Divattudósítás
| Divattudósítás szerző: Arany János |
Miután divatképet nem szoktunk mellékelni, a nyájas olvasó bizonyosan nem várja a Koszorú-tól, hogy e rovatban az uralkodó színek, kelmék, szalagok és csokrok felől adjon tudósítást. De van egy más divat, mely után lelkes honfiak s honleányok, fő és alrendűek, akadémiai tagok s nem-tagok, írók és beszélők, szóval az egész honi birodalom s irodalom nagyja, kicsinyje futva futnak: a nyelvhibák divatja. Ezt evidentiában tartani, oly közlönynek, mint a Koszorú, divatlapi kötelessége.
A nő (lásd Koszorú I. félév 1. sz.[2]) még egyre fentartja divatos uralmát né helyett. Kiss Mikályné, Szabó Pálné stb. még folyvást pórias viseletnek tartatik. Erről újabban nem szólunk.
Igen kedves ocsmányság továbbá a -bani, -hozi, -náli, -tóli, -róli, -veli, -rai s több efféle szócsintani kacsintás; midőn t. i. a soha magokban nem álló, hanem szóhoz tapadó, úgynevezett rag szócskákat divatosan i betűvel ékesítjük. Történik ez a való elkerülésére: „istenhez való fohászkodás.” Tehát a való-t kerülik, rövidítnek. De boldog isten! apáink és nagyapáink azt a való-t oda is rakták pongyola szájjal, a hová nem kell: és most a divatos i helyettest oda is pazarolják, a hová nem is szükség. Ha régebben így mondták: templomba való menetel, istenhez való fohászkodás, Németországba való utazás — pongyolán beszéltek, mert itt való egészen fölösleges. Épen úgy megérti minden magyar ezt: templomba menetel, istenhez fohászkodás, Németföldre utazás. De Tollagi divatos beszélyíró azért hozzátoldozza az i betűt: „Júlia kisasszony, egyházbai menetelekor, Németországrai útaztakor, istenhezi fohászkodása közben.” S Tollagi .úr nagy tekintély; követi az egész irodalom, s irodalmat a közönség. Mily kevéssé tudhatott hát magyarúl az a régi verselő, ki ezt írta:
Meguntam gyönyörű Győrnek |
Mai divat szerint „gyöngyvárábani laktomat” kell vala írnia. Hasonlóan Kis János superintendensnek, (ki pedig tudott magyarúl valamicskét) Schiller balladája czímét nem „Vashámorba menésnek,” hanem „Vashámorbai menésnek” kellett volna fordítnia. Sőt nagyra vágyás helyett nagyrai vágyást kellene ejtenünk. Oh te kedves divathozi ragaszkodás! Gyönyörű szép nyelvünktőli rugaszkodás.
A dolog egyszerű. Oly szócskához, mely nem ragad össze a főnévvel (bár a régiek ott sem mindig tették), bízvást oda tehetjük az i-t „Szerinti, általi, melletti, nélküli, iránti” stb. hiba nélkül megjárja. Oly szócskához, mely, külön soha sem áll, hanem a főnévhez van ragadva (-ra, -re, -ba, -be, -nál, -nél, -ból, -bői stb.) ha i-t rakosgatunk, követjük ugyan a divatot, de rontjuk ezt a szép, ezt az imádott magyar nyelvet. Vagy a divatért ezt is oda dobhatjuk, mint a magyar ruhát?. . .
T. szerkesztő úr! Felbátorítva a mély hallgatás által, mely előbbi czikkemre következett, nyúlok ismét tollhoz. Erőt és kedvet ad nekem a meggyőződés, hogy csevegésem legkisebb vizet sem zavart, nem is fog, ha ítélet napig folytatom is. A nyelvnek, melyen írunk, beszélünk, törvényeire, sajátságaira gondolni: mily pedantság! minő schulfuchseria! Melyik író, melyik lap, melyik szalonképes ember teszi ezt? Épen azért divat, hogy ne okoskodjunk rajta, hanem tegyük, a mit más tesz; minél vadabb, annál jobb. Van is erre jellemző szavunk: vadonat-új.
És mégis, t. szerk. úr, ha a divat nemzetére, a francziákra gondolok, s a divat fővárosára, Párisra: úgy tetszik, nem épen jó úton járunk mi ezzel a mi nyelvdivatunkkal. Mintha olvastam volna valahol, hogy a franczia, s kivált a párisi, mennél műveltebb, annál jobban, tisztábban s eredeti szelleme, s változhatlan törvényei megtartásával beszéli s írja anyanyelvét. Hogy míg a kelme- és öltöny-divat hétről-hétre, sőt majdnem napról-napra változik: a franczia szófűzés, szóhasználat, legkisebb árnyalatáig megőrzi eredeti jellemét; s hogy jól francziául beszélni nemcsak nem szégyen, sőt az a ridicule, ha valaki erre nem képes.
No, a mi divatunk különböző. Valamint kétségtelen előkelőségre mutat, ha valaki a barbar r betűt nem bírja kiejteni, s ha a mi csengő, tiszta nyelvünkbe orrhangokat elegyít: úgy a bon ton csalhatlan jele úgy beszélni e durva magyar nyelvet, mintha némely szó, kifejezés, árnyalat nem jutna eszünkbe, mintha régen elszoktunk volna szókötési fordulataitól s az egész barbar szó lim-lomot csak homályos emlékezetünk hátteréből szedegetnők elé. Vannak, lehet, kiknek, a vissza-magyarosodás ez időszakában, így segíteni magukon valódi kénytelenség: de több azok száma, kik tudva rosszul beszélnek, hogy előkelő színe legyen. Ott van, például, Tóth Pista, vagy Baczúr Gazsi: ismertem az apjukat is, derék földmíves ember volt mindkettő: most az úrfiak úgy kimagyarodtak, hogy tulajdon szülőanyjuk is alig érti nyelvöket. Így terjed a legújabb divat, felülről lefelé, központról a vidékre, irodalomból az életbe. Csak hallgatni kell a pesti beszédet: utczán, „zöldben”, társaskörben, akadémia gyűlésen, szóval mindenütt, hol a német szó magyar fordításban zeng: legottan szembe — azaz fülbe ötlik, mennyire hátra vannak még Vámospércsen.
A pesti divat, például, nem tudja: mikor jő, mikor megy. Pedig annyi jövés-menés közt, a mennyi itt történik, jó volna tudni tájékozni magunkat. A. Géza találkozik az egyetem előtt B. Árpáddal. Mily hős magyar nevek! Géza lakik a nagymező-utczán 16. szám alatt. „Jőjj el hozzám délután 4-kor” mond Árpádnak. „Eljövök” felel az. A „nagy honalkotó” ezer évi unokája és játja, (drusza) ime azt se tudja már, jő-e vagy megy ilyenkor a magyar!
„Megjött-e a szalag és csipke?” így divat kérdezni a divatlapokban is. A kérdező Pesten űl, a szalagnak Dicső-Szentmártonba kellett volna mennie (vagy érkeznie). Mindegy! „Ist es angekommen?”
„A mint Gizella Nagyváradról Bécsbe jött” stb. így írja ezt Tollagi úr is Pesten. A divatos magyar többé nem ér (érkezik) sehova, csak jő. Ide s tova a jött-ment értelme iránt sem leszünk tisztában. A ki Párisba megy, az is jő, a ki haza jön, az is. Az ér nem ér semmit.
Épen így kijutott a jut igének. Ez már némileg a mammuthok sorsára jutott. Eszébe sem jut senkinek; legfölebb, ha néha még eszébe jő. Minden jő a világon! A gondolat eszembe jő, a vér a fejembe jő (tolúl), bátyám Hamburgba jő a kiállításra, a conferentia Varsóban jő össze (gyűl), ha ugyan Napoleon oda jő (megy), s ott sok minden szőnyegre jő (kerűl), így a lengyel ügy talán szerencsés megoldásra jő (jut). Már nem is mernék fohászkodni: „tiszta magyarság, jöjjön el a te országod!” — mert nem vagyok benne bizonyos, ide jönne-e vagy elmenne Patagoniába.
Pedig oly egyszerűen, oly logice meghatározza nyelvünk e két szó közötti különbséget. A mi az író vagy beszélő felé közeledik, az jő, a mi távozik tőle, az megy. Ügy nem lehet összevéteni, mint az itt és ott hely-jelentő szavakat. Ezenfelűl a német kommen egy sereg kitételben használatos, hol a magyar nyelv más igét hasánál: jut, ér, érkezik, kerűl, gyűl s több ilyeneket.
Jól mondom: „X. úr Bécsbe ment föl, onnan Pestre jött le,” ha t. i. azon helyhez közeledik, a hol én vagyok. Rosszul ejtem, ha így szólok: „Pestről indulva, másnap reggel Bécsbe jött,” mert távozik tőlem. De elég mára ennyi.
Tudom én, szerkesztő úr, hogy szélnek beszélek, s ezt a zúgot az ön lapjában el nem olvassa senki. De már csak hagyjon engem beszélni,[3] könnyebben esik az én lelkemnek, ha szólok. Lássa, szeretem egy kissé ezt a szegény magyar nyelvet. Még a divatnál is jobban. Nem egyhamar fogyok ki e tárgyból. Csak olyan hosszú életet adjon isten az ön Koszorú-jának; a míg én győzöm nyelvhibák regestrumával!
- Megjegyzés
- ↑ A kiadás szerkesztőjének, Arany Lászlónak közlése.
- ↑ Lásd Arany: Nő-e vagy né? című írását.
- ↑ De csak csínján! Jaj annak, a ki bármely divat ellen feltámad. A. J. jegyzete.