Dalok (Jakab Ödön II.)
szerző: Jakab Ödön
I.
Az oroszlánketrecz előtt álldogálok,
Nézegetnek onnan rám az oroszlánok,
Néznek egy darabig, majd összemorogva,
Kedvetlenül dőlnek a sárga homokra.
Hej, oroszlánok, de bemennék közétek,
Hogy szegény szivemet ott összetépjétek!
Úgy sincs, mit keresnem ezen a világon,
Áldás lenne nekem most az én halálom!
Gondolja magában mind a két oroszlán:
«Egész bátorsággal bejöhetnél hozzánk,
Nem kell nekünk ilyen szánni való ember!
Mit csinálnánk a te keserű sziveddel?»
II.
Szép táj ez, a hol az utam vezet,
Múlattat lelket, múlattat szemet,
Zöld erdős hegyek, a merre nézek,
Paradicsom sem lehet ennél szebb!
S nekem mégis csak nem telik kedvem,
Sehogy sem telik e sok nagy hegyben:
Akárhogy nézzek én ormaikra,
Csak sírod látom bennök – nagyítva!
III.
E kis kendőt még Róza vette,
Maga betűzte, maga szegte,
S míg dolgozott lágy kezecskéje,
Annyi szép álmot varrt beléje!
S ez is kopik már, e kendőcske,
Sokáig már nem látom őt se,
Hovatovább mind egyre ócskább,
Alig tartja a szál a gyolcsát.
Maholnap alig marad nékem
Rózáról valami emlékem,
Mindenét, a mi itt fenn rá vall,
Enyészni viszi el magával.
Miként a nap, ha éjbe ment le,
Sugárait bevonja rendre,
Melyek egén az alkonyatnak
Egy darabig még künn maradtak.
IV.
Csodálatos tavaszi éjszaka!...
Fölöttem tenger csillag fénye ég,
Jó rég kialudt már a nap tüze,
S még sincs setét, csak enyhe szürkeség.
Fehér vízfoltok ezüstje ragyog,
Csillagok fényén szinte sziporkázik,
Békés tanyák kis ablakaiból
Itt-ott az élet pirosan világít.
Ligeteken még nem szól fü-mile,
Tücsköt se rejt még zsengő rétek selyme,
S mégis már mintha rétről, ligetekből
Valami édes ébredés neszelne.
Én Istenem, a nagyságod előtt
Bús, törpe szolgád megdöbbenve állok:
Minő művészet — Róza nélkül is
Ennyire széppé tenni a világot!