ─ egy japán kolóniát. Bámultam a közönyös szemüket. Úgy tetszett, mintha a szemek üvegből lettek volna és az arcok fából. Alvó emberek, gondoltam magamban, akik még nem egészen ébredtek fel. Mert bármennyi állati energia is ütközött ki hegyes és erőszakos mozdulataikból, láttam, hogy nem edződött beléjük az élet metafizikai jelentősége. Ez hiányzik belőlük és a művészetükből. Az ember náluk még mindig mozgó tárgy. Innen az az érzés, hogy tőlük minden kitelik. Nem ismerik a zajt és a fűszert. Egy ismerősöm, aki végigjárta a Keletet, azt mondja: Kína a lárma, Japán a csend. A japán pályaudvarokon és kikötőkben halotti csend van. Ízetlen és fűszeretlen ételüket, amikben ők az íz ultraviolett skáláit élvezik végig, undorodva köpi vissza az európai íny. Mennyire titokzatosak! Talán-talán most vetik le végképp az álarcukat.
Tutoraik őket és az egész ázsiai népséget szerették volna állandóan gyámság alatt tartani. Ázsiát pedig nagy kegyesen elkeresztelték a kultúra bölcsőjé-nek. Mindig azon voltak, hogy az a bölcső maradjon is bölcső, szerették volna, hogy akik ott henteregnek, sohase nőjenek meg, maradjanak törpéknek, csecsemőknek, dudlit nyomtak a szájukba és csörgőt a kezükbe. Ez kényelmes érzés volt. Az angol dadák ringatták a kisdedeket, tente-tente szépen. Néha megdicsérték, néha megpirongatták őket. Nem akarták észrevenni, hogy ez a bölcső már rég nem bölcső, a kisded már rég kirúgta a bölcső falát.
Az antant természetesen, a keresztényi erkölcs nevében kéri őket, hogy jöjjenek át ide, embereket gyilkolni.
Ázsia pedig így szól át a szigetországhoz: „Én tudom, hogy te vagy a keresztény. Nem táncolod körül az aranyborjút. Pusztán az irgalom nevében gyilkoltatod le szövetségeseidet is, és a lemondás, a béketűrés, a felebaráti szeretet nevében áldatod meg anglikán papjaiddal a dum-dum golyókat meg a nitroglicerint. Nekem azonban a te világod idegen. Ha nálatok jártam, sokszor úgy rémlett, hogy az a szanzara, a cifra, fájó, forró álom, a betegség, az élet kelevénye, a láz, amiről buddhista könyveink beszélnek. Még a természetet se láttam sehol. A természet is mesterséges. Úgy jár kedves természetanyánk, mint egy parisienne. Nem a fű és föld illatával, de parfümmel szagosítja magát. Termetét elnyomorítja, kőpáncélba, aszfaltfűzőbe burkolja melleit, fülébe pedig, mint gyémántfüggőket, villamos ívlámpákat aggaszt. Ne kívánd, hogy megértsem ezt a világot, az autóidat és a villámvonatjaidat, minthogy az én világom a nyugodalom, a mozdulatlanság, az örökálló, a feketeség, a nirvána. Engedd meg, hogy én is oly hű maradjak buddhista bölcseletemhez, mint te a misericordiálioz, s annak idején egy mesteri dzsiu-dzsicu-fogással torkon vágjalak, és a nirvána, a csend, a béke nevében, a földi élet hiú semmiségét hangsúlyozva, megegyelek.”
A négerekkel az angolok évszázadokig békésen árultak egy gyékényen. Egy szobában aludtak velük, mint házőrző ebek a küszöbüket őrizték, reggel megmosdatták a lordokat, drága groomok a sétapálcájukat meg a köcsögkalapjukat tartották, illedelmes, fekete mosollyal. Mihelyt azonban felszabadították őket, iparengedélyt, orvosi, ügyvédi diplomát kaptak, észrevették a szagukat: a néger büdös volt. Az angol orr már a sárga majmok szagát is kezdi érezni. Ide bűzlik hozzájuk, Európába.