DOROTTYA vagyis a dámák diadalma a fársángon

DOROTTYA vagyis a dámák diadalma a fársángon szerző: Csokonai Vitéz Mihály

1798

Furcsa vitézi versezet négy könyvben
551. oldal

ELSŐ KÖNYV


EBÉDIG

    Summaya. Mikippen az Carneval [3] nagi pompával Kapos Várott be menvén, holoth is ebidöl vala és az Matricullat föll nittatia vala; kin a Dorotthia kis Azzonnak löön nagi bussulása.

Éneklem a Fársáng napjait s Dorottyát,
Ki látván a dámák bajos állapotját,
Carneval[1] s az ifjak ellen feltámada,
S diadalmat is nyert pártára únt hada.
Olly lármát, zerdűlést, viadalt beszéllek,
Amillyet nem láttam, miolta csak élek,
Amillyet nem említ semmi istória,
Meg nem merne tenni maga a francia:
Miként insurgála amazon módjára
Egy nagy dámatábor Carneval hadára.
Vajha méltóképpen le tudnám rajzolni,
Millyen vitézséggel tudtak ők harcolni,
S miket vittek véghez felforrott mérgekbe. ─
Hát férhet ily harag angyali szívekbe?[2]
Igazán, hogy minden századnak a végén
Nagy dolgok esnek meg a főld kerekségén! ─

     Fársángi jó borral habzó butellia!
Melytől a múzsákban gyúl a fántázia,

552.oldal

Te tőlts bé engemet élő spiritussal,
Hadd danoljak harcot én is Enniussal.
És te, Nanét! tőlem szívességgel vedd el,
Ha munkámnak becset szerzek szép neveddel:
Legalább, ha könyvem végig nem olvasod,
Megpróbálhat'd rajta frizérozó vasod.[3]

     Az örvendő Fársáng kiindúlt Budáról,
Túdósítást venni a magyar hazáról,
S laistromba szedni az új menyecskéket,
Öszvejart sorjába minden vármegyéket.
Fejérvár és Veszprém csínos két vidéki
Teljes örömére szolgáltak őnéki.
Majd Zalának keskeny, de kies csúcsánál
Általjött a jégen Tihany hegyfokánál,
S kiszállván Balaton szántódi révére,
Az áldott országba: Somogyba béére.
Löllén egy stációt csinálván magának,
Igyekszett a Lengyel urak Tótijának,[4]
Tótiból mint teljes kész lakadalomba,
Béhajtatott vígan a víg Nagy-Bajomba,[5]
És ott ama magyar jószívű uraknál,
Kik közt holtfélben is vídám szívvel laknál,
Kipihenvén magát, másnap késő reggel
Megindúlt Kaposba parádés sereggel,
Kapos fővárosa Somogy határának
S herceg Eszterházy dominiumának,
Mely az elmúlt nyáron felette őrvendett,
Keblébe fogadván annyi úri rendet,
Kik a nagy Széchenyi főispánságának

553.oldal

Hallatlan pompával s fénnyel udvarlának,
Kapos, hol másként is, igazságot tenni
A megye tisztjei öszve szoktak menni,
Kapos volt a vídám Fársángnak is célja,
Hol szállásává lett a herceg kastélyja.

     Itt nyúgodott ő meg. De bezzeg előre
Nem tudta, mi szélvész támad jövendőre.
Sokszor hol örömre készűlget az elme,
Ott lepi meg nem várt baja s veszedelme.
Sokszor torrá válik a víg lakadalom.
S a muzsikát ketté vágja a siralom.
Így járt a Fársáng is. ─ De míg még a' lenne,
Hogy e zűrzavarra Múzsám reá menne:
Előbb kell kezdenem elbeszélésemet. -
Fársángi víg húmor! csiklándj fel engemet.

     Dob- s trombitaszóval elhagyá már Mérőt [6]
A Fársáng, vivén sok vezetőt, kísérőt.
Ki szánon, ki lovon, ki csak gyalogjába',
Örömkurjantással siettek nyomába.
Kiki elővette legcifrább köntösét,
Hogy fitogtathassa magát, pénzét, ősét.
Villog az ezűst kard s az arany paszomány.
Virágzani látszik tőlök a tartomány,
A szépség angyali magyar szűz formába'
Leszálltak az égből a főldi szánkába.
Gyenge szívecskéik előre repesnek,
Hogy még ma tőrt fognak vetni egy kegyesnek.
Azért rendbe szedvén szemek s orcájokon,
Ami csak bájoló s béható azokon,
Köntöseikből is azt vették magokra,
A mi jobban illik egy ily angyalokra,
Szívhalászó hajok drágaköve s tője,
Hószin nyakok s fülök aranyos függője,

554.oldal

Rezgő billegéssel amidőn lengenek,
Minden érző szívben reszketést szerzenek.
A szép kantusoktól kirózsádzott szának
Pompásabban diszlő tavaszt nem kívánnak.
A sok slepp, az a'la Bonapárt s vigánó
A rakoncák között suhognak piánó. ─
"Álljatok meg! kedves angyalkák! álljatok!
Ímé, egy poéta siet utánnatok,
"Szánkáitok nyomát lantolva késéri,
"Hogy társaságtokba vegyétek, azt kéri;
"Öröminnepteket danolni kívánja:
"Aki rám nem hallgat, dűljön fel a szánja!"
Így szóllék hozzájok. De rám nem hallgattak,
S helyet valamelyik szánkában nem adtak.
Én hát csak utánok ballagék fáradtan,
S ímé, a Pegasus előmbe lepattan.
Felugrám e szárnyas paripa hátára,
Felettek repkedem Mongolfír [7] módjára.
A levegőégnek felsőbb országából
Mindent pontról pontra láttam a szánkából.
Óh miket láttam én! óh miket csudáltam!
Kivált a trompőzbe[8] ha lekukucsáltam.

     Mint mikor a külső princek múlattára
Udvari szánkázást csapat Pétervára[9]

555. oldal

És északnak minden szépsége pompáson
Láttatik egynéhány szánkában summáson;
Szibéria minden nyuszttal, hermelinnel
A cár udvarából kijön vegyes színnel;
Az európai követek indúlnak,
Arktos dicsősségén csudálva bámúlnak:
Ilyen pompa vólt itt; ennek látására
Ily csudálkozással bámúlt Kaposvára.
Én pedig felettek az aether útjain
Úgy lebegék vala Pegasus szárnyain,
Mint midőn Blanchard úr úszkált az áerben,
S egész Bécs bámúlva nézte a Praterben.

     A lovak és szának öt osztályt tevének,
Öt járása szerént Somogy-Vármegyének.[10]
Vezette mindenik osztályt egy oly nemes,
Ki gavallér s ilyen fő rangra érdemes.
Bongorfi, egy dísze a magyar hazának,
Lovaglott előtte Kapos zászlójának.
Közép idejű ő, de a virgonc termet
És friss elme benne vigasságra termett.
Külömben is Bécsben s más külső országban
Eleget forgódott ő a nagy világban.
Vídám a nézése, módos a ruhája,
Cifra s cifrán lépked büszke paripája.
Marcali osztályját Cserházy vezette,
Ki e szép hivatalt meg is érdemlette,
Ha nézzük ruháját és deli termetét,
Régi őseivel tűndöklő nemzetét. ─
Fiatal ő, van egy szép kis felesége,
Ebben van őnéki fő gyönyörűsége;
Kinek cafrangozott hintó-szánja megett
Pompásan vezérli a lovas sereget.
Az igali népnek vezére vólt Ecse,
Kinek sokra nézve lehetett ily becse.

556. oldal

Ő a franc és német könyveket forgatta,
A szép assemblékat[11] gyakran látogatta:
S ezzel oly tudományt szerzett ő magának,
Mely díszére lehet egy világfiának.
Még a lóhátról is játszik a dámákkal,
Múlattatván őket sok elmés tréfákkal.
A katonaságot viselt Bordács, Sziget
Lobogója előtt katonásan iget.
Torzonborz bajusza eléggé mutatja,
Hogy Bordács inkább Márs, mint Vénus magzatja.
De külömben, tudjuk, Vénus Márst kedveli:
Bordács is ezt sok nyers dámáknál felleli.
Tanúlt lova hortyog s ugrándoz alatta,
Ura száján pereg ilyen-olyan atta.
Szemővel, egy módos ifjú gavallérral
Babócsa érkezett gyönyörű manérral.
Szelíd vezetője ennek a colonnak
Csak most adott kezet egy szép kisasszonynak.
Mátkája portréját a mellyén viseli,
Szája mosolygással, szeme tűzzel teli,
Kardja briliántos, stikkolt a ruhája,
Kellemes lejtőt jár kisded paripája.

     Öt fő vezetői hát ezek valának
A somogyi sereg öt fő osztályának,
Mindenik magával szép népet vezetett,
Mely zászlója alatt lóháton léptetett.
A meglett idejű urak a dámákkal
Körűltök s utánnok csúszkáltak szánkákkal,
Melyekben mint annyi égnek szülöttei
Jöttek a Somogynak mosolygó szépei,
Kik közt a szép Laura, Szemőnek mátkája
Olyan, mint Etelka, a világ csudája:
Képén olvashatni azt a boldogságot,
A melyért kedveli Szemő a világot.

557.oldal

Másik szánban madám Cserházyné vagyon,
Szép kis ifjasszonyság, még fiatal nagyon.
A nagyvilág őtet galántúl nevelte,
Mellyel természeti kellemét emelte.
Igéz, mikor játszik, bájol, mihelyt táncol,
Ha discurál, minden szívet hozzáláncol.
Muzsika, hímvarrás, könyvek olvasása,
A finomabb érzés és erkőlcs forrása
Édes versengésre ébresztették nemét,
Díszeltetvén benne a szépség érdemét. ─
Úgy fénylett egy másik szánon Amália,
Mint a majoránnán szendergő Grácia.
Azok a szépségek, kik véle valának,
Megannyi próbái vóltak a hibának;
Őtet úgy nézhetni, mint egy tökéletest,
Kinek minden izén Vénus egy Vénust fest.
Mint midőn az éjnek setétes kárpitja
Bakacsin-szőnyegét kétfelé kinyitja,
A hajnal pirosló orcája kiderűl,
Atlác-felhőkből szőtt kantusa szétterűl:
Úgy leng kétfelőlről haja, mely fekete,
Úgy fénylik körűle rózsás tekíntete,
Szeme két csillaga úgy derűlt ki erre,
Mintha két Phosphorus[12] ragyogna egyszerre.
Mosolygó ajaki fejlő rózsabimbók,
Melyeken cúkorrá változik minden csók.
Hószín nyakán örv van, mint a gerlicének,
Gyengébb a harmatnál bőre szép kezének.
Pihegcsélő melle domború két halma
Az emberi nemet nevelő szép alma.
De mit festem én azt, a mit az isteni
Kéz is csak remekként akart teremteni?
Elég, hogy ő olyan, mint az a rózsaszál,
Mely a Cypris [13] mellén hasadó félben áll. ─

558.oldal

     Istenek! istennék! ugyan milyen zsinat,
Mely ennyire borzaszt minden érzőinat?
Mi harmóniátlan lárma jön fülembe,
Mintha nyolc kugyafi zúgna egy verembe',
Vagy mintha az elfőtt kása poffangana? ─
Ahá!... itt jön egy szán, s benne két vén zsana.
Beszélnek magok közt, az ördög tudja mit,
Tán a szengelléri borsot[14] vagy valamit.
Dorottya az egyik, egy öreg kisasszony,
Ki méltó, hogy reá örök párta asszon:
Mert úgyis már akkor viselt aggkoszorút,
Hogy a burkus kezdte a másik háborút.
Még sem ólthatta meg annyi sok esztendő,
Bár már hatvanötöd-fűre lesz menendő,
Most is a legényért mindjárt kardra kelne,
Csak vén oldalához dörgölőfát lelne.
Pedig már felszántott tisztes orcájának
A bőrén lúdgégét[15] könnyen csinálnának.
Úgy pislog béhullott szeme két tájéka,
Mint a kocsonyába fagyott varasbéka.
A vénség béverte púderrel hajait,
Kitördelte kettőn kívül a fogait:
Úgy, hogy, ha bélottyant ajakit kifejti,
A hamut mamu-nak, a szöszt pösz-nek ejti.
Akár nézz elaszott bőr és csont karjára,
Akár két, írhával bévont rakoncára.
Lohadt mellén csomó ruhák tekeregnek,
Melyek közt elhervadt csecsei fityegnek:
Mint két darab vackor a sűrű levélben,
A mely alatt fonnyadt egész ősszel s télben;

559. oldal

Vagy mint midőn az ért uborkát leveszik,
S a napon megaszván, a kóc közzé teszik.
Egy szóval nincsen már benne semmi épség,
Már elfelejtette nevét is a szépség:
Mégis, lám, a kinek kén litániázni,
Itt mér a fársánglók között botorkázni. ─
Mellette aki ül, az öreg Orsolya,
Bíz az is csak olyan elcsiszolt korcsolya;
S csak annyival külömb mamzel Dorottyánál,
Hogy asszony, s ötször volt Hymen oltáránál.
De abban ő rajta sem vág ki Dorottya,
Hogy néki is tetszik Ádám állapotja.
Igazán, hogy vén lyányt s vén asszonyt a manó
Oly helyre is viszen, hová nem vólna jó.
Mit keresnek ezek fársáng innepében,
Kik úgy látszatnak a szépek seregében,
Mint mikor a rétnek virági kinyílva
Mosolyognak, s köztük áll két rothadt gilva.[16]
De ám légyen! Úgy is fársáng van most éppen,
Maskarára nem lesz szükségünk ekképpen.

Az egész tábornak Opor fővezére
Mind az öt osztálynak volt teljes díszére.
Mert nemes nemzete régen fényeskedik,
S vitézséggel híres ősökkel kérkedik.
Maga is az élet legszebb tavaszában
Nagy magyar gavallért mutat formájában.
Fekete bajusza fedi vídám száját,
Árnyékozza barnán pirosló orcáját.
Bátorsággal teljes két szeme forgása,
Természeti vitézt mutat mozdúlása.
Válla, melle, combja s minden tetemei
Fővezérhez illők s az ég fő mívei.
Nyusztos kalpagjának kócsag-bokrétája
Gyengén leng, ha fúvall a szellő reája.

560. oldal

Prémzett zőld mentéje fekete báránnyal
Szépen összveillik a skárlát dolmánnyal.
Rojt s paszamánt veres nadrágát drágítja,
Magyaros derekát arany öv szorítja.
Almás paripáján cafrangok fűggenek,
A melyek szittyai módra készűltenek.
Lova kevélykedvén a rajta űlővel,
Hortyog, táncol, kapál, nyerít délceg fővel,
Gőgösen megy elől mint fővezér lova:
A truppok kísérik és a szának tova. ─

     Ekkép ezer öröm és kiáltás között
A múlató sereg Kaposba kőltözött.
Carneval a herceg kastélyába szálla,
Hol már elkészítve vala a bálszála.
Lovokról az urak mindjárt leugrálnak,
Avagy szánjaikból módosan kiszállnak,
S főhajtva köszöntvén a szép angyalokat
Lesegítik fogott karokkal azokat. ─
Így szedik a vídám népek, mikor megért,
A pirosló bakart és a fejér gohért,
Mint itt a lyánykákat, külömb őltözetben,
A víg gavallérok e dámaszüretben.

     Megtele vendéggel már a szála szépen;
S a dél órája is elérkeze épen.
Az urak múlatnak egyetmás beszéddel,
Míg elkészülnének mások az ebéddel.
Egyik azt vitatja, hogy Bonapárt megholt,
Másik: miket csinált, mikor insurgens volt.
Egyik arról beszél, melyik jobb paripa,
Más, hogy az övénél nincs szebb tajtékpipa.
Némelyik dicsekszik futós agarával,
Vagy ennyi lépésre járó puskájával. ─
A dámák előtt is forr sok matéria:
Az a szép gavallér kinek az úrfia?
Az a jeles kantus ugyan hol készűle?
Az a fülönfüggő mennyibe kerűle?

561. oldal

Mért van ennek s ennek most oly ritkasága?
A kávé, a cúkor mért oly méregdrága?

    Míg ekképpen űzik a terhes unalmot,
Várván az ebédet, hegedűt, cimbalmot:
Ím, a toponári zsidók [17] békerűlnek,
És muzsikájokkal helyekre leűlnek.
Hajdú, lokaj által elkészűl az asztal,
Mely már sok elvásott hasakat vígasztal,
Megfrissítő levest nyújtván a gyomorba,
Mely paczallá vált a tegnapi mámorba. ─
Egy kicsiny csendesség vólt az ebéd felett;
De az étel, ital hevítvén a belet,
S éledvén azáltal a szív verőere,
A vendégek kedve új életet nyere. ─
Úgy is szokott lenni, hogy a leves alatt
Elzárja a beszéd útját minden falat;
De már a hús után a discurs kezdődik,
Csakhogy még országos dolgokról vivődik;
Majd a becsináltak hozzák a tréfákat,
A viccet,[18] a bon-mot, az anekdotákat;
A sűlt megvettetve nézi az asztalon,
Mint törik a kacajt mind a két oldalon;
S mikor a csemegét kezdik hordogatni,
Bezzeg auditort is írmagúl kaphatni.
E' történt meg itt is. Mar az ebéd végén
Liber atyánk s Comus [19] országlott a gégén.

562. oldal

Már a nyájasság is, pillangó szárnyakkal
Repkedvén, enyelgett s játszott az urakkal.
Víg öröm és tréfa űlt minden homlokon,
Gráciák cicáztak dámák pillájokon.
Már a galánt lelkek nem győztek nevetni,
Sok szemek kezdenek együtt beszéllgetni.
Barátság s szerelem köztök múlatozik,
A vígság zászlója alatt alkudozik.
Míg a toponári Azsáfok szép számmal
Múlatják az asztalt muzsikaszerszámmal,
Édes áriákat Amphion módjára,
Vagy fürge tust húzván az ivók számára.

     Végre a vendégek hogy megelégűltek,
S már minden poszpásztok asztalra kerűltek:
Parancsol Carneval, tőltsenek borokat,
S a köz egészségért igyák meg azokat.
Maga egy nagy pohárt, mely arany egészen,
És drága kövekkel csillagzik sok részen,
S a mint mutatják a jelek oldalában,
A Kupa hercegé vala hajdanában ─[20]
Egy nagy pohárt megtőlt zákányi jó borral,[21]
S fejet hajtván minden vendéginek sorral,
"Adja Isten, így szól, többször is, másszor is,
"Hogy így megvíduljon köztünk a komor is;
"Más egészségéért, a magunk hasznára,
"Ereszszük ezt a bort a többek útjára:
"Adjon Isten sok pénzt, bort, búzát, pecsenyét,
"Éltesse vármegyénk új vejét és menyét;
"Éljen a barátság közttünk s a szerelem;
"Aki engem szeret, igyék egyet velem!"
A vendégek erre éljent kiáltanak,

563. oldal

A muzsikák pedig örömtust rántanak;
Tajtékzó poharát Carneval kiissza,
S az urak prositot kiáltanak vissza.

     Mind elcsendesednek az egész szálába,
S Carneval felállván bársony trónusába,
Az egész népséget körűl megtekínti,
S felvont szemöldökkel figyelemre inti.
Hyment, egy kellemes termetű fiatalt,
Ki visel generál-násznagyi hívatalt,
Felszólítván űlőszékéből mellőle,
A nagy mátriculát előkéri tőle.
Hymen a székéből elfordúlván balra,
Egy potrohos könyvet feltesz az asztalra.
Még a Calepinus tíznyelvű grapsája,[22]
Vagy a vén Coccejus minden typicája#
Hozzá képest tetszik finger-kalendernek,
Vagy etuisbe [23] illő dirib-darab szernek.
E nagy könyvben fel van jegyezve sorjába
Minden dámák neve pro-memóriába,
A kik már tizenkét esztendőt elhadtak,
Hanem hatvannégyet még meg nem haladtak:
Mert ez a két határ amaz epochában,
Melyben már s melyben még van tűz a dámában.
Aki az időnek e két pontja közt él,
Az a férfiképtől holdvilágon se fél.##

564. oldal

Legyen kicsiny vagy nagy, szelíd, vad, vén vagy hűlt,
Mégis elvágja az, hidd, ameddig megsült. ─
Mindezeknek nevek hát lajistromképpen
Fel vagynak ama nagy könyvbe írva szépen,
És a kik el vagynak véve vagy jegyezve,
Egy veres kereszttel vagynak megjegyezve:
De, ah! benne, a mint oda kandikáltam,
Igen kevés veres keresztet találtam. ─
Elég, hogy a dámák hatvannégytől fogva
Esztendő-szám szerént voltak itt kiosztva;
A kik pedig örök pártában maradtak,
Nevek mellé asszú fügécskék írattak.

     Carneval a jegyzőkönyvet kinyittatja,
S előbb curiose keresztűl forgatja,
Osztán kikeresvén Somogy rubrikáját,
Hymennek kezébe adja a pennáját.
Hymen hát a pennát dugja a füléhez,
S Carnevál is így kezd beszéllni népéhez:
"Urak! asszonyságok! tudjátok tisztemet,
"A mely most közzétek vezérlett engemet.
"Ím én azért jöttem ide mostanában,
"Hogy tudjam, ki van még, s ki nincs már pártában.
"Hogy megköszönthessem az új asszonyokat,
"S más fársánggal férjhez adhassak másokat.
"Igaz, hogy a mennykő vén Dubranovszkija,[24]
"Már elkomorítván a hypocondria,
"S irígyelvén a más gyönyörűségeit,
"Kurtára szabta ki a fársáng ideit:
"De mégis, azt tartom, elég idő annak
"Hat hét is, a kiben virgonc erek vannak.
"Sőt öt hét alatt is férjhez lehet menni,
"A kit a legények el akarnak venni:
"Egy hét leánynézés, második szeretés,
"Harmadik, negyedik, ötödik hírdetés.

565. oldal

"Most nincs egyéb hátra, hanem hogy tudhassam
"A férjhez-mentteket s őket felírassam:
"Írja, Notáros 'ram!" - Hymen hát szépszerrel
Megtöltvén pennáját veres cinoberrel,
A mint a társaság maga jelentette,
A férjhez menteknek nevét feljegyzette. ─
Carnevál elbámúlt, mely kevés a számok,
Akiknek készűlnek a vénusi hámok,
Látta, milyen sokak itt a subjectumok,
De sem copulájok, sem praedicatumok.
Látta, mely szomorú képpel búsonganak,
A kiken külömben rózsák virítanak;
S mint rideg[25] violák a puszta homokon,
Magánosan sírnak únt árvaságokon.
Látta, hogy Dorottya, s a kik már vénecskék,
Dohognak magokban, hogy ők nem menyecskék;
Egy-két fogacskájok csikorog szájokba',
A vénség ráncait szedik több ráncokba;
S mint a világa-únt és megszáradt avar,[26]
Melyet a homályos déli szél felkavar,
Mindenik úgy susog és morog magában
Elélt idejének kelletlen voltában.

     Ezt jól észbe vévén Carnevál, ezennel
Helyére téteti a könyvet Hymennel.
S hogy a kedvetlenség több erőt ne végyen,
S netán az örömben nagyobb csorbát tégyen,
Látván, hogy poszog már sok asszú pöfeteg,
S az ifjaknak lábát bántja a viszketeg;
Mond: "Hozzanak elő máslás-butelliát,
Készítsék a zsidók a kanafóriát,
Jőjjön az asztalra auszprug [27] és piskóta,

566. oldal

Azután perdűljön mindjárt egy fris nóta!"
Meglett. ─ Asszúszőlőt az urak ivának,
A dámák feketén egyet kávézának.
S asztaltól felkelvén prosit-kívánással,
Udvaroltak orca- és kézcsókolással.

MÁSODIK KÖNYV

ESTVÉLIG

    Summaya. Mikippen roppant Tanc tartatic vala és le ülénec vala hogi yaccodnánac és az Dorotthiával és mind az több Kisazzonokval chuffolcodnak vala, és mikippen Isten Azzon Eeris álmilkodásra miltó galibacat töön vala; az Dorotthia penigh zűében gonozt forral vala, mikint az Iffjacat hadval megh kerűlne.


     Megperdűl egyszerre Izsák száraz fája,
Zengő szerszámokkal kíséri bandája,
Kellemes hangzások a szálát bétőltik,
Az ifjú szíveket örömre felköltik.
Mindenütt a vendég kezd már örvendeni
S viszketeges lábát táncra készíteni:
Az únalom s bánat iromba szárnyakon
Kirepűl lekókkadt fővel az ablakon. ─
Hogy az urak csendes táncot tehessenek,
Izsákék szép lejtő minétet kezdenek;
Mert hamar megromlik a gyomor főzése,
Hahogy étel után nagy a test rengése. ─
Carnevál felkiált: "Urak, egyet szólok!
"Itt sok új mátka van: gondolkodjunk rólok.
"Úgyis az útam is őérettek tettem,
Az urakkal együtt köztök ebédlettem.

567. oldal

"Engedjük meg nékik (hisz az úgysem szégyen),
"Hogy az első rend tánc most az övék légyen,
"S ekként kézfogójok ittletemben essék,
"Hogy megemlegessék." Mind rámondják: Tessék!
De Dorottya s mások, kik pártába sűlve
A széken, kanapén maradának űlve,
Magokban zúgódtak, mivel szégyenlették,
Hogy köztök e csúfos külömbséget tették.
Rendes is vólt látni, miként sok vén dada
Többektől kiválva a széken kushada,
S miként néhány csalfa ifjú sok agglantot
Újjal mutogatván, nagyokat kuccantott.

     Kezdődik a minét. ─ Három gavallérral
Három deli dáma kiáll szép manérral:
Franciás táncokat kezdik főhajolva,
Folytatják páronként viszontag másolva,
Sétáló lábokkal Z betűt ejtenek,
Egymásnak oldalvást suhanva lejtenek.
Mint midőn szerelmes górjércéje megett
A dagályos kakas érezvén meleget,
Enyelegve játszik, taréját berzeszti,
Oldalt forog, tipeg s szárnyát leereszti:
Így tesz a gavallér itten a dámának,
Kényes tempójára a francok táncának.

     Sem kedvem, sem erőm nincsen arra nekem;
Hogy minden sor táncot leírjon énekem.
Az első társaság mihelyt elvégzette,
A rendet a többi új házas követte;
S hogy minden mátka-pár egy-egy táncolást tett,
A szála s muzsika mindennek szabad lett.
Ismét megzendűlvén a húron a minét,
Ecse kézen fogja madám Cserházynét,
Cserházy helyre áll a szép Belindával,
Opor is Rózsival, a legszebb lyánykával:
Negédes módira léptetik lábokat,
S dupla főhajtással végezik táncokat.

568.oldal

     De miként a május mosolygó havában,
A természet csendes lévén ő magában,
Tisztán fénylik a nap, vidám a mezőség,
Lassú andalgásban hallgat az erdőség,
Nincs semmi zaj, csupán a madarkák zengnek,
Vagy a virágok köztt etésiák[28] lengnek;
De felkeveredvén a vídi pusztáról
Vagy a Szengellérnek borstermő szirtjáról
Zablás sárkányján a garaboncás deák;[29]
Már a forgószéltől csikorognak a fák,
Ropog a pásztornak kunyhója fedele,
Kavarog a vetés, a víz habbal tele,
Egyébütt csendesség látszik vőlgyön, hegyen,
Csak ott van fergeteg, ahol ő átmegyen,
Toll, kóró, falevél, ringy-rongy, egyetmással,
Zúg a poroszlopban forgó karingással,
A megréműlt banya teheneket fejet,
Háza oltalmáért készíti a tejet:
Ily zavart forgószél tódúlt a szobának,
Hogy a hebehurgya langauszhoz fogának.

     Opor kilenc ánglus kontratáncot jára:
Mégsem szállt lankadság vagy görcs az inára.
Olyan derék stuccer nincs is tán Londonban,
A ki ennyit tudna győzni egy húzomban.

     Bongorfi egynéhány személyt öszveszede,
És alla polacca a táncnak erede.
Maga volt a vezér, a többek követték,
Kik a lengyel tempót emberűl megtették.
Ilyen menést tészen a springer[30] a sakkban,

569. oldal

Mikor harmadfelet ugrik a likakban;
Vagy miként a darvak, midőn kikeletre
Sereggel elmennek a rétre, ligetre;
Előre hányt lábbal és billegő nyakkal
Sétál az első pár a többi darvakkal.

     Végezvén a lengyelt, stájeren forognak.
A szála közepén tipegnek, tapognak.
Így lépked, így kereng Békés vármegyében,
Az alfőldi magyar gazdag szürűjében
Hét-nyólc nyomtató ló, midőn patkós lába
Tapos a világnak legszebb búzájába'.

     Jártak galoppátát, straszburgert, hanákot,
Valcerest, mazurkát, szabácsot, kozákot.
E módi bolondság többre is megy vala,
De a vitéz Bordács végre felszóllala:
"Uraim! az Urak magyarnak tartanák
"Magokat: de ki tót, ki német, ki hanák.
"Miért nem táncol magyart az ánglus, francia?
"Csak a magyarnak kell más nemzet módija?
"Így vesztjük hazánkat a magunk kárával,
"Külső tánccal, nyelvvel, szokással, ruhával.
"Mi? hát az uraknak nem jut már eszébe,
"Mikor főispánunk béűlvén székébe,
"A legelső táncot magyaron kezdette,[31]
"S minden hazafi szív becsűlte érette? ─
"Nemzeti táncunknak légyen első jussa:
"Magyart! ilyen adta vén Jebuzéussa!"
Rá rándítja Izsák pengő muzsikáját
S a palatinusnak elkezdi nótáját.
Minden magyar szívek azonnal buzdúlnak,
Ősi természetes lángjaiktól gyúlnak,
Felséges állásba tészik termeteket,
Valódiba szedik férfiú képeket;

570. oldal

Bennek a rátartós gőgje Ázsiának
Díszt ád Európa csínos módijának.

     Csak a magyar tánc az, mely soha sem jára
A jó egészségnek semmi ártalmára,
Mivel mérsékelve mozgatván bennünket,
Frissíti elménket, testünket, vérünket.
Csak a magyar tánc az, mely díszesbbé teszi
Az embert és soha hívságra nem veszi,
Mert ha csak vitézi módra nem öltözött,
S ha nincs sarkantyúja, csúf a többi között.
Csak a magyar tánc az, mely bír oly érdemmel,
Hogy legjobban egyez a szűz szeméremmel,
Mikor sok kűlföldi táncban a módosság
S a legúribb fogás legnagyobb pajkosság. ─
Nemes magyar táncom! ki ősi nyelvünkkel
S ruhánkkal jöttél ki dicső nemzetünkkel,
Ki európai finnyás lakhelyeden
Máig sem szenvedtél mocskot szépségeden,
Ázsiai színben fénylik nemességed,
S még a módi nem tett alacsonnyá téged:
Ím, a külső népek bámúlják díszedet,
S tulajdon nemzeted nem becsűl tégedet![32]

571. oldal

Azomban míg ezek ekképpen folyának,
Tréfából kezet nyújt Bordács Dorottyának,
Egypár ugrós tánccal őtet megkínálja,
S hogy e szerencséje lehessen, instálja.
Nem kellett hosszason hívni ám őkemét;
Felszedi a székről elpetyhűdt tetemét.
Ürög-forog, tipeg, lóbálja a kócot,
Melyből görcs farának csinált vala pócot.
Bordács s az egész nép a fejét lesüti,
Nevettében majd a guta meg nem üti.
Igy táncol a tátos banyák paszitjába[33]
Varázsló pemetjén a vasorrú bába.

     Már éppen elüte nyolcat a toronyban,
Estve volt, s elég lett a tánc egyhúzomban;
Szakadt az izzadság mindegyik vendégről,
Kiki panaszkodni kezdett az éhségről,
A hajdúk, lokajok asztalt készítenek,
Ezüst kések, villák, kanalak pengenek.
"Míg, úgymond Belinda, asztal fog készűlni,
"Avagy nem jó lesz-é egy játékhoz űlni?
"Míg feljő a leves, eleget játszhatunk,
"Tán egy sor zálogot addig kiválthatunk."
Egy tágas sarokban Belinda szavára
Leűlnek a dámák s az urak jobbára.
Mindjárt külömbféle játékokhoz fognak;
Vígadnak, divatja vagyon a zálognak. ─
Midőn A! Kit szeretsz? ez a játék jára,
Reá megy a kérdés egyszer Dorottyára.
A! kit szeretsz? - Felel: Akárkit szeretek.
Mit adsz enni? - Annyit, amennyit vehetek.
Hová viszed? - Ágyba. - - Brávót kiáltanak
S a nagy kacaj miá majd hanyatt hullanak.
"Ágyba? (felszóll Ecse egyik szugolyába')
Koporsóba! úgyis ott áll a fél-lába.
Megvette a hideg már benne az ikrát,

572. oldal

Vén üszög a madám, nem vethet már szikrát.
Csak lássák az Urak! a jó lélek mit vár,
Ha a banya-posz[34] is virítni akar már?"

A vén Adelgunda hallván e szavakat,
Dorottya fülébe feccsenté azokat;
Kézről-kézre adták egymásnak a vének
S kótyogós szívekben megkeseredének.
Galiba lett vólna a compániába,
De a levest éppen hozták a szobába. ─
"Imádkozzunk! együnk! csitt! hallgass! ne nevess!
"Együnk! (felszóllalnak) majd elhűl a leves."
Asztalhoz űlének, evéshez fogának,
Édes tréfák között együtt múlatának.

     De Éris,[35] egy mérget keverő, babonás;
A kitől származik minden visszavonás,
Ki a jó szíveket öszveháborítja,
A férjt, feleséget egymásra buzdítja,
Ki az édes mézbe vegyíti a mérget,
A legszebb virágba, gyümőlcsbe rejt férget,
Ki a csendes lelket bújtja háborúval,
Nyugvó bizodalmát zavarván gyanúval,
Ki jajgat a szelid békesség láttára,
S ha pert, lármát sajdít, fakad hahotára, ─
Éris kaján szemmel nézvén a vígságot,
A mely múlattatta e szép társaságot:
"Hát az én hatalmam? (így szól bús kedvében;
"Hol orrát, hol farát vakarván mérgében)
"Hát az én hatalmam, a melyet mindenek
"Az egész világon eddig esmértenek,
"Így csonkíttasson meg? így nézzem húnyt szemmel?
"Mit tesz a barátság a víg szerelemmel?

573. oldal

"Ezek örvendjenek? én csak epedjek-é?
"Óh, nem! - a triumfus nem lesz ám ezeké.
"Hóh, barátim, a hol legtöbb kedvet vártok,
"A hol nyerekedni készűltök, ott ártok.
"Hálá istenimnek, hogy társaságtokba
"Vén banyák is vannak; búvok majd azokba.
"Ordas epesárral torkig tőltöm őket,
"Öszveháborítom az örvendezőket. ─
"Rajta! per! irígység! bosszúállás! szégyen!
"Vénlyányharag! kudarc! kofaság! ─ így légyen!"

     Ezek hát, s többek is, véle felkészűlnek,
Denevérszárnyakon utána repűlnek.
Maga beléűle egy nagy katulyába,
Rongyos pudermantelt vetvén a nyakába,
A szélnek ereszti öszvecsapzott haját;
Két kis pudli húzza lebegő hintaját,
Melyben a szellőkön magát felemelé,
S az éj homályában tart Kaposvár felé.

     Valahol végigment, borzadtak az egek,
Küszködtek a hólddal borongós fellegek.
A baglyok civódtak a több madarakkal,
A zúzos fák egymást verdesték gallyjokkal.
Kapos udvarára mihelyt béléptete,
Mindent megígézett mérges lehellete.
Az udvari kopók s agarok morogtak,
Benn az istállóban a lovak hortyogtak,
Üstökbe ment Jancsi csatlós a kocsissal,
Pörölt a kis Náni az öreg Marissal.
Mihelyt a konyhába a fejét bedugta,
Főbe verte egymást fazékkal a kukta.
Fridrik szakács perbe szállván a dajkával,
Leöntötte nyakát egy zsajtár csávával,
Onnan a szálába bésuhanván Éris,
Zúgni kezd a dáma és a gavallér is.
Serteperthy uram azon kezd pörleni,

574. oldal

Hogy ő az asztalnál megúnt vesztegleni:
Koppóházy feddi, hogy az gorombaság,
Holott még múlatni akar a társaság.
A dámák között is néhány szúrós szóba'
Egy kis csataforma esik hébe-hóba.
Ízetlenségre kezd a barátság válni:
De okát senki sem tudja feltalálni.
Érist ők nem látták, ki tündér orcával
Bolygatta már őket mérges párájával.

     A' vólt legfőbb gondja, hogy egyet válasszon,
Kire leghathatósb dögséget árasszon:
De ki lett vólna az egyéb Dorottyánál? ─
Éris is hát ennek áll meg e hátánál.
Azon töprenkedik, miként verhetné be
Pestisét legjobban az öreg nénébe.

     A szegény Dorottya, nem lévén már foga,
Csak holmi lágyacskább csemegén nyámmoga.
Néhány kráfli [36] álla tányérján előtte,
Mellyel görcsös gyomrát apránként tőltötte.
Éris hát tündéres erejét felvevé
S magát egy gömbölyű kis formában tevé;
S midőn a fortélyban jó módot talála,
Dorottya tányérján egy kráflivá vála. ─
Ah! vígyázz, kisasszony, most vígyázz ám nagyon,
Im, a tányérodon méreg s veszély vagyon.
Ne higgy minden színnek s kráflinak: mert veled
Ezer bajt szereztet, meglásd, ha lenyeled.
Ah, kérlek, kisasszony! kérlek ősz hajadra,
Úgy sem vagy már gyermek: jól vígyázz magadra.
Mit tészek! ─ Ím, ímé a kráflit felveszi
A gondatlan öreg, s nagyon mohón eszi.
Megeszi! ─ megette! ─ megvan! ─ már hijába!
Éris kívánt célra jutott szándékába'.
Már látom, reszketeg fogja el tetemét,

575. oldal

Már vasvilla-módra hányja a két szemét,
Morgásra áll szája, forog benn a nyelve,
Keserű aggsággal van melle megtelve.
Bús melancholia gőzölög a fején,
A harag rozsférge bántja ülőhelyén.
Éris összvejárja belőle minden tagját,
Szívére, májára kiönti maszlagját,
Minden belsőrészre útat fúr magának,
Kivált hol fészke van a histerikának.

     Most a mértékletlen öröm erőlteti,
Hívságra, kacajra, dévajságra veti;
Majd egyszerre csügged feje komor bútól,
Haragtól fojtódik és irígy gyanútól;
Egy indúlat erőt vesz más indúlaton,
Mint mikor hullámmal zajog a Balaton.
Végre a fekete sárepe elteli,
S minden más érzésit egyszerre elnyeli.
Felpattan a székről, s Érist a gyomrába
Béviszi magával egy oldalszobába,
Hol egyedül lévén, pályát nyit magának,
Szabad gyeplőt ereszt minden haragjának,
Szűz ráncait hideg könnyekkel áztatja,
S asszú kökörcsinjét ekképpen siratja:

     "Egek! már én tehát csak azért születtem,
"Hogy férfi sohase feküdjék mellettem?
"Miért juttattatok hatvan esztendőre,
"Ha szert nem tehetek egy rossz főkötőre?
"Vártam, sokat vártam, azt nem mondhatjátok;
"Várásom bérét hát mért meg nem adjátok?
"Mindég jóhiszemben űltem az adventet,
"Hogy tán tesz egy kérő nállam complimentet;
"A fársángot mindég tőltöttem vígsággal,
"Hogy tán nem gyötörtök többé a lyánysággal:
"Mit ért? nem is véltem, s már itt volt húshagyó -
"Húshagyó! húshagyó! engem itthon hagyó!
"Mivel érdemlettem? Egek! Ugyan mivel?

576. oldal

"Lám lett vólna mivel, csak lett vólna kivel.
"Sem pénzét, sem eszét én nem néztem vólna,
"Sem nemét, sem képét; csak férfi lett vólna.
"Mondtam, hogy akárki légyen, hozzá megyek,
"Kezet csapok vele; csak leány ne legyek.
"Bóldogabb férfiú nem lett volna, mint ő:
"Urrá tette vólna őtet egy főkötő.
"Hordtam vólna mindég saját tenyeremen,
"Csak könyörült vólna pártát únt fejemen.
"De hiába! mégis egy sem jött eszére:
"Be bolond vólt, aki engem meg nem kére!
"Akárkinek tárva vólt szívem birtoka:
"Az ég, a főld tudja, én nem vagyok oka. ─
"Sokszor végig néztem ezt a világot már:
"A legény előttem úton-útfélen jár,
"A férfi megannyi, mint az asszony, látom:
"Mért nem jut hát köztök nékem egy sajátom?
"Mért kell nékem ilyen bőségben szűkűlni,
"S szomjan a kád vízben Tantalusként űlni?
"Mért alkotott az ég asszonynak engemet?
"Vagy hát mért teremtett férfiúi nemet?
"Ha asszony nem volnék, vagy férfi nem vólna:
"Édes boldogságom ürmöt nem kóstolna. ─
"De, imé, aggságban emésztem napjaim,
"Az idővel együtt terjednek, kínjaim,
"Komor magánosság fonnyasztja éltemet,
"S még hajadon fővel eltemet engemet.
"Hogy nyújtóztatnak ki, hogy megyek pártába',
"Óh, majd a szenteknek paradicsomába?
"Óh, szégyenletemben meg kell halnom ott is,
"Mikor vén lyánynak mond egy hitvány halott is.
"Holott ímé most is, e kis társaságba',
"Annyiszor keverik az embert csúfságba.
"A nélkűl nem esett egy tánc vagy egy játék,
"Hogy illetlen dolgot vagy mocskot nem láték.
"Hát már, hát így kell-é nékem hóltig élnem,
"Hogy szerelem helyett csúfot kell remélnem?

577. oldal

"Nem! nem! - Vagy azokon bosszút fogok állni,
"A kik oly vastagon mertek volt tréfálni;
"Vagy azt megmutatom, hogy idős létemre
"Erővel is ifjat kerítek kezemre,
"És így tán ─ ah, megállj! csendesedjél, szegény,
"Te csak egy leány vagy, de hány ott a legény?
"Mit gondolsz, Dorottya, jobb, magad meghúzod,
"Vén vagy, a meghűlt bőrt már hiába nyúzod.
"Mit érne harcolnod? férjt azzal nem kapnál:
"De ám ha kapnál is, s véle kezet csapnál:
"Mit tenne e kurta kis gyönyörűséged,
"Midőn a halál is candidált már téged?
"Mit próbálsz? mit kezdessz? belőle mi hasznod?
"Úgyis leányfővel kell néked megasznod.
"Ám lássad. ─ ─ Hát mégis? ─ ─ nem lehet ─ fussatok!
"Fussatok elmémből, gyáva gondolatok!
"Bosszút kell állanom. Sokba megbántottak,
"Sokba csúfot tettek, azt az átkozottak.
"Nem csak rajtam, hanem több leányokon is,
"Mártán, Adelgundán, Rebekán, máson is.
"Az a zálogosdi játék sokat sérte;
"Hát a mátrikula? ─ s én ne szóljak érte?
"Á! á! ─ az nem lehet; bétörök, bérontok,
"Asztalt, compániát, táncot széjjelbontok,
"Főldig legázolom őket a nyelvemmel;
"Másszor ne játszanak a becsűletemmel.
"Kivált a Fársángot ─ mert másként is ennek
"Tulajdoníthatom az okát mindennek, ─
"A Fársángot ─ azt, azt, még lejjebb gázolom,
"Haját széjjeltépem, szemét kikarmolom. ─
"De, hogy annál jobban megszégyenűljenek:
"Minden hajadon lyányt felbujtok ellenek.
"Orsolya, Rebeka, Magdaléna, Márta,
"Adelgunda; mind, mind, akin csak van párta,
"Sőt ha párta nincs is, de férj nélkűl maradt:
"Nem ád kérésemre tán üres kosarat.
"Nem ád; szemeikből olvastam előre,

578. oldal

"Miként borzadozott mindeniknek szőre.
"Őket veszem mellém ─ várjatok, várjatok,
"Ti, kik a lyánykákkal oly csúfúl bántatok.
"Várj, Fársáng!" ─ E szókat alig rebegé ki:
Orrán, száján forrtak a méreg tajtéki,
És újabb lángoktól lobbantatván vére,
Az oldalszobában egy commódhoz ére;
A hol öszveszedvén minden indúlatját,
Így tette meg a vén lyányok áldozatját.

     A frizér serpenyőt egy zúgban meglelé
És azt a commódra köhögve emelé
Fenekére rakott kéngyertyát, s e felett
Néhány bálbilétet s szerelmes levelet.
Három szűzkoszorút, három fürt hajával
A rakásra teve egy tucat kártyával.
Ott volt Florentina s a Tündér Ilona,[37]
S valamennyi tőkét életében vona.[38]
Ezeket meggyújtá: s nem győzvén szellővel,
Gerjesztette tüzét az előkötővel.
Ekkor, mint megannyi áldozómarhákat,
Kiválaszt száz derék fekete balhákat;
Augsburgi láncokkal[39] öszvepórászolja,
S áldozó tüzére mindnyáját feltolja.

579. oldal

Mint midőn a három képű Hekaténak[40]
Innepén áldozni kell egy vén papnénak,
Az áldozat füstje gombolyog a lángon,
S a fekete bikát hozzák az istrángon:
Így áldozik itt is Dorottya. Végtére
Egy üveg tímolajt önt a szenecskére.
S felemelvén szemét: "Ó, édes szerelem!" -
Így szól, tégy már egyszer, tégy kegyelmet velem.
"Ha most is sohajtok, szemem most is nedves,
"Ha ez áldozatom teelőtted kedves:
"Ennyi férfi közül juttass egyet nékem,
"A ki felépítse puszta düledékem.
"Vagy ha még hatalmas szódra sem hajolnak,
"Ha engem s társaim tovább is csúfolnak:
"A bosszúállásra segéljed munkámat.
"Dupla áldozattal adom meg hálámat."
     Ámor ezt hallgatta, nevette, és jelűl
Egy kisded mennydörgést durranta bal felűl,[41]
Melyre az áerbe magát felemelte
Éris, s az áldozat tüzét elpeselte.

                    ----------------

HARMADIK KÖNYV


ÉJFÉLIG

    Summaya. Mikippen az Dorotthia Kiss Azzon az tamétalan Zűzekvel thábort yáratván és Carneval Vitézeivel zertelen nagi hada lén; mell Kőnivnec is alkalmatosságával ki s mit tőtt? avagi chinált? avagi niert és veztött ligien; zeep rendvel voltakippen megh írván látod.


Így lévén, Dorottya kiment a szálába,
Ahol a tánc vala legszebb divatjába.
Az urak, a dámák a kőlcsön vígságban
Képzették magokat boldogabb világban.
Más pedig, a kinek a jövő munkára
Szüksége vólt teste lelke nyúgalmára,
Édesdeden pihent, még a tölt hold haladt,
A jóltévő álom superlátja alatt.
Csendesség volt: csupán a muzsikahangok
Mozgatták az üvegtáblát s a firhangot,
S a dobogó lábak zörgettek taktusra
A fél-szenderedett éjji Zephyrusra.
A kastély ekhózott az örömlármával;
A cseléd, a vendég, az úr a dámával
Játszott, tréfált, táncolt, vígadt az udvarban,
A nagy palotában, tornácban, pitvarban.

     Csupán Dorottyának kóválygott a feje,
Kit megvesztegetett az Éris mételye;
A mord indúlatok szívében s a megett
Mind elterjesztették a bús fergeteget.
Nem lelvén már kedvét, dúlt-fúlt ő magában,

581. oldal

S belévágta magát egyik zúgolyában
Egy bőr kanapéra, hol némán vesztegelt,
És lelke a harag sovány mérgén legelt.
Most egyszer lehetett látni valahára,
Hogy ő piros színt is vehetett magára;
De az ő pirossa hamar elenyészett,
Pirja kékké, kékje hamar sárgává lett.
Láttatott szája is beszéd formán tenni,
De annak nehezebb vólt értelmét venni,
Mint amit a Delphis vén Pythiája mond,
Ha Phoebus meglepi, jövendől, s félbolond.
Egyszerre felugrott az ágyszékről, készűlt,
Meg akart indúlni ─ s újra a székre dűlt.

     Adelgunda hozzá méne. ─ "Jókor jövél!
Mond néki Dorottya, "lelkem újjonnan él.
"Titkot közlök véled; szíved legyen helyén, ─
"Gyere e szobába, - jöttél jó idején.
"Gyer hamar, - ne késsünk ─ titok ─ jól esmérlek;
"De hídd bé magaddal Orsolyát is, kérlek."
Orsolyát béhítta, s a muzsikaszónál
Eltűnt a három vén az oldalajtónál.
Így mennek a három fúriák morogva.
Csókoló kígyókkal s egymást kézen fogva,
Tulajdon anyjoknak örök homályjába,
A Styx mellékének egyik barlangjába,
Mikor a királynak s népnek eszét vesztik,
Rá a hadat, pestist és veszélyt terjesztik.
Így lépdegél együtt a három Párka is,
Az öreg Atropos, Clothó és Lachesis,
Kiki a szerszámot vívén a markába,
Az élet és halál fonószobájába.

     "Édesim! - Dorottya nékik így beszéle:
"Sorsom keserűség, s tiétek köz véle.
"Az én fájdalmamból ti is részt vehettek,
"S feltett szándékomban méltán segíthettek.
"Bosszúállás tüze perzseli mellemet,

582. oldal

"A méltatlan szégyen elfogyaszt engemet,
"Halált s elégtételt szomjúznak csontjaim:
"Rajta! ne késsünk már, szenvedő társaim!
"Duplázzuk meg azt a csúfot az ifjaknak,
"Amit már ennyiszer reánk raktak, s raknak.
"Kevélységek szarva szinte az égig ér,
"Annyi esztendőktől fogva bennünket vér;
"Törjük le, s nyerjük meg érdemlett becsünket ─
"Csúfjoknak tárgyává tettek már benünket!
"Éreztessük vélek, mely súlyos a harag,
"Melyet a megvetett asszonyi szív farag,
"S mely érzékeny bosszú, melyet a megsértett
"S gyalázott szerelem önnön magáért tett. ─
"Tudjátok, hogy itt a Fársáng; jól láttátok,
"Mely vad és goromba vólt hozzám s hozzátok;
"Láttátok, mely víg vólt szomorúságunkra,
"Mely büszke és szúrós csúfoltatásunkra,
"Ugyan lehetne-é néktek rá nem állni,
"Ha e tanácsomat mérészlem ajánlni,
"Hogy az ő örömét fordítsuk bánatra
"S duzzadt hegykeségét méltó gyalázatra?
"S ha magam elkezdem ez intézetemet,
"Lehetne-é néktek elhagyni engemet?
"De ám légyen! tőlem mind ─ mind elálljatok:
"Magam is indúlok. Eljöttök? Szóljatok!"

     Az Éris szikrái, amelyek titokban
Eddig a banyáknak szívekben, májokban,
Mintegy hamu alatt, még benn lappangának,
Egyszerre kiütvén, lángokká válának.
"Megyünk─menjünk!" amit mondhattak, ez vala;
Indúltak, s mindenik már bosszút forrala.

     De Dorottya, ki már haragja tajtékát
Jobban kifőzte volt, így közlé szándékát:
"Nem, nem! gondolkozva kell bánni nagy fával,
"Sok kézzel kell néki menni s sok baltával.
"Nagy munkába kezdünk, mely ha végbe mégyen.

583. oldal

"Vagy öröm lesz bére, vagy örökös szégyen.
"Nékünk is kárt tehet a hebehurgyaság.
"Jót, rosszat jobban tud tűrni egy társaság.
"Előbb is azokkal közöljük dolgunkat,
"Kik sorsokhoz fogják mérni a sorsunkat.
"Ha egyszer Rebeka s Márta meg nem veti
"Zászlónkat, a többi önként is követi.
"Mindent, akit velünk a köz ügy egyesít,
"Majd a köz próba is egyaránt lelkesít. ─
"Ez tehát tanácsom: rajta! ne késsetek,
"Minden társainkba oly lelket öntsetek,
"Hogy köz gyalázatunk megtromfolására
"Kiki a köz munkát vállalja magára.
"Tőltsétek bé őket belső háborúval,
"Carneval s az ifjak eránt új bosszúval,
"Valakiket köztök hajlandóknak láttok,
"Magatokhoz vévén, hozzám béhozzátok.
"Én addig az egész dolgot megforralom,
"Kifőzöm s egyszerre nékik kitálalom."

     Ezt mondván, ama két banyát elereszti,
S zajos szívét újabb habokba süllyeszti.
Hányja, veti végét, elejét dolgának,
Kivált: miként kezdjen neki a csatának.
A harag, bosszúság gyakran kilankasztja,
S plánumának folytát közbe megakasztja. ─
De vídúl, hogy immár dolgai jól mennek,
Mivel néhány dámák nála megjelennek,
Kikkel már Orsolya és Adelgunda szólt,
S kiknek már a szívek a Dorottyáé volt.
Ezek után több-több gyűle zászlójához,
Újabb truppok jővén a többek truppjához.
Úgy forrt már a leány s asszony a szobában,
Mint a szentelt szűzek Vesta templomában.
S mint a lefüstölt raj az új kasban belől,
Zúgtak, zsibongottak az ajtón két felől.
Könnyű volt Orsolya- és Adelgundának

584. oldal

Így nevelni számát szoknyás verbungjának;
Mert az asszonyi szív s a leányi elme,
Kivált ha búja van, vagy pedig szerelme,
Az oly ámítónak könnyen lesz zsákmána,
Aki a leseket csínos pontból hányja.

     Éris sem henyéle a többi társával,
S minden rést és útat megrakott mínával.
Most pedig (ki tudná még meg is gondolni!)
Álommézzel kezdi Izráelt locsolni.
Izráelt a bőgőst, kit altató méze
Mindjárt a legméllyebb álomra ígéze.
A bőgője mellől feldűle Izráel,
Helyét alattomba Éris foglalá el,
S olyan vén zsidóvá válék azon nyomban,
A milyen rabbi nincs lembergi templomban.
Felveszi a vonót, kapja a húrokat,
Széjjel igazítja s tekeri azokat.
Rajtok száz discordánt hangzatokat csinál,
Melyek bérohanván a fül dobjainál,
A nyúgovó lelket úgy felháborítják,
Hogy gondolatjait egymásra zúdítják,
A szép hármónia, mely a holt húrokról
Az érzőinakba szállong, és azokról
A lélekbe felhat, s a szívbe bényomúl,
Hogy azt az erkőlcsnek szentelje templomúl,
Egyszerre elhagyá a húrt, az inakat,
A lelket, a szívet, ─ s a jó rend megszakadt.
Jól tudta azt Éris, hogy a szív útjának
Birtokán hatalma van a muzsikának! ─
Mint a zőld Hortobágy kövér mezejében
A csintalan betyár, ha a szél mentében
Süvegmocskot éget a szalmán vagy pipán,[42]

585. oldal

Maga meg odébbáll gyalog vagy paripán;
Hiába hangicsál a duda, furulya,
Összebőg a marha, megszalad a gulya,
Tehén, üsző egyre szalad a cserénynek,
Van baja, van mérge a szegény legénynek:
Így ama szédítő hangok bűbájára,
Az Éristől titkon húzott muzsikára
Tódúlt a dámáknak nagyjok és aprajok.
Zűrzavar lett, kiki bámúlta, mi bajok?
Szintúgy törték, nyomták az ajtón magokat,
Ott hagyták a táncot s a gavallérokat.

     Dorottya már szintén ugrott örömében,
Tajtékba lábbogó szíve reményjében,
S köröskörűl nézvén az amazon hadat,
Győzött már előre! nyúzta is a vadat.
A bosszúállásnak, truccnak kívánsága
Benne a legfelsőbb garádicsra hága;
Carnevalt már saját lábánál képzette,
S mint csókolják kezét az ifjak mellette. ─
Gyenge, kevély cipő, ugyan mit nem tennél,
Ha te a süvegnek főhelyére mennél?
Most is te szabsz törvényt ezer galántoknak,
A kik imádói a piciny láboknak:
Sok férfi ész saját capitoliomát
Elhagyja, s csókolni leszáll lábad nyomát.

     Mihelyt tanácskoztak együtt egy keveset,
A mely is sok szóval, kevés sóval esett,
És minden bibéjét gyarló szép nemeknek
Illették (de amit a kűlső füleknek
Nem lehet most nékem előtrombitálni,
Szent titkok! melyeket tilos profánálni): ─
Dorottya kiválaszt egyet nagy felhanggal,
A ki a szálába menjen követranggal
S mondja meg az ottan lévő vendégeknek,
Mi a kívánsága a dámaseregnek.
Rebeka vala ez, a tisztes Rebeka,

586. oldal

Kinek ősz a haja, görbe a dereka,
Ki hajdan magának, most pedig másoknak,
Sok próbán általment kerítője soknak.
Ékesenszólóbb ő, mint akármely kofa,
Meg is van edződve orcáján a pofa.
Ezt választották ki Dorottya s a szépek.
Hogy az ifjak előtt legyen az ő képek.
Ki is állt nyúlbőrös szalupban a dada;
Melléje Dorottya még kilencet ada.

     Kongott már a szála: nem tudták odaki,
Hogy a szép nimfákat mi a kő hordta ki?
Bent egy-két ifjasszony csak úgy csilleng-filleng,
Mint a szedés után az elhagyott billeng.
S midőn éppen immár azon töprenkedtek,
Hogy a sok dezentír szépek hová lettek,
S egy kurázsis ifjú szinte már értek ment,
Rebeka s az egész követség megjelent. ─
Kacagtak az urak és brávót tapsoltak,
Mert ebből egy jeles maskarát gondoltak.
Carneval maga is (nem tudta) vígadott,
Hogy a dámasereg ily szép tempót adott.
De midőn azokat különös gálával
Látták vala lenni szeriőz minával,
Nem tudták a dolgot egybe mire vélni,
Mígnem missz Rebeka így kezdte beszélni:
"Uracskáim! engem azok kűldöttenek,
"A kiket az Urak meg nem érdemlenek,
"Azok, kiket ide hozott ma a szánka,
"Az a sok ifjasszony s drága szép leányka,
"Kiknek, bár magokat oly nagyra nézik is,
"Lába kapcája sem lehetne egyik is.
"Mért vágynak oly nagyra a gavallér névvel
"Ha úgy bemocskolják azt a szilvalével?
"Phi! arra a névre fel sem nyitnám számat,
"Vagy a zsibvásárba vetném a pundrámat. ─
"Mit ér a fodroshaj? a mándzsét? a tászli?

587. oldal

"A zsinóros nadrág, ha az ember bászli?[43]
"Pedig mely kényesen, feszesen, begyesen
"Járnak az uracskák végig a Pártesen?
"Az Úr is Pozsonyban eleget fentergett:
"Mért nem producál hát itthon is Schlossberget? [44]
"Azért, mert nem szabad? azért, mert nem illik? ─
"Azért, mert az Urak mind csak kákompillik!
"Magok elcsergetik másutt súgárjokat,
"S itthon még csúfolják a szegény lányokat.
"Kereken kimondom: az urak s urfiak
"Csak ahon nem kéne, ott csintalan fiak. ─
"Ez a Locsperdi is, az ebágyról esett,
"Mit tesz? mért jött ide? nálunk mit keresett?
"Léhűtni jött ebbe a kompániába?
"Diktom, faktom! vesszen pokol kurvanyjába!
"Fársángnak hívatná ő is magát hogy már,
"Pedig pernahájder, gézengúz, koszlobár.
"Mégis ő mér hányni a dámáknak fittyet:
"De megtanítjuk ma ezt a kótyonfittyet.
"Meg! és minden leány fülébe pesel ma;
"Néked szól a lecke, te gizgaz, te selma! ─
"De, hogy követségem hosszason ne essék:
"Idejöttöm okát meghallgatni tessék.
"Minden rangú dámák egyes akarattal
"Engemet kűldöttek oly parancsolattal,
"Hogy kívánságokat adjam elő pontban
"Az uraknak; mely is áll e három pontban:

588. oldal

"Elsőben az Urak szabad tetszésünkre
"Ezt a gaz Carnevalt adják ki kezünkre;
"Másodszor haladék nélkűl felkeressék
"A nagy mátrikulát, hogy megégettessék:
"Harmadszor, valakik most is nőtelenek,
"Minket solenniter mind megkövessenek.
"Ha e kívánságot a szála felhagyja
"S követőlevelét nékem ki nem adja,
"S a mátrikulával ezt a gaz spicbubot:
"Ellenségnek tartsa az asszonyi klubot." -

     "Ellenségnek tartjuk az asszonyi klubot;
"Magunk közt egyet sem esmerünk spicbubot;
(llyen választ ada Bordács Rebekának)
"Szüksége van nálunk a mátrikulának;
"Eb, a ki Kenteket, néném! megköveti;
"Diktom! s az öreg fart visszacepelheti."

     E szókra az urak mind kacajt ütének,
De a lyány-követek felmérgesedének. ─
S mihelyest az egész követségcsoporttal
Rebeka visszatért a kerek réporttal:
Seregét Dorottya mindjárt összeszedte,
S egy rendes ármáda formájába vette. ─

Nyílj meg most, Helikon! nyílj meg; s ti magatok,
Szép istenasszonyok, előttem dalljatok.[45]
Ti elmondhatjátok, jut is eszetekbe,
Kik állottak belé a leányseregbe.

589. oldal

Kik voltak vezéri az amazonoknak,
S örök egri nevet kik nyertek magoknak. ─

     Egy erős négyszegű corpust formálának
A kik legaggottabb leányok valának.
A sereg derekát ez a népség tette:
commandóba őket Adelgunda vette.
A két szárnyán álltak, mintegy könnyebb truppban
A fiatal szűzek felkötött szalupban:
E gyönyörű népet, vezérelte elől
Magdalena a bal, Márta a jobb felől.
Hátúl a vasasok nehezebb osztálya
Az özvegyasszonyok seregét formálja.
Lassú, de kemény nép: reservaként vagynak;
Orsolyát tisztelik vezérlő hadnagynak.
Az avantgárdába, mely mindnyája között
A legkatonásabb formába őltözött,
Azok az eleven Freycorok valának,
Akik már férj nélkűl szűlni is tudának.
Friss és gyönyörű nép! fortélyos, vakmerő;
Rebeka vezette, egy próbált hadverő.

     Ezek a vezéri s osztályi valának
Ennek a rettentő dámaármádának,
Melynek fő kórmányát Dorottya tartotta,
S mint general en chef[46] maga mozdította.
Nem választott ő ki egy helyt egyenesen,
Hogy ahol nagyobb baj esik, ott lehessen.
Tizenkét ősz s próbált banyát melléje vett,
S egy vén guvernántnét[47] adjutantjának tett.
Ekkor az ütközet módját így rendelé,
Hogy a front léptenként menjen eléfelé:

590. oldal

A szárnyi könnyű nép akként fordúlgasson,
Hogy minden sort s rendet zavarba hozhasson.

És a mátrikulát csalfán vagy mérészen,
(Mely a triumphusban legszebb préda lészen)
Kerítse kezéhez az ellenség elől,
Egy szóval vigyázzon minden oldal felől:
A hátúlsó sereg még most szótól várjon,
Minden rést és útat keményen bézárjon:
Most pedig egyszerre az első dobhangra,
Az egész avantgárd[48] üssön a Fársángra,
S ha lehet, Carnevalt hadi fogllyá tegye,
Vagy a mátrikulát kezéből kivegye;
De ha rabbá esik, kedvezzen Hymennek.
Lánc közt is tisztelni kell a rangját ennek.

Mikor a táborban mindent elrendele:
Üle egy divánra,[49] kit nyolc szűz emele,
S onnan igazgatta a népet, a helyet,
És, mintegy feldmarssal, perspectiva helyett,
Hogy ráügyelhessen a nagy ármádára,
Egy vén pápaszemet feltett az orrára.
Külön-külön minden vezért és hadnagyot
Serkentgetvén, nékik mindent jól meghagyott. ─
"Most már eljött a perc, így szóla nyájához:
"Hív barátináim! kezdjünk a munkához.
"Csak bátran! velünk lesz a bosszú s szerelem.
"Menjünk! már zsebemben van a győzedelem." ─

     E szókra Testilis felveszi kezébe
A sereg zászlóját, melynek a végébe'
Lengő pántlikákkal körűl koszorúzva

591. oldal

Tintukkal bodrozott főkötő vólt húzva.
Az apróbb zászlók is lobognak szép sorral,
Kiken Vénus látszott, bőlcsővel s Ámorral. ─
Megindúl a sereg; a selymek suhognak,
A pádimentomon a cipők topognak:
Szikráznak a tüzek a dámaszemekben,
Keblekben kurázs van, fegyver a kezekben:
Harnádel,[50] strikknádel, ördögpokol-nádel,
Melynek külömb nemét ma sem számlálnád el,
Almaevő kis kés, etuis bicskia,
Szemnyilak, csókcsákány, mosolygás-fringia.[51]

     Dorottya s a rúdon függő díván megett
Fő hadi-muzsika gyújtá a sereget.
Lizette, a szépen hárfázó Lizette
A lyányok fársángi marsát elkezdette:
Melette a nótán tíz hárfa hangozott,
Húsz tambura s doromb akkompanyírozott.
Mások vagy letörvén a butellák alját,
Azzal trombitálták a Lizette dalját,
Vagy holmi nagy smukkos katulyát tartának
S két frizőr fűsűvel azon dobolának.
Az egész ármáda danolta a marsot,
S úgy tették hangjánál a truppok a marsot.
Éris pedig, szíve teljes örömében.
Felemelvén magát pudlis szekerében,
Titkos kacajok közt lebegett felettek,
S denevérnimfái körűltte repkedtek.

     Mikor a nagy corpus a szálába kijött,
Már az avantgárda Carnevalra ütött,
A pajzán Freycorság őtet megtámadta,
Ki kezét, ki haját s köntösét rángatta.

592. oldal

Lármás csivogással mind rá kezdtek esni,
Maga volt s oltalmat nem tudott keresni.
Így jár az a szegény bagolyfi is éppen,
Ki elhagyja enyhős odvát délközépen.
Mihelyt a madarak látják, körűlveszik,
Akármerre fordúl, meg nem menekeszik;
Míg a kányák űzik, a csókák csácsognak,
Cseveg a sok veréb, a varjak kárognak.
Csúfolja, csipkedi, rángatja mindnyája,
Tele a tollával mindeniknek szája.

     Már a nagy sereg is a csatapiarcot
Magának foglalván, elkezdte a harcot.
A bal szárnyon álló könnyű nép sok szűzzel
A mátrikulára ütött kemény tűzzel.
Hymen felkiáltott: "Urak! ne hagyjátok!
"Most a mátrikulát mindjárt nem látjátok."
Ezt a gavallérok hallván, odamennek,
Hogy segítségére legyenek Hymennek.
De már akkor körbe fogta a lyánycsoport,
Verték a széjjelhányt székek között a port.
Szörnyű a zaj s lárma. Ezek megragadják
Hyment és a könyvet! amazok nem hagyják:
Most ezek hányják el a széktől azokat;
Majd azok nyomják el onnan a lyányokat.
Phyllisnek már a könyv éppen kezében volt:
Kiáltott a sereg, a győzőnek tapsolt:
De alig csípte meg Károly egy keveset,
Elejté a könyvet, s a lábára esett.
Oda ugrott Károly, a prédát már hozta:
De Rozinka őtet agyon csiklandozta.

     Más felől az ifjak, e szép harc neszére,
Indúlni akartak Hymen védelmére:
De a könnyű sereg jobb szárnyával Márta
Kirukkolt, s előlök az útat elzárta.
Keresztűl próbálnak az ifjak rontani:

593. oldal

De ennyi szép ellen ki tudna állani?
Egyedűl maga vólt oly gavallér Albert,
Hogy annyi amazon ellen indúlni mert.
Thrézi ellen állott: de egy pillantása
A szép szűz szívében halálsebet ása.
Visszapillantott rá haldokló kedvese,
S a sebhedt bajnok is a főldre leese.

     Ez esetre a harc nagyobb tüzet kapott.
Felzendűlt mind a két népség s összecsapott.
Csatáztak a mérész dámák az ifjakkal
Szerelem mérgébe mártott szemnyilakkal,
De a kézszorítás és sóhajtás heve
Sok szépek szívében nagy pusztítást teve.
Sok gavallér pénzt is adott a spionnak
S kitudta bibéjét a szép kisasszonynak:
Melyért az amazon hullott is a harcon,
Koccant a csákány is a keblen és arcon.

     Már a gavallérság jóval is innen járt,
Hogy Dorottya odaa veté az okulárt.
A legszebb szárny vesztét dívánja sáncából
Meglátja s a közép sereg derekából
Négy erős csoportot kiküld sietséggel,
Hogy a győzött félnek légyen segítséggel.
Kik is kiszegezett pagnéttal kiálltak,
S tűjökkel eleven sorompót[51] csináltak.
Azonnal Boriska, ezek commendántja,
A gavallérokat oly mérgesen bántja,
Hogy perlő nyelvének s éles szablyájának
Ellene ők tovább már nem állhatának. ─

Egy főkötő-spádé vala a markába,
Amellyel úgy szúra Lajcsi nadrágába,

594. oldal

Hogy amint sok tréfás társaságban hallik,
Még most is meglátszik puliderjén a lik.

     Ezalatt a harcnak legjobb divatjában
Ámor, ki sohasem nyughatik magában,
Elméjét egy hadi fortélyon hánytatta;
A kis szerelmeket mind öszvehívatta,
Kénkövet, kanócot ásóval, kapával
S a hamar-szerelem friss puskaporával
Adott a kezekbe, hogy azzal menjenek
A házba, megmondván, mitévők légyenek.
Megértvén Ámornak e parancsolatját
Az apró minőrök,[52] a szála padlatját
Mindjárt mesterséges mína alá vették,
S a házban lévőket tűzzel felvetették.
Ah! e sebes tűzláng hányat felpörköle,
Hányat ejtett sebbe, hányat meg is öle!
Sokan, igen sokan, mintegy fél halottak,
A főldre s az urak ölébe hullottak.
A rúgó salétrom minden észt és csontot
Saját forgójából kihányt, széjjelrontott,
S a láthatatlan láng gyújtván a velőket,
Édes csiklandással emésztette őket.
Héj te, ravasz Ámor! miket fel nem találsz?
Egy felől nem győzvén, másutt is praktikálsz!
Van-e oly szíve az asszonyi nemnek,
Mely útat nem nyitna a bájoló szemnek?

Dorottya, a kihez a láng fel nem csapott
A nagy díván miatt ütődést nem kapott,
Azért kevés népét ismét serkengette,
Az elszéledteket újabb rendbe szedte.
Fellobban villogóbb tűzzel a harc langja,
Verdesi a padlást a csatázók hangja,
Szék, asztal zörömböl, a dob, trombita zeng,

595. oldal

Csizmától, cipőtől a pádimentom reng. -
Legelőbb is Rózsi, a legszebb amazon,
Ecsével szembeállt, s erőt is vett azon:
Már szinte életét el is fogyasztotta,
Kiált Ecse: Pardon! s a kardját nyújtotta.
De Johanna, kinek rózsákba mártatott
Orcája született hajnalszínt mutatott,
Johanna ujonnan Ecsét megtámadta:
De orcáját Ecse addig cirolgatta,
Míg mind elenyészett a Johanna vére,
S hajnalszíne maradt az Ecse kezére.
Iromba lett a szép cerussza s míniom,[53]
Olyan lett a rózsa, mint a sásliliom. -
Így halnak el gyakran egy orcafogásra
Sokan, kik rászoktak a képmázolásra,
Azok, akik nappal angyali bálványok,
Éjtszaka lüdércek s merő boszorkányok.

     A vírgonc Belinda szokott tréfájával
Bordács úrhoz szalad vigyorgó orcával,
"Mossziő! az Úr is csak kan-életet él:
Mire nézte most is a fársángot? s nem fél,
Hogy hadifoglyommá teszem, megköttetem
S győző-hintóm előtt kevélyen vitetem?"
Ekkor oly bájoló szemekkel tekintett
Az úrra, mind Vénus, mikor Márssal csínt tett,
Az úr mosolyogván a nagy bajúsz alól,
"Eredj, te kis pajzán! - a lyánkának így szóll, -
Tudod, már sok ízben ellenem pártoltál,
Faludat prédáltam, ismét meghódoltál.
Kardom most sem tompa, ha tompa, megfenem:
Hogy mersz, pajkos madár, felkelni ellenem?"
Így szóllott, és magát a nimfa megadta,
Tudván, édes iga nyögni őalatta.

     Más oldalra Chlóris, kinek termetében
Minden kellemesség vólt csak a szemében,
(Szikrázó nyilat szórt arra, aki nézte,
Alélt pillantása halkal megígézte;
De mikor csillogó rezgése szétreppent,
A nehéz-nyavalya édesen tört mindent).
Chlóris az ifjakat sebess pillantással
Sűrűn lövöldözvén, hullatta rakással;
Kivált rátalálván a deli Vincére,
Ezer tűzkacsintást szórt rá szegénykére.
A triplázott villám elfogá a szemét,
Megelektrizálta mindenik tetemét.
Lángolt az orcája, dobogó szíve vert,
Élt még, de nem tudta, s eszméletlen hevert,
Chlóris odaugrott, s a maga csókjára
Kicsalta lelkét is halvány ajjakára. -
Azomban Ámor is a harc közepében
Ákhillesként nyargal hadi szekerében,
A szépszemű Chlórist, ki elandaloda
Holt bajnokja mellett, s nem vígyázott oda,
Chlórist elütteti a rúdnak végével,
Lerogyik s fekvését festi szűz vérével.
Eltapodta őtet az Ámor szekere,
Átjárta szép mellyét, szép hasát kereke,
Így esett el e két bajnok egy csatában,
S mindketten megholtak ők - metáphorában. -

     Ámbátor a fejem toalett[54] vólna is,
Kurtizán mellyemből coquet nyelv szólna is,
Bár próbát romános elmésséggel teszek,
S ékesebben szóllok, mint Hof-maitresszek;
Mégsem festhetem le teljes valójában
Mindazt, ami esett ebben a csatában.
Másként is sok itten, ami titok és szent;
S még a poéták sem tudhatnak itt mindent.

     Elég, hogy a dámák, kik bár hullottak is,
Víttak még, és sűrűn hulltak az ifjak is,
Tovább is tüzesen folytatván a harcot,
A gavallérokon tettek sok kudarcot.
Emellett a szegény Fársáng óltalmára,
Ki a sok dáma köztt már majd pórúl jára,
Másfelől Hímennek s a mátrikulának
Védelmére számos ifjak tartatának.
Azomban a dámák megmozdíthatatlan
Nagy ármádiája mégis mindúnatlan
Attakban vólt, sok szép ifjaknak kárára,
Vagy a két szárnyáról kicsapott portára.
Dorottya mind újabb csatára rendelte
Vezérit s a lankadt szíveket tüzelte.

     Opor, hogy már végét vesse a csatának,
Egy újj stratagémát gondolt ki magának,
Melyel minden truppot zűrzavarba tégyen,
S Dorottya, a vezér, tehetetlen légyen.
Annyi sok hatalmas szemmel és szablyával
Szemköztt állván, így szólt felséges orcával:
"Halandó angyalok! kedvelt, szép ellenség!
Kiket bennünk ural minden érzékenség,
Kik bírván szívünket a természet jussán,
Törvényt szabtok nekünk szégségtek trónussán,
Hogy ellenkezhetnénk tovább tivéletek?
Itt a kéz! itt a szív! csak hogy békéljetek.
Tudjuk, miért vagytok haragban erántunk;
Mert véletek nagyon hidegképpen bántunk:
Nohát ezen vétkünk jóvátételére
Én mint a fársángi tábor fővezére,
Még ma egy kisasszonyt kívánok elvenni;
S tudom, vitézim is mind így fognak tenni -
De én annak adom cserébe szívemet,
Aki legelőször megcsókol engemet."

     Édes kotlós anyjok egy kotyogására
Hogy fut a sok csirke egy szem gabonára:
Minden kisasszonyok akként tódúlának
Legelső csókjára Opor orcájának. -
Senki sem űgyelt már zászlóra vagy sorra:
Isten hozzád jó rend! hajde mind Oporra!
Szintúgy rúgták egymás cipellője sarkát,
Tapodták, hasgatták egymás sleppje farkát;
Az elsők hátrálták az utólmenőket,
A hátulsók visszahúzták az elsőket;
Lármáztak, zajgottak, porfelleget vertek,
Asztalt, széket, bőgőt, cimbalmot levertek.
Tört a pohár, palack, tányér, táca csörgött:
Ugattak a pudlik; ajtó, ablak zörgött.
Ifjúként szaladtak még a vénlantok is.
Sem hadnagy, sem svardom, sem rend. Sőt magok is
A baldakint tartó szűzek elfutának,
S keze, lába kitört marsal Dorottyának.

NEGYEDIK KÖNYV

HAJNALIG

    Sumaya. Mikippen az vitéz Dorotthia Soc Zűecnec hallatlan kefserűsighire az faidalmos halálval kűzkődnéc, és hogi mikippen ochódnéc főll, miert hogi Carnevallal egietemben az Matriculla Sácmánra yutván; mell is tűzvel megh igettetic vala az Carneval penigh megh zabadól vala, meliecnec utánna vődd eződben Kegies Olvasó az Vin Gergőnec bezidit, és a' zépp Venus Iften Azonnac is mikint történéc az ő ala-zálláfa ickes Ritmusocval elődben adattatnac.

     Mind rátódúla már kíváncsi vágyással
A dámáknak nagyja, apraja rakással
Oporra, hogy őtet mindjárt megcsókolja;
De a gavallérság őket meggátolja.
Az ifjak hatszeres Karéba [55] állának
S Opornak eleven sáncot csinálának.
Már egy dámának sincs, akármerre térjen,
Sem résse, sem módja, hogy Oporhoz férjen.
Néha erőszakkal rohantak ostromra,
Néha rimánkodtak, sírtak, - de potomra.
És mivel a karén által nem törthettek,
Szégyennel, bosszúval hátrálni kezdettek.
Mint vert had, egyenként kiki visszatére
Felsűlt kívánsággal a tábor helyére.
Ahol már összetört baldakinja mellett
Megsebhedt marsaljok csak alig lehellett.

     "Hitetlen nép! - így nyög Dorottya nékiek -
Hát a vitézeknek így kell-é tenniek?
El kell-é hagyniok kiszabott rendjeket,
A fegyvert, a zászlót, a fővezérjeket?
Gyarló nép! egy ravasz ellenség szavára
Úgy kellett rohanni a férjfi csókjára?
Phi! szégyen! gyalázat! gyáva teremtvények,
Kikból így űzhetnek csúfot a legények!
De lám hívságtokért megvan a jutalom:
Od' a szép becsűlet, od' a diadalom.
Helyébe csak szégyent, kudarcot kaptatok,
S ím, félhóltan fekszem én is miattatok."

     A szégyen és bosszú őket eltőltötte,
Lesütött orcával álltak körűlötte,
Dámaszokás szerént sírtak haragjokban,
Átkozván magokat és Oport magokban.
S fájlalván hűséges vezérjeknek estét,
Hószín karjaikra felvevék kék testét.
Bévivék szomorún az oldalszobába,
Ahol helyheztették puha nyoszolyába,
Vígasztaló szóval, kávéval éleszték,
Szederjes sebeit kötözni is kezdték. -
De néki nem lévén többé bizodalma,
Elnyomván testének, lelkének fájdalma:
"Gyalázatban - úgymond - tovább miért élek?
Inkább becsűlettel hal meg a nagy lélek.
Ti, kik okoztátok rajtam e csúfságot,
Hogy tukmálhatjátok énrám e világot?"
E szókra sebéről tépvén a falstromot,
Meg is tette mindjárt a testamentomot.

     Öt vén dáma leűl a toalettéhez,
Apollónka pennát dug a fél füléhez,
A Schreibkalenderből [56] a bőjtnél kiszakaszt
Egy tiszta levelet, kétfelé hajtja azt;
A gyászos íráshoz készűl keseregve.
Dorottya elkezdi diktálni heregve: -
"Én, alább is megért kisasszony, Dorottya,
letelvén világi életem robotja,
Egyébként ép s csendes elmével diktálom,
Csak hogy az ifjakat szeretem s útálom.
Én, mondom, e nemes megyében születtem,
S eredetet régi törzsök-házból vettem.
De amelynek bennem magva fog szakadni:
Jószágomról tehát rendelést kell adni. -
Elsőbben is hagyok kétezer szuverént
A bécsi bolondok házának aszerént,
Hogy fundussok légyen az olyan szűzeknek,
Kik kosarat adván magok kérőjöknek,
Mint szokott, örökös pártába sűltenek:
Ezek a bolondok házában éljenek!
Másodszor: testálok a szűlők házára
Kilencezer tallért, az olyak számára,
Akik csúnyák lévén, vőlegényt nem kapnak,
S természeti tüzök miatt félre-csapnak.
Harmadszor: keresett jószágomnak felén
Egy jó fundációt állítok Pentelén,
Melyből esztendőnként megtartván a számát,
Férjhez kiadjanak tizenkét vén dámát,
Felén egy Vesztális templom építtessék,
Melyben húsz vén szűznek lakás rendeltessék,
De úgy, hogy mindnyája járjon főkötővel,
Mert igen éktelen járni leányfővel.
Továbbá, ha ama költő jó kedvébe,
Aki most itt múlat ebb' a vármegyébe,
Leírná a dámák mellett tett harcomat
S hattyúi szárnyain zengné halálomat,
Minthogy, amint mondják, eddig minden nagyok
Üresen bocsáták:[57] néki fundust hagyok.
Lencseni[58] kertemet mezei házammal,
Minden bankóimat az egész smulkommal
Adják néki: ebből holtig elverselhet
S Beócián Parnasz hegyeit emelhet.
De a buffánomat[59] mégis Orsolyának,
A két mopszot pedig adja ki Mártának.
Végre a széjjeltört baldakin fájából
S vőlegényt nem esmért nyoszolyám aljából
Egy castrum doloris [60] készűljön számomra,
De nevem ne messék kőbe a síromra;
Netám az útazók, kik ott szájonganak,
Még hóltom után is lyánnak csúfoljanak. -
Testem pedig a két pázsimhoz[61] temessék,
S legalább porom is férjfi porhoz essék. -
Ezen testamentom végrehajtójának
REBEKÁT..." E szók még a száján valának: -
Amidőn Rebeka, ki az elszélledett
Népet rendbe szedte, s ott kinn verekedett,
Triumfált sereggel, örvendő lármával
Béjött a Fársánggal s a mátrikulával.
Alig pillantá meg Dorottya félfelől,
Azonnal oly édes öröm lepte belől,
Hogy elfelejtkezvén minden fájdalmáról,
Életről, halálról leugrott ágyáról.
"Itt vagy! - s pedig fogva! élek már, így szólla,
Hol a könyv? - majd gondot viselek én rólla.
Élek már! már több írt ne is kössetek rám:
Mindjárt felőltözöm; hol van, hol a ruhám?"
Igaz, hogy Dorottya mindjárt megújjúla,
Ruháját rávette, tapsolt s meggyógyula.

     Mihelyt Rebekával előbeszélltette,
Hogy kézre Carnevalt miként kerítette:
Azon tanácskozott a sereg nagyjával,
Mit tégyen e régen várt hadifoglyával?
Kik közt arra ment ki a dolog summája,
Hogy csak hadi törvényt tartsanak reája,
De, hogy kéznél légyen, csukják bé azomba.
Bé is csukták őtet kemény áristomba,
A mely oly keserves fogház és kaloda,
Hogy a napfény soha bé nem süthet oda,
Dupla moldon-fallal van kerítve körűl,
Nehéz hozzáférni, erős köröskörűl.
Oly hely, mint aminőn Ulissz hajdanába
A Palládiumért bémene Trójába.
Mégis mennyi csínos urak s bőlcsek vannak,
Akik e fogságba víg szívvel rohannak,
Sőt ezt a fogságot vásároljak kincsen,
S örűlnek a rájok vert erős bilincsen.

     Végre megtétetvén rá a szentencia,
Felhozza a setét tömlöcből Lídia.
Kijöve Carneval a vén porkolábbal
Arany nyakláncokkal megbilincselt lábbal. -
Strimfli-galandokkal jól hátraköttetvén
Két kezét s drabantok között kísértetvén,
S így nem is űgyelvén az ő mentségére,
Ezt a szentenciát olvasták fejére:
"Sok lévén Carneval bűneinek száma,
Méltónak ítélte erre minden dáma,
Hogy mátrikulája porrá égettessék,
Maga hóhér által kiheréltettessék.
Menien véghez. Datum Kaposvár s a többi,
Dorottya mint a szék feje és a többi."

     Ki is ment húsz dáma az oldalszobából,
S rógust rakván a tört baldakin fájából,
A tüzet nagy öröm s tánc köztt gerjesztették -
És a mátrikulát hamuvá égették. -
Innen van, hogy ma már nincsen többé vén lyány,
Mert az esztendeit más nem tudhatja, hány,
S ha egyszer a képét jól kimázolhatja,
Magát gyenge szűznek szabadon mondhatja.

     Már éppen kivitték a szegény Carnevalt,
Már éppen fegyver közt a vesztőhelyen állt,
Mikor lárma esett ott kinn a pitvarban,
Kiáltanak: tűz van! tűz van az udvarban!
A szobából minden ember kiszalada,
S Carneval odabé egyedűl marada.
Hímen eloldotta a békót lábain,
S a strimflikötőket eltépte karjain.
Akkor vették észre a dámák magokat,
Mikor már szabadon látták a rabjokat.
Késő vólt már akkor. Már őket nevette
Carneval, és magát az ifjakhoz vette. -
De nem tévén a tűz semmi veszedelmet
Szüntetvén a bál is a lármát, félelmet,
Opor úr azonnal kérdezkedett rólla,
Melyre a lokajja, Gergő, ekképp szólla:
"Tens Uram! A casus minthogy hosszas lévén,
És ezek a lyányok igen sok csint tévén,
Meg is únván talán a Tens Úr hallgatni:
Méltóztassék velem egy pipát gyújtani." -
"Nem kell; csak mondd, Gergő!" - "Tens Uram, tehátlan
Igazán, hogy minden lyáncseléd orcátlan,
Kivált azok, akik lokajok köztt nőnek,
S az úri udvarba csak léthűtni jőnek.
Én ugyan helyet sem adnék egyiknek is,
Ha mindjárt csupádon széllel élnének is.
A konyhára hordják a pletyka beszédet,
Mindég dérogálják a férjfi cselédet.
Mindég csak cserfelnek, osztány nyalnak-falnak,
Morzsáját sem látjuk a belső asztalnak.
Csak kurafijoknak szoktak ők duggatni.
Tens Úr! kár ezeket lyányfővel járatni. -
De, hogy egyik szómat másikba ne őltsem
És a Tens Úrnak is úri kedvét tőltsem:
Most is, míg az urak ott benn múlatának,
Ni, a szedtevették mit nem csinálának!
Lecsepűltek minden becsületes legényt,
Lajhának, kappannak csúfolták a szegényt.
Ihogtak-vihogtak, nyakunkra tódúltak;
Megkövetem - még a nadrágba is nyúltak.
Nézze csak a Tens Úr, millyen ez a mente,
Nánika a sterccel, ni, hogy összekente.
Tens Úr! egy kurvától én ezt fel nem veszem,
A sátisfekciót az Úrért megteszem,
Megőszűltem az Úr uraatyja mellett,
De még senki rajtam ilyen csúfot nem tett.
Egésszen bolondot csináltak belőlünk,
A mondért, süveget elkapkodták tőlünk,
Azt mondták, hogy jobban illik őkemeknek,
Csak pendely kell nekünk, bodzfa legényeknek.
Még a vítézkötést feltették búbjokra;
Ó, hogy a jégeső verne kobakjokra! - -
Fridrik szakács éppen az ágyon szunnyadott,
Hogy hatodmagával Manci rátámadott.
Leöntötték szegényt; az mégis szerencse,
Hogy veres nadrágját nem érte a lencse!
De bezzeg mikor a fejére tapinta,
Már a haján folyt le a híg palacsinta.
Felugrik haraggal, szidja sok attá-val
S bémázolja képét egy tál kocsonnyával,
Tens Úr: azon semmi épséget nem hagyott:
Didergett a kurva, majd hogy meg nem fagyott.
Úgy kellett! magam is nagyon bosszankodtam,
Mégis a kacajtól meg nem tartózkodtam,
Mikor kocsisunkat négyen körbe vették.
Futni akart Jancsi, de nem eresztették:
A fél sarkantyúja akadt a szoknyába,
S Kalárival együtt zuhé a csávába.
Ecse úr hajdója éppen ott pipázott,
Mellé suhan két fraj, s mikor nem vígyázott,
Szájából az égő pipát kitekerték,
S Uram, még a Pámpám [62] farka alá verték!
Ne hagyja ked magát, pajtás, felkiáltok,
Ti is az emberből csúfot mért csináltok?
E szómra egyikhez a kostököt csapja;
A másikat pedig futtába megkapja,
S úgy szúrja farába a nyúl-ispékelőt,
Hogy most is keresik a nyúl-ispékelőt. -
Míg Ferkó egy lészán pihenteti magát,
Kettémetszik lopva a gatyamadzagát.
Pakolj, Ferkó! kiált a dévaj nenzetség:
Talpra ugrik Ferkó; s bezzeg volt nevetség!
Egy kűlföldi tarka ánginba őltözött
Francia pázsi vólt itt a többek között,
E' tett nagy zavarást itt a fejérnéppel,
Új módit kapatott, főképpen a széppel.
Ritka oly szobalyány, frizérozó s dajka,
Hogy ne jutott vólna néki kalamajka,[63]
Tán nem is maradtak itt már olyan frajok,
Kiknek e pázsival ne lett vólna bajok.
Tens Uram! nem tudom, ki tart ilyen pázsit,
Nem szeretem benne azt a nagy kurázsit.
Ragadós a módi, kivált ha francia,
Pedig a magyarnak árt az ő módija.
Most ugyan még kinn jár a cselédszobában:
De hátha kedvre kap benn is a szálában?" -
"Jól van, Gergő! jól van, de a tűz hogy esett?" -
"Elmondom, méltassék várni egy keveset.
Már semmi csendesség nem vólt a szobában,
Állt a patália kintt is a konyhában.
Már a legénység is nékidühödt, mordúlt,
Egyszóval a kastély fenékkel felfordúlt.
Azt mondják, - de arról aláson követem,
Nem vóltam ott, reá meg nem esküdhetem -
Mondják, gyertyát vagy mit akartak gyújtani,
Vagy ami kis tűz vólt, azt is eloltani.
Nem tudom, nem láttam; elég az hozzája,
Azt mondják, kiégett a Lízi szoknyája.
Sikóltott, szoknyáját rázta a dévaj szűz,
Egymást érte, szintúgy hullott rólla a tűz.
Ráesett egy parázs a Pámpám hátára,
Kifutott ordítva, s ráment a szénára.
Meggyúladt a széna! - Laci szerencsére
Ott feküdt, és álom nem jött a szemére:
Látja, hogy mellette a tűz lángot vetett;
Valami baja vólt, mindjárt nem kelhetett.
Kicsapott már a láng: lármát kiáltottunk:
De ő elóltotta, míg vízért futottunk.
Megszűnt a tűz, mire mi elértünk oda:
Kijött Laci és még - Náni, vagy kicsoda."

     E szókra az urak s dámák kacagának.
Némelyek Gergővel így is tréfálának:
"Bizony, Gergő! a tűz már nagyon láttatott,
Mégis, a jó Laci jó, hogy nem alhatott.
S ekképpen a tüzet hamar mególthatta;
De tudod-e, Gergő! ki distrahálhatta?"
E tréfára Gergő így felelt valódi
Orcával: "Az olyast vizsgálni nem módi!
Az ily kérdést tartom igen helytelennek,
Elég, hogy elaludt a tűz, hál' Istennek!
Hát a Tens Urak is és Tens Asszonyságok,
Mikor utóléri az álmatlanságok,
Nem szereznek társat mindjárt distrahálni?
S szabad-é azt osztán másoknak vizsgálni?
Az ily kérdést tartom igen helytelennek:
Elég, hogy elaludt a tűz: hál'Istennek!" -
Mindnyájan kacagtak e feleletére,
Hihető, jól reá talált a bibére.
Egymást közt sok furcsa tréfára fakadtak:
S az öreg szolgának egy pohár bort adtak.

     Szinte helyreállott vólna a csendesség,
S meglett vólna köztök a kívánt békesség;
A dámák szűntetni kezdték haragjokat,
Nem bántván Carnevalt s a gavallérokat:
De - - éj igazán, hogy a háborúságba,
Mely Trójától fogva esett a világba,
Csak belé kell jönni mindég a dámának! -
Most is a' lett oka az új galibának.
Egy nimfa,[64] kit Virgil s utánna mindenek

608. oldal

Olyan irtóztató formában festenek,
Holott, habár néha réműlést hoz is ránk,
De sokszor angyali orcával jön hozzánk;
Egy nimfa, ki Kozma zengő trombitával,
Repűlő szárnyakkal és felfútt pofával
Festett rozsólisos szalmás üvegére,
Egy Fama-Volatot tévén címerére;[65]
Egy nimfa, ki Virgil paraszt idejébe
Maga hordta a hírt a világ fülébe,
De most nála bérért szolgálnak, mint úrnál,
A Novella, Zeitung, Gazetta és Journál. [66]
Egy nímfa - de ki ne esmérné miss Fámát?
Újabb zendűlésbe hozott minden dámát,
Mivel elhírlelé a bálban egyszerre,
(Hihető, hogy Eris vette őtet erre)
Elhírlelé, mondom, hogy hallván mindenek
Carneval ittlétét, rá felzendűltenek,
Hogy nincs ollyan ember, ki rá nem neheztel,
Mivel illyen kurta fársánggal ereszt el,
Amelyben így felsűlt mindennek a kényje,
Kinek a szíve fáj, kinek az erszénye.
Ihon a tislér czéh hiába fárada,
Mivel a sok bőlcső mind nyakán marada;
Alig van kenyere s fűtője szegénynek,
Pedig hetibért is fizet a legénynek.
Sok szegény varrónők jó bízodalomra
Megvarrtak húsz-harminc főkötőt potomra;
Ötöt ha eladtak hat-hét forintjával ─
S még most is adósok a tintuk árával.
Majd minden kalmárok bankrótokká lettek,
Akik sok jegyruhát előre megvettek.

609. oldal

Így jár a szűcs, szabó s minden mesterember,
Kiket jó haszonnal biztatott december.
Kiváltt a cigányok, a szegény cigányok
Fájlalják, hogy itthonn vesztek a leányok,
Minthogy rá nem szokván kaszára, kapára,
Támaszkodnak csupán a más lagzijára.
Hát az a sok lezsák eszemiszom pajtás,
Kiknek csak a tánc kell és a kancsóhajtás,
Kik ha tivornyázó házat nem találnak,
Életnek sem tartják: ugyan mit csinálnak?
Hol él most sok szegény svalér[67] e nagy télben?
Aki bablevest is alig kaphat délben;
Mert sem uram öcsém nem tarthat most sok bált.
Sem asszony húgomhoz leánykérő nem szállt,
Pedig csak oly helyen néha jóllakhatott,
S a két lovacska is abrakot kaphatott.
Sőt még a papság is haragszik reája,
Mivelhogy az idén kevés a stólája.

     Ezt hírlelvén Fáma s több illyen formákat,
Ismét zűrzavarba hozta a dámákat.
Dorottya gondolván, hogy majd mellé állnak
Ezek is, és feltett céljában szólgálnak:
Nyúgovó vitézit ismét felzendíté,
S holnapra egy újabb csatához készíté.
Orsolyát, Rebekát s a több vezéreket
Feleszelte, miként rendeljék népeket,
S majd mikor az ifjú urak lefekszenek,
Vélek s Carnevallal mitévők légyenek. ─
Mert már a hajnali kakasszó is hallott,
Szőkűlt már a hideg setétség, s pitymallott.
Megfordúlt a göncöl szekere tengelye,
S a késő álomnak eljött az ideje;
A lankadt gavallér rikácsolt a torkán,
Pislogott a dáma, mint a vén boszorkán.

610. oldal
     De ─ midőn már éppen fekünni készűltek,
Egy új tűneményen mindnyájan elhűltek.
A mint a harmatos rózsákba őltözött
Hajnal már feltetszett a csillagok között,
S erőt vévén a már szendergő éjszakán,
Bésütött a szála keletső[68] ablakán:
A gyertyák nyomorúlt fénye halványodott,
Tűkör, fal és edény öszverózsásodott.

A gyönyörű Phosphfor[69] ezüst világával
Játszott a bíborba borúlt ég aljával,
S a hó fejér egén elszórá azokat
A ragyogó, kisded hajnalcsillagokat.
Úgy tetszett, hogy mintha lassú zengzetek is
Jöttek vólna onnan, ─ s valóba jöttek is;
Mert egy-két perc múlva mindjárt a mennyei
Karoknak hallattak érdes concertjei,
Melyre az érzékeny szívek megolvadtak,
Repestek a velők vagy elandalodtak.
Örűlt minden lélek, s örömét mutatta,
Örűlt, s örömének okát nem tudhatta.
Már a főldi fénynél pompásabb világgal
Borúlt el a szála s díszlett méltósággal,
Már a fél-felébredt szellők által hozott
Gángesi kellemes szagtól illatozott:
Midőn egy tűndöklő felhő béhempereg,
Gombolyagjain ül a szerelem-sereg.
Maga a nyájason mosolygó Citére[70]

611. odal

Ülvén diadalmi aranyszekerére,
A hajnali pompás felhőből kiderűl,
S előtte minden fény setétségbe merűl.
Téjszín combján játszik nyilazó kis fia,
Kinek szemén tűz van, száján ambrózia.
A felhőnek, mintegy mennyei pázsitnak,
Hajlásin friss rózsák és jácintok nyitnak,
Mellyek Cytherének egy mosolygására
Teremnek a hattyúk lábának nyomára,
S rajtok a tetszetes Gráciák táncolnak,
Midőn ezer apró szerelmek lantolnak.
Édes ígézésnek, másnak nevezzem-é
Azt, mely közönséges, és mind a két nemé,
Mikor ők Cythére eljöttét érezik,
Sokan ezt hatodik érzésnek nevezik.
Elég, hogy mind az öt érzés részt vesz ebben,
Részt, és semmiben sem vesz érzékenyebben.

     Ezt érzé minden szív most is, míg végtére
Így szóllt az életet lehellő Cythére:
"Halandó szép nimfák! élő templomaim,
"Kikben temjéneznek hév indúlataim,
"Ti, kiknek szemében élet és kedv játszik,
"Orcátokon saját képvonásom látszik,
"Ti, kik lecsaljátok mennyből a vígságot,
"Hogy paradicsommá tégye e világot,
"Halandó nimfáim! lejöttem hozzátok,
"Hogy végezésemnek törvényjét halljátok. ─
"Az az istenasszony, Cythére, én vagyok,
"A kinek áldoznak szegények és nagyok,
"Ki előtt a király kihág trónusából,
"Büszke felségéből s bíbor ruhájából;
"Kit jóltévőjének szóllongat szívében
"A hideg vérű bőlcs kedvese ölében,
"Ki jó órát tészek néha a vénnek is
"S a mindennek szűkét látó szegénynek is,
"Ki áldott békóban tartom a szíveket,

612. oldal

"S kedves áldozatra szoritom ezeket.
"Még a hiéna[31] is, bár szeme szikrádzik,
"Foga vérbe fered, nékem megjuhádzik.
"Előttem a lajhár [72] friss játékot tészen,
"S e leglomhább állat vídám s virgonc lészen.
"Béborítom a nagy balénát [73] lángokba,
"S párt keres a fagyos grönlandi habokba.
"Béönthetem tüzem egy férgecskébe is,
"Bár kicsiny a szíve, s hideg a vére is.
"Sőt bogaracska nősz másik bogaracskán,
"Sok millió nemzik fiat egy fogacskán.
"Egyszóval, nincs állat, melyben tűz nem érzik;
"Sőt ezt a nem mozgó plánták[74] is mind érzik;

613. oldal

"A pompás pálmának, a silány penésznek [75]
"Fajtái mind az én híremmel tenyésznek.
"Én hozom az ifjú rózsát bíbor színbe
"És a liliomot tiszta muselinbe;
"Hogy így lakadalmi öltözetben, szépen
"Fogadják el Zephyr csókját mátkaképpen.
"Énáltalam élnek s magzanak mindenek,
"Nálam nélkűl minden dólgok kietlenek.
"Cythére vagyok én: ti is mind esmértek;
"Bár szájjal titkoltok, de szívvel dícsértek. ─
"Most pedig közzétek jöttem ollyan véggel,
"Hogy felváltsam a múlt lármát békességgel;
"Hogy kívánt örömöt hozzak le azoknak,
"Kik nyomorúságot képzelnek magoknak;
"És hogy a sok bút, bajt, panaszt eltérítsem,
"S köztetek hatalmam s nevem dicsőítsem.
"Mivel tehát főként azon aggódtatok
"S haddal Carnevalra azért támadtatok,
"Hogy kurta a fársáng ebb' az esztendőbe,
"Hosszabbra szabatom azt is a jövőbe.
"Előre titeket assecurállak is,
"Hogy nagyobb divatja lesz a lagzinak is;

614. oldal

"Megvőlegényellik árva nyoszolyátok,
"S leányságtokat után vígság jön reátok.
"És azok az ifjak, kik most csekély tűzzel
"Láttatnak tractálni akármelyik szűzzel,
"Jövő idén, mintha nem is ők vólnának,
"Úgy nekidühödnek ők is a dámának.
"Mert fiamnak, kit most hintóm oldalánál
"Nyilat köszörűlni láttok a fáklyánál,
"Fiamnak meghagyom, hogy minek utána
"Letett már a nyílról mind Márs, mind Diána,
"S frater Schwartztól fogva[76] ezek az istenek
"Kézív hellyett puskát, flintát szerzettenek:
"Hányja el nyilait, tegzét, számszeríjját,
"Tanúlja meg ő is az artillériát;
"Rakja körűl övét apró mordályokkal,
"S lőjje az ifjaknak szíveit azokkal;
"Sőt akiknek nagyon kemény a zuzzájok,
"Baka-mangaléttal lövöldözzön rájjok;
"Vágott golyóbissal, tirolisi struccal
"Szálljon szembe holmi makacsabb kuruccal.
"Annyi lesz a sebhedt minden palotában,
"Mint az invalidus katonák házában.
"De mégis, ha látom, hogy a lövöldözött
"Szívek sem keresnek írt a dámák között,
"Vagy pedig sebjeket titkon gyógyíttatják,
"És a leánykérést mind csak elmúlatják:
"Behozom szokásba (sok már csinálja is),
"Hogy legényt megkérni merjen a dáma is.
"És ha a legénység mégis durva lenne,
"S a kérő leányhoz hozzája nem menne:
"Lehozom az égből Júnó [77] virágjának

615. oldal

"Magvait, s kiosztom minden leánykának;
"Tudom, hogy lábrakap a Dámavilágban
"Jobban, mint a krumpli már Magyarországban.
"Addig is, mivelhogy a leányéletnek
"Legnagyobb unalmat a párták tétetnek:
"Kimennek szokásból lassanként azok is,
"Sőt lyánfővel járnak még az asszonyok is,
"Itt van egy fő nimfám, ki a nagy világban,
"A mai dámák közt lábra kelt hívságban
"Mindenhatóságát olly nagyra terjeszti,
"Hogy a félvilágnak könnyen eszét veszti.
"Ő az, ki a régi nemzeti ruhákat
"Paraszttá, és korccsá tészi a dámákat.
"Ő az, ki azokat rakja több formába,
"Mint ami van Ovid Metamorfózzába;
"Úgy hogy a dámákról meg tudnád magát is
"Tanúlni a Linné históriáját is.
"Állj meg bár, ne tovább egy fertályóránál,
"Bécsben a Szent István öreg templománál:
"Látsz ott buffánmedvét, tüskés sündisznókat,
"Mesterséges hangon csivogó rigókat,
"Vannak nyaktekercsek, puffadt pelikánok,
"Barázdabillegők, sleppfarkú fácánok,
"Van ott ölni-tanúlt baziliszkus szeme
"S kivált a lepkének mindenféle neme:
"Mindezek a módi nimfa teremtvényi,
"S a kipallérozott hívság leleményi.
"Ő a találója auszugnak, kontónak,
"Ő oka számtalan confiscatiónak,
"Ő teremt a főldön galánt szegényeket,

616. oldal

"Donna Olympiát, báró von Nichtseket,[80]
"Ő az, ki elkezdvén sokszor csak egy kényen
"Henyélő stucceren, egy borbélylegényen;
"Mindjárt sok grófocskák modernjéhez állnak,
"Sőt a deákok is abban koledálnak.
"Ő tette Párist is e szép bolondságon
"Királynévá hajban szinte fél világon.
"E nagy nimfa által a dáma felkapja,
"Hogy csak patyolatja légyen vagy kalapja,
"Hogy az asszonyok is lyányfővel járjanak,
"S még a falukon is erre rászokjanak. ─
"Légyetek hát jövő fársángig békével,
"S elégedjetek meg Vénus végzésével."

     Ezt mondván, nyájason mosolyga feléjek
S éltető örömöt lehelle beléjek.
A Gráciák pedig, óldott övezettel,
Reájok pillantván édes tekintettel.
A kellemességnek s élvény[81] ifjúságnak
Hajnalló felhőjén a hintóhoz hágnak,
S annak zsámolyánál így szóla Thália,
Thália, a köztök legdelibb Grácia:
"Szépek! ajándékot tőlünk is végyetek,
Hogy e jeles napról megemlékezzetek.

617. oldal

"Termetetek deli, orcátok kellemes,
"Szívetek érzékeny, és elmétek nemes,
"Szemetek tűz légyen, rózsa ajakotok,
"Hulló hó kebletek, muskotály csókotok;
"Vén, komor, formátlan ne légyen köztetek:
"Egyszóval mihozzánk hasonlók légyetek."

     E szókra a felhő őket béteríté,
Tetszetes ifjakká tevé s megszépíté.
Ezért olly gyönyörűk a Somogy dámái,
Mert ők a gráciák igaz kópiái.

     Dorottya leveté a vénség szőnyegét,
Mint a kígyó szokta téli lebernyegét.[82]
Bételének gyenge hússal agg ráncai,
Kinövének mind a harminckét fogai,
Felderűlt ajakán friss rózsák nyitának,
Szemein idegen lángok lobbanának,
Ősz haja töndöklő bársonnyá barnúlna;
Szíve benn repesett, teste megújjúlna:
Egyszóval belőle - csudáltam magam is -
Delibb dáma válék, mintsem Szemiramis.
Kerekded fara is úgy domboroda ki,
Mintha birsalmából harapták vólna ki.

     De már a lángok is éppen látszatának,
Mellyeket az égi lovak fúvallának;
Szikrádzott a napnak rúdja a főld felett,
Tűzbe, lángba borúlt az egész napkelet.
Eltűnvén a halvány hajnalcsillag szinte:
Népének Cythére elkészűlőt inte;
Fel is kerekedvén hattyú hintajába,
Fénybe hagyott mindent és ámbróziába. ─

618. oldal

De Ámor, a szép fény s illat közepéből,
Kiválasztván egypár nyilat a tegzéből,
Ráteszi keményen elhúzott íjjára -
S ellövi Oporra s a szép Dorottyára.
Dorottya Oporral mindjárt kezet csapott:
Levágatta tulkát, s hívatta a papot.