Dankó Pista
| Dankó Pista szerző: Gárdonyi Géza |
Dankó a hegyen
Brassó városa egy nyári napon megtelt piros plakátokkal. Dankó hirdette, hogy a daltársulatával odaérkezik.
A jegyzett napon meg is érkezett Dankó. Megnézte a termet, amelyben dallani fog, s megnézte, hogy mennyi jegy kelt el előre.
- Lesz itt annyi ember, - mondotta a vendéglős, - hogy be se férnek!
Dankó hát vígan megebédelt a társulatával együtt.
Ahogy ott ülnek a feketekávé mellett a vendéglő udvarán, Dankó meglátja a temérdek Cenk-hegyet. Alföldi ember: álmélkodik rajta.
- Hölgyek és urak! - mondja a társulatának, - délután úgy sincs dolgunk gyerünk fel arra a hegyre.
A dalosoknak tetszett az ötlet. Dankót különben is szerették.
- Hát csak gyerünk.
Megtöltetnek egy kosarat borral, egy kosarat sonkával, kalácscsal, azzal megindulnak.
A Cenk persze magasabb, mint amekkorának látszik. Pihengetnek közben, iszogatnak is közben. Jó uzsonna-idő, mikorra felérkeznek.
Áll Dankó a hegyormon és bámul. Nézi a tájat hosszan, szótlanul. Felnéz az égre is.
- Fiúk! - fakad ki végre költői lelkesedéssel, - oly közel vagyunk a jó Istenhez: fujjuk el neki a műsort!
Isznak egyet előbb, aztán csoportba állnak. Danolnak oly szépen, mint a nagyközönség előtt.
Megint isznak, megint dalolnak. Uzsonnáznak is. Megint isznak, megint dalolnak. Egyszercsak azt látják, hogy a nap lecsúszik a hegyek mögé.
A brassóiak odalenn nem kaptak aznap nótát.
Dankó nagyságos úr
Nagyságos úr is volt egyszer Dankó.
Kiállítás előtt való nyáron történt meg vele, mikor egyszer Feszty Árpád levitte egynehány barátját az ő komárommegyei paradicsomába.
Ahogy visszatér a társaság, meglehetősen álmosan hazafelé a Feszty kis gőzhajóján, integet ám a Vágparton egy pap, hogy álljon meg a hajó.
Fesztynek jó barátja volt a pap, benedekrendi professzor. Mint afféle művelt ember, mingyárt beletalálja magát a társaságba s iparkodik valamennyivel megismerkedni.Dbankóhoz is odafordul egyszer és azt mondja neki:
- Nagyságod se volt még erre, úgy-e?
Dankó szeméből egyszerre kiröppent az álom. A lehető legbarátságosabb hangon felelte:
- Még nem, de érzem, hogy hátralevő életemet itt fogom eltölteni.
- Annak nagyon fogunk örvendeni, nagyságos uram, - felelte a pap.
Éshát vidéki szokás szerint még valami háromszor megnagyságolta Dankó Pistát.
Mikor kiköt a hajó, a pap hátramaradt Fesztyvel, hogy a hajót illető rendelkezéseknél segítsen. Dankó azt mondja az előre haladó társaságban:
- Látjátok, micsoda derék papok vannak itt Komáromban!
Alig hogy a pap is közéjük ér, Dankó mingyárt melléje szegődik és hallgatja, hogy a hajó fűtője három üveg bort elemelt.
- Mingyárt láttam én, - mondja a papnak, - hogy nem rendes ember. Olyan rafanérozott pofája van, hogy csak rá kell nézni.
A pap rápillant Dankóra és azt feleli:
- Hát bizony az ez tekintetes uram.
Dankó elhallgat, de az állomásra érve, megint beszédbe ered a pappal, s oda kínálja neki a szivartárcáját:
- Tessék egy csigeretta.
A pap köszöni.
- Nem szoktam - utasítja vissza hálásan, - csak tegye el, jó lesz az még magának az útra Dankó, úgyis kevés.
A társaság elbúcsúzik a paptól.
A vonat megindul.
Dankó hallgatagon és komoran ül,
Egyszer csak Tata felé megrázza a fejét, és imigyen szólal meg:
- Minden papot föl kellene akasztani!
A borostyán-pipa
Egyszer az történt Dankóval, hogy negyven forint hullott a zsebébe. Harmincat egy nótájáért kapott, tizet meg egy nótaszövegért. (Ott írta hevenyében a kottakereskedés asztalán.)
Vannak olyan emberek, akiknek a pénz nyugtalanságot okoz. A cigányok talán mindnyájan olyanok. A takarékpénztárban nem bíznak. Inkább ékszert, órát vesznek, mert azt mondják: zálogba lehet tenni. Zálogház nélkül a leggazdagabb cigány se tudja elképzelni a világrendet.
Azonban Dankó Pista már akkor mindenfelé hordozható kincscsel bővelkedett. Minden ujján volt gyűrű, az ingében aranygomb és a kézelőjén ezüst.
Viszi hát a pénzt nagybúsan a Hatvani-utcán. Mert ő mindig bús, mikor egyedül van. Mindennap haragszik valakire, vagy valamire. A kalapja szokása szerint a tarkójára csapva. Egyik keze a kabát zsebében; a másikban cigaretta.
- Mit csináljak én ezzel a pénzzel? - mormogja magában. - Volna több: vennék rajta aranyórát. Volna kevesebb, hazaküldeném az asszonynak.
Meg-megáll a kirakatok előtt és a fejét rázza.
- Minek nekem műláb? - morogja, vállát rántva egy helyen, ahol művégtagokat bámult a kirakatban. - Kell a kutyának műláb!
A késesbolt, a porcelánkereskedés, a papírkereskedés, nem elégíti ki egyik sem. A pipásbolt kirakata előtt azonban érdeklődéssel áll meg. Szemlélődik.
Egy másfélarasztos borostyánpipa sárgállik ott a tajtékáruk között. Voltaképpen nem is pipa, csak pipaalakú szivarszopóka. A szopókájától kezdve, a szivartartóig borostyán, a szára is borostyán, szép felhős húslevesszínű áttetsző portéka.
- Drága lehet! - szól Dankó nagy füstöt eresztve a cigarettájából. Talán csak a királyok szívhatják ilyenből a szivart!
De kitépi magát a csábítás karjaiból és tovább megyen. Nem néz többé a kirakatokra. Az arca még keserűbb, mint az előbb volt.
Az utca végén megáll.
- Elviszik, - mondja aggodalmasan. Valaki azóta is megvehette.
Vakar egyet a tarkóján és megint visszasétál. Megkönnyebbülten látja, hogy a borostyánpipa még mindig ott lóg a kirakatban.
A boltban szivart is árulnak. Dankó csak cigarettázni szokott, de most szivart vásárol.
- Milyen tetszik? - kérdezi a kövér kis pocakos boltos.
- Magam se tudom, - feleli kimelegedve Dankó, - olyan hosszú vastagot...
- Britannikát?
- Azt, azt, - feleli Dankó.
Belemarkol a szivarládába és kiemel egy nagy marékkal.
- Hát az a szivarpipa mennyibe kerülne? - kérdezi félvállról. Az a borostyánból való ott a kirakatban.
- Melyik? - mondja ravaszul a boltos.
Mert borostyánból való szipka nincs ott több csak az az egy, de ha a vevő nagyon megnézte azt az egyet, akkor meg is veszi.
Dankónak ki kell mennie az utcára, meg kell mutatnia a borostyánpipát.
A kereskedő kiveszi a pipát; megtörülgeti szarvasbőrrel, miközben egynéhányszor a világoság felé tartja, úgy, hogy a borostyán pompája szembetűnő legyen. És csak azután mondja meg az árát.
- Harminchat forint.
Dankó megkönnyebbülten lélegzik. Arra várt, hogy vagy száz forint lesz apipa, vagy legalább is negyvenegy, szóval hogy az ő mindennapi boldogtalansága, - amely az ő életrendjében úgy kell már, mint a feketekávé - ezen a napon is meglesz. Azonban, a pipa megvétele most már lehetséges.
- Harminchat forint, - mondja a fejét rázva, - sok pénz az ilyen hitvány kis pipáért.
- Sok? - szól az öreg úr kereskedelmi kacagással, - hetven forintos pipa ez, nagyságos uram. Remekmű! De én ma mégis odaadom harminchat forintért.
Dankó belenyúl a zsebébe.
- De igazi borostyán-e? - kérdezi utolsó ellenvetésképpen.
- Igazi-e? - szól kereskedelmi sértődéssel a boltos. - Mingyárt meglátja nagyságod.
Leszakítja egy újságpapírosnak a sarkát és pehellyé tépi. Odaszórja a pelyheket az asztalra, azután megdörzsöli a pipát a kabátján és fölrántatja vele a pelyheket.
Dankó nem vitatkozik tovább. Odaveti a bankókat az asztalra és ragyogó szemekkel veszi birtokába a borostyán-pipát. Az egyik szivart mingyárt bele is illeszti és rápöffent. A szivar szépen ég. A pipa jól szelel. Dankó méltóságosan vonul ki a boltból és előkelő leereszkedéssel viszonozza a boltos köszöntését.
Egy darabig a járdán megy, de hogy a Hatvani-utcán mindig sok a jövő-menő, hol jobbra, hol balra kell kapnia a pipát. nehogy valami bolond ember neki ütközzék.
- Ördög vigye ezt a sok népet, -mondja boszúsan. - Már kell a háború hiába!
Letér a kocsiútra és ott füstöl tovább. Hogy ott nem járnak annyian, szeme szüntelenül a kedves portékára mosolyog, csak olykor pillant föl, hogy lássa, kik bámulják az ő pipáját.
Persze, amint fölér a Kerepesi-útra, a kocsik hol mögötte, hol szembe zaklatják. Dankó balettugrásokkal menekül hol jobbra, hol balra a kocsik elől.
Betér hát egy kávésházba és feketéért zörget. Neki a feketekávé mindig jólesik, egyben körül is néz, hogy nincsenek-e ott írók! színészek? vagy muzsikus cigányok? Nincsenek.
Dankót fúrja a gond, hogy kinek mutassa meg a pipáját. Az asztalnál, ahova letelepedett, egy Ferenc József szakálú öreg úr ül és újságot olvas. Dankó jókedvűen keveri a kávét és füstöl, mint a propeller. Az öreg úr boszúsan pillant rá az újság mögül.
Dankó fölfogja ezt a pillantást, de félreérti.
A pipát még inkább feléje tartja az öreg úrnak és még pogányabbul füstölög.
Az öreg úr lebocsátja az újságot. És a szemüvege fölött Dankóra mereszti a szemét.
Dankó azt hiszi, hogy az öreg úr el van bájolva, s ezért néz olyan különösen.
- Ugye, szép pipa, - mondja bizalmasan, hogy megelőzze a dicséretet.
- Nem szép!- mordul meg az öreg úr.
- Micsoda?
- Nem szép! - ismétli az öreg úr még erősebben.
- De kérem, ez a pipa hetven forintos.
- Akkor sem szép!
- Borostyán.
- Bánja a tüzes istennyila! Maga... maga kémény!
Dankó megsértődve fizet. Egy pillanatra azon gondolkozik, hogy ne csináljon-e lovagias ügyet a gorombaságból, azonban ott a kávés. Magához inti:
- Látja ezt a pipát?
- Látom.
Dankó leszakítja egy újságnak a felét és széttépi, fölkapkodtatja a pipával.
- Ugye, hogy borostyán? No, mit szól rá?
A kávés hidegen feleli:
- Még négy krajcárt kérek az újságért.
Dankó haragosan füstölög el a kávésházból.
- Micsoda emberek ezek a pestiek: otthon Szegeden az egész város erről a pipáról beszélne!
A délután folyamán még három-négy kávésházban megfordul. Idegent nem szólít meg többé, de ismerősöknek sűrűn tépegeti az újságsarkokat és kapkodtatja a pipával.
De amellett folyton pöröl is. Hol a biliárdozók dákója fenyegeti a pipát, hol a kávéslegények ügyetlensége. Se zsebre dugni nem lehet, sem az asztalra tenni, hát csak szívja a szivart egyiket a másik után.
És most következnék a leírása, hogyan őrzi Dankó a pipáját éjjel-nappal az eltöréstől, mennyire szédül a sok szivartól, és menyire nem ér rá nótát csinálni a pipa miatt. Mindezt az olvasó képzeletére bízom.
Csak ott folytatom a történetet, amint Dankó egy hét elmultával megint a Hatvani-utcát sárgítja a pipájával.
- Meguntam ezt a pipát, - mondja a kereskedőnek. Szüntelen kell rá vigyázni. Mennyibe veszi vissza?
A kereskedő vállat és orrot von.
Nézi a pipát.
Terjegeti a tenyeret.
Végre így szól:
- Hat forint.
- Hat forint? - ismétli elszörnyedve Dankó.
- Hiszen az úr azt mondta, hogy hetven forintot ér.
- Lehet, - feleli a kereskedő, - de lássa tisztelt úr, ilyen pipa nem kell a kutyának se.
Dankónak élete végéig is megvolt a borostyánpipája, de az utcán többé nem dugta a szájába. Csak mikor vendégei érkeztek, akkor vette elő, s örömmel mondogatta el, hogy a pipa hetven forintos és sűrűn kapkodtatta vele a papiros-pelyheket.
Két dudás egy csárdában
Ezelőtt egynehány esztendővel valami nótaverseny volt. Az "Új Idők" rendezte. A legjobb nótára százötven forint volt kitűzve, az utána valóra meg száz forint.
Nem hiszem, hogy volt Magyarországon cigány, aki nyugodtan aludt volna e verseny napjaiban. Az én két jóbarátom: Dankó Pista meg Lányi Géza, ez a két híres cigány is szerecsenné feketedve bolygott a fővárosban. - Mert mi kaukázusi emberfaj meghalaványodunk a belső izgalmaktól, de a cigány az megfeketedik.
Ez a két jeles cigány szerető békességben élt eleddig egymással. Dankó a cinbalmosok fáraójának nevezte Lányit. Lányi meg gyakran törte a fejét azon, hogyan koronázhatnák meg a cigányok Dankót, az alkotmány megsértése nélkül királyuknak. A koronát ki is esztergályozta rézből egy Ganz-gyári műesztergályos, s megaranyozta egy kígyó-utcai ékszerész, de mert a kolera épp akkor járta Budapestet, a koronát elhelyezték a zálogházban.
Hogy azonban kihirdetődött a nótaverseny, a két jóbarát tigrispillantásokkal kezdte egymást méregetni. Dankó nem nevezte többé Lányit fáraónak, Lányi meg nem gondolkozott a cigánykorona kiváltásán. Vitázni azelőtt is vitáztak, mert veszekedés nélkül a cigány nem élhet, de most szüntelenül veszekedtek s ha egyéb okuk erre nem volt, hát egymás nótáit hasonlítgatták a régi nótákhoz, hogy t. i. ki honnan csórelt.
Hát mondom: veszekedtek és agyarkodtak, de azért mindig együtt voltak. Mert ha az egyik megharagudott és fölkelt, a másik is csak vette a kalapját és utána kullogott.
Végre eldőlt a verseny. A jutalmat ők ketten nyerték meg.
Amint ennek híre futott a városban a két cigány barátai az Orientbe siettek, hogy megnézzék, milyen a cigány, mikor boldog.
A két cigány ott ült most is egymással szemben, amint szokott. Feketébe voltak öltözködve és Dankó a friss borotváIás fényében tündöklött, de Jeremiás nem kesergett búsabb arcával Jeruzsálemnek a pusztulásán, mint amilyen bús a Dankó arca volt, s az egyiptomi fáraó a kilencedik égicsapást nem nézte nagyobb keserűséggel, mint amilyen keserűséggel nézte Lányi a maga két decijét.
Mi lelte ezeket? Talán még nem jutottak a pénzükhöz?
- A zsebünkben van, - mondja mély sóhajtással Dankó Pista.
- Hát akkor mitől lóg úgy a fületek?
- Lányi azt mondja, hogy én szerencsétlenné tettem.
- Igazat mondak vele, - szólalt meg Lányi a megereszkedett cimbalomhúr hangján, - mert ő nyerte meg az első díjat.
Voltak ott okos emberek: költők, festők és vezércikkírók, de Lányival nem lehetett megértetni, hogy csak akkor nem lenne rendjén a dolog, ha Dankó nyerte volna a második díjat. Mert, hogy valaki cimbalmosok fáraója is legyen, meg a nótaköltők királya is legyen, az sok a méltóságból. Viszont Dankóval meg azt nem lehetett megértetni, hogy ez az ő életének legboldogabbik estéje, mert ő most a nóta-csinálás dicsőségének lomnici csúcsára érkezett.
Gyászos ábrázattal ültek ottan és oly búsan néztek egymásra, mintha mindegyik a koporsóban nézné a másikat.
Végre mikor eloszlott a társaság, ők is vették a kalapjukat és elindultak.
- Ne hagyjuk őket együtt, - mondta valaki a kapuban, - ezek még ökölre mennek.
De az idő már későre járt, és senkinek se volt érkezése ahhoz, hogy mentőangyalul szegődjék hozzájuk.
A két cigány a Fiume-kávéházba ballagott. Hogy miért nem váltak el egymástól, azt én nem tudom.
Az úton nem is beszéltek, csak mentek szépen egymás mellett. Egyik sem vezetett. Mind a kettő tudta, hogy hova megy a másik, mert mind a kettő a Fiuméba szokott menni, mikor pénze van.
Leültek egy párisi gömböcszínű sarokasztalhoz és búsan összenéztek.
- Igyunk pezsgőt, - mondotta végre Dankó.
- Igyunk pezsgőt, - felelte megadással Lányi.
A pezsgő feldurrant. A két cigány összekoccintotta a poharát.
- Bizony pajtás, - mondja Lányi, még tegnap nem gondoltam, hogy ilyen szomorú napra virradok.
- Hátha más nyerte volna az első díjat, valami klavérmajszter, akkor jobban volnál?
- Azt meg agyonverném.
Hosszú volna mindezt leírni, amit ott ketten beszélgettek. A beszélgetés az így lett volna, úgy lett volna határai között mozgott. Mert a volna az a szó a cigánybeszédben, ami a sarokvas az ajtón, akkörül forog minden.
Mikor már valami négy üveg pezsgőt megittak, Lányi a veszekedő hangból egyszerre kilágyulva, azt mondja:
- Vedd magadhoz pajtás a pénzemet, mert én már csismollba vagyok.
Dankó belegyűrte Lányi bankóit a nadrágja zsebébe.
Tovább beszélgetnek, volnázgatnak, keseregnek és tovább is hozatják a borokat. Lányi immáron úgy pillog, mint a bagoly, Dankó meg a feje búbjáig ráncolgatja a homlokát.
- Pajtikám, - mondja Dankó, - érzem, hogy a józanságom az alsó húrokba ereszkedett, légy olyan szíves, vedd magadhoz holnapig a pénzemet, mert bizonyisten nem marad egy garasom se.
Kihúzza a vedlett bőrbugyellárist és odanyomja a százötven forintját Lányinak. Lányi annélkül, hogy félbehagyná a beszélgetést, a mellénye zsebébe dugja a bankókat.
Már akkor seregesen állt az üres üveg az asztalukon, s a két cigány egymás szemét buzgón telefüstölve, barátságosan beszélgetett.
Egyszercsak föláll Lányi és a poharat a kezébe véve, így kezdi:
- Tehozzád zendítem szívemnek minden húrját, te magyar cigányok ragyogó üstökös csillaga, Dankó Pista...
(Még akkor Rigó Jancsi a névtelenség ködében vesztegelt. )
Dankó hallgatja ezt komoly cigarettázással, a beszéd közepéig. Itt már oldalt néz, és sűrűn peckeli a hamut a szivarjáról. Készült a feleletre.
Koccintanak és csókolódznak. Akkor Dankó áll föl és így kezdi:
- Tisztelt és szerelmetes barátom, Lányi Géza, te dicső fáraója minden századok cimbalmosainak...
Lányi hallgatja ezt komoly és méltóságos pillogással.
S tán még most is folytatnák a felköszöntéseket, ha Lányinak eszébe nem jut, hogy Rajna Bandi a világ legjobb kisbőgőse és hogy vele bőgőztetni mennyei gyönyörűség.
Kávéházról-kávéházra mennek. Mindenütt megisznak egy üveg pezsgőt, de persze Rajna Bandit már a második kávéháznál elfeledik s a következő kávéháznál csak az a kérdés vezeti őket:
- Hun van még nyitva?
A reggeli napfény választja őket széjjel.
Fölébred este az ágyában Dankó és nézi mereven az asztallábat. Az asztalláb politúros és négyszögletű. Semmi olyan különös nincsen rajta, amit ilyen merev csudálkozással kellene nézni. Azonban Dankó mégis elcsudálkozva nézi. Azon gondolkozik, hogy ki ő és mi ő? Honnan került az ágyba és micsoda dolgok történtek vele, mielőtt az ágyba került volna?
Némi eszmélkedések után így brummogott:
- Vagy a szegedi főispán vagyok, vagypedig Dankó Pista. De íme, én a Dankó Pista hónaposágyában fekszem, tehát csak álmodtam. Azonban, ha Dankó Pista vagyok, akkor én tegnap százötven forintot nyertem a nótámmal. Lássuk csak.
Nézi a tárcáját. Abban nincs semmi. Nézi az erszényét.
Abban egy megavasodott papiroshajtalék van. Nótaszöveg az, de valami rímet vár a negyedik sora már félesztendeje. Végre a nadrágzsebben különféle kulcsok, gyanták és cigarettamorzsalék között egy kis csomó bankót tapint ki. Elővonja.
Olvassa. Nézi.
És vakaródzik. Olvassa. Vakaródzik. És nézi. Vakaródzik. Nézi.
Olvassa.
- Az irgalmát, - mondja végre, - hát ilyen sok pénzt mulattam én el! Egy forint híjján éppen száz forint hiányzik. Tyhű fene teremtette! Öltözködik és igazítja magát az Orientbe.
A fölébredés Lányinál hasonló elbámulások és gondolatbogozások között történik. Ő azonban azt álmodta, hogy ő Dankó Pista és hogy a rézkoronát napokig hordta a fején a Kerepesi-úton. Ebben a véleményében megerősítette a sok pénz, amit a zsebében talált. Százegy forint volt ott, egy krajcárral sem kevesebb.
Hanem, hogy az állát a kezére támasztotta, meghökkent.
- Hogyan lehet az, hogy így megnőtt a szakálom. Ha Dankó Pista vagyok, nincsen szakálom. Ez különös. De Lányi Géza se lehetek, mert akkor nem volna ilyen sok a pénzem.
Megnézi magát a tükörben és kétségtelennek találja, hogy ő mégis csak Lányi Géza.
- No, ez furcsa, - mondja, a szemüvegét az orrára csíptetve, - egész éjjel pezsgőztünk, aztán hol én fizettem, hol Dankó, mégis több a pénzem, mint amennyi volt. Kártyáztam volna? Nem, az lehetetlen. Hogy kártyáztam volna, mikor nem tudok kártyázni! De nini, mi jut az eszembe, hiszen én odaadtam Dankónak az én pénzemet, hogy el ne költsem.
Így még különösebbnek tetszett a százegy forint. Kóválygott a feje, mint az ördöghintóka.
- Irgalom Istene, ne hagyj el. - mondja kétségbeesetten, bizonyosan loptam ezt a sok bankót, részeg fejjel elloptam valakitől. No vége a becsületnek! Szegény apám, ha te ezt megtudod a másvilágon. Hétszer megfordulsz a sírodban. De hol loptam? Miért loptam? Kitől loptam?
Kinyitja az ablakot és lenéz az utcára, hogy nem állanak-e ott rendőrök?
Nem állanak.
Gyerünk az Orientbe, talán Dankó tud valamit.
Dankó már ott ül és "csigarettázik`'. Kezelnek. Lányi leül sötéten és kérdőn néz Dankóra.
- Hogy érzed magadat?
- Jól, - feleli Lányi, - nem vesztetted-e el a pénzemet?
- Micsoda pénzedet?
- Amit az éjjel odaadtam.
- Nini, - mondja Dankó, - hát a te pénzed ez?
- Persze, hogy az enyém.
- Hiszen akkor az én pénzem meg tenálad van.
Lányi a homlokára csap és kiragyog a szeme:
- Persze, hogy nálam van! Ihol van pajtás, mind a százegy forint.