Danaë
szerző: Fazekas Mihály

Volt egy király, ki, míg szemét
     Még az ág ki nem verte,
Sok féltett szűzek érdemét
     Fortélyosan elnyerte;

Volt ennek egy leánykája,
     Ki még nem is zsendűle,
Még mejje virágocskája
     Bimbózni se készűle.

Ámor azt a praktikáját
     Még nem is álmodozá,
A nyalándék ifjak száját
     Mint ízelítse hozzá.

De tudta a vén, magára
     Hogy nem jó egy lyányt bízni,
Azt is, hogy majd minden vára
     Sem lesz elég őrízni.

Próbálta ennek előtte
     A kis ámori nyílnak
Oly erejét, hogy előtte
     Minden zárak kinyílnak.

Mint egy tanult vitéz, ki már
     Sok bástyákat megveve,
Hogy planizál, midőn egy vár
     Őrizőjévé leve.

A király úgy veti-hányja
     Jártas-költes elméjét,
Hogy óltalmazza leánya
     Legféltőbb kincsecskéjét.

Egyszer durva gondolatja
     Azt súgja vén fejébe,
Hogyha lyányát bézárhatja
     Egy torony tömlöcébe,

Melyet rézből koholtatna
     Még nem hallott munkával,
Már úgy bátran truccolhatna
     A latrok próbájával.

Jól van, a torony megkészül,
     Danaët bévezeti,
Lakatot vét rá vitézül
     S kúlcsát zsebjébe veti.

Végre az ajtó mellé is
     Láncol dühös ebeket,
Ne bocsássanak felé is
     Semmi teremtéseket.

Még ki sem nyílt virágába
     Ez az ártatlan lélek,
Itt hervadozott magába,
     Kiről én most mesélek.

Igy sínlik a kis viola,
     Melyet, míg ki se nyitott,
Valaki, midőn árkola,
     Egy hanttal beborított.

Azonban az idők múltak,
     Nyílt a virágszál, nőtt is,
Érzékenységi újultak
     A pengő fal között is.

Nem látott ugyan szükséget,
     Mert a vén minden reggel
Elegendő eleséget
     S csecsebecsét hordott fel.

Sok efféle bóldogságnak
     Uszkálván közepette,
Egy ottan nőtt kivánságnak
     Eleget nem tehete.

Maga sem tudja, mit kíván,
     Nem is tudja képzelni.
Eszét segítségül híván,
     A' se tud rá felelni.

Sem itala, sem étele,
     Álom se jő szemére,
Mejje forróval van tele,
     Hol hűl, hol hevül vére.

Ég felé fel-felemeli
     Elbágyadott szemeit,
Térdel, kezeit tördeli,
     Kérne, de nem tudja mit.

De tudta ama csábítók
     Legtöbbet próbált feje,
Ki előtt nem vala titok,
     Danaë rejtekhelye.

Jupiter, mondom, megfejtvén
     Azon rágá körmeit,
Hogy mint törölje ki a vén
     Őrállónak szemeit.

Egyszer az ötlik eszébe,
     Hogy essőre kén válni,
Úgy tán Danaë ölébe
     Le tudna folydogálni.

Kellemkéket gyüjt rakásra,
     Kiket ölébe vészen,
S háromszori rázkódásra
     Arany felhővé lészen.

Egy fót kellemnek azt mondja:
     Danaët készítgessék,
A többinek arra gondja,
     Hogy őtet lebegtessék.

Amazok tőlle elfutván,
     Lejjebb-lejjebb hancúznak
S a réz toronyhoz lejutván,
     Egy nyiláson becsúsznak.

Ott a már fellobbant szűzet
     Még jobban felgerjesztik,
S a mejjét emésztő tűzet
     Lengésekkel élesztik.

Most pirosra csípegetik
     Sáppadozó orcáját,
Majd elfojtják, s kifűzetik
     Mejj-szorító ruháját.

Fél-ájultan ágyára dűl,
     Hánykódik, ürög-forog,
Míg sok padláson keresztül
     Az arany-köd szivárog.

S midőn egy hízakon, szépen
     Le akarna csordulni,
Akkor talált szegény éppen
     Az ég felé fordulni.

S ohajtozó szívvel ekként
     Hogy repesve pihegett,
Az arany esső szemenként
     Szöve rá ködszőnyeget.

Azon belől hát mi esett,
     Azt magam nem láthattam,
Hogy Danaë teherbe esett,
     Azt csak mástól hallottam.