Czindery sírja felett
szerző: Csokonai Vitéz Mihály
A kesergő özvegy
Kedves test! hát itt szemléllek
A holtak között, ─
Belőled ama nagy lélek
Már kikőltözött, ─
A keskeny emberformába
Minthogy meg nem fért:
Eredeti hazájába
Innen visszatért.
Tőle megfosztattunk,
Csak sírni maradtunk.
Óh halál!
Hogy valál
Ilyen kegyetlen?
Aki esztendők sokságát
Élni méltó volt,
Alig élte ifjúságát,
Véletlen megholt.
Életének tavaszára
Alig juthatott,
A jó lelkek fájdalmára
Elragadtatott.
Engemet s árváját,
Barátit, hazáját,
Íly korán,
Szaporán
Bánatra hagyá.
Lehet-é szívnek keserve
Oly, mint az enyim,
Midőn itt látom heverve
Kedves Czinderym?
Nevem nem Mária lészen,
Hanem Mára már,
Mert keservvel folyt egészen
Nékem e pohár.
Elfelejthetetlen,
Szerelmes, egyetlen
S hív pár volt,
Kit e bolt
Örökre elzárt.
Lelkem sűrű sohajtását
Égig emelem;
De szívem vígasztalását
Sehol nem lelem.
Áztatom könnyhullatással
Kincsem fejkövét,
Kiáltom bús zokogással
Czinderym nevét:
De nagyobb kínomra,
Ennyi sok jajomra
Ah, sem ő,
Sem e kő
Nem felel vissza.
Így kell-é tehát nevelnem
Új kínt kínomon?
S gerliceként nyögdécselnem
Árva voltomon?
Nincs, akiben feltaláljam
Veszteségemet,
Nincs enyhítőm, hogy kiálljam
E gyötrelmemet.
Ha már elvesztettem,
Kit híven szerettem:
Csupa jaj,
Kín meg baj
Lész az életem.
Dicső lélek! te elvetted
Méltó sorsodat:
Ne felejtsd el, ha szeretted
Hív galambodat,
Ne felejtsd el, örömednek
Közepette is,
Hogy híve voltam szívednek,
S kedveltél te is,
A menny pitvarában
Több hérók sorában
Vígadjál,
Kedves Pál!
Örök hazádban.
Én pedig ez únt világban
Még itt maradok,
Míg e gyászos árvaságban
Majd elhervadok.
Addig is a sírnak halmát
Meglátogatom
S gyakorta szívem fájdalmát
Itt lejajgatom.
Mind ide temettem
Valamit szerettem:
Óh, remek
Tetemek!
Isten hozzátok!
Alig várom, hogy érhessem
Kimúlásomat,
Hogy ismét megölelhessem
Kedves Pálomat.
Amaz elfelejthetetlen
Mióta felszállt,
Nékem e világ kietlen
Pusztasággá vált.
Óh, egek hajléki!
Sírhalmok árnyéki!
Lelkemet,
Testemet
Fogadjátok bé!
A mennyeiek karja
Így vígasztalja az özvegyet
Kegyes özvegy! vegyél búcsút keservedtől,
Szűnj meg, óh bús gerlicepár, nyögésedtől.
Ő a mennynek pitvara körűl
A dicsőség trónusában űl,
Halhatatlanság kelyhének örömnedvét issza:
A nyomorúlt főldiekhez hogy vágyna hát vissza?
Fényes napod lenyugvását mért siratod?
Tűndöklik ő, azérthogy te nem láthatod.
Már kérkedik, már ragyog vele
Az alvilág hosszas éjjele.
A téli nap, bár futása rövid, és súgári
Hamar húnynak, szintoly dicső, mint a hosszú nyári.
Az alacsony világ meg nem érdemlette,
Hogy íly dicső lélek lakjék közepette,
S hogy egy bőlcset zaklasson ma is,
Nagy szerencse, hogy csak látta is.
Az íly hérós született csak boldogabb időkre:
Felhoztuk hát, hogy jutalmát elvegye örökre.
Nyerjen újra vígasztalást árva szíved,
Halhatatlan életet él a te híved.
Halál s irígy porba nem temet
Egy Czinderyt s annyi érdemet,
Már temjénnel tiszteli őt virtusa s hazája,
Fején lebeg a dicsőség örök koronája.
Vígasztalódj, szép érzékeny! már itt néked
Hív szívedért, virtusidért kész a széked.
Triumfálsz az élet bajain;
S a kellemek arany szárnyain
Felemelkedsz megdicsőűlt kedvesed ölébe,
Vígadni a heroínák örök innepébe.