Dózsa Dániel: Zandirhám
szerző: Arany János
ZANDIRHÁM. Székel hősköltemény a kilenczedik századból. Írta Dózsa Dániel. (Az író tulajdona.) Kolozsrártt, Stein János bizománya, 1858.
E czím alatt, már jó ideje, egy 296 lapra terjedő sűrű és apró betűkkel nyomott költemény jelent meg. A napi sajtó röviden, mint szokása, fölemlíté; egy pár felületes — nem annyira ismertetést, mint ajánló bókot is olvasánk róla: azzal vége, csendes minden. A szerző, talán évek óta, lelkesűl valamely magasztos czélért, gondolat fogamzik elméjében, s hordja azt, talán évekig, mielőtt a megtestesülés pillanata bekövetkeznék; a kivitel ismét éveibe, nappali s éjjeli gondjaiba kerülhet: s midőn a mű kész, midőn a friss nyomdaszagú példányok szétküldettek, mi jutalom vár rá? Egy kis lágymeleg ajánlás, boszantóbb az indokolt gáncsoknál; rövid ismertetés, minő a szerkesztői példányok felvágatlan lapjairól telhetik, visszatetszőbb bármily keserű, de tanulságos bírálatnál. A közönség a stereotyp ajánlgatások, obligát dicséretek közt nem tudja magát tájékozni; értelmesb lévén, hogy sem mindent jónak tartson, a mi előtte köznapi szavakban feldicsértetik, hajlandó a jobbat is selejtesnek ítélni. Ily eljárás — vagy inkább el nem járás — alig hiszem, hogy akár a szerzőre buzdító, akár a közönségre lelkesítő hatást gyakorolna.
Pedig Zandirhámnak már pusztán megjelenése nevezetes tünemény költészetünk mai állapotában. Jelenleg, midőn minden tehetség (s tehetlenség) lyrai koszorúk után kapkod, legkönnyebbnek gondolván a vers azon nemét, mely alakban is legrövidebb, — midőn az alkotó költészet fáradalmas előkészületei, hosszú tanulmány kétes sükerért, komoly törekvés messze czélra, mindenkit visszariasztanak, — jelenleg, mondom, egy ily költeménynek már létrejötte is elösmerést, méltánylást érdemel. Volt idő, mikor ifjaink nemes hévvel, kitartó buzgalommal készültek az írói pályára; óvatos szemmel néztek körűl a költészet tág mezején, s a mely ösvény leginkább vonzotta hajlamukat, vagy, géniuszok irányánál fogva legbiztosabb haladást igért a süker felé, azon indúltak el. Csalódhattak, csalódtak is nem egyszer, de a törekvés komolysága még akkor is némi tiszteletre gerjeszt, ha czélját nem érheti. Most a fiatal ember nem akar egyéb lenni, csak (!) Petőfi, s mihelyt „bordái alatt hatalmasabb ütéssel kótog a bekérgezett szű:” legott igyekszik elfoglalni helyét a népies lapok olcsó Pantheonjában.
Mi lehet oka ez egyoldalúságnak? Amaz általános emberi természetből folyó utánzási hajlam-e, mely a sereget mindég és mindenütt a legközelebb kivívott koszorú irányában kergeti? Nagy részt ez. De nem volnánk igazságosak, ha korunktól minden jóravaló, önálló tehetséget megtagadnánk; ha a „servum pecus” metsző sarcasmusát csak kiebb terjesztenők is, mint az más időszakban terjedt. Utánzók mindenkor voltak és lesznek, Csobáncz és Somló után ép úgy láttuk felsarjadzani a Hősregéket, a Márévárát, a Szöszvárt, miként Zalán futása nyomán a csikorgó hatosokban írt hőskölteményeket, melyekre senki sem emlékszik többé; mikép Kont diadala után a hamis pathoszszal rikácsoló balladákat; s mint most az északi ballada nyomain amaz ostobán naiv catechesist, mely elégnek tartja a száraz történetet kérdések- s feleletekbe foglalni. Ezekkel semmi közünk. De miért, hogy azok is, kiknek művein saját egyéni bélyeg, tehát kisebb-nagyobb önállóság ismerhető fel, kizárólag a lyra, a Petőfi — vagy legfölebb az ő általa kedvelt Beranger és Heine lyrája körében mozognak? Talán mert egyéni hajlamuk csupán e fajjal rokonszenvez. Lehet; bár kétlem, hogy a költői tehetség bizonyos korban mind lyricusnak, egy határozott iránynyal, másban mind epicusnak teremne. A hajlam többnyire stúdiumaink szerint irányúl: Byron, a kiválóan lyrai természet, lyrája nagy s legszebb részét elbeszélő formába öntötte, s bár nem tisztán eposzi, mégis becses dolgokat nyújtott e vegyes téren. Ugyanez áll, több-kevesebb módosulással, Kisfaludy Sándor és Vörösmarty elbeszélő műveiről. Mindkettő lyrai tehetség, nem elégelte, örökké dalokat és ismét dalokat hallatni: s a közönség hálásan fogadta e változtatást húrjaikon.
De az eposz kora lejárt, mondják, ama hősvilággal együtt, melynek tetteit zengeni volt feladata. Helyét a regény foglalta el; s a mi költészet ezen kívül iparvilágunkban élvezhető fenmarad, az csak a drámában és lyrában nyilatkozhatik. Való, hogy a föld, a mint most „forog keserű levében”, összes productiv erejével sem képes ma már egy Iliászt hozni létre, s az óriás szenvedélyek, minőket agy Nibelungen-Noth csatára zúdít, épen úgy ismeretlenek napjainkban, mint az ősvilág sarában hömpölygő megalosaurus, vagy az erdőket legelő mammuth. De ha egy Virgilnek a római, egy Tassónak az olasz míveltség fénykorában lehetett, a naiv hőskor és a kifejlett polgárosodás szerencsés combinálása által örök életű műveket hagyni hátra: véleményem szerint ma sincs zárva az út annak, kire bőven árasztá kegyeit Calliope. Azonban tegyük fel, hogy a sajátlag vett eposz, vagy inkább a classicai epopoeia korunkban többé nem lehetséges: vajon a több-kevesebb romanticai vegyülettel modernizált eposz: egy Frithjof-rege, egy Childe Harold, egy Onégin, szinte lehetetlen-e?
Mi tehát az oka, hogy költőink csaknem kizárólag a lyra, ennek is egy-két divatos faja után esnek? Részben, lehet, nem nagy ismeretség a minden korok és nemzetek jeleseivel; ennélfogva hiánya ama gyakorlott ízlésnek, mely a szépet minden alakban élvezhetővé teszi; épen úgy Homér egyszerű, de nagy, de biztos vonásaiban, mint az Aeneis vagy Gerusalemme csiszolt formái alatt, vagy Pulci és Ariosto gonosz mosolyával szemben; úgy a Mahabhárata „elefánti” dulakodásai közt, mint a „Paradicsominak” (Firdusi) nemzetségről nemzetségre szálló szenvedély-viharában, vagy az ellen szívét kitépő s megrágó „Sigurd” hőseinél. Hiányzani látszik költőinkben, amaz önbeleélés, ha ki bírnám fejezni, nagy példányokba, mely fogyatkozás ha egyrészről meghagyja nekünk a naturalisták eredetiségét, s a nemzeti zsinórt és sújtást épen nem hozza veszélybe, más részről nem enged túl látni gémes kútainkon, s valljuk meg, több a kár benne, mint a nyereség. Aztán nem is áll, hogy idegen minták szemlélése jóravaló tehetsége kiforgatna eredetiségéből, hogy szükségképen letörlené róla a nemzeti zománczot. Virgil a hellének nyomán képezte magát: melyik költő inkább római, mint Virgil? A Jeruzsálem dallója egy képet is alig mer használni, mely nem Virgilé; mégis előttünk áll a szenteskedő, a kéjsóvár, a lágy érzelmű olasz. A mi Zrínyink e kettőt nem csak nyomon követi, de néhol épen kiírja: azonban, daczára az idegen műveltségnek, nem látjuk-e szüntelen a XVII-ik század horvát-magyarját, ki szóban fukar, szenvedélyben erős, érzületben magasztos, utolsó csöp véréig hazafi? Bizonyára, míg „Hermann és Dorottya” szemben az Iliászszal s Odysszeával eredeti és kiválóan német költemény marad: addig nincs okunk idegen mesterművek tanulmányozásától azért borzadni vissza, hogy elsatnyul bennünk az eredetiség, s lehámlik rólunk a nemzeti máz.
Mindazáltal nem ez a fő ok, mely költőinket hoszszabb lélekzetű compositióktól visszatartja. Ki akarna palotát emelni földrengés után, midőn a talajt még mindegyre hullámzani véli lába alatt? Egy napról más napra élünk; elfogadjuk, de elégeljük is a percz benyomását; messze czélra törekedni hiányzik az ösztön, a kitartás, a szellem ruganyossága; beérjük azzal, mit a jelen óra önkényt hoz, s nem törődünk vele, ha a következő ismét elviszi. Ezen, hogy úgy mondjam, nomád állapot a kedély világban, fejti leginkább meg az uralkodó lyrai hangulatot, s általában lyránk jellemét.
Ezért mondám én, hogy Zandirhám megjelenése figyelmet érdemel. Lássuk már a költeményt.
Szerző, maga is székely, e kicsiny, de vitéz hegyi nép tetteit akarja dicsőíteni. Helyes tapintattal választja meg a kort, a székely önállóság, függetlenség korát. Ha a székelyek, mint hagyomány és krónika egyiránt bizonyítják, Etele húnjainak a bérczes hazában visszamaradt töredéke, mely a magyarok bejöveteléig képes vala megőrzeni függetlenségét: csak is ez önálló kora az, mely eposzilag fölvehető. Korábban a székely, mint székely, nem is létezett; Árpád után sorsa a magyaréval fonódik össze. A hún és magyar időszak közötti századok egyikébe kellett tehát szerzőnek eposzát helyezni: de melyikbe? Nem tekintve azt, hogy a hún birodalom enyésztére közvetlen következő időszak se mondai, se történeti alapot nem nyújt, — már azért sem lehete a költemény idejét ez első századokba tenni, mert a hún nemzeti hanyatlás leverő hatását a bármily hősi fényben felmutatott székely ivadék dicsősége nem ellensúlyozhatta volna. Szerencsés gondolat volt hát az elbeszélés korául a IX. század második felét, a székely önállóság utolsó éveit, választani, midőn a magyarok előre kilátásba helyezett dicsteljes megjelenése az egész eposz folytán lélekemelő hatást gyakorol.
Mondai s illetőleg történeti alapját tekintve, jelen költemény részint az élő néphagyományra, részint s főleg azon sem elég teljes, sem eléggé világos feljegyzésekre támaszkodik, melyeket „Székely krónika” néven ismerünk. Nem egyszer volt már feszegetve, múlhatlan kellék-e eposzban a történeti vagy mondai alap. Vajon az afféle hősköltemény, mint például Tündérvölgy, Széplak, Két szomszédvár, Magyarvár, melyek, tudtommal semmi hagyományon nem épülnek, legfölebb ha némi történeti hátterök van, veszít-e lényegesen e fogyatkozás által. A költő, mondják, azért költő, hogy teremtsen: kort és viszonyokat, hősöket és jellemeket, isteneket és mythologiát, szóval mindent, mindent; ez fog a phantasia próbaköve lenni. Szép feladat, de még nem ismerek oly nagy epicust, ki ezt megoldotta volna. Homér ugyanazon mondakörhöz tapad, melyet utána, s valószínűleg előtte is — százan meg százan énekeltek; Virgil fáradságoson szedi össze az Aeneas felől keringő hagyományos emlékeket és halászsza ki ezek tengeréből a czéljára tartozót; Firdusi a shah levéltáraiban, gyűjteményeiben évtizedeken át búvárolja nemzete múltját; vajon ezek s a többiek mind, phantasia nélküli szegény fuvolások voltak-e s azért kutatták a hagyományt, a históriát, mert képzeletből alkotni mit sem tudtak? Homér, például, nem lett volna-e képes Odysseus vagy Agamemnon helyett más, szem nem látott, fül nem hallott hőst teremteni? Azt hiszem, alakító tehetsége így is vonzó művet hozott volna létre; de nem hiszem, hogy mi azt olvasnók. Ily légből szedett eposz talán gyönyörködtet vala némelyeket; de soha sem fogott a görög nemzet vérébe átfolyni, a rhapsodok ezrei által firól-fira plántáltatni. De a görög ugyanazon mondákat, regéket hallá az Iliászból, melyek bölcsője óta nyomon kisérik, csakhogy itt szebb, vonzóbb, teljesebb alakban. A monda évszázadok során históriai meggyőződéssé, nemzeti hitté változott: innen az eposz roppant hatása és népszerűsége. — Hogy újabb példát említsek, Ossiannak minden bubája elvesz, mihelyt fölteszszük, hogy az Macpherson koholmánya; hogy Ossian meg hős atyja Fingal, hős fia Oscar, légi káprázat s a bárdok éneke felhős Caledoniában, ha zengett is valaha, elzengett örökre, viszhang nélkül, nyomtalanul. A naű ugyanaz, de mily különböző a hatás!
Ily fontos levén, hogy az eposz a nemzetnek, melyre hatni akar, ne csak jelleme, szokásai s erkölcsében, hanem történeti s hagyományos emlékeiben is gyökerezzék: nem ok nélkül törekedett szerzőnk megadni hőskölteményének azt, a mit én eposzi hitelnek szoktam nevezni. Van ugyanis történeti hitel, mely a tények valóságán épül, ezzel szemben megkülönböztetem az eposzi hitelt, mely nem törődik azzal, megtörtént-e. a dolog, de igen, hogy él-e az a nemzet a nép tudalmában, emlékei- s hitében, s az utóbbiakhoz, mennyiben a költői czél engedi, makacsúl tapad. Nem költ semmit, a míg hagyomány van, miből összerakni lehet; nem ferdít, hol az eltérés a nép tudalmával ellenkeznék: de a monda variánsai közt szabadon válogat. Szerző, mint ajánló leveléből is kitetszik, érezte ily hitel szükségét: „hogy eposzt lehessen előállítni, úgymond, legelőbb is az ős nemzeti élet alapjával, annak ős szerkezetével kellett tisztába jönnöm” — s feljebb: „csak egyet nem örökölhettünk: tiszta tudalmat nemzetünk őskoráról.” (VI. l.) De nem elég csupán az ős nemzeti élet alapjaival, szerkezetével jönni tisztába: ez csak háttér, csak keretje a rajznak. Magát a fő cselekvényt, nevezetesb episodjaival, kitűnőbb hőseivel, oly alapon kell kifejteni, hogy minél több támaszát lelje nemzeti emlékezésben. Szerzőnk e részt is dicsérendő lelkiösmeretességet tanúsít. A székely krónika szerint valóban Zandirhám neve ama rabonbánnak, ki a bejövő magyarokat fogadja, neje ennek csakugyan bizonyos Magor leánya, kinek rejtélyes személye ott ködlik a hagyományban; a többi (legalább) nevek is, melyeket a költő használ, ős székely nemzetségek nevei, s ezek leírásában, túlzott hűséggel, a régi helyesírást is megtartja, mint: Boudham, Zandour, Mikow, Uspoulat stb. Boudvár, a krónika szerint is, a székelyek áldozati és gyűlhelye; ott áll a hat kő-vért, melyre írvák a székelyek törvényei; a főrabonbán hármas tiszte: „ad castra metienda contra exteras gentes, ad jura sacra et profana edicenda” — terjed; ő áldozik a nép előtt: vérfrigy a kókuszdió kehely által, a tribusok és nemzetségek stb. stb. mind a nemzeti hagyományon épűlnek. Episodjai közt legkitűnőbb a Rapsonné leánya, mely régi mondán alapúl; a többieket is igyekszik a szerző mondákból venni, vagy legalább hagyományos nevekhez, személyekhez és helyekhez csatolni; s általában a topographia biztossága egyike fő gondjainak.
Az eposz tizenkét költeményre s ezek mindenike több énekre oszlik. Költemény egy kikerekített szakasz, de nem önálló, nem független az egésztől, sőt épen úgy ennek egységéhez tartozik, mint valamely regény külön fejezetei. Tartalma az eposznak röviden ez. Boudham kimúltával az ifjú Zandirhám fő rabonbánná választatik, mely alkalommal Magor a főpap megjósolja neki, hogy alatta nagy dolgok történnek, a húnfaj visszanyeri Etele régi birodalmát. — Másnap, ősi szokás szerint nőt választ, Jolánt, ki miatt háború keveredik Posel-lel a besenyők chánjával. E háború folyama, episodjai, képezik az elbeszélés nagyobb részét. A székely egy ideig győztesen veri vissza az ellenséges megtámadást, de miután a besenyők Gely és Glad szomszéd fejdelmeket is szövetségükbe vonják, több oldalról támadtatik meg a maroknyi népfaj, s vesztét már bizonyosnak vélvén, élet-halál harczát víja: midőn a honkereső magyarok megjelenése kiragadja a veszélyből. E segítség váratlan a székelyekre, de nem az olvasóra nézve, ki erre előkészíttetik a Barnavitéz megjelenése által. Az ismeretlen hős nem egyéb, mint Árpád, Álmos vezér fia, ki már a háború kezdetekor Posel chánnál időzött, hogy az új hont környező népek szokásait, erkölcseit, hadakozás módját stb. kitanúlja; segíté előbb a besenyőt harczban, de majd a székelyekben rokonira ismer, elfogatván, köztök tartózkodik, míg egyszer rejtélyesen búcsút vesz tőlök „s eltűnik, senki sem tudja hová.” Azaz visszatér magyarjaihoz, hogy őket segélyül kihozza.
E rövid tartalomból is látható, hogy az alap szerencsésen van kigondolva. A székelyek küzdelme fajok fenmaradásáért, bár mily hősi, bár mily megható legyen az, magában véve nem bírna az epopoeia nagyszerűségével: épen úgy, mint Aeneas küzdelmei kisszerűek maradnának, ha Róma leendő nagysága nem emelné a cselekvényt, az egyes hősöket. Az idegen népek közt egyedül álló székely, ha visszaverné is elleneit, győzelme nem volna biztosítva újabb veszélyek ellen: de így, a magyarok megjelenése minden aggályt eloszlat, a küzdelem czélját érte, a székely mindenkorra biztosítva van. Ügy is, a monda szerint, a székely csak azért maradt Erdély bérczei közt, hogy Etele honát a később kijövendő magyarok számára megőrizze; az őrhad tisztét híven betölté, fentartotta magát a derék sereg megérkeztéig, s ezzel hivatása be van végezve. — Ha valaki ellenvetné, hogy a magyarok megjelenése oly kívülről jövő esemény, mely deus ex machina gyanánt vág a cselekvény folyamába, azt az épen most mondottak meggyőzhetik, hogy szükségkép így kellé az eposznak befejeztetni. E befejezés, mint föntebb érintettem, az olvasóra nem is váratlan: már az újonválasztott rabonbánnak meg van jósolva, s azután a Barnavitéz által mindig éber figyelmünkben tartatik.
- . . . . . . . . . . . . . . . .
- Megjegyzés
- ↑ A kiadás szerkesztőjének, Arany Lászlónak közlése.