Dickens: Kopperfy Dávid
| Dickens:Kopperfy Dávid szerző: Karinthy Frigyes |
Nevem Kopperffy Dávid, egy kis házban születtem, a folyó közelében, ahol hajómunkások ácsoltak, és a köd állandóan befolyt az utcánkba. Születésem előtt három nappal anyám a mi kis dolgozószobánkban ült, és fejkötőcskét hímzett, miközben gyakran áttekintett a szomszéd-ablakra. A szomszéd-ablakban egy öreg hivatalnok címszalagokat írt; minden öt percben benyúlt a zsebébe, egy kis füstölt halat vett ki, és egyetlen harapásra megette, miközben a fejét csóválta, és minden hal után így szólt: "Ó, szerencsétlen Jemmy-m! Szegény, szerencsétlen gyermek!"
Míg ezek történtek, az előszobában megszólalt a csengő, és anyám, miután letette kezéből a horgolást, kiment és ajtót nyitott. Az ajtóban először egy hosszú, nedves kéz jelent meg, azután egy fej, ami nagyon hasonlított a kézhez, legalább anyám úgy találta, mintha egy kifordított tenyérre két szemet, orrot és szájat alkalmazott volna valami ügyetlen bábfestő. A fej után hosszú, barna kabát következett, majd szürke, csíkos nadrág, végre két eléggé viseltes cipő. Mikor az egész alak bent volt, szertartásosan meghajolt anyám előtt, és kijelentette, hogy Bebnek hívják. Beb úr e szavak után hátrafordult, füttyentett, és így szólt: "Kuss, kuss, Napóleon! Nem tudsz illemet?" Anyám csodálkozva tekintett ki a folyosóra, hogy a kutyát vagy más állatot keresse, akihez szükségképpen e szavakat intézte Beb úr, de nem látott senkit és semmit. Kissé zavartan betessékelte Beb urat, és megkérdezte, mivel szolgálhat.
Beb úr levette kalapját, zsebéből egy félméter hosszú gumicsövet halászott ki, ezzel a csővel megdörgölte homlokát, visszatette a csövet, és titokzatosan így szólt:
- Kopperffy asszonysághoz van szerencsém?
Anyám biztosította, hogy ahhoz van szerencséje.
- Nos - mondotta Beb úr, lehetőleg még titokzatosabban -, nos, nos, asszonyom, ugyebár, tartsuk szem előtt mindig a kedélyességet, a tisztességes kedélyességet, valóban, asszonyom!... Kuss, kuss, Napóleon! Nem tudsz illemet?...
Az utolsó szavakat hátrafelé intézte, mintha a szék alatt volna az a valaki vagy valami, akit ily módon utasított rendre; de anyám csodálkozva tapasztalta, hogy semmi sincs ottan.
Beb úr figyelmeztetőleg emelte fel egyik kezét, és egyre titokzatosabban folytatta:
- Mert legyünk tisztában, asszonyom, azzal, hogy a tisztességes kedélyesség, a tisztességes, ismételten, szóval... nos, asszonyom, mi mindnyájan szegény, szánandó halandók vagyunk csak... Kuss, kuss, Napóleon!
Anyám megnyugodott benne, hogy Beb úrnak ez már valamely jámbor szokása, amiben kár őt megakadályozni. Nem is akadályozta meg, annál kevésbé, mert e percben kopogtak, és Neekle asszonyság tette tiszteletét. Neekle asszonyság nagyon derék hölgy volt, és szívesen megbocsátotta neki az ember azt a sajátságot, hogy beszéd közben a kezében levő sodrófával annak a fejét verte, akivel beszélt, és minden ütésnél így szólt: "Hihi!... Papperlapapp!" Különben állandóan nagyon vidám volt és az embereket "csokoládés brátyuská"-nak nevezte.
- Édes csokoládés brátyuskám - mondta Neekle asszonyság anyámnak -, hát mit szól ezekhez a gyerekekhez? Hihi, papperlapapp!...
- Asszonyom - szólt közbe Beb úr ünnepélyesen -, nagyon sajnálnám, ha elfelejtené, mennyire tisztában illik lennünk azzal, hogy a tisztességes kedélyesség - szóval, hogy mi ama szegény halandók vagyunk, akiknek... Kuss, kuss, Napóleon!
Anyám zavartan és tétován nézett ki az ablakon, melyen keresztül a szemben levő ház emeletén láthatta az öreg hivatalnokot, amint körülményesen letette kezéből a tollat, zsebébe nyúlt, egy füstölt halat szedett elő, megette és így szólt: "Ó, szerencsétlen Jemmy-m - szegény, szerencsétlen gyermek!"
Ezután három nappal születtem én.
Folyt. köv.