Délután (Tömörkény István)
szerző: Tömörkény István
A nap már egészen másként szolgál be az ablakon, mint nyáron szokott. Lassan elbúcsúzkodik a falaktól, a falakon a képek kereteitől, mert tavaszig azokat most már a sugarai nem keresik föl. Kijebb szorul szegény, járása az égen oldaltabbra esik egyre és hamarább is elmegy aludni. Melege langyos, már állni lehet, nem forralja föl az ablakkilincs rezét sem. Sugaraiban kint az utcán, az akácok fölött apró muslincák játszanak; ezek is életük utolsó idejét élik. Körülbelül tudják, hogy napjaik ide s tova elmúlnak, azért ugrálnak ilyen nagy tömegekben, járván a haláltáncot. A szobában néhány öreg légy röpdös, de menésük és szállásuk is lassú, nem mérgesek, inkább oly betegformának látszanak és leperegnek a cserépbeli csodafa leveléről, ha véletlen rászállnak. De hullajtja a levelét már ez a Krisztusfa is, nagyon szomorú a szegény. Társa, amely véletlenül a kertbe jutott, karónyira dagadt, míg emez épen csak hogy él az ablak mellett és leveleit oly kétségbeesetten nyújtogatja a nap felé, mintha el akarná velük fogni, hogy ne szálljon le sohasem a föld alá, sötétséget reá ne hagyjon. A földből táplálkozó élet mind szereti a napot, de így talán egy sem. Sötét pincében a burgonya fölküldi szárát az ablakig; a kerítés árnyékos oldalára jutott folyondárnövény meg tudja keresni a kerítésen az egyetlen hasadékot, melyen át legalább egyetlen virágát nyújthassa a túlsó oldali nap felé. De ez az Isten-fája minden levelét ő felé adja, hosszú szárra ereszti. Olyan minden levele, mint az ember öt újja: olykor csakugyan úgy tetszik, mintha fogná, húzná, szívná velük magához a napot.
- Ne menj el, maradj itt.
De nem marad, megy. Vasárnap délután van, szólnak a harangok. A szomszédban van egy ócska torony, abban szólnak. A törökök idején mecset volt, aztán romnak maradt, most újból torony, benne laknak a harangok, a harangozó és a denevérek. A denevérek csak éjjel jönnek elő, itt röpdösnek az ablak előtt a lég hangtalan fattyai, volt már köztük, aki be is jött a lámpavilágra, szétnézett s ismét kiment. Nappal a denevér helyett a harangok szava látogat el, lebegvén szelíden a háztetők fölött. Szól a nagy harang, továbbá a második és a kis második. Olyanforma, mintha ezek is mind a napnak beszélnének. Annak búcsúztatói.
A papírosra följön egy öreg légy. Őszi már ez is nagyon. Ilyenkor már nem vigyáz magára, ügyessége elveszett, bágyadt az állat. Úgy kell a tollal bökdösni, hogy odább menjen, de még erre sem igen hajlandó. Haldoklásában már mivel sem törődik, s csak mikor a toll hegyéről tintafolt jut a szárnyaira, halad egy kicsit tova.
Halad az utcán is kifelé a városból a nép. Ki kocsin, ki gyalog, kinek hogy jut. Mert kevés idő marad már olyan, amin ki is menni lehetne városszéli helyekre, hát ami kevés idő van, az még kihasználandó. Addig, amíg szól a muzsika, áll a tánc; de így szent Mihály után, amikor már esti hetet harangoznak, hamar vége szokott annak lenni. Elmúlik a lassú, el a friss, el a lippentős, a toppantós, a mártogatós, a röszketős, a hátravágós - ezen tudományok hirtelenében mind elmúlnak. Addig kell tehát alkalmazni a tudományokat, amíg lehet. Mennek hát kifelé a lányok, legények, odakint szól a muzsika és muzsikás tánchellyel szemközt hullatják levelüket temetői bokrok.
Az odavezető úton pedig - mert az út mind a két helyre egyformán vezet, vígasság völgyébe épp úgy, mint siralomnak ölébe - hát az úton pedig asszonynénémék és anyámasszonyék kiteszik a széket az utcára a kiskapu mellé és öreges módon elszórakoznak a járókelőkön. Föltekintik a ruházatokat, amik a lányokon suhognak. No bizony, van is rajtuk mit nézni. A selymes-papucsok kikopnak a divatból, és helyükbe következtek ez otromba sárgacipők, mikről alighanem mondani lehet, hogy bizonyosan bolond volt, aki föltalálta. És azután szép Ilka-kendőt hol látni, mondják meg, ha tudják, hol? Valódi szép Ilka-kendőt, amellyel egymagával tele volt egy nagy kátulya, amelynek selyemrojtjai a földig leértek és olyan szépen libegtek, hogy az valóságos gyönyörűség? A hajat is hogy kétágra fonnák és hosszú selyempántlikát fűznének bele: az is egyre ritkább.
A gyerekek pedig eresztik a sárkányt, a szép nagy álló-sárkányokat, amik úgy úsznak fönt a magas égen, mint valamely öregebbfajta madár. Az nagy dicsőség, magasra ereszteni a sárkányt, mert az ellátszik a hatodik utcába és még ott is mondogatják: - Gisguczi Gergőék Pistájának fönt van már a sárkánya megint. - Tűnő játék már ez, csak a város szélén van még belőle, de ott is egyre kevesebb. Ahogy szaporodik a telefondrót, úgy fogy a sárkány.
A nap lassankint lemenőre hajlik, az akác alváshoz készül. A házakból megindulnak így késő délután azok az emberek, akik vasárnap nem vágynak a mező fái közé. Akik egész héten kint vannak úgyis vagy a földben, vagy a víz tetején. Nekik a vasárnap délután az otthonlétel ideje. Délben rendes időben, asztalnál esznek tányérból, nem mint köznapon a tarisznyából. Továbbá köznapon csak egy félóra alvás jár ki étel után, míg vasárnap ez hosszabbra nyúlhat és kényelmes heverés esik az otthoni kanapén, mi egyébként csak karos deszkapad, zöldre festve.
Azután egy kis széttekintgetés van az udvarban, hogy mi hogy áll, a kerítés romlik-e. Ha a bicska éle kopott, ilyenkor az is kiköszörülődik. Végezetül előszedik az ünneplő ruhát, abba beleöltözködnek, különös gonddal lévén a csizma szárának fényességére. A mellénybe az ezüstgombokat gombolják és ugyancsak ráakasztják az órára az ezüstláncot, amelyen tallér kevélykedik, vagy ezüstből való potyka, az utóbbi a lánc gazdájának halászmesterségét példázván. Előkerül az ünneplő tajtékpipa vagy inkább a hosszú és tajtékból való szivarszívó szopóka, amelynek a finom szívás adja meg az értékét. A szép barnasárga az igen szép, azonban bármit beszéljünk, a piros meggyszínű a legelőbbvaló.
Igy azután már lehet menni a polgári bormérőbe. Mert ez a rendes hely. Délelőtt a templom, délben az otthon, délután pedig a csöndes, mindössze egy-egy szobás polgári bormérések, amelyekbe a maguk csendes vasárnap délutáni közönségén felül több ember már nem is férne be. Négy-öt asztal, barnára, vagy zöldre festve, itt-ott beterítve viaszkos vászonnal. Az asztaloknál mindenki megtalálja a magáét. Ez itt a gazdálkodóké, amaz hajósoké, míg emennél halászok ülnek, rajtuk túl baggerosok, kik a kotrógépről, meg gőzhajókról valók. Amodébb iparosok. Mert itt mindent el lehet intézni és a héten történt dolgokról tudomást szerezhet az ember. Így: hogy Tóth Máté fia bejutott vitorlásnak a gőzhajóra. Hogy Oláhországban már megint becsapták a kubikosokat a vállalkozók, mert forintban egyezkedtek, de frankban és leiben fizetnek. Az ázsióban való különbségeket ez asztaloknál úgy kiszámítják, hogy a tőzsdén sem különben. Érkezett hajósok induló hajósoknak elmondják, hol sekély a víz, hogy például a Maroson félteherrel sem lehet menni, ami hajó pedig a Kőrösbe bement, mind áll, mert nem tud lejönni. Ugyancsak itt kőmívessel is lehet beszélni, ha valaki épen úgy gondolkozik, hogy új falat húzatna a kamra oldalára. Téglák árában, hogy ezrét hogy adják, szintén teljes bizonyosság uralkodik. Abban a tekintetben, hogy ki lenne a képviselő, nem sok beszéd van, mert a vélemények teljesen egyazonok, azaz hogy aki más véleményen van, nem jön ide.
Gazdálkodók asztalánál némi indulatos, panaszos beszéd folyik. A katonasággal van bajuk, hogy még a nyáron kárt tett a vetésekben, de nem akarja fizetni az árát.
- Kárt tétetni tudnak - mondja Rákóczi Pál - de még azonfölül igérni is borzasztó tudnak. Hogy így a kincstár, amúgy a kincstár, az majd megfizet. De nem fizet. Nincsen olyan pénze, amelyik mifelénk akarna gurulni.
- Ha nem fizetnek: nem fizetnek - üt az asztalra egy fiatalosabb gazda. - Ne fizessenek. Maradjon koporsószögre.
E beszédre némely rész nevet, más rész elhallgat. Az öreg gazda csillapítólag szól bele: Majd megfizetnek, csak ki köll várni...
Vizenjáró emberek asztalánál máson társalkodnak. Ott afelől jár a szó, hogy ugyan ki hány embert húzott már ki a vízből: holtat, elevent egyre-másra. Mind a két asztal benne van a tárgyalásban, egyiktől át is beszélnek a másikhoz, mert alig van köztük, akinek ilyesmivel dolga ne akadt volna világéletében. A szó lassú, mert némelyik már régen jár a vizeken s hirtelen nem emlékezik minden eseményre, amely az ő járáskelése alatt előfordult.
- Tán ötöt vagy hatot húztam ki - véli elgondolkozva egy alacsony, öreges ember. - Abból volt tán három halott, a többi eleven... de alighanem több volt az eleven, mint három... Az első még a hatvanas évekbe volt, mert hetvenben házasodtam...
Egy fiatal szerényen szól:
- Tán harmadéve gyüvök fölfelé a Boszorkány-sziget alul, hát egy kisasszonyforma itt mingyárt a hid alatt csak begyün a partrul a vízbe, azt elveti benne magát, azt sikit. Bevöttem a ladikba, össze is karmolt. Egyre azt kiabálta, hogy hagyjam möghalni.
Egy másik nyugodtan mondja neki:
- Ugyan mért nem dobtad vissza a vízbe?
Mellette egy kékszemű, hegyes bajuszú, nyírott ősz szakállú hajós csendesen felel:
- Beszélsz már mögint bolondokat...
- Mért, Pista bácsi? - pattan föl amaz. - A halottat én is kihúzom, pedig azt se érdemös. Nézze kend, legutoljára Pestön vöttem ki egyet a Dunábul. A Margit-híd alatt voltunk épen. A konstábler kiabált le a hidrul, hogy ott mén a halott, vögyük ki. Utána möntem, kivöttem, partra töttem. Még koporsóba is én töttem, mert a konstábler rabokkal gyütt érte, az a sok rab közül egy se merte mögfogni, attul féltek, hogy mögharapja űket. No aztán ezért öt forint jár, úgy-e?
- Annyi.
- No az én öt pöngőm még ma is csak gyün, pedig ennek mán két esztendeje.
Megint más szól a beszédbe:
- Hát pedig Pestön kifizetik. Neköm is kifizették.
- Jó, jó - felel amaz ember - az én nevemet is fölírta a konstábler, de minket másnap onnan fölhúzott a gőzös a bányába, mert küvet hoztunk. Löhet, hogy kerestek a parton a pénzzel, de akkor nem voltam ott... Más zsebibe maradt... Hanem én azt azért nem panaszolom. A holtat a partra csak kitöszöm. Hanem tudja kend, Pista bácsi, ha én ma este a hajórul azt látom, hogy valaki a hídrul a vizbe ugrott, nem mék utána. Nem én. Ha belekívánkozott, maradjon benne.
A hirtelen beállott csönd, amely a szavakat követte, mutatta nyilvánvalólag, hogy nincsenek a többiek a beszélővel egy véleményen.
Megint csak az ősz ember szólt:
- Az nem úgy van, János. Az urak életiben is van keserűség. A sors egyformán látogat mög mindönkit. Aki beleugrik, valamin elkeserödött, halálra szánta magát. De ha kivöszöd, újbul csak amellett marad, hogy tovább él. Azért hajós a hajós, mönnyön utánna. Ki mönnyön utánna, ha a hajós se mén utánna?
Szótalan, helybenhagyó bólintások voltak a felelet erre a beszédre. Hogy ez így van; ez csakugyan így van.
A másik védekezve felel vissza:
- Jaj, Pista bácsi, nem jól ért kend engöm. Kend okos embör. Pista bácsi, kend katona is volt. No. Hát én csak arra a bolondra mondom, hogy nem mék utánna, aki szerelömből ugrik a vízbe. Mert van olyan fiatal bolond ölég. Sok rossz kölök. Mert nem úgy mén a szerelöm, ahogy neki tetszik, mán mén neki a Tiszának. Hát ha nekimögy, maradjon benne! Én nem mék utánna.
A Pista bácsi csöndesen mosolyogva kérdezi:
- Hát ha valaki esik a hidrul lefelé: hunnan tudod, hogy szerelömből esik-e, vagy szomoruságbul?
Amaz zavarodottan elhallgat. Antalfi Józsep azt mondja:
- Egy kutya az valamennyi. Ha ki bírod: csak ki köll vönni...