Detlev von Liliencron
| Detlev von Liliencron szerző: Kosztolányi Dezső |
Egy barátom, aki pár év előtt Detlev von Liliencronnal végigkocsizott Budapest utcáin, bájos és jellemző apróságokat mesélt az öreg báróról. A sok közül most csak egyet. Mikor a pályaudvar melletti utca plakátfalai között haladtak, véletlenül ráesett a tekintete arra az ismerős reklámra, amelyen Napóleon összefont karokkal hirdeti egy írógép dicsőségét. A báró azonban, aki egykor Kolinnál harcolt, megfeledkezett ezúttal az Underwood-féle írógépről, s arról is, hogy ő tulajdonképpen a német modernek Napóleonja, katonásan kiegyenesedett és rámutatott a képre. "Íme, a császár, a világhódító." Akárcsak a gyerek, akin feltétlenül uralkodnak a tárgyak. Aztán egy másik plakát oroszlánjára nézett. "Ott meg a fenséges oroszlán. Üdvözletünket az állatok királyának."
Hímet varrjak erre az egyszerű adomára? Azt hiszem, hogy felesleges. A poéta diákos naivsága szól helyettem. De ez a pár mondat gyönyörűen elvezet Liliencron költészetéhez, és találóbbat hamarjában nem is tudnék mondani erről a nagy szenzualistáról, aki az új irodalom forradalmát éppily póztalansággal és nyugodt naivsággal harcolta végig. A reklámcédula? Kétségtelenül prózai egy papiros. De az igazi költő még abból is önkívületet merít. Pirosan, kéken és zölden virágzanak ki mellettünk, mint egy egzotikus táj növényei, és amíg nézzük, rabjai vagyunk a színeknek, messze-messze visznek, távoli asszociációkra kapatnak, és csak a felocsúdás percében vesszük észre, merre kalandoztunk el és mit éreztünk. Nemcsak az erdő az ihlet temploma, de minden hely kert és templom, ahol poéta jár. A szemünk varázsolja azzá.
Az ő szeme!
Ebben a szürkéskék északnémet szemben világosan tükröződött a világ. Nagysága abban volt, hogy egyszerűen látott. Majdnem mindent észrevett. Engedelmesen és szelíden hullottak szemébe a tárgyak képei, és torzítás nélkül mutatta, mint hullámtalan tó a beléhajló parti fákat, éppen csak belemosva a köd és a távolság szépítő távlatába. Egy befogadó, aki mégis alkot. Költő, aki szelíd médiuma a világnak. Nem átformáló, továbbfejlesztő és magyarázó, csak újraalkotó. Békés tükör a szeme és nem domború vagy homorú lencse. Egy ilyen kedély, amely a külső világról csak nyugtató híradásokat kap, mását annak, ami előtte van, nem békétlenkedik és töpreng, hanem mosolyogva vesz tudomásul életet és halált, csókot és sebet, napfényt és port egyformán. Az élet? Előttünk van. A halál? Eljön értünk. Minden olyan egyszerű. Sohasem ismerte azokat a rémes üzeneteket, a túlvilág sürgönyeit, melyek fejfájós vizionáriusok és poéták idegszálain bizseregnek át néha az intuitív látás pillanatában. Nincs szimbólum és probléma. Csak a szemünkkel láthatunk.
Valahol azt olvastam, hogy a költészet a szerveink funkciójának csodálatos, majdnem transzcendentális kifinomodása, s egy-egy orgánumunk a poézis szimbolizálója. Goethe az agy. Heine a száj. Verlaine a szív. Dehmel a kar. Poe Edgár a túlvilág muzsikájára figyelő fül. Hofmannstahl az ideg. Wedekind...
De Liliencron a szem. A "tiszta világszem". Költészete a szem költészete.
Katona volt. A tettek embere, aki csapatokat vezényelt sortűzbe, ölt, mulatott és kacagott, de nem is tudta levetkőzni halála napjáig az uniformist. Nem érezte magát feltétlenül költőnek. Öreges és bölcs mosolygással nevetett a versein, a művészet furcsa fáradságán, kedvesen affektálta a dilettánst, mert tudta, hogy a rímeken kívül sok-sok minden van még a világon. Vannak elfinomult idegű művészek, akik annyira magukba mélyednek, hogy a fejük felett szinte összecsapnak az álmaik hullámai. Ő nem ilyen. Az élet nagy és gazdag. Látása is katonalátás. Nagy távolságokat ölel át egy tekintettel. Egy képet rögzít meg a maga durva realitásában. Pontos, korrekt, néha majdnem pedáns. A "vers libre"-t nem ismeri. Kerüli a különködést és a nőies parfümöt. Sorai katonásan marsolnak előre. Néha egészen a katonabanda teljesen zengő ritmusára emlékeztet verseinek muzsikája. Még a csinnadrattát is kihallani. Egy bohókásan jó rím úgy csap bele a hangulatba, mint a cintányér csörömpölése vagy a nagydob. Szereti a bravúrt. Verekedő, kackiás, bátor. A kétségbeesése már szitkozódás. Öröme viharos hurrá kiáltás.
Az újnémet irodalom vele kezdődik, s vele epocha zárul be. Évtizedekig volt zászlótartója a kétes küzdelemnek, s valahogy szerencsésen össze tudta hangolni a múltat a jövendővel, és a harckiáltásokat az ő szeretetreméltóan régimódi, kissé öreges kedvességével tompította. A süllyedő bárkáról minden kincset átmentett a Stürmerek modern gőzösére. Higgadt bölcsesség és kiábrándult tudás gyakran kísért költészetében. De nem szégyellte a szíve természetes és gazdag melegségét. Még a könnyet, ezt a divatjamúlt, szegény és naiv nedűt se titkolta, sőt, ha arra került a sor, becsülethez is juttatta. Családias, hosszú estékről, napfényes szüretek mosolygásáról, háborúkról, hagyományokról, ősökről új hangú eklogákat írt. Innen az a pikáns zamat, amely minden versében az ódonság és az újszerűség, a tegnap és a ma testvéresüléséről, de mindenekelőtt az ő áthidaló, békítő, egyszerű diadaláról ad hírt.
A nekrológok talán ezért időztek hosszabban a koporsójánál. Érezték, hogy vele egy költőtípus halt ki. Övé volt majdnem minden, ami a legújabbaké. De övé volt a humor és a patriarkális kedély utolsó őszi aranya is.