Doktor Gizella

Doktor Gizella szerző: Gárdonyi Géza

       Székesfejérvárott a vonat negyedórát állott. Valamennyien törődöttek voltunk már az utazástól, hát leszálltunk egyet sétálni.
Az utasok különben csaknem mindnyájan leszálltak. A nők a tavaszi díszeiket mutogatták. A férfiak a sörös asztalhoz rohantak. (A mesebeli szomjas iszik ökörnyomból, a vasúton utazó szomjas megissza az állomások sörét. Dehát meleg is volt az idő, noha még csak májusi nap sütött az égen.)
Egy II. osztályu kocsinál csoportosulás támadt. Az arcokon bámulás és boszankodás kifejezése.
- Ez már mégis sok! - dörmögött egy haragvó utas.
- Be kellene zárni az ilyen kocsit! - dohogta a másik.
- A kísérőt kellene bezárni! - recsegte egy angol-szakálu fiatal ember.
A nők ijedten menekültek fel a kocsikba.
Én valami alispán-féle emberrel sétáltam. Az úton ismerkedtünk össze. Kedves csevegő ember volt; fiatal, hosszu és sovány. Még a cigarettái is kétszer olyan hosszúak, mint amilyet más ember szokott színi. Odamentünk a csoporthoz:
- Valami őrült. A Lipótmezőre szállítják. - Magyarázta egy szemüveges úr a vállát vonogatva. - A kísérője leszállt sörözni.
Az ablaknál csakugyan egy elmélyedt arcu öregúr ült. Fekete ruha volt rajta. Az arca színtelen. A haja mint a megdőlt gabona vihar után. Maga elé bámult, s mozdulatlan volt, mint a kőbálvány.
Az alispán is megbotránkozott:
- Hol a kísérő? Melyik az?
S nagy gólyalépésekkel sietett át a söröző úriemberhez.
Néhány szót váltott vele; eleinte hevesen, aztán nyugodtabban. Csakhamar visszatért a csoporthoz.
- Ártatlan őrült, - mondotta megnyugtatón, - csak búskomorság a baja.
Azután tovább sétáltunk:
- Magam is ismertem már ilyen lelki beteget, - mondotta. - Egy öreg zsidóorvos volt az. De azt be se vitték. Csak otthon élt a faluban. Olykor ki is járt. Végigment a fasoron. Köszönést nem fogadott; ő se köszönt. Nem beszélt soha senkivel, még a feleségével se. Csak egy halottal beszélt. Mert a temetőbe járt ki mindennap. Egyszer meglesték, kihallgatták, hogy mit beszél? Hát a halottal se beszélt egyebet, csak ezt mondogatta:
- Gizella, Gizella, mért tetted ezt?
A vonat indulását jelezték. Visszaültünk a kocsiba. A vonat ujból megmozdult és útnak eredt.
- Dehát mit csinált az a halott? - kérdeztem szivarra gyujtva.
- Semmi különöset, - felelte az alispán. - Rómeó és Julia története, más személyekkel, más helyen, más körülményekben. Mindennap olvasunk efféléket: ma egy cselédleány meg egy iparoslegény, holnap egy bárókisasszony meg egy lovászinas. Néha mind a ketten meghalnak, néha csak az egyik hal meg, de azért csak a régi történet ismétlődik mindenkoron.
Ő is szivarra gyujtott, s a fejét rázta:
- Azért mégis mindig megható az, mikor valaki fölcseréli az életet a halállal. Én sokszor gondolok arra a leányra. És mondja nem különös az, hogy a zsidó temetőben mindenszentek napján egy síron gyertya ég? Ott van a zsidótemető a mienk mögött, hát látom. Tavaly is láttam.
- Remélem nem mond el nekem valami borzalmas történetet.
Az alispán elmosolyodott:
- Nem. Az élet nem úgy szerkeszt, mint Kotzebue. Az élet tragédiáiban csak egy vagy két alak játszik fekete szerepet. A többi személy közömbös, mint a tehén, vagy éppen vidám. Különben is régen történt ez, még az én diákkoromban. Azóta sok gyászfátyol megfakult a Földön.
A vakációt akkor én az anyám falujában töltöttem. Nagy falu az. Paraszt és úr vegyesen lakik benne, meg egy gróf a falu végén. A grófi kastélytól a falu közepéig széles fasor vonul. Arra jártam én néha az epres-kertbe.
Ahogy egynapon hazafelé bandukolok a fasorban, látom, hogy egy kisasszony ül az árnyékon a kertészház előtt. A kisasszony fehérbabos kékruhában ült ottan, előtte egy szalmakalapos fiatalember állt, vállal a fának támaszkodva, - afféle falusi gavallér.
Egy augusztusi nap délutánján volt ez estefelé. Az utca néptelen volt, mint azon a tájon mindig. Semmi különös nincs azon, hogy egy leány kiül a. vadgesztenye hűvösére, s egy arramenő fiatalember megáll nála beszélgetni.
Én amint mondom, akkor még diák voltam, tizenhatéves. A nyári vakációt az évben először töltöttem ottan az anyám szülőföldjén.
Ahogy közelebb jutok, látom, hogy a Doktor Gizella a leány. A fiatal embert nem ismertem.
Később mondták egyszer, hogy a tanító.
A kisasszonynyal se voltam ismerős, de azért tudtam, hogy kicsoda. Minden délután elmentem a doktorék háza előtt, s gyakorta láttam doktorékat, ahogy kint hüseltek a kis kertben: a kövér doktor mindig fekete liszter kabátban, a kövér doktorné szélesen, begyesen, meg egy vékonycsontu, szőke, de feketeszemű leány. Mindig csak hárman és mindig olyan csendesen, mintha mind a hárman némák volnának. A leány hol kékbe volt öltözve, hol rózsaszínbe, de mindig csinos volt és mindig komoly, szinte szomoru.
Hogy im ott találom akkor az utcán, a gesztenyefák alatt, furcsa volt nekem, hogy nem a saját házuk előtt ül, hanem a kertész ház előtt. Ők is abbahagyták a beszélgetést és hallgattak, míg hozzájok jutottam. A leány ölében fehér napernyő volt. Annak a két végén nyugodott a keze. Rám nézett, míg mellettük elmentem, rám nézett némán, közönbösen, pillantástalanul. Én is rájok néztem. Köszönni nem köszöntem nekik, mert hiszen nem ismerőseim, de a leányt most még figyelmesebben megnéztem, mint szoktam. Tetszett nekem, hogy szőke a haja és fekete a szeme, és hogy olyan méltóságosan komoly. Akkoriban már Bürün olvastam a regényeket. Éreztem, hogy ők ketten nem a gabona áráról beszélgetnek. A tanító arca mosolygó volt, a ruhája divatos nyári pepita, és a nyakkendője citromszínű selyem. A leány szeme ábrándosan tapadt reá.
Mégis különös, - gondoltam, - ez a tanító katolikus tanító, ez a kisasszony meg zsidó kisasszony. És megéreztem, hogy ezekkel valami történni fog.
De ez csak egy percig tartó érzés volt, egy átvonuló érzés, mint mikor a téli mezőn holló száll át.
Aztán többet nem láttam őket. Visszakerültem a városba. Eszembe se jutottak volna többé, hanem levélben említette őket az öcsém: egyszer a tanítót, egyszer meg a leányt.
A tanítóról mingyárt szeptember elején írta, hogy azt mondja: Uj tanítónk jött, mert a Simándi elköltözött Székesfejérvárra.
Simándinak hívják.
A leányról meg körülbelül hat hétre rá írta: Nálunk nincs semmi újság, csak éppen hogy a Doktor Gizella meghalt, mert megmérgezte magát.
Megdöbbenve olvastam ezt. Szerettem volna többet is tudni, de nem volt több róla a levélben. És sajnálattal tűnődtem: Vajjon miért? Mily kár érte, hogy meghalt: olyan szép leány volt, olyan komoly, olyan fehérarcu! És most ott van a földben. Talán azt is akarta, hogy a babos ruhájában temessék el, és a fehér napernyőt tegyék melléje. De hol a gavallérja?
A következő vakáción aztán elkérdeztem, hogy miért mérgezte meg magát a Doktor Gizella? Hát kérem érdekes ez így töredékekben is. A tragédiákat én is únom a színpadon, de mikor benne járunk a levegőjében, rajta járunk a földjén, látjuk a házat, amelyben a szerencsétlen lakott, látjuk a sírt, amelyre a neve van írva, akkor azt érezzük, mintha nekünk is részünk volna a történetben.
A tanító tehát elköltözött. Székesfejérvárott kapott valami jó állást. Nálunk csak afféle kisfizetésű segéd volt.
Doktor Gizellát senkise kérdezte, hogy mi a véleménye a tanítók változásáról? Látták őket ugyan itt-ott beszélgetni, de falun mindenki beszélget. Ki gondolt volna arra, hogy ezek akkor is arccal fordulnak egymás felé, mikor nincsenek együtt?
Mindössze azt tűnt föl, hogy Gizella egy napon megjelent a katolikus templomban, s leült a hátulsó, padba. Ott hallgatta ájtatosan a misét, meg a prédikációt. De hát ezt is leányos kíváncsiságnak tekintették: a zsidó leány megnézi kíváncsiságból hogyan imádkoznak a másfélék? Hát a keresztény ember nem megyen-e el, hacsak egyszer is életében a máshitűek templomába?
Később beszélte aztán a sekrestyés, hogy Gizella hétköznap is gyakorta ott. járt, s egyszer mikor már a nép eltakarodott, megkérte őt, hogy ne zárja be még a templomot: hadd imádkozzon a Mária-képe előtt. És gyertyát vont elő a kebeléből; meggyujtotta; letérdelt a kép elé és úgy imádkozott, olyan ájtatosan, mint valami keresztény leány.
Később tudódott ki az is, hogy mise után eljárt az öreg papunkhoz és tanult tőle katekizmust, keresztvetést imádkozást.
Minderről otthon nem tudtak semmit. A két öreg nem járt társaságba, se hozzájok nem járt senki. A betegek meg, akikhez a doktor járt, nem beszélgettek, csak a betegségükről. Hát a két öreg nem is sejtette, micsoda lelki válságon megy át a leány. Hogy ide-oda kijár, s elmegyen a boltba, vagy a jegyzőékhez, vagy kertészekhez, azt rendjén valónak tekintették.
Végre egy napon ütött az óra, amelyben nyilatkoznia kellett. A doktornak volt egy ügyvédné leánya, aki néhány hónapja meghalt. Az ügyvéd eljött a városból és nálok volt ebéden. Gizellának nem tűnt fel, hogy a sógor melegebben szorongatja a kezét, mint azelőtt szokta. Azt gondolta régen nem látták egymást és a sógor talán borlevest reggelizett.
A sógor aztán ebédnél megszólalt:
- Mikor rád nézek Gizella, mindig azt gondolom, hogy szegény feleségemre nézek. Éppen ilyen volt ő is tizennyolc éves korában.
Ezen mindnyájan elszomorodtak.
A sógor folytatta:
- Én elvennélek téged édes Gizellám, ha hozzám jönnél.
Gizella leejtette a kanalat és sápadtan felelte:
- Micsoda ostoba gondolat!
Azzal átment a másik szobába. Felöltözködött s elő se került estig. Csak akkor tért haza, mikor már a sógor kocsija elzörgött.
Este aztán az anyja előfogta:
- Hát mi a kifogásod ellene? Mindössze tíz évvel idősebb náladnál. Derék ember, jó ember. A nénéd is boldog volt vele.
A leány csak hallgatott. A végén aztán ő is kirakodott:
- Nekem nem kell! Nem kell!
Az anya kérdőjelekké változott:
- Dehát miért? Mi lehet ellene a kifogásod?
A leány vállat vont:
- Zsidó!
Az anya elképedve nézett reá: megbolondult ez a leány?
A leány sápadtan állt az anyjával szemben, mint aki kivonja a kardot, melylyel az életet kell megvédenie.
- Nem szeretem a zsidókat, - mondotta elszántan, hidegen.
S hogy az anya ijedtében csak némán bámult reá, folytatta:
- A zsidók istene zord kegyetlen úr, rabszolgatartó égi fáraó; a keresztények istene jóságos égi apa.
Aztán egyszerre sírva fakadt.
A sírás mindig többet mond, mint a szóbeszéd. Az anya megértette:
- Dehát beszélj: van valaki választottad?
A leány akkor elmondta. Elmondta, ahogy a lányok szoktak beszélni, mosolyogva, könnyezve, meg-megjajdulva, hogy mit szól az apa reá; gyorsan cáfolva minden ellenvetést, hogy Simándi igenis derék ember, ha szegény is, ha fiatal is, ha keresztény is.
- Csak vele lehetek boldog anyám, csak vele senki mással soha ezen a világon!
Az anya szíve mindig együtt rezeg a leánya szívével. Nincs olyan bolond képtelenség, amit valamely anya el ne fogadjon, ha a leánya sírva mondja el, hát még az ilyet, ami manapság már nem is olyan képtelenség, mióta megvan a polgári házasság. De akkor még át kellett térni egyik templomból a másikba, s a templomok ma is farral állanak egymásnak, mint. a rugós lovak. Bocsánatot kérek ezért. a hasonlatért, de nincs különben.
Hát az anya végre is azt mondta:
- Én nem bánom, ha megbolondultál, ám járd végig a bolondját, de kijelentem, hogy én apáddal ebben az ügyben nem beszélek. Ha főztek, tálald fel magad!
A doktor ugyanis tüskés ember volt. Ma is magam előtt látom azt a vén fekete-szürke fülesbagolyt. Azt gondolom, ha megmagyarosította a nevét, csakis a Rettenetes nevet lehetett volna neki ajánlani.
A betegeivel is kurtán-furcsán beszélt az. Minden betegre haragudott. Különösen a parasztfélének volt mit hallgatnia:
- Megint a gyomrát rontotta el, disznó! Minek zabál annyit! Még egyszer meggyógyítom, de aztán többet énhozzám be ne tolja az orrát, ebatta!
Felfirkantott valamit, aztán csengetett a leányának:
- Gizella, csináld meg neki ezt az orvosságot. A doktor volt a patikus is. A rendelő szobájának egyik falát feketére festett patikai állvány foglalta el. Tele volt az mindenféle feliratos üvegekkel: Tinctura, Pulvera, Unguentum, Extractum és másefféle feliratok; kék-üveg, sárga üveg, fehér-üveg, fekete-üveg, halálfejes-üveg; mindenféle jóillatú gyökerek és undok-szagu kenőcsök, mindenféle egybekeveredett porszagok, kórházi szagok.
A receptet átadta az öreg a leányának, aki gyors kézzel töltött ebből is, abból is; mért, kevert, skatulyázott. Ügyes okos leány volt. Ma is látom azt a nyugodt, okos fekete szemét, amelylyel úgy nézett az az emberre, hogy nem is pillantott.
A beteg aztán, kivált ha paraszt volt, eldicsérte otthon az orvost:
- Ez aztán az ember: ugyan a lelkemre beszélt! Alig is vártam, hogy kívül kerüljek az ajtón! De adott is aztán olyan fájin orvoságot, hogy még harmadnapra is csikaródzott a belső részem tűle.
A családjával azonban nem ezen a pogánynyelven beszélt a doktor. Csak hárman voltak; csöndes egyetértésben éltek. A lakásuk kertes verandás falusi ház volt. Uri módon ruházkodtak, szinte divatosan. És hogy zsidók, legfeljebb arról lehetett látni, hogy péntek este három gyertya ég náluk. Egyébiránt nem volt az arcuk Laudon-utcai.
Nálunk nem laknak afféle zsidók. Minálunk négy vagy öt zsidó család lakik, azok is már annyira meghonosodtak, hogy magyarul beszélnek, magyar lapot járatnak, csak éppen a nevük német: meghogy a boltban gyakorta mondogatják: Ugy éljek! és hogy: Nem létezik!
A leány napokig, hetekig halogatta az ügyet.
Néha már annyira felsrófolta a bátorságát, hogy csak éppen a nyelvét kellett volna megmozdítani, de a szó a torkán akadt, mihelyt az apja szeme ráfordult. Az az összenőtt szemöldökű ember még akkor is szigorúan nézett, mikor nyájas volt.
Ekközben mindennap érkezett egy postánmarad-levél. Záli szakácsné ment érte, aki a leánynak bizalmasa volt. A postán azt gondolták, hogy a szakácsné levelez valakivel.
Egy ebéd után az történt, hogy a szakácsnénak cigányasszony vetett kártyát. A kisasszony is ott állt s nézte, hogyan rakja a kártyát a konyhaajtó küszöbén a rongyos boglyas cigányasszony. Kirakott a szakácsnénak mindenféle jószerencsét: hirhallást, szerelmet, irigységet, diadalmat, végül házasságot.
- No most magának gyenyerűséges szép kisasszony, csókolom azt a szép fehér kezit. Tessen idetenni egy négykrajcárost.
Gizella elmosolyodott. A zsebébe nyult s rátette a kártyára a négykrajcárost.
A cigányasszony kevert, osztott, rakott, válogatott. Végül bólongatott:
- Boldog lesz szép kisasszony, azt mondja a kártya, hogy eléri a legnagyobb boldogságot, amit a földön. ember elérhet.
- Igazán azt mondja? De mikor? mikor lesz az?
A cigányasszony ujra meghányta a kártyát s gondolkodva nézte.
- Hamar, hamarabb mint várja.
Azzal összesöpörte a kártyát és nem beszélt többet. Ugy elment, hogy még csak egy rossz kalapot se kért a férjének.
A leány izgatottá válik. Hogy ő boldog lesz? Ezt még eddig csak az álmai ígérték. Hátha az a cigányasszony eltalálta? És eszébe jutott minden mese, ami a cigányasszonyok jóslatát igazolja. Szinte káprázott attól a gondolattól, hogy hátha neki is...!
Bement a szobába, hogy nyilatkozik az apjának. De a küszöbnél megint visszafordult: kivett egy kis Mária-képet a kebeléből. Letette a székre s eléje térdelt. És könnyektől bágyadozó hangon könyörgött neki:
- Szűz Mária! égi édesanyám! könyörülj rajtam! Hiszen te is zsidóleány voltál! A tengeren is hozzád könyörögnek a veszedelmekben! Én is hozzád könyörgök: ments meg!
A szobában ott volt az anyja is, meg a szakácsné is. Azok ott könnyeztek a háta mögött.
A doktor a szomszéd szobában írt valamit, jelentést vagy mit az őszi járványról. Feltűnt neki a leányának a hangja. Fölkel és kinyitja az ajtót. Rábámul a leányára meg a képre. Az arca haragtól torzul el:
- Mi az?
A leány holtra sápadt arccal emelkedett föl, megállt az apja előtt elszántan, azzal a pillantástalan merész nézéssel, melylyel a bajvívó néz az ellenfelére.
A doktor egy kézintéssel kiküldötte a feleségét meg a szakácsnét a szobából.
Mi történt odabent, senkise tudja. A leány töredezett hangja ki-kihallatszott, mint a gyónók gyónása a sekrestyéből.
A doktor elszörnyűködő hörgése szakította meg a leány beszédét:
- Soha! soha!
- Meghalok apám!
- Hát inkább halj meg, dögölj meg! Muzsikaszóval foglak eltemettetni!
- Ez az utolsó szavad apám?
- Ez! És most kelj fel, ne térdelj itt előttem, mert felruglak!
Ugy ordítozott, hogy az ablaküveg is rezgett belé.
A két öregasszony ijedtségtől dermedten állt a szomszéd szobában. Mikorra visszatértek, a leány a padló szőnyegére borultan zokogott. A Mária-kép eltépett darabkái ott hevertek körülötte.
Fölemelték, mosdatták, vigasztalták. Ő egyszerre el is hagyta a sírást, s az arca látszólag nyugodt volt.
Estefelé levelet írt. Odaadta a szakácsnénak, hogy vigye a postára. Egyebet nem beszélt.
Az anyja persze nagyon sajnálta. Iparkodott ráokosítani, hogy az ilyen fiatalkori ábrándozást később bolondságnak ítéli az ember.
- Az a tanító lásd kisfizetésű, alacsonyrendű hivatalnok, fiatal is még, húszéves vagy huszonegy legfeljebb. De ha több volna is, ha jóállásu ember volna is, apád soha meg nem engedné, hogy elhagyd a vallásodat.
A leány nem felelt semmit.
Este az anya aggódva figyelte, hogy elalszik-e a lánya? Hogy mély sóhajtását hallotta, odafeküdt melléje és folytatta a vigasztalást:
- Az éjjel jól alszol leányom és holnap elfelejted.
- Holnapra meghalok, - felelte a leány.
Az anyja persze ezt csak mondásnak tekintette.
Tovább vigasztalta.
A leány mégegyszer megszólalt:
- Azt mondta apám, hogy muzsikaszóval temettet el. Hát azt huzassátok: Kidőlt a fa mandulástól.
És többet nem beszélt.
Reggel, mikor föl akarták kelteni, halva találták az ágyában.
A többit aztán nem hallottam, de láttam már zsidó halottat: a földre terítik fekete posztóra és beterítik állig fekete posztóval. Képzelem, milyen festői lehetett az a fehérarcu leány, amint ott feküdt nyakig betakartan; mellette az égő gyertya, szőke haja szétterült a feje körül a fekete posztón.
Azt mondják, hogy az anyja beletette a koporsóba a leány keblére az eltépett Mária-képet. A temetésre elment Simándi is. Mert a lány az utolsó levelében ezt az öt szót írta neki. "Jöjjön el a temetésemre: szerdára."
Szép muzsikás temetés volt. Az útat a fákról hulladozó levelek takarták. Ott volt a faluból minden lélek, még a plébános is. A cigányok elől haladtak és azt játszották, amit a lány az utolsó kívánságául megjelölt. Simándi egy szabónál volt megszállva. Annak az ablakából nézte a temetést; azaz hogy nézte volna; de nem látott semmitse belőle: mert mikor a temető menet odaérkezett, csak elfordult. Leborult az asztalra, a két kezére, és ott sírt.