Cyprián
| Cyprián szerző: Gárdonyi Géza |
A Mátra zöld erdőiben jártam. Embert kerültem. Nyugalmat kerestem. Kísérőm volt a gerlebúgás. Hajlékom a száz éves fa árnyéka. Bolyongtam virágtól virágig, völgytől völgyig, s megmásztam a dombokat, hegyeket.
Egy helyen elámulva állottam meg: mintha az őstermészet felejtkezett volna ott egy darabon, oly dús, oly regényes, oly bájoló volt minden a völgykerület kiterjedésében.
A százados vén fákat ezer és ezer fehér virággal fonta át az iszalag. A fű embermagasságig emelte tarka bozontos fejét. A galagonya ágai között változatos színű madárnemzetség rakott fészket, s az égbe nyúló erdei bükk dús lombjai csak átszűrve bocsátották e völgybe a nap fényleheletét.
Amint tovább haladok az árnyas völgy virágai között, egyszerre vörös falomladékot látok magam előtt.
- Mi lehet ez?
Várromnak kicsiny. Remetelaknak nagy. Vadászlaknak tömör és szélesfalu.
Az omladékot benőtte a husos levelű kövirózsa, és a fehérszirmu kereklevelű aranyvirág. A kőtörmelék között ott méláz a hegyi szironták és a rhododendron némely fajai. Az északi oldalon puha zöld moha simul a kövekre.
Amint beljebb léptem, két galamb rebbent fel előttem, s rászállt mind a kettő egy villámsujtott bükkfára.
Az egyik vadgalamb volt. A másik házi galamb. Hogyan kerültek ezek így össze? - máig sem tudtam megmagyarázni, de összekerültek.
Gondoltam, a fészkük rejtőzik itt valahol. Milyen érdekes kicsinyek származhatnak az ilyen vegyes házasságböl! De nem találtam a fészket. Hanem igenis találtam ehhelyett egy márványlapot, a melynek betűit azonban szétrágták az éhes
mohának apró zöld fogai. Valami latin imádságféle lehetett rajta. De határozottan csak ennyit tudtam róla kibetűzni:
CYPRIANUS
ET NE NOS INDUCAS IN TENTATIONEM!
Most már tisztában voltam azzal, - hogy egy klastrom romjai között vagyok, melynek szent lakói mély halotti csendben nyugszanak itt valahol körülöttem.
És amint ott ültem a mohos sírkő lábánál, sajátságos meghatottság fogta el lelkemet - ugy tetszett nékem, mintha harangozást hallanék, egyszavu kápolna harangjáét. Szemem káprázó világa előtt mintha felemelkedett volna a régi klastrom. A barátok kikeltek volna sírjaikból és méla, égbe zengő zsolozsmát énekelnének a látatlan messzeségben. Énekelnének lágy orgonakísérettel.
Aztán nem tudom, álmodtam-e vagy csak képzeltem azt a történetet, a mit itten leírok:
I.
A vén tölgyes erdő alig néhány hete öltött magára zöld selyem uj ruhát. Virág szőtte be a pázsitot, madárdal csendült meg a lombok között, a kis méh döngicsélve látogatta az édes-ajku virágokat s a mátrai szellő tavasz-illatot hordott szárnyain.
Magasztos, fenséges volt a természet megujulása, mint amaz első napon, melyen az Isten szavára először megjelent.
A táj méla csendjét lódobogás zaja veri fel, s a völgynek nyílásán, amoda fenn, hófehér paripa jelenik meg: egy nőlovas. Rövid puskája az egyik vállára vetve.
A nő bámulva tekint le a klastrom sárgás falaira, aztán egyet ránt a lova habos száján, és más irányban léptetve halad a messze kinyuló falombok alatt.
Egy tisztáson meghorkan a paripa. A nő feltekint: két csuklyás barátot lát maga előtt, akik füvet szedegetnek s hirtelen meglepődéssel, kíváncsian bámulnak reá.
A nő egy pillanatra meghökken, aztán mosolyogva szól, mintha zavarán restelkednék:
- Mit keresnek itt szent atyák? Az ifjabbikhoz intézte ezt a kérdést, de az idősebb felelt:
- Füveket szedünk asszonyom!
- Aztán minek a'?
- Betegeknek.
- Hát olyan sok a beteg a barátok között?
- Közöttünk nincs talán soha. Mi betegség nélkül szoktunk meghalni is. Hanem a vidék népe hordja hozzánk a betegeit.
- És ön gyógyítja azokat?
- Én.
- És sikeresen?
- Sikeresen.
- Minden bajt?
- A mi nem halálos.
A nő fekete szeme e pillanatban hamiskásan megvillant s pajkos gúnyos mosolylyal kérdés
- Hát a szerelem betegeit ki tudja-e gyógyítani?
- Néha.
- Azt is füvel?
- Hol füvel, hol szóval.
- Melyik az a fü?
A barát kiválasztott egy vérvörös virágot a csomó közül, s megmutatta:
- Ez az.
A szép nő még gúnyosabban kaczagott. Odafordult a fiatal baráthoz s igy szólt hozzá:
- Talán ön is használja e füveket?
Az ifju komoly egyszerűséggel, szemlesütve felelt:
- Nem asszonyom.
- És miért nem?
- Mert nem éreztem soha szükségét.
- Persze, mert nem is ismeri a szerelmet.
- De ismerem. Azonban csak egyet: az Isten iránti szerelmet. Ez a mi üdvösségünk, az enyém és társaimé, és mindnyájunkké.
Ezt elfehérült arczczal, átszellemülő tekintettel, érczes hangon mondta, s észre sem vette, amint az övében csüngő kereszten megtündöklött a nap visszacsillámló fénye.
Volt abban a hangban valami szemrehányás, valami visszautasítás, de a nő elpalástolta zavarát, ujból kaczagott s igy kiáltott:
- Ön jó prédikátor lehet; de még igen fiatal! Nem ismeri a szív szerelmét, s tele van a lélek szerelmével. A lélek szerelme hideg. De a szívé ám annál forróbb.
- Igen asszonyom, egyik menyország, a másik pokol, az egyik az üdvösség, másik a kárhozat.
- Hogy mondhatja ezt?
- Tudom!
- Tudja? Tudja ám a könyvekből fiatal barátom, de nem az életből! Oh, egy édes szerelmi csók többet ér a világ minden bölcsességénél!
Ezt oly hévvel mondta, úgy ragyogtak a szemei, hogy a fiatal barát forróságot érzett az arczán. El is fordulta nőtől azonnal s annélkül, hogy köszönt volna neki, ismét munkájához látott.
Az ősz barát még ott maradt, beszéltek együtt.
Az ifju bámulva látta a távolból, hogy társa levett kalappal áll a hölgy előtt és kezet csókol neki. Aztán elvágtatott a paripa. Itt-ott kifehérlett még a lombok közül, mig végképp eltűnt, csak a lódobogás zaja hallatszott el-elhalva lassan a távolban.
Az ősz barát visszatért az ifjuhoz s igy kiáltott már messziről:
- Cyprián te! Érdekes ujságot mondok!
- Nos?
- Tudod-e ki az az ördöngös dáma, a ki annyit évődött veled?
- Kicsoda?
- A vár urnője. A várat most kapta a királytól. A férje elesett a csatában. Özvegy sszony, s grófnő, méghozzá a klastrom patronája. Igen megtetszettél neki! Nevedet is kérdezte. No még utóbb kineveztet valami jó plébániára!
Mindezt egy lélekzetre hadarta el az öreg.
Cyprián pedig fehérre vált, mint a márvány, melynek hidegségét érezte testében.
- Fázom! - mondta a társának.
S valóban reszketett. Azután meg kipirult hirtelen, s minden szóra mohón figyelmezett. Végre elővonta olvasóját s bús-komolyan szólt ősz társának:
Ugyan atyám, ne dicsérje már oly hévvel azt az asszonyi állatot! Az öreg ur egyszerre elhallgatott. Látszott rajta, hogy restelli a nagy lelkesedést, miért is mentségül utólag leszólta, hogy a nő milyen kaczér és istentelen, szóra sem érdemes. Aztán ájtatosan sóhajtva vette elő ő is az olvasóját és ajkát mozgatva lassan szemelgette.
II.
Elmult egy hét.
Cyprián már-már elfelejtette a szép özvegy szemének varázsát, pedig az összetalálkozásuk napján nagyon a szívéhez lopakodott, ugyhogy még másnap is a lelkén érzé lovagolni a szerelem tarka ördögét, mert az olvasószemeket mindannyiszor összezavarta, valahányszor imádkozásba fogott.
Végre is legyónta a lelkéről a bűnös képet s a grófnővel - azt hitte - nem törődik többé.
Be a sorsát nem kerülhette el: az ősz Benedekkel megint csak kiindultak a tavaszba, a napsugárban enyelgő virágok honába. Azonban most már másfelé jártak: sűrű nagy fák között, a hallgató lombok alatt s ott szedték a sötét vérvirágu kapotnyakot a haraszt alól.
Kicsiben gyógyszer, nagyban halálthozó méreg ez a kapotnyak. Csak a tavaszi hónapokban lehet szedni az árnyék alatt, a száraz haraszt között.
Az öreg Benedek egyre beljebb vonta társát, a ki szorgalmasan keresgélve haladt utána.
Egyszer csak megáll az öreg, hátrasimítja galambősz fürteit, s mintha lidércz szabadult volna el a melléről, olyan hálaistenkedő kifejezéssel sóhajtott:
- No ide aztán nem jöhet be az a kutya ló! De még az asszony se.
Cyprián kissé elpirult.
Mellettük egy elaggott kidőlt vén fa hevert. Ágai mind le voltak már omolva, csak a vastag törzs maradt még meg, az is félig földbe sülyedten. Tetején lágy mohaszőnyeg terült el négy ujjnyi vastagon. A látatlan kezek zöld bársonytakarójának puháját megkívánta Benedek a sok hajladozás után. Fel is ült rá.
- Pihenjünk kissé Cyprián!
- Nem fáradtam el.
- Boldog fiatalság! Mennyi erő! Milyen rugékonyság lakozik tebenned Cyprián!
- Hála Istennek!
- Hej én is voltam ám fiatal valamikor, régen ezelőtt félszáz esztendővel. Azóta a fák is megöregedtek, a miket én ültettem. A mit meg az apám ültetett a házunk elé a születésem napján, az talán ki is dőlt.
Cyprián felemelte a fejét.
- Hol született atyám?
- Itt a városban. Gazdag szülőim voltak. Igen gazdagok. Egyetlen fiu voltam. Igen szerettek. Mikor meghaltak, tiz ezer hold maradt reám.
- És mit csinált vele?
- Eladtam fiam, azaz hát eldobáltam, elpocsékoltam, hogy igazat szóljak.
Cyprián bámulva nézett társára. Az öreg észrevette. Némi zavarodás szökemlett az arcára s látható idegességgel, gyorsan beszélt tovább
- Ne csodálkozzál. A környezetem volt az oka, no meg bolond voltam, szerelmes voltam, elkárhoztam!
- Atyám!
- Igen, ugy volt. Szép volt a leány és ravasz. Selyem ruhája sikamlós. Csupasz válla, - mintha a pokol legfelső lépcsője volt volna. Meleg márvány, szép rózsaszínű meleg márvány. Elcsábított, behálózott. Aztán az esküvőnk előtt való napon megtudtam, hogy szívének másik kamrájában egy ulánus hadnagy képét őrzi. Én csak játék voltam neki.
Az ulánust meg akartam ölni. De aztán megjózanodtam, hidegebben fogtam fel a csapást. Beálltam barátnak: a nő helyett Istennek esküdtem hűséget. Jött aztán ő ide százszor is. Izengetett, hogy igen fontos titkai vannak. De nem engedtem hozzám jutni soha. Fel voltam esküdve. Egyszer aztán hallottam, hogy meghalt!
Az öreg Benedek itt már könynyezve beszélt:
- Egy kis fia is maradt... Azt mondta az enyém... Az volt a levelében, hogy azt neveltessem, szépen taníttassam, és ne hagyjam, hogy valaha nőt szeressen.
- És mi lett a fiuból?
Az öreg Benedek nem felelt. Megtörölgette a szemét s csak aztán folytatta:
- Szerencsétlen az, a ki gyenge nőre bízza üdvösségét, futó homokra épít az házat. Boldog vagy te Cyprián, hogy oly ifjan Istennek szentelted életedet. Látod, itt e csendes vidéken, a természet ölén békében, nyugalomban élhetsz. Isten imája üdvözit. Szent bölcselkedéseid embertársaid fölé emelnek. Független vagy a világtól és gondolom, boldog is.
- Oh igy tavaszszal különösen, - válaszolt Cyprián ragyogó szemekkel. - Az erdőt el nem tudnám hagyni semmiféle pompás kövű városért. Úgy szeretem, úgy ismerem annak minden fűszálát, minden faágát, hogy el nem tudnék tőle válni soha, miként klastromi társaimtól. Mit nekem a világi társaság! - Ezek a suttogó lombok szebben elbeszélgetnek velem. Mit nekem a zene? - A legszebb hangversenyt hallgatom mindennap. A festészet? - A leggyönyörűbb táj valóságban rajzolódik mindennap előttem. S a rengeteg óriás fák fölött a fényes levegőben mintha a Teremtő szent alakját látnám lebegni. A csillagok közül magasztos szeraf-ének hangzik olykor felém, s a boldogságos szűz dicsőült fényes arczczal jelenik meg előttem álmaimban.
Az agg Benedek ragyogó szemekkel hallgatta az ifju beszédét, s így kiáltott:
- Szívemből beszélsz Cyprián! A fenséges természet gyönyörködtetett engem is: élő előttem minden fa, ismerem valamennyit, s minden virág, mely gyógyító irt hord kebelén!
E pillanatban csengő kacagás hangzott a hátuk mögött: a szép dévaj asszony állott ott pajkos villogó tekintettel.
- Bocsánat! - szólt még mindig kaczagva, - hogy igy meglepem magukat szent atyák! A véletlenség ma is összehozott magukkal. Erre jártam, és meghallottam a hangjukat. A hang után kerültem ide.
A barátok tisztelettel állottak fel helyükről.
- Csak üljenek kérem s beszéljenek tovább! Nagyon mulatságos, a miket itt csevegnek, hogy ezek a tűzrevaló reves fák s ez a gazos gyep a buta kis virágfejek tarkaságában boldogítja önöket! Majd én hallgatom. Csak folytassák tovább. No. Beszélgessenek. Mert nagyon érdekes, hogy a világot éppen maguk vetik meg, maguk, a kik nem is ismerik. Hiszen önnek Cyprián anynyi fogalma sincs a világról, mint a tojásból kipattant kiscsirkének.
Cyprián szelíden felelt:
- Igaz asszonyom, hogy én az életből csak keveset láttam, s amit láttam is, nem a pezsgőpoharas asztalnál, csak a templom mélyén, hol gyóntatva fáztam az emberek bűneitől s boldog voltam, hogy nem köztük élek.
- Ön igen szigoruan ítél Cyprián! A valódi örömök künn vannak az emberek között, ahol küzdenek, dolgoznak, élnek és meghalnak.
- Asszonyom, mi is küzdünk, de önmagunk ellen s ez nehezebb minden küzdelemnél. Mi is dolgozunk, de mások érdekében s ez fárasztóbb a szénbányászásnál. Mi is élünk az Isten-szerelemben, s ez kellemesebb minden szerelemnél. Meghalunk csaknem oly tisztán, mint születtünk s ez többet érő minden földi gyönyörűségnél.
- De önök nem boldogok!
- Mi vagyunk a legboldogabbakl
- Ugyan miért? Mert bámulhatják ezt a zöldséget?
- Nem a zöldséget. Istent.
- Az előbb mást beszéltek.
- A természet mint Isten alkotása gyönyörködtet minket. Keze művét látjuk e szédítően fenséges mindenségben, a lobogó sphaeráktól kezdve egész e piciny virágig.
Cyprián lehajolt. Egy parányi kis fehér virágot szakított a gyepből.
- Ismeri grófnő? Illata édes. Színe szép. S ereje gyógyító.
- Ismerem, hogyne. A patikában egy puttonravalót kapok egy rézpénzért.
Látszott a nő arczán, hogy ellenkezésképpen mondja csak ezeket a szavakat. Cyprián mintha a lelkét akarná a nő szépségének varázsa alól kiragadni, nagy hévvel folytatta:
- Látta-e már e rengeteg vadont, mikor a kelő nap bíborral hinti be s a virágágyon ébredő szellő felkölti a madárkákat. Ének zendül az erdőn, magasztos bűvölő. A gerle harmatot iszik a vadrózsa kelyhéből s megrészegülve búgja szerelmi énekét. Vagy nézze meg asszonyom este e tájat, - midőn aranyágyából kikél a hold s ragyogó fehér ezüstbe öltözik, aztán ott lebeg az álmodó óriás fák fölött, melyeknek ágait elborítja halvány fehér sugaraival. A harmat ilyenkor ugy ragyog, mint az igazgyöngy. Éji lepke libben a fák sötét árnyai alatt: keresi párját, kit oduba hajtott a nap fénye.
A grófnő felkiáltott:
- Ha ön még itt öt pereg beszél, esküszöm, hogy örökké a nap és a hold kelését fogom bámulni.
Aztán hirtelen mávra fordította a beszédet:
- A mult vasárnap önt hivattam misézni a várba, s ön helyett Benedek atya jött, szabad tudnom miért?
Cypriánnak láng verte ki arczát, Benedek szintén zavart tekintettel nézett a grófnőre, aztán tréfával akarta elütni a dolgot:
- Csupán csak azért asszonyom, mert Cyprián olyan szép predikációt irt, hogy nem tudta megtanulni.
Cyprián felelni akart, de a száz szó közül, mely egyszerre tólult ajkára, nem tudott választani. Ezalatt pedig a szép asszony ezüst kürtöcskét vett elő, s belefujt.
A bokrok között csörtetés hallatszott, s nehány pillanat alatt ott termett a fehér paripa.
A grófnő megveregette a ló szelíd pofáját, aztán egyik kezével megfogta a nyereg orrát, s Cypriánra tekintett.
Cyprián mintegy delejes hatalom alatt nyult a kengyelvas után, letérdelt, s tenyerébe engedte lépni a pici lábat.
Micsoda szívet megrohanó érzés volt az, midőn a nő forró lábacskája kezével érintkezett! Apage satanas! apage!
A grófnő fenn ült már a lovon. Fehér kacsóját odanyujtotta Benedek elé. Benedek tisztelettel megcsókolta. Aztán odanyujtotta Cyprián elé is. Cyprián nem csókolta meg.
Csak állott ott némán. Látta a fehér kezet, ahogy eléje lebbent, de valami ismeretlen hatalom visszatartotta őt a kézcsóktól. Megállt keményen, dacosan.
A grófnő szemében a harag villáma cikázott. Megcsapta korbácsával a lovat, s elvágtatott kevélyen, halaványan. Benedek csak elképedt e csodán:
- Édes fiam! Mi jutott szedbe? Megsértetted a grófnőt! Otthon megtudják! Istenem milyen baj lehet ebből!
Aztán hirtelen fordított a beszéden:
- Jól tetted! Igen helyesen! Olyan ez mint a csudakígyó, megbűvöl, megver a szemével! Elszédít, megkábít, megbolondít! Rám is ilyen szemekkel néztek egykor, de én nem voltam erős. Az ilyen szemek tüzében van valami a kárhozat tüzéből! Aztán az a kéz! Kinyujtotta feléd! hogy örvénybe rántson! Jól tetted, hogy nem kapaszkodtál bele! Erős a lelked Cyprián! Sámson vagy kit nem győz le Delila!
Cyprián bágyadt hangon vágott közbe.
- Menjünk haza atyám, kissé roszszul érzem magamat!
S valóban az ifjunak orczája sápadt volt. Kezei reszkettek. A lelki vihar dult szívében, megrázta testét: megborzongott.
Benedek részvéttel tekintett reá. Valamit motyogott még, aztán elindultak lassan a fák alatt, mindketten gondolatokba merülten.
Mikor beléptek a klastromajtón, Benedek odanyujtotta a kezét Cypriánnak, valamit akart neki mondani, de még sem szólt semmit, csak a szeméből érzett a gondolata:
- Bámultalak Cyprián! Vigasztaljon meg az Isten szent szerelme! Elváltak.
Cyprián felkopogott a keményfalépcsőn az emeletre. Ott rejtőzött az ő kis szobája a folyosó végén.
Kicsiny kis szoba. Hat lépés a hossza, három a szélessége. Csak egy vaságy volt benne és egy imazsámoly. Az Isten szolgája térdein szokott ülni. A falon kicsinyke szent képek s az imazsámoly előtt egy nagy keresztfa, a melyen Krisztusnak életnagyságu szobra függött, fából. Valami vándorszobrász faraghatta. Cyprián pedig kifestette szép fehérre krétaporral. A kidülyedő ereket és a fájdalomban vonagló ajkakat kékre liliomnedvével. A sebeket veresre carminnal. Idővel a kréta megsárgult, az eleven-kék megsötétedett, a carmin pedig megtartotta színét, s az alak megdöbbentően hasonlított egy holttesthez.
Ez a Krisztus volt Cypriánnak mindene.
Óraszám elnézegette ezt a szobrot, s néha úgy rémlett előtte, mintha a szobor melle emelkednék, ajka és véres keze megvonaglana, szemét őrá fordítaná nagy fájdalommal és e fájdalomban is szeretettel.
Ilyenkor odarogyott Krisztus lábaihoz és őrjöngve csókolta, beszélt hozzá, panaszkodott neki, majd tanácsot kért tőle. Nélküle talán élni sem tudott volna. Nélküle talán nem lett volna olyan szent, oly tisztelt, oly ékesen szóló!
Csak néha ment ki az erdőre, amikor Benedek uj növények megjelenését várta, de ilyenkor sem maradt sokáig, sietett vissza az elhagyott Krisztushoz.
Amint most belépett, szorongó kebellel tekintett a felfeszített Jézusra, mintha attól tartott volna, hogy leemeli véres ujját a keresztről, s rámutat az ajtóra:
- Távozz!
De a kereszt szenvedője nem tekintett reá: kíntól félig lezárt szeme az ég felé irányultan nézett.
Cyprián odarogyott a kereszt elé, a földre, a porba s így kiáltott:
- Atyám! Bocsáss meg nekem, ha meg tudsz nekem még bocsátani! A szobában csend volt, halotti némaság. Még csak a szú sem roszogott az ajtó fájában.
Cyprián zokogva folytatta:
- Visszahoztam a szívemet hozzád. Kit szerethetnék mást, mint téged, ki hozzám jöttél, ki nem hagytál el, mint én téged. Oh bocsáss meg, hogy szent arczodat elfeledtem ma! Bünös vagyok! Irgalom Istene tekints reám!
Szent láz ragadta meg az ifjut, őrjöngve vonaglott a kereszt előtt:
- Ajkad nem mozog! Nem tekintesz többé reám, tudom! Sebes két kezed nem fog ölelve elém lebegni többé:
S a Krisztus alak fenn a kereszten valóban nem mozdult.
Cyprián pedig közelebb nem mert menni hozzá. Kezével nem merte átölelni a szent lábakat, - tenyerén érzé még a forró piciny női láb nyomását.
Hiába mosta hideg vízben százszor. Hiába dörzsölte durva szőrruhával: a kis láb heve ott volt s az erein át a szívéig égette.
Végre Cyprián hirtelen felugrott. Felhuzta könyékig a karján csuhája ujját; meztelen tenyerét odatartotta a feszület előtt az örökké égő láng tüzére, míg fölsziszszent fájdalmában, s utána üdvözült mosolylyal, bátran nézett Krisztus arcába.
III.
Cyprián e naptól fogva nem ment ki soha.
Az öreg Benedek sem hívta, tudta hogy börtönébe zárkózva maradhat az ifju szabad.
És Cyprián a csendes cellában jól érezte magát, s boldog vala, mert semmi sem avatja oly boldoggá az embert, mint az ima. Ez a boldogság előleg a mennyből, az odavágyónak.
Arcza a szoba levegőjétől egészen fehérré vált, olyan fehérré, mint a márványszoboré, csak méla fekete szemei mutatták, hogy élet van az arczban.
Mikor misézni ment, a hívek előtt ugy rémlett, mintha égből szállott szent lebegne az oltár előtt.
Egy napon a cellának ajtaján bezörgetett a sekrestyés fráter:
- Gyónók jöttek atyám. Csak neked akarnak gyónni.
Cyprián tüstént indult. Kezét elkapták a gyónók s ajkukhoz vonták. Ő nem tekintett, egyikre sem.
Feltette a stólát, aztán leült a sekrestyében levő gyóntatószékbe, ott elfödte arczát a stólával, hogy a bűnös ne féljen tekintetétől, valljon szabadon, mintha a láthatatlan Istennek gyónná bűneit.
Valami hatan lehettek a gyónók.
Sorra térdeltek a fülkében kor szerint.
Cyprián meghallgatta, föloldotta és vigasztalta őket.
Türelmes szent munka!
Mikor a hatodik belépett, Cypriánnak ajka még az előtte gyóntra rebegett imát, de mikor az utolsó gyónó suttogása megkezdődött, az ima elhalt az ajkán, arczából az utolsó csepp vér is a szívéhez futott. Hátrahanyatlott erőtelenül, mint a szélütött.
Ki volt a gyónó?
A Démon, - akitől szabadulni nem tudott!
A nő szakgatott szavakkal rebegte:
- Bűnös vagyok... nagy bűnös... ide jöttem atyám... mert te jó vagy, te szent vagy, te megvigasztalsz... oh páter Cyprián az én lelkemet szörnyű bűn kínozza... de nem az én hibám... beleestem... rám jött betegség... véletlenül, váratlanul... mint másodvirágra az őszi dér... Oh!... Elmondjam-e?... Ugy félek tőled, mint az Istentől!
Cyprián némán mozdulatlanul ült ott, arcza hideg volt és fehér,
mint a hó.
A nő ajkán mintha láng jött volna, szenvedélylyel folytatta gyónását:
- Halljad tehát, halljad a szíveddel... a szerelem tüze éget... szeretek, tudod-e... papot szeretek... te szent pap! te égi szép alak! te klastromi lélek! Cyprián téged szeretlek!
Cyprián halotthalványan emelkedett fel ülőhelyéről.
- Asszonyom! - mondotta hideg, tompa hangon, - ez az Isten háza!
S elindult, hogy ott hagyja a térdelőt.
De a térdelő megragadta a kezét, s a szív őrjöngő lázával kiáltotta feléje .
- Én csak téged látlak Cyprián, te vagy az én Istenem, mindenem! Miért tagadod, hogy szeretsz!? Arczod, szemed nem árulja el, de reszkető kezeden végig fut szívednek forró vére s egyszerre lüktet az enyémmel! Ne tagadd! Ne tagadd! Te szeretsz engemet!
- Pap vagyok, csak Istent szerethetek! - válaszolt még hidegebben Cyprián, s égett tenyerének sebei kínnal nyílalták át idegeit, ahogy a nő azokat megfogta és megszorította.
A nő elbocsátotta most Cyprián kezét s könyörögve szemrehányó meginditó hangon folytatta:
- Oh Cyprián! Hát nincs vigasztalásod a bűnös számára?! Te az irgalom istenének papja, remény nélkül taszítasz pokolba! Hát nincs egy szavad hozzám, nincs szód, mely fölemlne értem dobogó szívedig?! Hiszen beismertem, meggyóntam bünömet! Oldozz fel! Mérj reám iszonyu büntetést, csak az elkárhozástól szabadíts meg legalább itt e földön!
Cyprián a feszületre nézett. Nem látott mást, csak az ott függő égbe tekintő ezüstalakot.
Halkan, oda sem tekintve, rebegte:
- Az Ur Jézus bocsássa meg bűnödet, én imáimba foglallak mindennap.
A nő felugrott helyéről. Szoknyája suhogott. Szeme lángolt. Fehér kezével átszorította Cyprián karját, s ezt mondta, először kiáltva, aztán susogva:
- Nem kell imád! Nem segít az rajtam! Te magad kellesz nekem!... Érted! Te magad. Várni foglak... este... éjjel... mindig... örökké... Nem mondom meg: hol, - a szívedtől kérdezd, az majd megmondja! Azután indulj. Megtalálsz.
S elment. Eltűnt.
Cyprián ott állt egymagán az öltözködö szekrény előtt, a sekrestyében. Lelke megrendült az utolsó szavakra. Sajátságos kábultságct érzett. Ugy tetszett neki, mintha álmodott volna.
Gépies mozdulattal emelte le nyakáról a stólát, s felment a szobájába.
Fülében minduntalan visszahangzott a csábító szirén szava:
- "Várni foglak: este, éjjel, mindig, örökké. Hol? A szíved meg mondja!"
Járt föl és alá izgatott lélekkel, fülében ott csengett a szó, arczán még érezte a forró leheletet, a parasztruhának kábitó illatát. Előtte volt a hullámzó kebel, a reszkető két kicsiny kéz. Lelkében ott égett a két fekete esdő, szivetbüvölő szem:
- "Várlak! Tudod hol!"
El akarta magától tagadni, hogy nem tudja, - de valami titkos démon százszor odasugta neki:
- Hazudsz! hazudsz!
S átfutott rajta kétszer-édes kéjjel a felszabadult érzékek tapasztalata. Érezte, hogy meg van bűvölve, valami áttörhetetlen varázslat tartja fogva. Aztán egyszerre az jutott eszébe, hogyan tudta megállani, hogy legalább egy csókot nem nyomott most a nő ajakára.
Egy csók!
Ah mennyi ismeretlen titok, mennyi bűbáj, mennyi vérdelejező álom van e szóban. A menny érintkezése a földdel! Ajkra szabaduló tengernyi üdvösség, melyet csak cseppenkint lehet élvezni, különben a mámorától, izétől halált halna az ember!
Még nem csókolt soha ajkat, de érezte, hogy valami csodás titok, szívet üdvözítő földfeletti érzelem rejlik a csókban. Két egymást imádó lélek olvad egybe az ajkakon, s a szívek melege is odatólul ugyanakkor, s a vér a kéjnek égből lopott tüzétől részegül. Az a nőajk beh édes is lehet, selyem-puha és forró, égető. Édes semmiség a csók tulajdonképen, s mégis odaadja az ember érte mindenét.
Cyprián vére forrott. Agya lázasan lüktetett. A gyönyör kínja megremegtette szívét. Csaknem leroskadott.
Hiába szedte elő a theologia és filozófia antidotumait a szerelem szívmérge ellen, hiába akart nyugodt maradni, - a képzelem ördöge szédítő tánczot járt szíve fölött.
Végre őrjöngés szállta meg, odáállt hallatlan vakmerőséggel az Isten képe elé, s igy káromkodott:
- Óh Isten! Isten! Fiát miért bűn a szerelem! Hisz oly édes, olyan boldogító! Miért erény - a mi gyötör engem s minden mi fáj, minden a mi kínzó?! Kedves neked, ha rombolom testem, e csodás művedet, s elkerülöm ami oly égi szép, s a mi minden ízemet gyönyörrel tölti el!
És azonnal megkapta a választ: a Szenvedés Fiának mintha egyszerre búsabb, fájdalmasabb lett volna az arcza; mintha az öt seb véres ajkán uj cseppek törtek volna elő, s mintha mozdult, vonaglott volna a haldokló Istenember.
Cypriánt egyszerre megrohanta a bánat, végtelen fájdalom szorította össze a szívét. Odarogyott a szenvedő Krisztus elé, feledve nőt s bűnös érzelmeket. Krisztus lábát csókkal belehelé, s bocsánatért esengett hörögve fuldokolva.
Majd mentegetni kezdte a bűnét, - hogy ő ellenállt, ő nem engedett, vihar fujt reá, nem menekülhetett előle, de a tisztátalan port lemossa most könnyeinek záporával.
Aztán hirtelen fölkelt. Halavány arczán valami földfeletti szent komolyság lengett át. Tekintetét Krisztus arczára függesztette s három ujját égnek emelve igy szólott:
- Esküszöm, hogy hű leszek hozzád örökre! Esküszöm, hogy ugy mint Téged senkit nem fogok szeretni! S ha eskümet szegném, taszits még e földön szörnyű kárhozatba, ne legyen lelkemnek öröme, nyugalma!
A Krisztus alakot vörös fénynyel hintette be a hunyó nap fénye. Aa utolsó sugár ott csillámlott a négy véres szeg vashomlokán, aztán homályt leheltek elő a falak, s az éjszaka csendesen bontogatta elő barná fátyolát.
A klastromban csengetyü hang hivtá vacsorázni a barátokat. Cyprián kilépett az ajtón, s egy arra csoszogó társához csatlakozott. Szerette volna azt mondani, hogy ne várják, nem beteg ugyan, csak étvágya nincsen. Azonban a klastromi szabályokat áthágnia mégsem szabad. Aztán visszatért, kinyitotta minden ablakát, hogy bebocsássa a hűvös illatos éji levegőt az ablak vasrácsai között.
A sötét hegyormok fölött ott lebegett a telt hold ezüstgömbje. Cypriánnak önkénytelenül is eszébe jutott, hogy a bűnös nő most várja.
S hallgatózott.
De nem hallott semmit. Csak egy esti pillangó berrengett az ablak körül. Neki repült néhányszor a falnak, aztán elszállt brummolva az erdő felé.
Cypriánt most valami különös szivetszoritó aggodalom lepte meg - Istenem! - susogta. - Az a szegény nő most ott vár a félelmes rengeteg közepén. Egymagában. Talán máris retteg. Borzadoz. Halálfélelmeket szenved. S vár epedve türelmetlenül. Szeretettel. Meg van győződve róla, hogy elmegyek. Szegény nő, - mennyire szeret! Menynyire bízik! Miért is nem viszonozhatom szeretetét legalább testvéri szeretettel. Oh én meggondolatlan! Legalább azt kellett volna mondanom, hogy: nem megyek! Ne várjon! Így most ezer veszedelemnek van kitéve: a száraz avarban, ha vad csörtet feléje vagy fölötte kiröppen az éji bagoly s huhog, kígyó mászhat fehér kis kezére, vagy fejének röppenhet egy denevér s megtépázza gondozott haját, - rémültében szörnyet hal szegényke. Oh uram! Légy irgalmas! Űzd el lelkemnek rémeit!
Így tépelődött, aggódott Cyprián. Majd ezt, majd azt gondolta. Néha meg föl-alá rohanva járkált a cellában. Időnkint megállt. Ágyára ült. Aztán megint felugrott s odaodafutott ablakához: nem hall-e sikoltást, vagy paripadobajt.
Végre valami leküzdhetetlen gondolat rohanta meg. Leoldotta s ledobta csuháját. Aztán gyorsan ablakához lépett, és erősen megrázta az ablakrostély vaskosarát. Erősen, kézmarokkal. A rács vaskapcsa mindenütt engedett az erős kéznek s a rács a vakolattal együtt hullott alá a klastrom falát surolva, két embernyi magasságból. Cyprián az ablakszélre hágott, aztán könnyedén kilépett az aranysugaras éjbe. Párkányról párkányra szállva lassan a földre ereszkedett.
Aztán ment sietve, rohanva. Nem nézett semmit s nem látott semmit, s nem hallott semmit.
Nem ijesztette őt a sötét faárny, avarcsörgés, bagoly huhogása. Ment sietve, rohanva inkább. Száraz faág utjába lehullott, galagonya öltönyét megfogta, árkot vetett a föld is étéje, száz akadály tartóztatná viszsza, de ő most már csak ment, rohant tovább.
Agyában forrón lüktetett a vér, s mégis ugy érzette, mintha fáznék. Szívét különös érzés szorongatta, mintha egy láthatatlan óriás kígyó csavarta volna körül s reáfeküdt volna zsákmányára, hogy bordáit összepréselve szoritsa ki a lelkét.
Aggódott, hogy ugy tűnhetik fel a nő előtt, mintha a szíve hajtotta volna. Ez ellen önérzete kikelt: ép és erős még az esküje, - nem elveszni indult ő, hanem menteni!
Majd hirtelen az villant meg lázas agyában, nem a kísértés hálójába megy-e?
Oly szép e nő! és édes hangjában van valami részegítő zene, valami bűvölő, szentet is megtántorító . . De nem. Egyszer már kijutott a hálóból, s erősen bízott benne, hogy másodszor is kijut belőle. Tépetten, szárnyakötötten talán, mint a légy, de azért fel fog épülni, s a háló örökre szét lesz szakítva.
Nem ment lopva, mint pajkos szerelmes, ki egyszerre meglepi kedvesét s gyönyörködik, ha sikolt a váratlan megjelenésétől s nevet, s öröm váltja fel a nagy rettenést. Csörtetve ment s dudolt szent éneket, hogy messziről hallja közeledtét a gyáva nő, és ne féljen ott egymagában a sötét erdő rémeitől, képzelt s való veszélyektől ne reszkessen.
Végre oda ért.
A terebélyes bükkfa sötét árnyából hófehér alak lépett eléje. Egyszerű derékon átkötött, testen végig ömlő, testhez simuló ruhában, mint valami nympha.
Cyprián azonban nem álmodni jött, komoly szigoru hangon szólt:
- Eljöttem!
- Tudtam, hogy jó vagy! Tudtam, hogy eljössz!
- Csalódik asszonyom, ha azt véli, hogy érzelmem hozott ide. Ocsudjon fel a régi tévedésből! Ha nappal várt volna, bizonynyal nem jövök el, de éjjel e félelmes helyen nem engedhettem, hogy várakozzon. Hagyja el e helyet asszonyom, az Istenre kérem, térjen haza, vonuljon el más tájra, ha lehet! Feledje álmait! Ne kívánja, hogy elkárhozzam. Jőjjön asszonyom! Elkísérem, el az otthonáig, a várig, mert ha baja lenne, magamat okoznám.
Mint kőszobor állott a nő a helyén. Arcza fehérlett mint ruhája selyme. Csendesen, búsan válaszolt.
- Nem, Cyprián, baj nem érhet engem! Bátor vagyok én ha kell, és sejtelmes árnyaktól meg nem ijedek. Az éj hosszu, és ön oly jó: hallgasson meg engem!
Cyprián nem tudta mit tegyen száz gondolat rohanta meg agyát, de mielőtt felelhetett volna, a nő folytatta:
- Beszélgessünk itt ezen a helyen. Lássa, oly kedves ez a hely nekem. Mindennap eljöttem, és ideképzeltem önt is.
Cyprián megremegett s ujra felocsudott:
- Asszonyom! Minden szentekre kérem: ébredjen fel! Ne áltassa magát. Kegyed fiatal még és gazdag. Elötte az egész világ! Ha gyönyört keres, megtalálja amerre óhajtja! Mit adhatok én szegény kopott barát, nekem csak szivem van és lelkem. A szivem összeolvadt már a lelkemmel, s az Istennek ajánlottam esküvésemben, annak küldöm el minden nap az imában. Nos? Hát ugy-e meggondolja asszonyom és elhagy végképp engem.
Hosszan, merően nézett reá a nő, aztán halkan remegő hangon szólalt meg:
- Késztetsz: elhagyjalak. Oh, csak ezt ne. Ezt nem tehetem! Mert bár s z a v a d szigoruan lesujtó, de a h a n g o d zenéje nem bocsát! Miért küzdesz Cyprián! A szív ellen nincs hatalom, nincsen erö, a földön nagyobb ur a szerelem mint az Isten!
- Ne káromkodj! - kiáltott Cyprián, de a szíve nagyot dobbant mégis: megérezte, hogy ez a nő általlát a lelkén.
- Igazat beszélek, de mondj akármit, gondolj rólam bármi roszszat. csak hallgass meg!
Ezeket mondva, megfogta Cyprián kezét, aztán gyöngéden így szólt:
- Elfáradtál? Ülj ide mellém! Cypriánnak az villant meg agyában, hogy talán szép nyugodt beszéddel a szívére tud hatni a nőnek. Leült tehát melléje a fatörzsre, a lágy mohára, amelyen egykor Benedekkel együtt megpihentek.
Az erdő hangtalan volt. A hold ezüst fátyola rezgett a lombokon. Az álmodó madárka felcsicsergett olykor, aztán ismét ábrándos csend borult a tájra.
Cyprián szelíden, csendesen beszélt.
- Asszonyom! Könnyü annak, ki az életet regénynek véli, s joga van hozzá, hogy boldogságát akadályokat rombolva is kereshesse. De lássa én álmok rabja nem lehetek. Istennek esküdtem szerelmet, s ma este a szent kereszt előtt megátkoztam magamat, ha eskümet megszegném. Még más is köt engem. A klastromba Benedek atya hozott, alig voltam két éves, azt mondta, hogy anyám a halálos ágyon ajánlott engem Istennek, s az ő gondjaira bízott. Kettös hát a kötés. Fel nem oldhatja senki emberfia.
A nő még mindig tartotta Cyprián kezét, s a beszédet mintha nem is hallotta volna, álmodozva felelt:
- A szerelem erősebb, mint az eskü, jobban köt, mint az átok. Az Isten messze lakik, a szerelem közel él. Az átok elkárhozottá tesz. A szerelem üdvözit. A férfi a nőnek van teremtve, s a nő a férfinak. Mindenki megtalálja a párját, s az eskü nem azért van, hogy elválaszsza a szíveket, hanem hogy kössön. Te nekem vagy teremtve, ezt érzem, s viszont én neked adom magamat, a tied vagyok egészen s jogodat érzi hozzám a szived.
Édes, részegitő hangon beszélt a nő. Hangján lehetett érezni, hogy a mit mond, az szívéből olvad ajkára. S míg beszélt, egészen odahajolt Cypriánhoz: selyemfürtjei a barát arczához simultak, s a selyemfürtökből zsibbasztó, vérbűvölő delejes áram ömlött Cyprián idegeibe.
- Szeretlek, - folytatta a nő - s nincs más szavam, melylyel ezt ily nyíltan és röviden ki tudjam mondani. Pedig szívemnek egész világát tárom eléd e szóban, lábaidhoz imádva omló lelkemet, rólad álmodó ábrándjaimat, virágéletem összes kincseit. Széttiprod vagy fölemeled, tőled függ. Én tőled elválni nem tudok, mint a folyondár nem tud a fától, melyet száz. karral
átölel. Jőjj velem Cyprián, légy az enyém! Utazzunk más országba, hol senki sem ismer, csak mi ismerjük egymást. Vagy ha férfi-munkát akarsz, menjünk el Párizsba a király udvarába, hol fény, pompa, dicsőség vár reád. Hiszen arra vagy te teremtve! Szép arczodnak ragyogó érczsisak, deli termetednek aranynyal vert pánczél, oh be jól is állna. Ország-világ népe tégedet csudálna! Mig ők a fényt bámulnák, én csak szived melegét érzeném! Babér vár rád Cyprián és rózsaág. Azt te szerzed, ezt én adom, hát oly nehéz a választásod?!
És még tovább is susogott édesen, kezét folyton az ifjuén nyugtatva. Mennyi varázs, mennyi báj van a hangtalan hangba', midőn az ajak nem a fülnek, hanem a szívnek beszél, érthetetlenül, mint a gerlebúgás. Szemében csodásfény égett. Összelobogott abban az epedés, a vágy, a remény és a szerelem. Cyprián édes elandalodást érzett. Ereit mintha valami részegitő ital mérgezte volna meg. Azonban uralkodott magán: összeszedte minden lelki erejét, megrázkódott, mint aki fölébred, kezét a kis kezekből kivonta, aztán felállt, kissé hátrább lépett, s hidegen és nyugalommal szólott:
- Elég asszonyom! Igaza van: a szerelem szép és boldogító, de veszedelmes. Olyan a szerelem mint a fenségesen ragyogó szép csillag. Fénye bűvöl, csábit. Keressük hozzá az utat, hogy elérhessük s azt hiszszük, hogy megtaláltuk. Vezetőnk az Ábránd, az egyik kezével virágokat szór elénk, a másikban tündérfáklyát tart, mely mindent csodás ezerszinü fénynyel világit meg. De lássa kérem az Ábránd vak, bár a szeme nyitott. Ez a vakság azonban rajta nem látszik. Nem is vesszük előbb észre, míg csak egyszer meg nem botlunk és sebet ejt rajtunk, vagy velünk együtt a szörnyű mélybe hull.
A nő fájdalmas arczczal, könnybe lábadó szemmel hallgatott.
Az ifju tovább beszélt:
- Oszlassa el, grófnő, szívének ezt az álmát, s tekintse a hideg valót. Aki tisztán lát, és érzelem nélkül ítél, megtalálja mindenben a vigasztalót. Megért engem grófnő? Nos? Jöjjön, elkísérem, hogy ne bolyongjon egyedül itt a rengetegbe. A nő nem mozdult.
Bágyadt hangon felelt:
- Igaz: az ábrándnak utja mélybe vezet. De nem csupán ez az ábrándozás az, mi hozzád von: hanem szeretet. A szívnek beszélni - nem lehet, - átdobog minden eskün, átkon, - gyáva, bölcs és hideg okosságon, s csak ezt a szót mondja, ezt az érzést érti: szeretlek!
Itt már kigyult a nő arczán a vágyódás tüze: Izgatottan, hevesen kiáltott:
- Oh mily szegény, mily nyomorult vagyok! Te nem tudod mi az a szerelem, mi az a vágy, amelytől égek, hogy csaknem belé halok! Az én lelkem a te fehér árnyékod, a te hű ebed, mely kísér és kísér s ha eltaszítasz is, - én rabod maradok! Kő van-e hát szíved helyén Cyprián!
Ha kő volna, a kő is felérezett volna tán!
Haja kibomlott. Fürtei körülröpködték fehér arczát. Keble hullámzott. Szeme villámlott:
- Pap vagy, mondod, nem lehetsz az enyém! nem pap vagy te: pogány vagy kegyetlen! Én érted a lelkem kilehelném, te kezed sem hagyod a kezemben! Menj! Menj tőlem! Sohse jőjj elejbém! Hagyj szenvedni, hát egyedül engem!
S lerogyott a nő vissza a fatörzsre. Szeméből záporként omlottak a könynyek. Fuldoklott. Zokogott.
Cyprián a homlokához kapott, megtántorult álltában; pillanatig némán, merőn bámult, aztán nem bírt tovább uralkodni magán, oda rohant, oda esett; megragadta a nő kezét, s magánkívül, mintha eszét vesztette volna, így kiáltott:
- Ne sirj! Mindent elbírok, csak ezt nem. Sírásod nagy kin nekem! Inkább vesszek én örökre! verjen az átok! temessen el az eskü! csak te ne szenvedj, te ne sirj! te... te
édes... te minden... te... Jolán...
Az utolsó szavakat már alig tudta kimondani: a nő karja elválaszthatatlan erővel kulcsolódott a nyaka köré, aztán édes lágy ajkak tapadtak arczára, homlokára. De leghoszszabban az ajkára.
Oly hosszu volt az a csók, hogy azidő alatt egy elkárhozott lélek felszökött a pokolból a menyországba.
IV.
A vadon erdőtől koszoruzott domb tetején kicsinyke várkastély állott, inkább nyaraló, mint erősség. Valamikor török basa lakott benne, hanem bizony nem sokáig, mert visszakergették a holdjával együtt Kisázsiába.
Volt ennek a várkastélynak egy elrejtett, titkos terme, a melybe nem vezetett látható ajtó, és a melyből nem nyílt ablak: felülről kapta a világosságot, kék üveglemezeken keresztül.
Ez a terem, most is ugy van, mint mikor még a török basa feleségei laktak benne. Rózsaszinű selyemmel bevont butorok. Kis mahagoni-fa-asztal. A szófák tetején hanyagul heverő lágy hattyuprém. Tarka-barka perzsa-szőnyeg. A falakon csodás czirádák, keleti tájképek, száraz pálmalevelek. Itt egy fehérlő gyöngysor, melynek szemei széthulltak. Amott egy feldőlt nargile és egy magas velencei tükör a sarokban.
A teremben nesztelen félhomály borong. A kék üveglemezeken átszűrődő napsugár violaszinüre festi a rózsaszín selymet. A hattyuprém a kerevetre hanyagul odavetve olyan, mintha a messze déI kék egéről letépett felhődarab volna.
Hova lettek a hárem hölgyei, kiket Allah a földiek üdvösségére remekbe teremtett, s kik nem tudtak mást, mint csak szeretni, és énekelni a bülbül-madár hangján; kik a távol Kelet perzselő napjáról, pálma árnyában nőtt szegfüről, rózsáról álmodoztak s mosolyogva gondoltak vissza a nap minden órájában a mosolygó tengerre. Hova lettek? - elmentek-e messze, vagy lelkeik lengik be e termet; mert mi volna más a rózsaillatár, mint a lelkük, mely e helyre visszajár!?
De im: mi ez? Káprázat vagy való? Két alak lép be a hárem-szobába. Elől a nő fehérben mint a hó és a férfi tarka selyem kaftánban utána.
Hol jöttek be? Az ajtó nem látszik, csak a tükör lebbent meg kissé. A ráhulló kékes fehér sugár végig futott benne s gyors kört vetítve a tarka falon, ismét mozdulatlanul állott, mint előbb.
Hol leglágyabb a bársonykerevet, s legkábítóbb a balzsam illata, az ifju most odatelepedett, a nő pedig a kitárult karba. Átfogta a kar a szép termetet. Ölbe vette. Ingatta-ringatta.
Egyszer csak kiugrott a nő a forró karokból, a szőnyegre ült Cyprián elé. Két fehér kacsóját Cyprián térdére tette, s ráhelyezte fehér állacskáját, aztán hamisan kacagva nézett fel a tüzesen égő szemek közé.
- Mi bajod édesem? - kérdezte csengő hangon.
- Meggyulladok, - suttogá Cyprián.
- Beteg vagy te fiam, hadd lám az eredet... egy... kettő... tiz... ötven... száz egy pillanat alatt!
S erősen lefogta Cypriánnak láztól reszkető kezét.
Cyprián azonban hirtelen mozdulattal felszabadult, s átkapta Jolán derekát.
Küzdöttek.
Jolán kisiklott s a terem sarkába futott. Cyprián utána, bár sehogysem értette, hogy miért fut Jolán őelőle. Nern ismerte a női pajkoskodást, a kaczérságot de érezte, hogy Jolán tréfál, ingerkedik, játszik vele.
Valami édes-kínos ösztön hajtotta utána.
Jolán fürge volt. Arczán pajkosság mosolygott, s láng égett. Amint futott, hossza fekete haja végig omlott fehér testén s testszinselyem-ruháin. Gömbölyű nyakán pompázva villogott a gyémánt.
Cypriánt gátolta a bő kaftán és a hegyes orru piros papucs, több csellel élt, mint erővel: lassan, kiterjesztett karokkal terelte a szép vadat sarokba. A nő repdesett előtte, mint a lepke és csillogó szemekkel kereste a rést. Jobb felé ingott. Cyprián szintén arra hajlott, - ekkor Jolán egy hirtelen balra-szökéssel ismét kijutott a férfikarok csapdájából. Cyprián még csak az árnyékát sem tudta megkapni.
Könyörgött, rimánkódott neki - Jolán! Édes! Ne tréfálj! Megölsz!
De Jolán kaczagva felelt:
- Fogj meg!
Egyszer csak Cyprián is elkezdett kaczagni: A szófán egy nagy selyemkendő feküdt, felkapta, s laszszoszerüen összefogva indult ujra üldözésére.
Jolánnak már az arcza pirosan lángolt. Érezte, hogy a hálót nem kerülheti el. Cyprián csakugyan ügyes mozdulattal vetette rá a lágy selyemkendőt. Jolán sikoltozva tépte fejéről, hogy láthasson, s addig is futott... bele egyenesen Cyprián karjaiba.
Zihált, vergődött, mint az elfogott galamb. Fehér inge szétvált szinte övig. Cyprián szemei kápráztak, midőn a hófehér kebelnek illatos gömbölyű halmait látta remegni, hullámozni maga előtt.
Közel voltak a szófához. Cyprián odaomlott. Ölébe kapta Jolánt. Ajkát lázas mohósággal tapasztatta a ruganyos fehér kebelre. Minden csókjának ott volt pirosló helye, mint hóra hullott piros rózsaszirmok.
Részegek voltak mind a ketten. Lelkük a gyönyörben szinte fuldoklott. Jolán kebléből kábító illat áramlott elő. Ajkán százszor oly édes volt a csóknak méze, mint egyébkor.
A kék üveglemezekről eltűnt a napsugár. Ábrándos homály ömlött ki a terem szögleteiből, s a néma csendben behallatszott az erdő csalogányának szerelmes nótája.
V.
Másnap Jolán sápadtan, fehéren rohant a terembe.
Cyprián felrettent álmából. Értetlenül és ijedten tekintett a melléje rogyó nőre.
- Mi bajod van édes?
Jolán reszketve, fuldokolva felelt:
- Benedek járt itt!
- Mit keresett?
- Téged.
- Engem? - kérdé hevesen Cyprián. Honnan tudja, hogy itt vagyok?
- Nem kérdeztem.
- Megbántott talán?
A nő a fejével nem-et intett, s reszkető ajakkal felelt:
- Oh mily találkozás! Milyen borzasztó volt az arcza, mikor belépett. Eleinte kért, könyörgött hogy adjalak vissza neki, hogy te voltál mindene, nélküled nem élhet. Aztán mikor látta, hogy nem felelek, a szolgákhoz fordult, azokat kérdezte. Nem volt erőm, nem volt bátorságom, hogy tiltakozzam e gyalázat ellen. Csak álltam ott lélekzet nélkül mint a kőszobor. Befutotta, átkutatta a termeket, megnézett minden kis zugot, a ház minden rejtekét. Mennyi kint, mennyi félelmet szenvedtem miattad. Rettegtem attól, hogy rád talál! Végre elém térdelt, és ugy könyörgött, mintha isten volnék. Melle hörgött. Szeméből omlottak a könnyek. Kezét kétségbeesetten tördelte. Utoljára is fenyegetni kezdett, ugy járt fel alá a szobában, mint a villámos zivatar az ég egyik sarkától a másikig. Azt mondta, hogy katonákat kér a királytól és leromboltatja a kastélyt, engem pedig törvényszék elé állit, mint közveszélyes csábitót. Végül úgy hullottak rám iszonyu átkai, mintha tüzes üszköket szórt volna a fejemre.
Jolán szaggatottan, fuldokolva rebegte már e szavakat, s Cyprián keblére hajtotta a fejét, mintha itt keresne menedéket.
Cyprián arczára sápadt félelem rajzolódott. Bátorítani igyekezett nőt de ajkára nem tudott rámozdulni a hang.
Meglepte, hogy az öreg Benedek ennyire szívére vette a történteket, s csak most kezdte érezni a bűn nagyságát, midőn a büntetés már fejére készült sujtani.
Azon nem csudálkozott, hogy a klastromból éppen Benedek jött érte, de az mégis meglepte, hogy Benedek olyan szenvedélyesen kutatott utána.
Megkábult, csaknem eszméletét vesztette a titok sulya alatt, de magyarázatot nem talált.
- Mondd, mit tegyünk, - kérdezte Jolán; - szökjünk ugye? Messze? Azonnal? Befogassak? Beszélj! Szólj hát Cyprián!
Cypriánnak felleg gyűlt homlokán, aztán hirtelen valami sajátságos nemes fény sugárzott ki szeméből. Megfogta Jolán kezét és így szólt:
- Maradj te itt, én távozom!
- Hogyan? Te elhagynál engem?! - sikoltott fel Jolán s megragadta erősen az ifju kezét, mintha attól félne, hogy rögtön eltűnik. - Nem, azt nem engedem! Nem választ el tőlem, se Isten, se pokol! még magad sem! Soha!
- Kis bohó vagy! Nem értesz! Neved, jó híred az első! Ha hirtelen eltűnnénk, egyszerre tudnák, hogy csakugyan együtt vagyunk, míg így ha maradsz, s én elmegyek az éjhomályban, - nem érhet semmi vád.
- De hova mennél?
- Vissza nem, az bizonyos. Valamelyik vidéki városba. Néhány hónap mulva ismét egyesülhetnénk, s nem kutatna utánunk többé senki. Jolán csendesen ingatta fejét:
- Nem, azt nem engedhetem. Egy nap száz év lenne nekem, egy hét örökkévalóság. Látod ennek a rejteknek csak egy rézgomb az ajtója. Azt a gombot lecsavarom, és senki sem találhat ide.
Aztán hirtelen megvigasztalódva, kaczagva folytatta:
- Milyen bolondok vagyunk! Hát ugyan mondd: hol venne az öreg Benedek katonákat, meg hogyan menne a király elé. Hiszen ha odajuthatna is, kinevetnék. Mivel vádolna: azt mondaná, hogy megöltelek? Nem hinnék el. Azt mondaná, hogy elraboltalak? Én? Férfi-rabló nő? No ilyen még nem született.
S Jolán olyan csengő kaczagásban tört ki, hogy ez a kaczagás Cypriánt is magával ragadta.
VI.
Talán egy hónapja mult, hogy Cyprián szíve megszédült.
Az álom szép volt, de rövid. Szívében ez idő alatt kihajtott a fájdalom virága, és széttárta orczáján halavány fehér szirmait. Ébredni kezdett, ébredni fázón. Jolán már ritkábban járt le hozzája. Kijárt vadászni egyedül a rengetegbe, s ott bolyongott néha estig.
Ezalatt Cypriánnak fülébe ott a kastély rejtekén kétségbeejtő szavakat sugdosott a magányosság. Azt mondta neki
Hitvány vagy!
Nyomorult vagy!
Elhagytad az Istent!
Megszegted az esküt!
Fejedre szórtad az átkot!
Üdvösségedet belevágtad a pokolba, hogy hamuvá váljon! S miért?
Egy nőért?
Mit adott neked?
Szívét?
Az nem igaz!
Lelkét?
Az régen az ördögé!
Magát?
Magát, de nagy áron!
Mi a nő?
Állat.
Mi az Isten?
Az állat teremtője!
Oh Cyprián, a te hitványságod nagyobb, mint azé az asszonyi állaté!
Hát ez volt a te hited?
Hiszen az Isten zsámolyáról omlottál lábai alá!
Hát ez volt a te esküd?
Hiszen kitépted a köteléket és az ő kezébe adtad.
És az átok?
Fejedre hívtad az égnek villámait!
Mi lesz belőled?
Rongy, a mit elrugnak. Féreg, amit megtaposhat bárki. Ékes cserépből utfélre dobott piszkos liliom.
Liliom... oltáron álltál... körülötted tömjén és viaszgyertyák ezre fénylett... ajkad az ur fehér testét csóltolta... lelked együtt sóhajtott a szent zsolozsmával... Az Ur benned, te az Urban... miért néztél ki a szent boltozat alól... hervadást hozott rád két demoni szemnek tüzes napsugára... kimentél, kidobtak az utcza sarába!
Irgalomért akart kiáltani, esdni, de ajkára nem jött az Isten neve, nem merte kiejteni. Nagyobb az ő vétke, hitványsága, hogysem a hozzá-esdeklésre bátorsága volna.
Oh hiszen ha az az Isten lelát a mennyből, ugy is elfordult már őtőle régen!
S ugy érezte, mintha szeméből tüzes cseppek folynának. Nem! Vissza a könnyeket! Vissza! Aki merészen tért el az Istentől, gyáván, sírva ne közeledjék hozzá!
Ha vétkezett, bünhödni fog. Bűnl:ődni a leroskadásig, a halálig. Akkor talán az elszabaduló léleknek szabad lesz az ég felé fordulni egy pillanatra, míg alá nem zuhan!?
Bűnhődni fog, bünhödni akar. Elmegy majd messze a Szent Földre, hol az erős a gyengéért meghalt. Az irgalmas Istenhez, a ki széttárta karjait midőn meghalt és aki egyaránt öleli keblére a szentet és a haramiát.
Ilyen tervekben merült el Cyprián. A kétségbeesés pokolsötét éjszakáján így gyujtogatá a remény gyertyácskáit, hogy meg ne őrüljön gondolatainak rémeitől.
Ámde hogyan hagyja el ezt a rejteket? És Jolánt, akit átkozott és - szeretett!?
S míg így töpreng, egyszerre bársony-lágy forró ajakak tapadnak hideg homlokára, aztán delejes puha
fehér kezek simítják körül arczár. Valami villamos melegség ömlik át erein, mely szívébe hordja ismét a szédülést, a szerelem kábitó, gyönyörködtető érzését.
A láthatatlan menny hideg fénye eltűnt, helyébe a láthatatlan pokol meleg fénye áramlott.
Hiába erőlködik a szívnek egyik izma, hiába kiált az agynak egyik idege
Küzdj! Győzz! Fuss!
Cyprián meg van bénulva.
Cyprián ember.
Cyprián szerelmes.
VII.
- Utazhatunk, - szólt Jolán mosolyogva.
Cypriánnak megcsillámlott a szeme, aztán ismét nyugodttá vált, - hidegen kérdezte:
- Mikor?
- Akár még ma, akár holnap, akár mingyárt, ha parancsolod. Kérlek, tégy amint akarsz.
Jolán hamisan mosolyogva nézett Cyprián szeme közé. Két kezével rátámaszkodott Cyprián vállára s igy szólt:
- Te Cyprián!
- ?
- Olyan gyönyörűen kinőtt a bajuszod meg a szakálad, hogy ha most Benedek idejönne, hát megtagadná, hogy valaha is látott.
Cyprián mosolygott.
- Hát tudod mit gondoltam Cyprián!
- Mit?
- Holnap befogatok és indulunk együtt Budán át ki a nagyvilágba.
- Az nem lesz jó!
- Miért?
- Mégis rám ismerhet valaki, vagy a szolgák meglátnak. Hanem legjobb lesz, ha még az este kilovagolsz a várból, a lovadat megkötöd valamelyik fánál, aztán visszalopódzol, és engem kibocsátasz a merre behoztál; a rejtek uton. Én majd magam lovagolok tovább, el, messze. Éjjel az uton, nappal a fák között az erdőben.
- Egyedül?
- Egyedül.
- De hát akkor hol találkozunk?
- Egy hét mulva Budavár kapujánál este, mikor az égbolt pirosodik.
- Jól van Cyprián, de lásd már este van.
- Bizony este.
- Hát itt hagynál rögtön?
- Sötétben kell mennem. Most legalkalmasabb.
Jolán darabig csak küzdött magában, aztán egy nehéz sóhajtás után mégiscsak elrebegte a mit gondolt.
- Cyprián!
- ?
- Nem lenne jó... ha holnap korán reggel indulnál... szürkületkor... ezt az éjt még... bucsuzással töltjük.
Jolán ezeket mondva, kisurrant a teremből. Csak a nagy velencei tükör fényes lapjának mindig lassubbodó libegése mutatta, hogy ott volt.
VIII.
Felgyujtotta a hajnal az ég karimáját, azután tüzes üszkét a felhőkre dobta. A rengeteg néma csendjében madármilliók reggeli dala zendült. Üde szellő suhant a lombokon át. A fűszálakon és virágokon harmat csillogott. Rigó kiáltását visszhang hármaztatta. Harkály kopogását hallgatta a hegyfal. Szarka ugrált csörgött itt-ott a fatetőn, s lenn a bokor tövén veresbegyek lesték a kékszínű tárnicsok nyílását.
Cyprián léptetve haladt a fák között.
Megyszin ruhájával olyannak tetszett azon a hófehér lovon, mint a mesebeli királyfi, aki Hófehérhét keresi az erdőn.
Gondolatai jobban siettek, mint paripa: képzeletben ott volt már a helyen, hol a Krisztus nagy tragédiája véres véget ért a kereszten, s egész földet borzalomba rázta; ottan volt már, s meztelen térdeken a szent hegynek köves utját járta.
A kelő nap irányából könnyen kiszámíthatta merre van délkelet. Arra felé vezette a paripáját.
Addig megy lóháton, míg kiér az erdőből. Akkor aztán leszáll: Az utolsó fának ágából zarándok-botot vág magának, szép kereszt ágat hagyva a tetején, és olvasót szed össze az apró gubacsokból.
Mire a bot elkopik, az olvasó széthull, akkorra ott lesz - ott.
A síkföld első falujánál átadja a nála levő pénzt és a paripát valakinek, s megmondja neki hogy hét nap mulva legyen Budavár kapujánál s várjon ott naplehunytáig. Akkortájt egy fekete haju szép aszszony fog oda vágtatni négylovas hintóban. Qtt a kapunál megáll a hintó. A szép asszony kitekint, nyugtalanul néz körül, és várni fog sokáig. Annak a szép asszonynak nyujtsa oda a paripa kantárát és a pénz egy részét.
A mint így gondolkozik Cyprián, egyszerre csak lódobogást hall a háta mögött.
Nyugtalanság fogja el a szívét, - vár.
A lombos fák alól vágtatva tűnik elő egy fehér paripa, és rajta a démon, az angyal. Bíbor színű selyemköpenye versenyt uszik hátralobogó fekete hajával. Arcza pirosságtól ég. Szeme ragyog. Ajkán már messziről hangzik a csengő kaczagás.
- Utolértelek! - kiáltja amint közelebb ér.
- Miért jöttél utánam? - kérdi sötét, kedvetlen arczczal Cyprián. - Tudtam, hogy eltéveszted az utat!
- Nagyon is jó uton járok.
- De az Isten szerelmeért, hiszen Buda nem erre van!
- Ahová én megyek, az erre van. Jolán arczáról eltűnt a pirosság; sápadt ijedelem szökemlett fehér orcájára.
- Hova mész! - rebegé félve.
- Krisztus országába!
- A szent földre?
- Oda.
- És engem elhagynál?!
- Odafönn találkozunk!
Ezt mondva, Cyprián a magasra mutatott.
A nő kezébe rejtette egy pillanatra arczát, aztán fájdalmasan kiáltott:
- Veled megyek!
- Én gyalog utazom!
- Gyalog megyek veledl
- Nekem a nyomor lesz az utitársam.
- Nyomorogni fogok veled!
- Imádkozni fogok egész uton!
- Én meg átkozom az Istent, hogy a szívedet elfordította tőlem! Cyprián komoran nézett a lova nyakára.
A nő is elhallgatott egy perczre, aztán szenvedélyesen ragadta meg Cyprián kezét, és így kiáltott:
- Cyprián! Te az enyém vagy! Én nem engedlek eltérni szívemtől! Cyprián azon gondolkozott, hogy ha ez a nő csakugyan vele tart, ugyancsak komikus módon utazik az Isten országába. De mit csináljon? Elküldeni nem lehet. Megszökni tőle méltóságán alóli volna. Mellette imádkozni, meg az egekkel foglalkozni éppenséggel lehetetlen.
Pillantást vetett hát arra amerre a nap kelt, aztán megrántotta a lova száját és elindult szótalanul, ellenkező irányban, nyugat felé, Buda felé.
Örömtől és szerelemtől ragyogó szemmel haladt mellette a nő.
IX.
Cyprián előkelő urrá vedlett: megtanult divat szerint öltözködni, racscsolva szalon-nyelven társalogni, vívni, kártyázni, inni és élvezni.
A szerelem mely őket összekötötte nem volt már oly forró, oly szenvedélyes.
Legtöbbet tartózkodtak Párizsban és tengeri fürdőkön, s a világ előtt úgy éltek mint férj és feleség, de a világ háta mögött is, a mennyiben együtt laktak és Jolán megosztotta Cypriánnal vagyona minden jövedelmét.
Cyprián neve csak Jolán ajkán hangzott, amikor boldog kettesben érezték magukat. Társaságban a deli termetű simára fésült urat mossziő Caprinynek nevezték, s így hívta Jolán is.
Volt olyan idő, hogy Capriny ur szívesen töltötte idejét Jolán barátnőivel, s megtörtént még az is, hogy titokban megcsipkedte neje komornájának rózsás arczát. Viszont el kellett néznie, hogy Madame Capriny házi barátok körében mulatott, s néha bizony vidámabb volt a kelleténél.
Azonban a hűség határait egyik sem lépte tul.
E házi barátok közül különösen féltékeny szemmel nézegette Capriny ur M. Volaget, a ki mintája volt az akkori párizsi dandyknek. Igen szerette volna kitárni előtte egyszer az ajtót s kimutatni a lépcsőházra.
De miként tegye, hiszen a mossziö olyan udvarias, olyan előzékeny volt iránta, hogy beléje kötni nem lehetett. Jolán előtt pedig csak nem árulhatta el féltékenységét.
Egy este a klubban volt Cyprián, s nézte miként hull az arany a kártyaszínek változása szerint. Egyszercsak a vállára csapnak. Cyprián visszafordul.
Volage barátját látja maga előtt, a ki igy szól hozzá:
- No? Nem volna kedve? Cyprián agyán villámként rohant egy gondolat keresztül: oh ha én ezt az embert most koldussá tehetném! Homloka kigyulladt. Szeme meglobbant. Udvariasan válaszolt:
- Ha tetszik, szívesen.
Volt nála száz arany. Kiöntötte az erszényéből az asztalra, s kártyát keverve, kártyákat osztva, vakmerően mondotta:
- Ötven arany!
- Áll! - felelt társa hideg nyugalommal, s a kártyába tekintve azonnal fizette.
- Dupla vagy semmi!
- Állom, - felelt Cyprián.
A másik asztalnál abbahagyták a játékot. Mindenki Capriny és Volage küzdelmét nézte.
A kártya forgott
Áz arany csörömpölt.
Á két játékos bámulatos flegmával forgatta Fortuna bibliáját. Negyedóra mulva Volage ur letette a kártyát, fölkelt, és igy szólt:
- Mossziő Capriny, gratulálok a nagy szerencséhez, nekem mára elég.
- A mint tetszik, - felelt kedvetlenül Cyprián, és összesöpörte aranyait.
Azonban nem engedték elmenni. A nagyvilági tisztességgel jár, hogy kapzsi menekülésnek ne tűnjék fel az elmenés; játszania kellett másokkal tovább.
Bankot adott.
Az arany és bankjegy bolondul ömlött hozzá.
A klubb idősebb tagjai megesküdtek, hogy mióta a klubb áll, ilyen eszeveszett szerencséje még senkinek sem volt a zöld asztalnál.
Reggel felé aztán egyenkint elszökdöstek a játszók. - Cyprián előtt két millió frank feküdt aranyban és bankjegyekben.
Cyprián inasa görnyedt a pénz sulya alatt, midőn ura után vitte.
Cyprián előre örvendett annak, hogy milyen kellemesen lepi meg Jolánt! Ezt a tömérdek aranyat lába elé önti!
Azonban másként történt:
Asztalán két levelet talált.
Az egyik Jolán írása volt.
A másik ismeretlené.
Valami kínzó sejtelem vágta szíven, ahogy azt a két levelet meglátá.
Izgatottan tépte fel a pecsétet, s a levélben e szavakat olvasta:
"Kedvesem!
Szerelmünk már sokkal inkább lehiggadt, hogysem fájdalmat okozna neked az elválás.
Eléggé megnőtt már a szárnyad, hogy a nagy világban megélj.
Én nyugtalan természetű gyenge nő vagyok, még élvezni akarom az életet. Elég fiatalnak érzem magamat hozzá.
Feledj el.
Vedd bucsucsókom helyett az ide mellékelt százezer francot.
Jolán.""
Cyprián úgy állt ottan, mintha villámütés kábította volna meg. Az ablakon besütő nap sugarai megvilágították halavány arczát és a kezében tartott bankjegyeket.
Azonban magához tért, idegesen kapott a másik levélhez s egy hirtelen szakítással felbontotta.
Ebben a levélben megvolt a magyarázata Jolán sorainak:
"Capriny ur!
Én régóta szeretem az ön kedvesét.
Ma csak azért vontam önt játékba, hogy ne álljon utamban. Azt hiszem a kétszázezer frank a mit vesztettem és az Ön józan esze, a mit ön e pillanatban nem fog elveszteni, - kibékítik Önt, s ha évek mulva találkozunk, gentlemanekhez illő hidegvérrel szorítunk ujra kezet.
Volage."
Cypriánt őrült düh fogta el, Szaladni akart egyszerre, hajadon fővel a nyílt ajtón át utánuk, a szökevények után, de amint megfordult, csak egy lépést tudott még előre menni, azután ájultan zuhant végig a perzsa szőnyeg piros virágain.
X.
Merre mentek? Hova mentek?
S Cyprián abba az állapotba jutott, a melyről józanon is azt szoktuk mondani:
- No most megállt az eszem! Mereven tekintett maga elé s maga sem tudta miért, a szoba sarkán rejtőző pókhálóra figyelt, melynek szálain e pillanatban egy kis aranyzöld legyecskét vonszolt lázasan a tarka pók a szöglet felé. Cyprián egyszerre tudta hol van Jolán.
Megsejtette szívével, és az esze rábizonyított.
Azonnal indult. Nem vitt magával senkit.
Gyorskocsik, lovak álltak rendelkezésére. Akkori időben a pénz adott gőzgyorsaságot.
Mennyi idő telt el míg odaért, azt hitte, hogy a megkétszerezett örökkévalóság.
Éppen éj volt mint akkor. - A hold is ugy sütött. A fák is talán ugyanazt álmodták, midőn az erdő tisztásán áthaladt.
Odaért a vár rejtekutjához, egy félig bedőlt márványkuthoz. Leszállt a kutba. Megnyomott egy kiálló vasrudat. A széles márványlap csikorogva fordult meg sarkain.
S ő ment előre tapogatózva, vakon.
Egyszercsak lépcsőbe botlott. Emlékezett rája azon haladt fölfelé... fölfelé... .
Futott és olvasott százig, akkor beleütődött a falba.
Ugyane pillanatban csengő kaczagás hangzott a falon át. Cyprián megismerte.
Neki is szólt ez valamikor! Lázasan keresgélte a gombot.
Soká nem találta. Egyszer aztán mégis ráakadt. A nagy velencei tükör libegni kezdett. S ő ott állt dalt arczczal, zilált hajjal, boszutól lángoló tekintettel.
A nyomorult lelkű nő ugyanabba a török női ruhába volt öltözve, mint akkor. A vele szemben álló férfi az ő kaftánját és papucsát viselte. - Fogosdit játszottak, mint ő - akkor.
A nő sikoltott, hogy Cypriánt meglátta. Volage ur arczán pedig kedvetlen mosoly vonaglott végig.
- Minő szerencse! - mondta erőltetett udvariassággal.
Cyprián belenyult a zsebébe. Marok számra szedte ki onnan az aranyakat és bankókat. Odaszórta az asszony elé. Aztán mély megvetéssel, szinte kiáltva szólott:
- Asszonyom! Ez az ur tanu reá, hogy én önt kifizettem!
Volage ur eléje ugrott:
- Uram, ez sértés!
- Önre, vagy e nőszemélyre?
- Reám is!
- Ha tetszik mingyárt végezhetünk! E szavakat mondva Cyprián
két pisztolyt vett ki a szekrényen álló avult bőrtokból és az egyiket Volagenak nyujtotta.
Volage elfogadta a pisztolyt, azonban hirtelen igy szólt:
- Itt nem lőhetünk egymásra, a cselédség meghallaná!
- Mit törődöm én azzal!
- Ha ön nem törődik, ám lőjjön rám. Én itt nem emelek önre fegyvert!
- Hát mit akar! - kérdezte fogait csikorgatva Cyprián.
Volage egy fáklyát vett fel a sarokból és meggyujtotta.
- Kövessen, - mondotta kevélyen, - majd elvezetem oda ahol lőhetünk!
S a velenzei tükör ujra fordult. Egyikük számára utoljára. Cyprián annélkül, hogy egy tekintetet vetett volna az eszmélet nélkül ott heverő nőre, Volage után sietett.
Szótalanul mentek le az alagúton. A kutba érve Volage eloltotta a fáklyát, s letűzte a márványlap mellé az üregbe.
- Ugy látszik ez vissza akar térni, - gondolta Cyprián, s oly erősen szorította meg a pisztoly agyát, hogy az csaknem szétroppant erős markában.
Volage egyenesen a tisztás felé tartott.
Cyprián fehérebb lett a falnál. Mikor odaértek, Volage megállt a ledőlt fánál és igy szólt:
- Ha tetszik maradjon itt, én husz lépésre távozom.
Cyprián nem bírta kinyögni, hogy e helyen löni nem akar: babonás ijedelem merevítette szoborrá.
Volage gyors lépésekkel mért huszat, akkor megfordult és így kiáltott:
- Ön a sértett: lőjjön!
Cyprián gépies, bágyadt mozdulattal emelte fel pisztolyát. Célzott. És lőtt.
Ugyane pillanatban Volage pisztolya is megvillámlott és Cyprián odarogyott a mohos fatörzs elé, talán ugyanazon helyre, a hol éppen egy évvel előbb Jolán lábainál omlott térdeire.
XI.
Cyprián lassu mozdulattal nyitotta meg szempilláit. Ugy tetszett neki, mintha valami nehéz homályos álomból ébredne.
Első pillantása a Krisztus alakra esett. A nap utolsó sugarai rezegtek a kereszt fájdalmas vonásain. Azután Benedeket pillantotta meg ágya előtt, aki zsebkendőbe takart orczával zokogott.
- Miért sírsz atyám? - kérdezte tőle részvevőn.
Benedek elkapta a kendőt arczáról s igy kiáltott örömmel:
- Hát te élsz?
Aztán hirtelen aggódóvá vált az arcza.
- Csitt! Ne beszélj! - szólt, - a seb felszakadhat!
Cyprián e pillanatban éles szurást érzett a mellében. Arczán kimondhatatlan szomoruság vegyült össze a fájdalommal:
Tehát igaz! Pedig már majdnem megörült, hogy csak álom az egész. Benedek suttogva kérdezte:
- Nem érzesz fájdalmat?
- Szomjas vagyok! - susogta Cyprián.
Az öreg sietve ment vízért. Amint kihuzta lábát a szobából, Cyprián föl akart ugrani, de éles fájdalom döntötte vissza. Kezével homlokához kapott, mintha még mindig kételkednék a való valóságában, aztán mély szomorusággal és bizonyos félelemmel nézte az ismerős keresztfát, s ugy tetszett neki, mintha csak tegnap hagyta volna csak el,
A Krisztusarcz e pillanatban alá fordult: ránézett búsan, szemrehányón, mintha azt mondta volna
Cyprián! Cyprián! Miért hagytál el engem!
Aztán egyszerre szigoru lett a szent arcz. Az egyik véres kéz levált a keresztről s rámutatott:
Nyomorult! Ez a büntetésed! Cyprián fájdalmasan jajdult meg. Minden erejét összeszedve emelkedett föl az ágyáról, s odaomlott, ott terült el a földön Krisztus lábai előtt.
Benedek elejtette rémületében a korsót. Ajkán felkiáltott a rémület:
- Cyprián! Cyprián!
S odarohant. Felkapta a földről. Visszahelyezte gyöngédeden az ágyára... Aztán őrjöngve, kétségbeesetten kiáltott a fehér arczú betegre:
- Fiam! Cyprián! Ébredj! Én hivlak! Én! Nem az Atya, hanem én, az apád!
De Cyprián nem hallotta már ezt. A halál árnya ott reszketett már akkor Krisztusra néző szemének homályba boruló csillagain!