Cziróka és Maróka
szerző: Krúdy Gyula
Cziróka és Maróka egy hivatalban, sőt közös szobában dolgoztak, két íróasztalnál és két széken, amelyek szemközt állottak egymással. Talán tíz esztendő is elmúlott ilyenformán felettük, mint általában a kataszternél, a dohánybeváltónál, a telekkönyvnél és más hasonló hivatalokban múldogálni szokott az idő. Cziróka és Maróka azonban egész idő alatt nem tudták megérteni egymást, mindig bizonyos feszültség volt a két úriember között. Miért? Talán az alábbi történet némileg megmagyarázza a dolgot.
*
Cziróka felvidéki ember volt; ha a kuglijátéknál (délutánonként, a Fokhagymás Pirítóshoz címezett vendéglőben), ha a kuglijátéknál, ismétlem, ő volt a győztes, mégpedig olyanformán, hogy kilencet ütött, ami az életben megtörténhetik mindenkivel, aki soká gyakorolja ezt a játékot: Cziróka bizonyos mélabúval tekintett végig a kuglipálya dombján.
- Őseim is mindig ezt cselekedték, kilencet ütöttek, ámde nekik nagyobb jövedelmük volt ebből a sikerből! - mondta, midőn a jó dobás alkalmából a kis borospoharak összekoccantak a kuglipálya tetőzete alatt, a szódavizek a takarékosság hangjait hallatták, mert leginkább szódavízzel szerettek csalni abban az időben a korcsmárosok. Erős kezű vendégek lecsavarták a szódavizes üveg kúpozatát, hogy egyetlen csepp se menjen kárba. (Bor volt elegendő.) Cziróka - egyébként tekintélyes úriember - számon tartotta, hogy a kuglizó társaság minden tagjának kihozta-e a megfelelő pirítós kenyeret a hozzá tartozó fokhagymákkal együtt a vendéglős, mert ilyen dobás után ez így volt szokásban: a korcsmárosnak is kellett néha veszíteni valamit. Ezek az ingyenben adott pirítós kenyerek jelentették a nap hősének valódi diadalmát. Szerencséjével, ügyességével megvendégelte az egész társaságot.
- Őseim - mondta Cziróka, miután szódás borát felhajtotta - úgy egy-egy váracskát és a hozzá tartozó uradalmakat nyerték egy jól sikerült dobás után. Homonna, Andrásfa, Beszkid, Kővár, Fenyőház és a többiek, amelyek valaha a Czirókáéké voltak: ilyenformán kerültek birtokaikba. Egyszerűen legyőzték ellenfeleiket. Nekem, a késő maradéknak meg kell elégednem azzal, hogy a nagy bajszú korcsmárost győzöm le.
Cziróka e szavak után rendszerint elborulva állott térdharisnyájában, sötétzöld bársony¬nadrágjában, zergetollas, havasi gyopáros kalapjában, amelyet a hivatali órák után sohase vett le fejéről. A kalap szalagjába a Kárpát-Egyesület jelvénye volt tűzve; és a kalap karimája kicsinyt himlőhelyes, vöröskés, duzzadt arcot takart, amelyen a sörtés bajusz kefélés nélkül is göndörödött, mint őszi időben a hervatag falevelek. - Az örökös szél és a különös víz teszi, hogy mi, felvidékiek, mind megrücskösödünk! - mondta Cziróka, és célzást tett arra nézve, hogy az asszonyok a Felvidéken ezeket a férfias arcokat kedvelik.
- Csak a ragyás férfi ér valamit, mert az már nem akar tetszeni másnak, mint a feleségének! - igazolta magát Cziróka úr, mikor a jókedvű cimborák különös kugliszerencséjét himlőhelyes állapotának tulajdonították. És Cziróka, miután észrevette, hogy a kuglizó zöld asztalánál néhányan csodálkoznak szavain, sőt Maróka barátja, aki éppen azzal volt elfoglalva, hogy a kuglizó deszkafalán krétával megörökítse, hogy mely napon ütött kilencet Cziróka úr, bizonyos gúnyolódó nevetéssel hátrafordult, abbahagyván a szabályszerű betűk felírását, Cziróka kiegészítette előbbi szavait:
- Van ugyanis egy legenda, amely szerint egy igazi himlőhelyes embernek nemcsak az arca, de a torka is ragyás marad élete végéig. Ezért tud ő például szebben énekelni, mint a többiek, a hangok visszhangoznak, mint a vadászkürt a völgyek és hegyek között. Igaz ezzel szemben az az állítás is, hogy ragyavert embernek több bort kell innia, mint másnak. A ragyás kántorokat az én időmben keresték a Felvidéken. Ragyabunkó volt minden igazi muzsikus...
A “felvidéki tót” mondására darab időre elképedt a kuglizó társaság. - “Kriegszpártit” játszottak itt mindig a hivatalos órák után a helybeli törvényszék, adóhivatal, a “pénzügy” hivatalnokai, és tisztelték egymás foglalkozását - ugyanezért Marókának, az előbbeni úriember hivataltársának illett megereszteni az ilyenkor dukáló ellentmondást.
- Csak hallgassatok a ragyáitokkal, ti nagyzoló felvidékiek, akik maholnap abból is érdemet kovácsoltok magatoknak, hogy a rossz víztől golyvát kaptok, az örökös hegymászástól pedig úgy meggörbül a lábatok, mint a tiroliaké, akik hozzánk az Alföldre káposztagyalulás szempontjából járnak - nem beszélve a “miskájerekről”, kucséberekről, birbicsekről, akiket messziről megugat minden tisztességes házőrző kutya...
- Kikérem magamnak! - kiáltott ekkor hirtelen Cziróka úr. - Már többször volt szerencsém figyelmeztetni uraságodat, hogy az említett hegyi népekhez nekünk, felvidéki magyaroknak, semmi közünk nincs.
- Beláttam és belátom - szólott most ünnepélyes rétori hangon Maróka úr, de még mindig csak komoly ülő helyzetben, gesztikulálás nélkül, a hátát a kuglizó deszkafalának vetve. - Beláttam és belátom! - ismételte, mintha ezzel a ténymegállapítással egy ködös történelmi kérdés véglegesen tisztázódnék.
- Ámde mégis kételkedni kell, hogy valóban ott, a Szepességben, Cipcériában élne az igazi históriai magyarság, mikor itt, az Alföldön is volnának még néhányan, akik körülbelül egyidősek vagyunk a honalapítókkal. Ti már csak akkor váltatok magyarokká, amikor érdemes lett magyarnak lenni, nem ismertetek törököt, tatárt, bút, bánatot, legfeljebb a lengyelekkel szűrtétek össze a levet. Megengedem, hogy a lengyelek fidélis cimborák, kedves emberek, jó vitézek, de mégse magyarok.
Ez volt Maróka szónoklata, amelyet némelyek helyeseltek.
- Mégse magyarok - mondván, a poharakat összekoccintva, bólintva.
- Nem így kell felfogni a kérdést - pattant fel ültéből Cziróka úr, és felhevülve néhány lépést tett a kuglizóban, mint a hivatalában szokta. - Ti mindig csak egyetlen szempontból osztályoz¬zátok a magyarságot. Kik voltak azok, akik Árpáddal jöttek! Pedig talán ugyanolyan fontos¬ságú kérdés az is, hogy kik voltak azok, akik ezt az országot megtartották? Mi, felvidékiek: jól megerősített városokban, bástyás kastélyokban laktunk már akkor is, amikor ti a nádasokban, pusztákban, erdőkben bujkáltatok, és olyan kulturálatlanok voltatok, hogy lótejet ittatok. A műveltség ott honolt, ahol a bércek égbe nyúlnak. Ahol a dal zeng. Ahol kedély és vidámság deríti az arcokat.
Maróka úr titokban integetni kezdett a társaságnak, míg Cziróka lelkesen beszélt, és látszólag valakit keresett, akinek vállára borulhatott volna.
- Befejezted szavaidat? - kérdezte Maróka úr sötéten, és felemelkedett az asztaltól. Ekkor látszott meg voltaképpeni alakjában. Leginkább medvéhez hasonlított előrebukó fejével, vállai közé nőtt nyakával, ritkás, fekete szakállával, mélyen ülő, mindig gunyorosan figyelmező szemével. A középtermetűnél talán egyhüvelyknyivel alacsonyabb volt, de megjelenésében volt mégis valamely félelmetes, mintha mindig hajlandó lett volna valamely birkózásra. Azt lehetett volna hinni, hogy Maróka úr valamely belső szenvedély folytán sohasem tud jókedvre, sőt nyugalomra se szert tenni. Valami vagy valaki kergeti belülről, mint valami ősi átok, amely még alvás közben sem hagyja megpihenni. Tenyerével elfödte pohara száját, ami világosan jelentette, hogy nem pohárköszöntő kedvéért állott fel.
- Majd én megmutatom mindjárt, hogy milyenek vagytok ti, felvidékiek! - kezdte, mintha valamely buzogányt emelne ütésre. - Voltaképpen valamennyien asszonyok vagytok.
A kuglizóban már sok mindenféle eszmét felvetettek az urak (amely eszmék igazságáról vagy hazugságáról lehet vitatkozni), ám Maróka kijelentésére mégse voltak elkészülve. De Maróka már kimondta a szót, meghátrálni nem lehetett.
- Sajnálnám, hogy bárkit is megbántanék, akinek valamely atyafisága van a Felvidékkel. Leginkább sajnálnám Cziróka barátomat, ha félreértette volna szavaimat. De ha agyonütnek is, nem vonok vissza egy jottányit se abból, amit mondtam. Asszonyok vagytok ti, fel¬vidékiek. Csupa regényeskedés, dalolgatás, ábrándozás a ti életetek. Mesékkel mulattatjátok magatokat, amely meséknek semmi alapjuk sincs, csak arra jók, hogy amúgy is kába fantáziátokat darab időre megbabonázza. Szerelmesek vagytok kőfalakba, dülékeny, ócska épületekbe, kopogós utcákba, tornyokba, amelyekben már bagoly se lakik; szerelmesek vagytok nagy hangú mesemondásokba, amelyeket csak asszonyok találhattak ki, mert bennük csupa olyanforma férfi szerepel, amilyen férfival az asszonyok szoktak álmodni. Szerelmesek vagytok dalokba, érzeményekbe, ünnepnapokba, zenékbe, ostoba hagyományaitokba. Szerel¬me¬sek vagytok a hegyeitekbe, a völgyetekbe, az erdőtökbe. Elég nektek egy takácsgép zörgé¬sét vagy egy furmányos szekér kalimpálását hallani, hogy megszerelmesedjetek. Szerelmesek vagytok a szerelembe, mert asszonyok vagytok - fejezte be Maróka úr szavait, amelyeket nem mindenki értett meg a társaságban, de mégis gúnyosan hahotázott mindenki a kuglizóban, mert ott, a fokhagymás pirítósok társaságában illett a szerelmet megvetni, és mint valamely szégyellni való nyavalyát: titkolgatni.
- Még a ragyáitokba is szerelmesek vagytok, mert ezeket a ragyákat valaha megdicsérte valamely rossz gusztusú ember - mondta még Maróka, hogy végleg megsemmisítse ellenfelét.
Cziróka azonban nem fogta fel tragikusan a dolgot (legalábbis így mutatta), minden egyes himlőhelye kipirosodni látszott, és vidáman kiáltott fel:
- Igyunk tehát egy pohárral a szerelemért! - És jó példával járván elöl, csakhamar egy bányászdalt kezdett énekelni.