Dugóhúzó
| Dugóhúzó szerző: Gárdonyi Géza |
Nyári regg egy vidéki városban. Egy terebélyes épület előtt sok gatyás ember és tarka szoknya; kocsik és szénázó lovak.
Egy szürke-kalapos urat is pillantok meg a sokaságban. A fehér-szalagos völgyes kalapot tíz éve ismerem.
- Mi van itt Bálintkám? Talán bizony katonasorozás?
- Dehogyis, - felelt Bálint, kövér kezével legyintve, - törvényház ez.
- Csak nem rajtad ítélkeznek tán?
- Nem hálistennek. Egy béresem van bajban.
- Gyujtogatás? Verekedés?
- Még annál is rosszabb.
- Ember-ölés?
- Az a teremtésit. Aligha meg nem ismerkedik a hóhérral.
A felhőkre pillantott, mert boruldozott az ég. Ónos felhők gomolyogtak a város felett; morgott is már.
- Kellene az esső, igen kellene, - mondogatta Bálint.
Bementem vele a tárgyalásra. Ő ideiglen a tanuk szobájába tért. Én beültem egy üres padba, mingyárt az elsőbe. Azt a falusiak nem merték megszállani.
Egy legényt vezettek be a szuronyos őrök, egy vastagderekú fiatal parasztlegényt. Gyolcsingben, gatyában. Olyat se láttam még vádlottak padján.
Belépésekor meghullámzott a falusi sokaság s valami nyöszörgő jajgatás hangzott az egyik padból. Egy öregasszony jajgatott. A kezét összecsapkodta:
- Jahahaaaj, kegyelmezzenek, irgalmazzanak, a fiamnak... nagyságos főbíró uraim...
Az őrök kilökdösték a teremből.
Míg a bűniratokat olvasták, szétpillantottam a besereglett falusi népen. Mind egyfaragású komoly barna ember; üstökös hajuak és szögletes orruak. A nők soványak, naptól pörköltek, de selyemkendő virít sárgán, pirosan, kéken a fejükön. A leányok is fakók, s még cifrább ruhásak; a hajukat régiesen a fejükre ragasztva viselik, és emmiatt formátlanok. Csak a szemök csillog okosan.
- Mi neved? - kérdezte az elnök.
A legény egyet köszörintett a torkán.
- Dobos Menyhárt, szolgálatjára.
Az arcán meg a szemén a fogság bágyasztó levegője meglátszott. A haja neki is üstökös-borzas, mint a többi falusi embereknek.
- Hány esztendős vagy?
- Huszonnégy, instálom.
- Az a vád reád, hogy megölted Nagy Máté kocsist. Bűnösnek érzed-e magadat?
A legény vállat vont:
- Nem tudom instálom...
- Már hogyne tudnád. Magadnak ártasz, ha nem az igazat vallod.
A legény a padlóra pislogott:
- Megmondom igazán. Némelyik órába hibáztatom a haragomat... másik órába... azt gondolom... ha megint úgy kerülnék vele szembe, megintsak al lenne a vége, hogy engem vasra vernének.
- Hát szándékosan ölted meg?
A legény emelgette a vállát, szemöldökét:
- Hát... nem csupa véletlenül...
- Mondd el hogyan történt?
- Úgy történt instálom, hogy... Kisasszony napján búcsú vót nálunk. Aztán... ő is odajött az ivóba. Oszt mondok neki:
- Egy szavam vóna, vagy kettő, Máté bátyám.
- Hallom, aszongya.
- Hát mondok, kend nem idevalósi ember, csak átszegődött az urasághó kocsisnak, hát kend nem tudhassa hogy mi nálunk a törvény? Mert mondok minden házba más a szokás, minden faluba más a törvény.
Rám böffen erre nagy vörös képpel, hogy aszongya:
- Énvelem ilyen fenhangon ne beszélj!
- Mondok hát kicsoda kend? Azér hogy öspörös kocsissa vót? Láttam én mán nagyobb kokast is az urak szemétdombján.
Csak így kezdődött ilyen csöndesen. De ő akkor mán fujt, morgott. Oszt aszongya, hogy aszongya:
- Elhallgass, te dugóhúzó!
Erre aztán énbennem is lobbot vetett a harag:
- Ne mondja énnekem senki hogy dugóhúzó! Mert én katonaviselt ember vagyok.
Aztán... elbántam vele.
- Erre kést kaptál rá.
A legény pislogott.
Az elnök fölvett egy fanyelü keskenyvasu kést.
- Ez volt az a kés?
- Az.
- A csizmádszárában vitted oda.
- Abban.
- Előre készültél a szóváltásra?
- Nem mondhatnám. Mert nem tudtam, hogy odajön.
- Ez a kés meg van köszörülve.
- Megköszörültem.
- Minek köszörülted meg?
A legény a padlóra pislogott:
- Dohányt aprítani.
- Hát azért vitted a korcsmába, hogy dohányt apríts?
- Nem. Csak éppen betoszintottam a csizmám szárába.
- Dehát minek taszítottad be?
- Az ember nem tudhassa, mikor kocsmába megy...
- És csak azért haragudtál meg rá, mert azt mondta: dugóhúzó.
- Ne mondja nekem azt senki.
- Dehát mit jelent az?
- Hát... tetszik tudni, én szoktam szolgálni a kertbe, mikor az uraságunkho vendég jön. Olyankor rámadják az ezüst-pitykés ruhát, oszt aznap belső szolga vagyok.
- Dehát olyan nagy sértés az, ha valakinek azt mondják: dugóhúzó?
A legény nem felelt.
Az első tanu egy jámborképű szálas legény volt, szintén béres; Menyhártnak barátja.
Az elnök figyelmeztette, hogy igazat mondjon, mert lehet hogy meg kell esküdnie a szavára.
- Ugy mondom ahogy igaz, - kezdte a legény. - Menyhárt már akkor kezdett a kocsisra görbén nézni, mikor a kocsis az urho került. Ugy mondom ahogy igaz. Mer hogy a kocsis magányos ember vót, ott adtak neki enni az uraság konyháján. Ugy is vót a szegődsége. Oszt hogy az Örzse megtetszett a kocsisnak, hát azon forgott az esze, hogy jó lenne űneki. Még nekem is megemlítette, hogy aszongya: Ügyes kis sarkon forgó jány ez az Örzse. Az Isten is nekem teremtette; mit gondolsz? - Mondok: Menyhárt is éppen így beszél. - Aszongya: Nem teszi őt a lány énelejbém.
- Csak a tárgynál maradjon, - szólott rá az elnök.
- Ugy mondom ahogy igaz, - felelte egyet nyelve a legény. - Egyszer hogy a kertben ástam, kihallatszott a konyhaablakon, hogy a tekintetes asszony is hozzá-biztatja a leányt: - Nem is lenne rossz, aszongya, ha a kocsisho hozzámennél, mer aszongya neked is jobb, ha nem kerülsz ki a faluba, szolgálhatsz tovább nálunk. De a tekintetes asszony semmitse tudott Menyhártról.
- Csak arról beszéljen barátom, hogy ebben az ügyben mit tud? hogyan vesztek össze? hogyan ölte meg ez a legény a kocsist?
- Hát úgymondom ahogy igaz: az Örzse miatt vót az összeveszés. Mer a Menyhárt aszongya hogy: - Hogy a dühös kígyó járja meg ezt a kocsist, mióta ez idejött, még az éccakai álmomat is megrontotta. Ugy mondom ahogy igaz.
- Fenyegette-e előbb a kocsist?
- Nem hallottam.
- Hát azt mondta-e hogy meg fogja ölni?
- Azt nem mondta. Csak annyit mondott, hogy aszongya: Meglássátok még törvény kezire kerülök emmiatt a dömhes miatt. Ugy mondom...
- Mi az a dömhes?
- Hát hogy olyan nagyétkű ember vót, azér mondta úgy.
A védő ügyvéd, egy fiatal aranypápaszemes ember közbe szólt:
- Engedelmet kérek, hogy kérdést intézzek a tanuhoz.
- Tessék.
- Ön azt mondja, hogy a meggyilkolt nagyobb ember volt Menyhártnál.
- Nagyobb másfél fejjel.
- És erősebb is.
- Sokkal.
- Kérem, ezt hogy jegyzőkönyvbe vegyük.
A tanu aztán sok elnöki rendre-rándítás között elmondta, hogy a kocsmában Menyhárt csak csöndesen mulatott. A kocsis később érkezett. Csak annyit látott, hogy Menyhárt leült vele szemben az asztalhoz. Aztán ő táncolni ment. Mikorra ismét rájok fordult a figyelme, már akkor veszekedtek. A kocsis pofon ütötte Menyhártot.
A védő ügyvéd a vallomásnak ezt a részét ismét jegyzőkönyvbe iratta.
Az elnök magához szólította a vádlottat:
- Hát miért nem mondtad, hogy pofon csapott?
Menyhárt röstelkedve vont a vállán.
- Elfelejtettem.
- Elfelejtetted? Hogy lehet pofont elfelejteni?
Menyhárt megint vállat vont:
- Katona vótam én...
Következett egy őszes zömök ember, az uraság béresgazdája. Az is azon kezdte, hogy a kocsis volt az oka mindennek. Mert ha az oda nem szegődik, Menyhárt se került volna bele a szorosba. Dehát az Isten úgy akarta...
- Milyen természetü ember ez a Menyhárt?
- Jó gyerek ez uram, - felelte az öreg a kalapja szegélyét simogatva, - ámbátor ha megboszantják, hamar szembepöndörödik. De attul nem került volna ilyen bajba.
- Maga ott ült az asztalnál, mikor az a szóváltás történt. Mondja el miképpen történt?
- Nem tudom én azt már tekintetes uram. Csak azt tudom, hogy csöndes beszélgetés kezdődött. Ámbátor hamar élire fordult. Mer aszongya Menyhárt: Minden háznál más a szokás, minden faluba más a törvény. Kend nem idevalósi, hát nem tudhassa. A kocsis mingyár felgördült reá, hogy aszongya:
- Mit csiripelsz itt nekem?
- Értsük meg egymást, - mondotta erre Menyhárt, szölideden.
- Még csodáltam is hogy ez a tűzkő-ember olyan szölideden beszél.
- Értsük meg egymást, aszongya, minálunk az a törvény, hogy ha valamelyik leány le van foglalva, hát le van foglalva: - ez a becsület!
A kocsis egyet horkan, oszt aszongya:
- Te tanítasz-e engöm böcsületre, te dugóhúzó?
Akkor én éppen elfordultam, mert követem a bagót piszkáltam ki a pipámból. Mikorra a számba vettem, mán akkor egymáson fenteregtek. Még a boromat is kidöntötték.
- Hát a kocsist a pofon után azonnal késsel rohanta meg ez a legény?
- Hát bizony...
- És a kocsisnál nem volt kés?
- Lehetett nála, de csak olyan bicskaféle. Mert avval szokott enni.
- Hát nem védekezett a kocsis?
- Védekezett biz a. Mondom, hogy a boromat is kidöntötték. Mert tetszik tudni, ahogy Menyhárt előrántotta a csizmaszárból a disznóölő kést, hát a kocsis felkapott egy széket, oszt avval ütötte le a boromat.
Az ügyész szólalt meg:
- Dehát kend hazudott az imént...
- Én?
- Azt mondta, hogy csak akkor nézett fel, mikor már egymáson hemperegtek. Most meg elmondja, hogy a kocsis széket ragadott.
Az öreg boszusan pillantott:
- Hászen azér láthattam, mer a szék a fejem fölött forgott.
A védő ügyvéd azt kérdezte, hogy Menyhárt mennyit ivott a szóváltás előtt?
- Azt nem tudom könyörgöm, mer én korábban mentem oda, nem néztem.
Az esső megeredt. Nagy cseppek koppantak a terem ablakaihoz. Bent fülledt volt a levegő.
Következett a korcsmáros, Spitzer nevű Bulanzsé-szakálú ötvenéves ember. Fakó fekete redengot volt rajta, és a lábán sárga cipő. Sápadtan és remegő szakállal beszélt. A vállát közben a füléig vonogatta. Ő persze nem látott semmit, nem hallott semmit. Csak a lármára ment oda. Ő nem tehet arról, hogy ilyen szerencsétlenség történt. Búcsúkor mindig van verekedés. Őt ezért felelősségre nem vonták soha. Ő nem csendőr. Neki polgári kötelessége a bormérés. A legény különben másfél liter bort rendelt, de az nem azt jelenti, hogy annyit ivott, mert a falubeli parasztok egymásnak töltenek. Ihatott kétszer annyit is.
A védő ezt ismét megjegyeztette.
Következett valami nyolc más tanú, köztük Bálint barátom is.
Ő mingyárt azon kezdte, hogy a nép gondolkodását ajánlotta a törvényszék figyelmébe.
- Ez a Menyhárt derék dolgos ügyes fiu. Én ugyan nem tudtam arról semmit, hogy a cselédem iránt érdeklődik, mert ha tudom, nem engedem, hogy a kocsis vizet zavarjon. Igazán nem hibásolom őt tisztelt törvényszék, mert...
Az elnök figyelmeztette Bálint urat, hogy tanunak szólították be, nempedig védőügyvédnek.
Bálint erre megboszankodott és duzzogva felelte:
- Hát kérem tessék kérdezni, felelek...
Aztán csak igennel és nemmel felelgetett.
Mikor azonban az elnök elküldte volna, megszólalt:
- A tárgyalásnak egy fontos pontját óhajtanám megvilágítani, de persze azt igennel és nemmel elmondani nem tudom.
- Hát beszéljen, ahogy óhajt.
- Hogy olyan sokáig várattak, bejöttem a tanuk szobájából a tárgyaló terembe és hallottam, hogy a dugóhúzó kifejezést a tisztelt törvényszék üres oknak tekinti. A mesebeli farkas szavának a bárányhoz. Minthogy ez sulylyal esik az igazság fontjába, ezt világitanám meg, ha szabad.
- Tessék.
- Ez a legény néha az asztalnál szolgál, mikor vendég van a házamnál. A mult nyáron is, egyszer, hogy vendégem volt, a kertben kártyáztunk, és ez a fiu sört hozott fel a pincéből. Egyszer, ahogy oldalt pillantok, látom, hogy az orgonabokor mögött Menyhárt egy sörös üvegből kortyogat. Emberi valami. Mégis rászóltam, hogy mondok: Mit csinálsz, Menyhárt! Erre ő ijedtében így felelt: A dugót húzom a fogammal! Hogy ezt megnevettük, a cselédség is mulatott rajta. Ismerni kell, uraim, a népet. Inkább kiáll egy fejbeütést, mintsem hogy gúnyoló szót halljon.
A védőügyvéd ezt is beiratta a jegyzőkönyvbe. Bálint úr diadalmas arccal ült le mellém.
Következő tanunak a biró a leányt hivatta.
A teremben mozgolódás támadt. A városi hölgyek kiváncsian nyujtogatták a nyakukat a vérontás okozója felé.
Egy soványka, húszéves forma leány jelent meg a terem hátulján, és hatolt a megnyíló soron előre. Öltözete olyan volt, mint a többi falusi leányé: fehér ingváll, zöld selyem mellkendő, rózsaszínű virágos szoknya; a kezében csipkés kendő. De mingyárt az első pillantásra szembeötlő volt hogy a haját nem ragasztja a fejéhez. Szép hamvas barna haja volt. Olyan volt a fején, mint egy kis szénaboglya.
Máskülönben nem volt valami szépség: apró ábrándos szemek, kerek fehér arc és gömbölyű orrocska. Csak a szemöldöke volt erős-vonásu fekete.
A szemét lesütve állt meg a biró előtt, látni lehetett rajta, hogy remeg.
- Ösmered ezt a legényt?
A lány a bíróra pillantott, aztán a legényre és halkan rebegte:
- Ösmerem.
- Volt valami viszonyod vele?
A leány nem értette.
- Szeretője voltál neki?
A lány bólintott. A szeme pilláján könnycsepp jelent meg. A zsebkendőjét a szeméhez emelte.
A bíró folytatta a kérdezést:
- Eligérkeztél neki?
A leány ismét bólintott.
- Dehát a kocsisnak is eligérkeztél.
A leány fölemelte a fejét:
- Nem igaz.
- Hát akkor mért mondta a kocsis, hogy az övé vagy?
- Mondhatni mondhatta.
- Hát talán úgy viselkedtél iránta? hogy azt értette.
- Szó se lehet róla. Ő csak a szakácsasszonynak példálódzott, meg a tekintetes asszonynak, hogy engem elvenne.
- De hisz az asszonyoddal beszéltél is róla.
- Én nem. Csak ők noszogattak, hogy menjek hozzá. Ha vén is, antul okosabb, meg hogy nem részeges. És másefféléket beszéltek. Nem tudták, hogy én már eligérkeztem. Én nem mertem szólani.
- Mért nem mertél?
- Nem akartam a tekintetes asszonynak a kedve ellen szólni. Meg attól is tartottam, hogy Menyhártot nem engedik belső szolgálatra.
- Hát ennek a legénynek igérted, hogy felesége leszel?
A leány lesütötte a szemét és halkan rebegte:
- Igértem.
- Mikor?
- Régen.
- Mégis mikor?
- Mikor elvitték katonának.
- Akkor bizonyosra mondtad?
- Bizonyosra.
- Hogy mondtad?
- Csak úgy, hogy megvárom, akármeddig odalesz, megvárom.
- És meddig vártál?
- Három esztendeig.
A védő kérdezett:
- Férjhez mehettél volna-e azalatt?
A leány elmosolyodott:
- Kétszer is.
Az ügyész, egy unatkozó arcu szőke pók, folytatta a kérdezést.
A legényhez fordult:
- Mikor közölte veled ez a leány, hogy a kocsis szemet vetett reá?
- Mingyárt elejin mondta.
- Hogyan mondta?
- Ugy, hogy aszongya: a kocsis többet néz rám, mint a tálba. Szólogat is olykor, de én csak nevetem.
- Tehát nem panaszosan mondta?
- Eleinte nem. Csak mikor már hozzábíztatni kezdték.
- Mikor panaszkodott utolján?
- A búcsú előtt való estén.
- Akkor hogyan panaszkodott?
- Akkor mán keservesen.
- Mit mondott?
- Azt mondta, hogy aszongya: Mán nincs maradásom a kocsis mián. Untalan azt fujják a fülembe, hogy menjek hozzá. A tekintetes asszony különösen.
- Sirva panaszkodott?
- Lehet, hogy sirt is, nem láttam a sötétbe. Ő belül vót a konyhán, én kivül a kertbe.
- Aztán mit mondtál neki?
- Nem mondtam én semmit se.
- De magadban gondoltál valamit.
- Nem gondoltam én semmit. Csak káromkodtam, (Isten bocsá...) Mert tetszik tudni, keserű falat vót a nekem!
Az ügyész a leányhoz fordult:
- Igazat mondott a legény?
- Igazat.
- Hát azt mondta-e káromkodás közben, hogy: Majd elbánok én a kocsissal!
A leány habozva felelt:
- Nem azt nem mondta.
Parasztleány létére megérezte a kérdésben a veszedelmet.
A leány volt az utolsó tanu. Mingyárt utána az ügyész vádlása következett.
Az ügyész előre megfontoltnak látta az emberölést. Minden szava göröngyként esett a vádlott fejére. Fekete festékkel szinezte elénk a közerkölcsök elfajulását. Citált a rómaiakból és angolokból. Rámutogatott a bűnnel terhelt legényre, mintha a rómaiak és angolok egyenesen őrá szabták volna a mondásaikat. Végül csomót kötött a beszéd végére azzal a követeléssel, hogy Dobos Menyhárt emberi fenevadat a törvény vaskézzel tegye ártalmatlanná.
A falu csendben és rámeredező szemekkel hallgatta a kemény beszédet. A vádlott sápadozott.
Bálint is morgott mellettem. De következett a védő - az említett szemüveges éber fiatal ember. Az arra figyelmeztette a törvényszéket, hogy emberi szívvel ítélje meg ezt az ügyet. A vádlott fiatal, lobbanékony; a kocsis a legnagyobb kincsétől akarta megfosztani. Gondolják meg, hogy a parasztféle embernek micsoda nagy kérdés a jó élettárs. Az élet legnagyobb kérdése. Mert neki az asszony nem lukszus, nem is szoknyás cimbora, hanem az élet terhének hüséges megosztója. Igavonó-társ. A nép fia már gyermekkorában kiválasztja a többi közül; és úgy áll rajt a szeme, gondolata, érzése, mint a legnagyobb kincsén. Az ilyen kiválasztott leányt más nem is meri megközelíteni. S ime odapottyan egy más faluból való kocsis. Az egyszerre szemet vet reá. A legény figyelmeztetni akarja szépen, okosan. Ő sejti, miről van szó: durván ráförmed. Maga idézi fel a veszélyt.
Igy fejtette ki a védő, hogy ami történt, nem annyira bűn volt, mint inkább szerencsétlenség. Ő is citált a rómaiakból és az angolokból. De neki a rómaiak és az angolok merőben mást mondtak Dobos Menyhártra vonatkozólag.
A sok falusi fej helyeslőn integetett. Bálint is bólogatott mellettem:
- Nem bírka az ember, kivált aki magyar! Szerencsétlenség volt! Beljebb csúszott a kés, mint ahogy szándékolta.
A törvényszék azután hosszan tanácskozott odabenn. A legény beteg arccal ült a vádlottak padján. Örzse földre néző bús szemmel állt a közelében.
Végre a bírák megjelentek, és a nagy csendben felolvasták az itéletet: öt évi fegyház.
- Megnyugszik-e? - kérdezte az elnök.
A legény habozva felelte:
- Előbb Bözsivel szeretnék szólani.
S intett fejével a leánynak. A leány odalépett hozzá.
- Megvársz-e Bözsi? - kérdezte könnyes szemmel.
A leány szintén könnyes szemmel nézett reá és bólintott:
- Meg.