Domy Béla doktorsága
szerző: Ady Endre
Orvosok járnak-kelnek, kutatnak ujból az életemben s Domy Bélára kell sokat gondolnom, aki szintén meg akart volna engem gyógyitani. Sokszor csúfoltam ki már a doktorokat, holott mindig szerettem őket, de most ők kiváltképpen kedvesek nekem. Pedig csak foglalkozni foglakozom jóval többet, mint régebben a Halállal, de félni már alig félek tőle. De tetszik nekem ez a poétáknál poétább hadsereg, az Egészség rajongó svájci testőrsége: a doktorság. Közöttük is sok a szegény, kényszerű, az Életnek kergetett, hitetlen és éhes ember, de a mesterségük maga: emberi piszkokat lesuroló szépség. Az orvosok sokkal inkább a halhatatlanság kiméráinak lovagjai és rabjai, mint akármely filozófus vagy költő. Birkózni, megbirkózni a Halállal, persze, éppen úgy nem tudnak, mint a fetispapok, de bennük, általuk indul el a nagy lehetőség, hogy majd talán jövő-valamikor, egyszer nem betegen hal meg beteg élet után az ember, de mikor egészségesen túltelt a földi kaphatóságokkal.
Szegény Domy Béla, nem lehettem ott a temetésén, csak azért, mert ő nagyon féltette az én életemet. Van-e krisztusibb tehetség, mint félteni egy másik ember életét s közben nem elég jól figyelni a sajátunkra?
Emlékszem: pár napos vendége voltam még csak akkor Svájc egy apróbb szanatóriumának, amikor hosszú levelet kaptam egészségügyi kisbírómtól, Domy Bélától. Ő kergetett volt ide, ő riasztott meg újból annyira, hogy minden embertől féltem s minden hegyet Pilátus-arcu Pilátus-hegynek láttam. Egyébként pedig ma már tudom, hogy soha olyan egészséges már nem lehetek, mint akkor voltam s a betegségem egyszerüen csak az egészség imádata volt. És persze az a lavinásodó neuraszténia, mely katasztrófás lesz majdnem mindig, de bizonyos fajtájú embernek kell, mint a mindennapi kenyér.
Ez a Domy, persze, különös doktor volt, csöndes, jó, áldozni is tudó ifju doktor, akinek a vérét megzaklatni csak a titkolt nagyravágyás tudta. Erősnek, majdnem robusztusnak hittem, láttam, joga is volt az Élet minden lehető és megkapható, bár kis értékű, ajándékaihoz. És bár csöndesnek látszott a szegény, szép, alighanem zsidóvérű Domy Béla, valahogyan mégis lármásan sietett.
Mintha félt volna egy beláthatatlan, de bármikor előálló elkéséstől, holott hozzáértők, még az irigyek is megjósolták, hogy hamarosan egyetemi professzor lesz.
Engem szánt, de szeretett is, néha-néha szinte megdöbbent életem fogyasztásán s nem értette, hogy honnan telik még. Különben pedig az a levele, melyet én két év előtt Svájcba kaptam tőle, mikor is az ő fenyegetései miatt sok érdekeset és furcsát éreztem, így hangzik:
"Kedves barátom, nem tudtam neked szóval a minap mindent elmondani, emberi, baráti és orvosi kötelességből most azonban kipótolom. Mondtam volt neked, hogy nagyon erős akarat, a másé persze, szegődjék melléd, csakhogy egy-két esztendőt is kibírj. Ugy vélem, hogy hazulról, születésedből se hoztál valami túlságosan ellenálló test-masinát s e test-masina fűtése pedig a legvakmerőbb és legbolondabb volt.
Élni csak úgy lehet, ha legalább is szuggeráljuk magunknak az egészséget s azt az akaratot, hogy sokáig fogunk élni. De akkor nem szabad magunkat az élet maró-vizébe dobni, mert az edzetés legendája nekünk már hazug legenda. Nekünk csak vágyaink visszatartásával, csak úgy szabad élnünk, mintha élnőnk s tilos megingatnunk szenzációkkal testünket, ezt a könnyen ledülőt, ezt a kezdettől gyógyításra szorulót. Nem értem ugyan meg, hogy egy mai civilizációju ember egyenesen azért él, sőt életét véresre sarkantyúzza, mert élethalálos verseket óhajt irni. Nagyon egészségtelennek és barbárnak tartom, hogy valaki az életét hajszolva turbálja, éli szamárul és az eredmény sok kin és sok vagy kevés, mulandó vers. De hát ez a te dolgod, illetve a te vérörökségbeli ügyed és fátumod, de egy doktornak és jóbarátnak joga van megállapítani, hogy ez is kór.
Kór, csúfos finomságú nyavalya, ahogyan a nőket nézed, vagy nézegeted, mert a nő csak annyit jelenthet egy eszes férfiúnál, mint az általam egyáltalában nem javasolt aszpirin s más rokon-gyógyszer. És mert nem tartom szükségesnek és lehetőnek, hogy minden férfiú utódokkal lássa el a világot, óvlak a szerelemnek kiképzelt őrülettől.
Nem tudom, hogy miért nem mondhatsz le a borról s a napi hetven cigarettádról s a sok emberrel találkozás undok mérgéről. Igy igazán hat hónapot se merek a te nagyon is hozzád már nem illő ifjassággal kockára tett életed részére jósolni.
Figyelmeztetlek, mint szavakkal már tettem, hogy élni csak úgy lehet, ha az ember a legszimplább ember-állathoz képes hasonlóskodni. Igy azután, de ne lázaskodjék, képviselő is lehet, udvari tanácsos, sőt államférfiú, sőt, ha szabad, még családapa is: élhet.
Kérlek, fogadd meg ottani doktorod tanácsait, mert egy doktor, pláne ott Svájcban, még pénzért sem tud embertelen lenni. Maradj minél tovább abban a kis szanatóriumban, mert az a sejtésem, hogy másképpen nem igen látjuk viszont egymást ebben a mégis csak sok kedvességgel megáldott életben..."
Még irt egyet és mást leveléhez Domy Béla ezelőtt két évvel, de néhány hónap előtt, hajh, nem ő irt nekem levelet. Az én Élet-féltő s öröm-becsülő Domy Bélámmal elbánt az Élet váratlanul, hitei s vágyai közepette. Pedig már-már célhoz ért s nagy okosságával asszonytársat keresett maga és sorsa mellé és mégis. Egy derék, közös, bölcs barátunk írta meg, hogy a mi Domynkat mintha egy Ördög táncoltatta volna az utolsó időkben. Szegény, jó Domyt mintha hirtelen kicserélték volna, fájdalmasan s minden barátja számára érthetetlenül élt. Soha a szinészeket nem kívánta s az utolsó időkben két olyan szinésznővel barátkozott, akik közül egy is elpusztithatná a legerősebb és legokosabb embert is. Pezsgőzött, ő, a sohase-ivó, erős havannákat szivott, későn feküdt, altató-porokat szedett s ismerkedett nyakra-főre. Hirtelen fogta meg egy hirtelen, jótékony, halálos betegség s életét még igazolhatta azzal, hogy végső óráiban okosabb volt öt professzornál s világosan látta az elkerülhetetlen Halált.
Beszélik azóta, hogy nem félt, de mosolygott s bizonyosan reánk gondolt, akik a doktoroktól életet akarunk. Egy doktor, aki nagyravágyó lázában is, tehetetlenségét látó, bölcs ember marad, szépen halhat meg. De én még mindig élek s keresek egy újabb, kedves Domy Bélát, aki szigorúan megró, dögléssel fenyeget, tanácsokat ad az egészségre s valami jó, kicsi, idegen szanatóriumba kerget.