De profundis (Köszöntők egy gyermek elé)
1
Föl hát a mélyből, kelj, fiam a mélyből,
hol minden, ami várt a létre s volt,
örvénybe forgott milliók előtt
a termelő fény zordon hajnalában —
föl hát a mélyből, kelj, fiam a mélyből,
e változó föld vastörvénye által,
a buzduló élet minden szakán,
a születés sötét kilenc haván át
jöjj ez utolsó hold-hóval — min immár
a föld sugara ég — jöjj, jó fiú;
miénk, vonásra, testre szép baba,
tökéletes, nagyembert sejtető.
Kinek az arca az övé s enyém is,
egymásba forrva, mint egykor szerelmünk;
élj boldogulj mindig saját erőddel,
szolgáld hiven az emberi nemet,
hogy úgy megáldjanak mind, amint mi,
te az éjből kacagva feltörő;
s amerre majd egykor előre törsz,
a sors-utad legyen jól alapozva,
ifjúkorod kalandos, könnyű röpte
legyen szilaj; mint férfi fuss erősen;
végtére lágy ivekbe, szép eséssel
nyugodt mezőkön, mint tűnő erő —
essél a mélybe, ahová megyünk mind.
2
Föl hát a mélyből, kelj, fiam a mélyből,
az éjből, ahol kezdődik világunk,
hol hatva munkál az Úr Szelleme —
föl hát a mélyből, kelj, fiam a mélyből,
az igazi világból, hol szemünk lát
s melynek a föld csak partja, kikötője —
serkenj a mélyből, Szellem, kelj a mélyből,
hisz e kilencedik hóval, mi fényt ad,
végtére megjösz édes, kis fiú.
3
Mivel a másvilágon szólt az Úr:
„Teremtsünk embert", s így azt, aki az lesz,
ki a szívünknek éji sejtelem,
e napsugáros-árnyas partra űzte,
hogy emberré legyen. Ó, tiszta Szellem,
árnyadba s húsruhádba elvesző,
te lárva és köd — vársz, hogy megszüless,
hogy majd ezer titok közé vetess ki,
hogy eljöjj a föld százezer bajába,
a véges-végtelen Térbe s Időbe —
húsunk s a végtelen Egy fantoma,
ki alkotá talányos Enmagad
az ő teljes, dicső Világ-magából: — —
élj! és a mag, a héj, szőlő s babér közt
válassz, mi kell neked; s távozz el innen
egy életen át, halálból a halálba
s találd meg Őt, ki alkotá — de nem
az Anyagot, a véges-végtelent, —
de azt a nagy csodát, hogy itt te vagy te,
s uralkodói en-tetteden s a földön.