Don Juan búcsúja
| Don Juan búcsúja szerző: Bródy Sándor |
Holnap esküszik egy barátom; még ma fölmegyek hozzá és ha egyedül lesz odahaza, átadom neki őszinte gratulációmat:
- Óh, gazember!
Don Juan az, a ki házasodik. Don Juan stb. Álnéven Tót János, Tót h nélkül és János egyszerűen. Gyermekkorában sem hívták Jenőnek vagy Janinak, az atyja nem engedte, mert az atyja örmény eredet volt, erős hajlammal a szomorúságra, nagyon erős hitű és a mikor gyermekét látta, mindig ama szentre gondolt, a kit olajba főtt szent János néven ismer a katolikus világ. Juan anyja viszont kálvinista volt, Kis-Kun-Szent-Miklós környékéről való. Komoly, okos szívű, kemény elméjű. Mért lett János mégis gazember? És éppen olyan gazember, mint a milyen!
Sohse tudott nekem erre felelni. Inkább - jelenlétemben - megszólította önmagát:
- Tót János, te egy meteor vagy, a ki sokáig kerengtél fent az ürben, a míg jónak láttad leesni éppen Budapestre, oda, a hol a belvárosi utcák összetorkolnak!
- Venni egy cilindert, széles karimájut, a milyent a Balzac hősei viseltek, egy nyakravalót, nagyot, puhát, megkötni valót, - ezt határozta azonnal és tette rögtön a meteor. Aztán mindjárt megszólított egy citromszínű asszonyt, a ki kis gyerekkel a Kristóf téren arcképeket nézett!
Jegyezte meg a monológra valaki, talán éppen én.
János komor képet öltött. Egy kissé himlőhelyes volt, de ezek a helyek is elsimultak arcainak borulatában. Vékony és gyenge, de szép kezével megtámasztotta őszülő, de fürtös fejét és szólt:
- Fiúk, János nem zsivány, csak egy szerencsétlen gyermek, a kit a plébános tévedésből négyszáz évvel később írt be a matrikulába. Négyszáz esztendővel hamisították meg a születési bizonyítványomat. Éltem volna abban a korban, a melyhez tartozom: lettem volna boldog trubadúr. Így egy igen erkölcstelen hírben álló orvos vagyok, a kinek testegyenészeti intézete van, svéd gyógy-tornászattal és massageval foglalkozom. Hívtak volna hatféle szép néven. (Két női néven is: Mária Krisztina János, így!) Széles csipkegallér a nyakamon: titkár lettem volna egy érseknél, egy főpapnál a ki lóháton jár misézni; az infánsnő kvártélycsinálója esetleg, a míg agyon nem vág valami féltékeny paraszt, vagy el nem megyek barátnak...
Oly szépen beszélt, oly szép szeptemberi éjjel volt.
Teli hold, ezüstös párák terjengtek, lebegtek a levegőben. Tündéri lepedők: a boldogtalan szerelmesek, a kiknek el kellett menekülniök a földről, ezen tartják nászukat láthatatlanul, hidd meg, óh kedvesem! Ilyenkor szeretnénk szállni, lebegni, felhőről felhőre, még az ügyvédek is. De mi üldögéltünk egy dunasori kávéház előtt. A Csepel felé, a hol mindegyre búgnak a gőzdaruk, a nagy hajók alusznak és a bárkák, mint a gyerekek, megbujnak mellettük.
Juan fázott. Bepakoltuk a lábát:
- Nincs bennem többé egy ép ideg. Én vagyok a kórbonctani intézet maga! - mondá némi lelkesedéssel. Majd hozzátette szomorúan - és még sohasem voltam ilyen szerelmes, ilyen igazán, ábrándosan és egészségesen szerelmes.
Vajjon küzködött-e magában? Harcolt-e maga ellen, vagy mindjárt eszébe jutott: ezt elveszem! Más egyet lélekzik, nem évődik egy pillanatra is, hogy levegőt szívjon. Juan is szívta: föllélekzette a lányokat és az asszonyokat. Inkább az asszonyokat, mert rettegett a maga házasságától.
- Nincs hozzá való lakásom és nem tudom állandóan hová elhelyezni a házitűzhelyt! mondá mindaddig, a míg egyszerre csak összeroskadt és elhatározta, hogy pap és polgári bíróság előtt hites nőt vesz maga mellé és ígyen kiengeszteli a pokolt.
Úgy, mint holnap reggel, esküdnie kellett. Egyikünk se tudta, kivel. Egy gyermekarcképet mutatott, egy fiúképü kis leányt, négy éves volt talán. «Ez az,» mondá, «de megnőtt!» Meg nem hítt egyikünket is, sőt titkolta a templomot.
Este azonban kihivatott engem a szinházból.
- Gyere hozzám aludni! mondá alamuszian.
- Aludni? egyáltalán nem akarok ma aludni!
- Szükségem van rád, kora reggel. Az egyik násznagyomat becsukták, hirtelen... Aztán ez az utolsó éj olyan hosszú. Beszélgetni szeretnék, búcsuzni akarok. És félek is egyedül.
Csakugyan, szinte zöld volt a félelemtől, elmentem vele. Jó isten, hogy föl volt virágozva a lakása! Kert a falak között, zöld szőnyegekből gyepágyak, sárga sátrak alatt havasi mohágyak selyem imádkozó-kendőkből. Ámde egy fehér vászonnal drappirozott szögletben fára festett bizanci Madonna, az arca barna egészen, a nyaka, feje, merő arany. Török mécses égett előtte.
Sok minden, igen nagy szabású, volt még elhelyezve e lakásban, a melyek még a legénykorból maradtak. Poétalélek élt e receptíróban, meg tudta érteni a cserépvirágok jelentőségét és befolyását a női nemre. Tudta, hogy ide gránátszín muskátlik kellenek, ide meg illenek fehér bársonyvirágok.
- Szerény bársonyvirágok; az asszonyok jó háziasszonyok és ha piacra menve - hogy jó ebédje legyen a férjüknek - be-be tértek ide hozzám, a baráthoz, téptek egy szerény bársonyvirágot és oly otthonosan érezték magukat itt!
Sóhajtotta János, látván hogy nézem, simogatom a virágjait.
A virágokon túl tárgyakkal volt tele a két nappali és éjjeli szoba. Kicsiny ollókkal, kefékkel, skatulyákkal. Talán egy-két női kalap és egy-két női ruha is volt a tükörajtós szekrényben. Valamelyik sarokban Kugler egy kis raktára, friss cukor, liliputi sütemények, divatlapok és költeményes könyvek, a Karthausi és még egy regény. Hogy mi volt még minden, én biz' el nem mondom, mert attól tartok, hogy valamelyik ismerős nőcske megpofoz.
Hamar lefeküdtünk; az ágyban beszélgettünk. A Don befűttetett, mert fázott, mint az utóbbi időben rendesen. Ajánlotta, hogy a villamot csavarjuk le, a sötétben jobb ízüt lehet beszélgetni. De akkor a szivarjának füstjét nem látja az ember. Maradt világosság. Én néztem a füstöt, ő meg beszélt.
- Még két rövid évem van hátra - szólt elég élénken - két rövid év. Majd olyan bolond vagyok, hogy összegubbaszkodva várom be a véget. Néha, mint ma este is, a fejemre borult az erkölcsi őrület és ilyenformán gondolkoztam: János, szolgálatot tennél az emberiségnek, az államnak, magadnak, de legfőképen egy bizonyos hölgynek, ha most, még az éjjel leszámítolnád a két hátralevő évet; ez a kétesztendős moratórium úgy sem illet meg, kikunyorált, kierőszakolt, törvénytelen és természetellenes. Végezz magaddal, barátom, és egy édes lélekben, mint tragikus hősnek, megmarad az emléked örökké. De eszembe jutott és a morált hamar megkorrigálta az a tapasztalati igazság: a ki miatt elpusztultál, az elfeled. A ki miattad tönkre ment, neveddel az ajkain leheli ki lelkét.
- Bolond vagy te, János!
- Az is. Találkoztam egyszer egy asszonynyal. Az urát meglőtték párbajban; a szegény azért párbajozott, mert a felesége előtt szégyelte, hogy gyávának született. Mikor hazahozták a halottat, az asszony azt mondta: ezt tetted te nekem! Haraggal siratta, gyűlölettel gondolt rá, mert magára hagyta. Nem tudta megszokni, hogy bizonyos rentét hagyott reá. Mennyivel jobb volt, a mikor bizonytalan pénzből költhetett, az ezüstöt kiszedhette minden reggel a zsebeiből, elvehette a nagy bankókat is, ha nyert a kártyán. Biztos havipénzből élni mily nyomorúság! És mily kietlen férj nélkül élni - mondogatta. Egyedül enni; félni az éjszakától!
Öt hónapra férjhez ment és az első urával kínozta a másodikat. Kacérkodott a halottal. Egyszer, náluk voltam teán, elvesztette, nem találta a békatekenő hajtűjét. Nagy nehezen megtalálta, «Ha így meglelném az én Lajosomat!» mondta suttogva, hogy férje csak félig hallja meg. Lajos volt az első ura, a kinek az arcára - nekem bevallotta - nem igen, vagy csak halványan emlékezett!
- Meg fognak téged sütni a másvilágon, elevenen! Kockáztattam meg a közbevetett mondatot és szintén fázni kezdtem a takaró alatt.
- Inkább megnémuljak mindjárt, mintsem hogy rosszat beszéljek asszonyokról! - folytatta Don Tót. - Rosszat én, a kivel oly jól bántak, a kinek sohse volt más gondolatom, mint ők. Négy éves koromban szerelmes voltam, hat éves koromban meg akartam házasodni és ha a törvény megengedi, ma talán másképpen állok. Nem mentem volna egy lépést innen oda, nem olvastam volna el egy sort, nem dolgoztam, nem ettem, ittam és ruházkodtam volna, ha mint cél, nem áll előttem nő, ez vagy amaz. Soha nem érdekelt, nem mulattatott, nem lelkesített semmi, de komolyan nem is foglalkoztam soha mással, csak a szerelemmel és azzal, a mi vele összefügg. Tizennégy éves koromtól tizennyolc esztendős koromig átlag mindennap öt órát udvaroltam, a forró napon, a téli havon állva. A nap többi tizenkilenc órája arra való volt csupán, hogy ezt a lelki és fizikai fáradtságot jól-rosszul kiheverjem, hogy megint újra kezdhessem azután. A sok tüzes beszédtől, igen, a sok beszédtől gyönge mellem úgy kimerült, hogy estére alig lélekzettem és rendszerint nem mertem elaludni, mert féltem, hogy soh'sem ébredek föl többet. Erőszakkal nyomta le szemeimet az álom... Kétszer halálos beteg voltam, az orvos is, magam is azt hittem, hogy hektikás vagyok. Ördögöt, nem volt egyéb bajom, mint hogy nem tudtam a polgár életben elhelyezkedni, a szerelem mellett valamit dolgoznom is kellett. Tanulni a csontok elhelyezését és neveit, az izmok tapadását, írni haza levelet, verekedni Svarccal, a szabóval, levágatni a hajamat, barátkozni éretlen legényekkel...
- És a leány?
- Ugorj csak fel fiam, a tükörfiában arcképek vannak, adsza csak ide!
Kiszedtem az arcképeket. János felült, én meg az ágy szélére ültem.
Leányokkal lett tele a szoba. Egy leány jött; kettő, tíz, tömérdek leány és asszony andalgott, sietett, tolongott, álmodozott és szenvedélyeskedett a négy fal közé szorított éjszakában. Jánosban megvolt az a bűbájosság, hogy a nő, kit idézett, ellentállani nem tudott neki. Nagyon tudott akarni, de nem elvből, nem Goethéből; a gőgös félistennel, a némettel, nem volt szerencséje találkozni soha.
Nézte az arcképeket és egy pár cinikus szóval elénk citálta a hölgyeket.
- Ennél tanultam; a szája széles, a szeme, mint egy japáni lányé, de boszorkányszemöldöke volt. A keze barna, öltözködni abszolute nem tudott. Csak otthon volt szép; a világban mindig a dereka alját igazgatta. Királynénak és szobalánynak, már az ó-korban és ma Amerikában ez az igazgató mozdulat: a legközösebb, legáltalánosabb jellemvonása. Nem értesz?
Máskor nem igen szokott, de ma fölöttébb transcendentális volt a Don. Hiba lehetett az is, hogy nem annyira miattam beszélt, nem azért, hogy engem mulattasson, hanem inkább enmagáért. Jól kimonologizálta magát és nem törődött azzal, hogy egy s más, a mi a világosságnak hasznára vált volna, az elméjében maradt. És éppen ezért ma sem tudom, hogy a boszorkányszemöldökű volt-e az, a kire ezt a szenvedélyes tirádát mondta:
- A hol jár, lába porát az isten áldja meg! Soha, senki engem úgy nem szeretett. És én se soha, senkit úgy. Ki nem szerettem belőle egy pillanatra se és nem alteráltak a közbenjött apró eventualitások, mint például, hogy férjhez ment, tíz esztendeje nem láttam és az alatt legalább tízszer voltam másba halálosan szerelmes. Másért való lázak paroxizmusában is ölelkeztem - persze - csak lélekben vele. Az én szívemnek ő a természetes igaz hitvese, a kihez kóborlások után megpihenni vissza-visszatérek.
- Ez a holdkór!
- A hold a tengerekre is hat, lehet, hogy velem is van valami baja. Holdas éjjeken ágyban maradni, aludni rendesen, nem tudtam soha. Ha sütött a hold, akkor éreztem magamat úrnak igazán. Ne bántsd a holdat, cimbora, szeressed az éjjelt, a nappal csak az éjszakáért van...
Majd hogy verset nem mondott, de megbecsülte magát. Abbanhagyta a lirizálást és történetet beszélt:
- Tavaly annyit álmodtam róla, hogy már megsokaltam. Mit akar tőlem? Valami baja van? Szüksége van rám? Hív, szeret, akar? Annyit tudtam róla csupán, hogy a férjét szereti, két gyermeke van, egy kissé megerősödött, hogyne - tíz év alatt! Nem azért, hogy családi békéjét megzavarjam, hanem hogy parancsára álljak, ha szüksége van reám, elmentem, fölkerestem. Tudtam, hogy délben kocsin megy a gyermekeiért. A sétatér kapujánál kocsija megállott, leszállt, köszöntem udvariasan: «Kezét csókolom, nagyságos asszony! Rám ismer-e még?» El se pirult, meg se lepődött, az elmúlt esztendők nem múltak el neki. Mintha tegnap váltunk volna el, tegezett. A férjéről úgy beszélt, mint egy derék férfirokonáról, de hiába, nem látott tíz esztendeig, nem azzal élt együtt, hanem velem.
- És ha akartad volna, eljött volna veled?
- Nem. A gyerekek családi állapotát és vagyoni viszonyait nem konfundálta volna a világért sem. Egyébként oly természetesnek találta, hogy kézen fogom és viszem, a hova akarom.
- És az álmok?
- Ezúttal nem jelentettek semmit, csak az az áram, a mely kettőnket időn és téren át összekötve tart, az az ismeretlen fluidum nyughatatlankodott. Talán a holdnak volt valami baja...
- Hisz' ez a spirituálizmus!
Fölnevetett. Ez a kacagás fölébresztett engem is, újra konstatáltam hogy kivel állok szemben. Ez a don, a ki ugyancsak kiélvezte és becsapta a világot. És miután harminc s nehány év alatt ötszáz évre valót élt, halottan már, de öntudattal, egy élő nemtővel kisérteti magát a sírba.
- Asszony kacagása legyen halotti marsom! vágott közbe gondolataimnak a don. Szemei be voltak csukva, szájában a szivar vége egy tűz. Rátettem kezemet a homlokára. Odaszorította:
- Be jó hideg. De még jobb forró bent. Így még nem élvezett az ember pokoli kínokat. Tehát három óra mulva esküszünk. Aztán enyém lesz mint a kezem, a szemem.
Elhallgatott; egy kissé szundikáltunk. A mikorra felébredtem, fehér volt odakint. Október vége és már hó esett és patyolat-vékonysággal belepte kint a világot. Hat óra lehetett és nyolcra már a templomban kellett lenni. Juan feltápászkodott, nagyon nehezére esett, de fölkelt mégis. Öltözködtünk, úgy beszélgettünk:
- A szertartástól - szólt János - fázom, mint az ördög a tömjéntől. Csak az vígasztal, hogy kevesen leszünk a templomban, ha valami árulás, pletyka nem esett. Az elüljáróktól nem tartok, a piszkos hivatal nekem nem imponál. A templom, a templom, a pap, a muzsika...
Egyáltalán: jobb volna itthon maradni, el se menni? Mit mondasz?
Mit lehet az ilyesmire mondani? Semmit se mondtam. Merően néztem megváltozott arcára, mely megsárgult és összeaszott az utolsó időben. Olyan lett mint egy lárva, kőszerű, de nemes és finom. És a múmia-főben szemei zavartan, de igen élénken beszéltek. Pupillája kitágulva, mint a macskáé éjjel, csak ajkai a régiek: a délszaki gyerekeknek van ilyen piros, duzzadt szájuk.
Felöltözködtünk, megindultunk. Az utcán egy kissé fölocsúdtam az éjszaka kábulatától. Úgy éreztem, hogy valamit kellene tennem, megmenteni valakit; ezt vagy amazt. Eh, mi közöm hozzá és mit tudnék tenni? Sors, tegyed kötelességed!
Az elüljáróságnál hamar végeztünk. Mondhatom, hogy csúnya volt az «ügylet» lebonyolítása. Valami híres szinésznő esküdött és az előszobában kellett ődöngenünk. A még ki nem söpört helyiségben, bogarak birodalmában, már el is volt foglalva minden lóca. Halottjukat bejelentő anyák és kihirdetésüket sürgető jegyesek vegyest. Szolgák jöttek és protegáltak egy-két jobban öltözött alakot. Veszekedés, gorombáskodás, békétlenkedés. Ah, szép a rendezett társadalmi élet, de ez a kegyetlen és cinikus gyári munka egyszerűen utálatos.
A templomban, egy szűk utcára nyíló, ujonnan épült, de régi stilusu templomban jobban éreztem magam. Hogy véget ért hivatalos funkcióm - és a sűrű fátyolt arcáról hogy levette - láthattam végre a menyasszonyt is.
Húsz éves, szőke lány: reggeli órán, hóeséskor, a templomban, a maga esküvőjén, - nevetésre álltak a ragyogó fehér kis fogai. Az élethez való friss és szenvedélyes kedv volt maga, ismerem a fajtáját, ez az az asszony, a ki a világot nem tartja egyébre valónak, mint hogy őt kitartsa. A kék szeme fényes, de hideg, a homloka márvány, de szűk és alacsony, selymes haja oly nagy, hogy szinte lenyomja vakító fehér arcát és nyakát. Inkább alacsony, mint magas és karcsusága dacára oly erős, mintha asszony volna máris.
A kis fehér cipőjében, a nehéz atlaszruhájában nem állott biztosan, meg-megingott. Különben pedig tovább nevetett hangtalanul és beszélgetett is egy keveset. Körülnézett a templomban, a melyben igen lassan kezdett derengeni a reggel. «Nincs senki!» mondta fitymálva.
A menyasszony családján kívül nem is igen volt valaki; néhány koldus, pár cseléd, a ki a piacra menet a kosarával együtt beült a padba. Maga a család nem állott sok tagból, kövér asszonyokból, jórészt özvegyekből, nehány levantei külsejű férfiból, a kik között az örömapa, egy keleti szőnyeg- és pénzkereskedő, fülig be volt burkolódzva pompás téli bundájába.
A szertartás is véget ért. Juan igen fesztelenül és gavallérosan viselte magát. A páter jól összeszidta őket arra az esetre, hogyha nem lesznek egymással boldogok. Vonulhattunk kifelé.
Az új pár ment elől. A don karonfogta hitvesét, a don hallgatott, az asszonyka csevegett. Nagyon sietve mentek előre a két sor pad között, csaknem futottak. És mintha az asszony vitte volna a férfit.
A homályban, viaszgyertya fényénél, a színes ablakokon bevilágitó hó kisérteties világánál, elkábulva a nehéz parfümök illatától és talán azért is, mert az éjjel nem aludtam - úgy tetszett nekem, mintha jelenetet látnék, - látnám azt, a mikor a női-ruhát öltött Belzebub diadallal és kárörömmel, el nem palástolt kegygyel viszi a szegény Don Juant a pokolba; sietve, galoppban, a föld alá.
Reggelizni mentünk a keleti szőnyegkereskedőhöz. Nekem nem volt kocsim, az új asszony észrevette:
- Jőjjön velünk!
A kocsiban élénk barátsággal nézett reám. Sőt hamarosan egy kissé udvaroltatott is magának. János úr gyanakodva nézett reám és kelletlenkedett velem! Majd magába mélyedt és többé nem is törődött velünk.
Az ébredő városban vágtatott velünk a batár. Hová jutunk? Engem is visznek magukkal? Mit bánom én, hová érkezünk.