Délibáb
szerző: Bányai Kornél
Érccel mart mezőkön élek, mozdulatlan
hantok hullámain, tanyák és csenevész
akácok között s szinte magam is
halott földdé omlok a magos Napban.
Pengve hull a fény s egyszerre körül a levegő
szitakötő szárnya remegni kezd. Fák nőnek.
Tanyák közelednek. Alig hiszek szememnek:
elémbe toppan a távol s hol előbb
mégcsak sívó homok hevert s pár réges-régen
kiszáradt gémeskút ácsorgott, szik virult:
most friss tenger mozog s lengeti zizegő
kék selymét a megnyíló messzeségben.
A holtnak hitt föld mintha mégis élne:
megmoccan és emlékezik: habok táncára gondol,
örök mozgóra az örök mozdulatlan,
tenger síkjára a megfagyott s kiégett
tenger síkság! Ó mennyi csengés, dallam
árad a földből! Őrült játszik itt,
megtöri a holt rendet, tavaszt álmodik
hulló tagokkal, talpig néma fagyban.
Szép délibáb: kápráztató emlék, elzuhant
napjaim csillogása, lélek, eleven fény
e száraz tájban, igázott mezőkön,
hol majdnem egy az ember és a hang -
ragyogj felém, ragyogj! hadd higyjem én is el,
hogy mint tavasszal lázadó, gátat törő habok,
eljő az én időm is s gazdagabb lesz a föld
ifjúságom fényével s könnyeivel.