Dal (Chanson)
(Juhász Gyula, 1918)
A nő, ki úr a szívemen,
Sápadt virág és színtelen.
De hű és lelkemmel rokon,
S hordozza híven bánatom
A nő, akit én szeretek.
Ruhája barna, arca gyász,
Mint árnyék, énrám úgy vigyáz.
És éjen át és napon át
Látom szomorú mosolyát
A nőnek, akit én szeretek.
Azért hiába, ő virág,
Ki nékem tárja föl magát.
Másoknak büszkén úgy ragyog,
S fehéren, mint az angyalok,
A nő, akit én szeretek.
És így is kedves ő nekem,
Ilyen magányos kényesen.
Minden jajával, könnyivei
Szivembe búvik, ott pihen
A nő, akit én szeretek.
És róla szól bár bús dalom,
Neked én még sem mutatom.
Tudni akarnád a nevit?
— Szomorúságnak nevezik
A nőt, akit én szeretek.