Dosztojevszkij: Roszkornyifog

Dosztojevszkij: Roszkornyifog
szerző: Karinthy Frigyes

Mottó: „Ha nem akar jól menni,
Muszáj kicsit szenvedni,
Muszáj szenvedni,
Muszáj szenvedni.”

I

Egy fiatal ember ment végig a Korszki-proszpekten, egy poros, forró júliusi reggelen, a …-ni vámház irányában, lent, a folyóparton, ahol már az ötödik kormányzóság hivatalnokai kezdődnek.

– Jó reggelt, bátyuskám, Fjedics Nikomir! – kiáltotta jóízűen a háta mögött egy hang.

Kotyka megfordult, nevét hallva. De nem felelt rögtön. Hol is hallottam én, tűnődött magában, hogy a tüdővészesek haláluk előtt jobban érzik magukat, mosolyognak, jobbára történeteket mondanak el? Talán megbékélnek a sorsukkal?

Ezt csak egy pillanatig gondolta Kjola, aztán nevetségesnek találta az egészet. Eh, köpök rá! – suttogta halvány mosollyal, és még a kezével is tett egy mozdulatot, mintha csitítani akarna valakit.

A beszélő közben közelebb jött.

– Á, á, Petrics Nabukoszma! Fogadjunk, hogy nem emlékszik rám! De hogy is emlékezne, hogy is! Pedig Porfirovna Agászja beszélt Önről, galambocskám, még meg is invitálta, hehehe, hiszen tudja, a dohánytőzsde, no igen. De különben Agocska igazán szereti önt, csak hát ő olyan… hiszen tetszik tudni. „Kuropintyó, akvaszka…” és a többi, mint ahogy rólunk mondják, a norszki kormányzóságban. De azért tiszt, méghozzá élelmezési! – tette hozzá bizonyos tisztelettel, amit mindketten észrevettek. Roszkornyifog nagyon is észrevette ezt a tiszteletet, és az az érzése volt, hogy Kjekbaljekof is észrevette, hogy ő észrevette.

– Már nagyon is vidám vagy – gondolta magában, és elsötétült.

Kremja azonban tovább fecsegett, de nem vette le a szemét Afganisztovics Rudolfról.

– Hja persze, maguk bőrtokosak – mondta, nem minden elismerés nélkül –, tudja, galambocskám, hiszen nekem mindegy is. Maguk mindig csak gondolkodnak és káposztalevest esznek – honnan az ördögből szedik azt a káposztalevest! – dörmögött. – Na de sietek! Apropó, hogy el ne felejtsem, de igazán: maga is azt hiszi, hogy a teremtés kezdetén a végokok… szóval, nekem Nekrikocskov említette ezt, hogy bizonyos körülmények között… hiszen tudja!

– Tudom – mondta Roszkornyifog nyersen.

– Hát én őszintén szólva, úgy képzelem: ha vannak is végokok vagy végtelenség, mit bánom én: kérem, a párhuzamos vonalak csak találkoznak egyszer, nem igaz? de bizony találkoznak, még köszönnek is egymásnak, kezet fognak: akkor hát minek az egész, kérdem én öntől, Rocsmirkiktovloffonovics Mátya, kedves galambocskám? De most igazán sietek. Au revoir!

Roszkornyifog utánanézett. – Először a nyakát – mondta fájdalmasan. - Aztán kicsit megforgatom, kicsit jobbra, a hegyével, a gyomra felé, és nyugodtan, nem sietve, felmetélem. De miért nem esik jól nekem ez a gondolat, hogy jobbra, a hegyével? Miért tartom ezt szokatlannak, legalábbis? Úgy látszik, kicsit ideges vagyok.

II

E beszélgetés után két nappal Roszkornyifog felkelt, hogy meglátogassa Libidinovnát. Lent, a kapu alatt palánkokat raktak egymásra, egy kancsal munkásféle ember, bőrzubbonyban, aki, úgy látszik, kicsit be volt rúgva, és valami dalt dúdolt. Még meg is állt, hogy végigvárja. A szomszédból veszekedés hallatszott.

– Kátya, te ördög! – sipítozott a vénasszony. – Ki a szállásból! Ki a szállásból!

Valami repült a levegőben, közel csapott le. Egy fél papucs. Siránkozó gyerekhang vegyült a lármába. „De mátyuska, hiszen Jekaterinovna is… mátyuska, az isten szerelmére, gondoljon az üdvösségére!”

Hirtelen elhallgatott a lárma, mintha elvágták volna, mintha valaki betette volna az ajtót.

– Hogyne, majd éppen a rendőrség – dörmögött egy hang.

Roszkornyifog ferdén elmosolyodott, halványan, betegesen. Mi az – hökkent meg hirtelen –, csak nem felejtettem el Kolmikoffnak szólni, hogy Dunyocska is… De milyen ideges vagyok – tette hozzá merengve, miközben a káposztavágó kés nyelét háromszor egyforma ütemben beledöfte a vénasszony hasába. Olyan, mint a főzelék – villant át rajta, de csak egy pillanatra.

A test előregurult. Roszkornyifog gyanakodva nézte. Forró, gyermekies hála öntötte el. Érezte, hogy valami soha el nem múló változás veszi hatalmába. Hát ilyen – tette hozzá később –, de csak nem vagyok beteg? Aztán megnyugtatta magát.

III

Ugyanakkor a következő álmot látta Roszkornyifog. Úgy volt, mintha ők ketten, Kjebalklajovval, együtt volnának gyerekek, és egy nagy, sárga ház ötödik emeletén volnának, az ablakokban, melynek üvegén zöld penész volt és légypettyek. És akkor Mátya egyszerre csak elkezdte nyomni kifelé Kjebalklajovot. És csak nyomta kifelé az ablakon, és Kjebalklajov csak kiabált, hogy nem bírja – és Mátya nyomta tovább, és Kotyka alulról húzta a Kjebalklajovnak a fejét –, és már olyan hosszúra kihúzták őt, hogy leért a második emeletre, de még élt és siránkozott, öt méter hosszúra kihúzott szemekkel, nyögve, hogy csak Szemjonovnát ne bántsák. És Roszkornyifog érezte, hogy ezt nem lehet, nem szabad, de mégis húznia kellett, és ekkor Kjebalklajov egyszerre elszakadt, derékban, egy nyers, süket hangot adva.

Hideg veríték ütötte ki a homlokát. Halkan zokogni kezdett, tudta, hogy innen kezdve valami új, valami más dolog kezdődik, ami eddig még nem volt. De ennek a más, annak az új dolognak a leírása már nem tartozott az ő eddigi életéhez – az ő eddigi élete ezzel végérvényesen és örökre lezáródott.