Dizmász
| Dizmász szerző: Gárdonyi Géza |
Midőn Jézus Bethániában jára, leüle pihenni egy ház elé. A nép pedig hallván az ő hirét, odagyülekezék, sokadozván a piaczon.
Lőn pedig, hogy Judás egy embert pillanta meg, idegen földről valót, ki hátul állván bámulja vala Jézust, amint némelyekkel beszélget vala.
És Judás meglátván őtet, mondá Jézusnak halkan:
- Lator ember az, és törvény elől bujdosó. Akarod-e, hogy elüzzem?
Jézus pedig felelé:
- Ne bántsd.
S fölemelvén szavát a sokaság előtt, szóla ekképpen:
- Én vagyok az út, az igazság és az élet. Aki hiszen énbennem, el nem kárhozik, aki pedig nem hiszen, immár elkárhozott. Mert világosságul jöttem én e világra, hogy senki sötétben ne maradjon, aki énbennem hiszen.
És szóla példabeszédben, mondván:
- A hegyek között vagyon egy község, ahol az emberek fejére nem száll por és az emberek lábát nem szennyezi a földnek sara, mivelhogy fenyőfák és ciprusok helye az, és olyan fáké, amelyek örökkön zöldelők; és a földet borítja gyönge pázsit; mint ahogy a paloták márványát a szőnyegek borítják.
Az emberek pedig fehér selyemből való ruhát viselnek ottan, és tiszták, miként a liliomok.
És az ő örömük az ő fehérségükben vagyon.
Él pedig közöttük egy agg ember, aki nem ismeri esztendeinek számát. Ő az atyja mindnek. Ő a fejedelem. És igen szeretik őtet, mert jó és bölcs.
Lakik pedig azon agg főember magas és tornyos palotában, hogy annak tornyából láthassa az ő fiait és leányait.
Mert minden reggel elszélednek az ő gyermekei, dolgozván a mezőn és az erdőn, kiki a maga ereje szerint.
És az atya rajtok tartja szemét, számontartván őket, mint a pásztor a maga juhait.
És mikor leszáll az esti sötétség, meggyujtja az ő lámpását a toronyban, hogy akik elbódorogtak, lássák merre kell visszatérniök.
Lőn pedig, hogy egy fiu elhagyta a község határát és pillangókra kapadozván, mocsaras helyre kóborolt.
És csak akkor döbbene meg az ő szivében, amikor látá, hogy ruhája térdig csatakos.
- Kint hálok, - mondotta, - és megmosom holnap az én ruhámat, minekelőtte hazamennék; hogy meg ne utáljon engemet az én atyám, és meg ne tagadjanak engemet az én testvéreim.
De másnap megfeledte az ő fogadását és még messzebb kóborolt. Ruháját pedig belepte az erdei szenny és a mocsáriszap övig.
És ismét elszomorodék, és szóla, csüggedezvén:
- Vajjon megmoshatom-e az én ruhámat tündöklő fehérre, amilyen volt az én elindulásomkor?
S aluvék ismét a sárban, a kigyók és skorpiók tanyáján.
S lőn, hogy pihenése után látá a világosságnál a földet aranyat termőnek. Mert a föld aranya sárban terem, és kövek és tövisek között. Látván pedig ezt, megörvende és eszét a kincsekre veszíté.
A bolondok földje vala pedig ama hely, és az ördög fiaié, kik arra vannak kárhozva, hogy az aranyat imádják.
És ő közéjök vegyüle, küzködvén olykor velük, és tévelyegvén az ő országukban, és imádá ő is az aranyat.
És megfeledkezék az ő szülőföldjéről.
Lőn azonban, hogy egyszer megbetegedék és gyötrődik vala a félelemtől, hogy meghal.
És kiálta az ő szivében:
- Hol vagy, én atyám, és hol vagytok testvéreim! Oh, mért is távoztam el tőletek! Immár a halál országa az én hazám, és hollók ülnek az én fejem körül. Vajha sohse távoztam volna el Atyám országából, ahol nincsen halál.
Fölemelvén pedig szemeit, látá a lámpást a hegyekben, mint csillagot.
És akkor méginkább elszomorodék. Mert ruhájára tekinte és látá, hogy vérfoltok is estek belé.
S megismervén köntösét, hogy az nem ebből a világból való, megrendüle az ő szivében, és kiálta jajszóval:
- Oh én eltévelyedett! Nincs már nekem visszatérésem többé. Mert hiu kincsre vesztettem az én lelkemet, és a Káin utjára fordultam gonoszságomban.
Lőn pedig, hogy meggyógyula és fölkelvén, elszórá magától az ő aranyait.
És tisztavizü forrást kerese, hogy megfehérednék az ő köntösében és visszatérhetne atyja országába.
É mossa vala köntösét éjen és napon át; mossa vala szappannal és egyéb tisztitószerekkel.
De sem a szappan, sem a tisztitószer, sem a víz nem fogja vala a köntöst.
És akkor kétségbeesék, hogy többé haza nem térhetne, és sír vala keservesen.
És íme, ahogy könnyei lehulladozának az ő ruhájára, a ruha megfehéredék, mintha hópelyhek tapadtak volna reá.
És megindula az ő szivében és monda:
- Vajjon lehet-e annyi könnyem, mint amennyi szennyem?
És méginkább sír vala azon való bánatában, hogy a régi szennyet ki nem moshatja többé ruhájából.
S íme amint ruhájára tekinte, látá, hogy megfehéredék az, miként a télnek fehér hava.
S elindula akkor a csillag felé reménykedve és örvendezve.
Bizony mondom nektek, mindnyájan ama hegyi országból valók vagyunk. Az atya a mi Atyánk, és a fehér köntös a mi lelkünk.
Az Atya pedig minden este meggyujtja az ő csillagait, mutatván nekünk, hogy él és hogy gondol reánk; és hogy akik eltévelyedtek, visszataláljanak.
A lator pedig, ki ezeket hallja vala, kezébe rejté az ő arczát és könnyeze.