Cukrászda
| Cukrászda szerző: Kosztolányi Dezső |
1
Nyári délelőtt.
A telefonban két fiatal hang.
- Mondja, és hol?
- Várjon, várjon - tűnődik Viktor. - Az Ezredévi oszlopnál?
- Nem - szólal meg a drót másik végén Márta. - Esni fog. Talán egy cukrászda?
- Cukrászda?
- Cukrászda! Magának nem tetszik?
- Hát, őszintén szólva...
- Miért?
- Nagyon édes. Ennyi édességet együtt nem lehet elviselni.
- Másról pedig nem lehet szó.
- Jó - mondja Viktor.
- Tehát ma délután fél hétkor. A Marcipánban. Budán. Tudja, merre van? Amerre a temetőbe megyünk.
- Igen - ismétli Viktor. - Amerre a temetőbe megyünk. Pont fél hétkor.
2
Tavasszal találkoztak először, amikor a som sárga szoknyában kuporodott a hegyoldalon, s a mogyoróbokrok téli álomból ocsúdva, lustán tollazkodtak.
Pintyeket, rigókat hallgattak. Pacsirtát reggel, fülemülét este. Verőfény sütötte arcukat bronzosra, szél cserzette ki. Viharok kergették őket.
Erdőkben, ligetekben bujdostak, kavicsos parton, magas fűben, népes kirándulóhelyeken, ahol biztonságosan lehet vinni az átkozott szerelmet, mint nagyszerű dugárut.
3
Pont fél hétkor megjelennek a Marcipánban. Budán, amerre a temetőbe megyünk.
Most érkeznek először a cukrászdába, ahova mindenki elérkezik, előbb vagy utóbb.
Az ilyen kis, elhagyott cukrászdába a madár se jár. De annál több szerelmes.
Látni a szerelem nagyüzemét: különböző állomásainál. Olyan ez, mint egy gyár, ahol állandóan ugyanazt a portékát készítgetik, mely majd mint kidolgozatlan nyersanyag tűnik fel a szakmánymunkások kezében, majd csiszolva, leráspolyozva, majd pedig befestve, csillogva, szállításra készen.
Vannak kezdők, akik még csak ismerkednek, tétován vallanak, haladók, akik már emlékekkel viaskodnak, s mindent a múlthoz arányítanak, aztán kiábrándultak, szakítók, veszekedők, akik rémület és könnyek között egy váratlanul végzetes bonyodalmat jöttek ide elintézni, vagy fölszámolni az üzletet, átadni a csődtömeg-gondnokságnak.
4
Ezenkívül néhány sütemény is van.
5
Ők, akik eddig a természet nagy távlatában, a zöld végtelenben mozogtak, itt, a négy fal között, a zárt kertben egy csöppet megalázottnak érzik magukat, miután a többiek közé kerültek, mint egyenlők. Gyötrelem azt hinniök, hogy érzéseik többé-kevésbé hasonlítanak másokéihoz, s olyanok, mint azok. De valamint a beteg, aki kezdetben régi egészségére gondolva, csak makacs ellenkezéssel keresi föl az első orvost, aztán lassanként beletörődik abba, hogy már nem egészséges, és végül valami bölcs megadással fekszik be egy kórház közös kórtermébe, ahol már mindent magától értetődőnek tart, mert hiszen az a természetes, hogy a betegek közt legyen, egy kórházban: ők is megbékélnek sorsukkal, s némi titkos fönntartás és csöndes tiltakozás után elvegyülnek a cukrászdai szerelmesek vegyes tömegébe.
6
Bordó selyemmel vont falak választják el az asztalkákat. Ezekben a gyónófülkékben egy régi, több ezer éves szöveget ismételgetnek a párok, csekély változattal, halkan, izgatottan. Olykor át-átpillantanak a szomszédos fülkékbe, bizonyos konok, cinikus rokonszenvvel, de általában nemigen zavarják egymást. Ki-ki el van foglalva tulajdon ügyével, annyira, hogy a tér se létezik számukra, az idő se, és amikor a külső világ jelenségei véletlenül lelkükhöz érnek, s egy óra üt, vagy fejük fölött kigyulladnak a színes lámpaernyők villanygömbjei, megdörzsölik szemüket, mint akik álomból ébrednek, riadtan tekintenek maguk köré, csodálkoznak, hogy ezen a földön vannak.
7
Így jelenik meg előttük minden alkalommal a kiszolgáló kisasszony is: a sok létező ábránd közepette a nem létező valóság.
- Parancsolnak?
- Ja, igen - szól Viktor, aki kezét lassan kiveszi Márta kezéből, s rámered a kisasszonyra, megállapítva, hogy ott van előtte. - Mit rendel? - hajol oda Márta szőke fejéhez.
- Én? - kérdezi Márta, mintegy azonosítva magát önmagával.
- Maga.
- Igazán nem tudom.
- Én sem.
A kisasszony megszokta ezt a huzavonát. Közönyösen a levegőbe bámul, litániázza a fagylaltokat:
- Kávé, vanília, citrom, eper, málna, barack, tutti-frutti, ananász, csokoládé.
Hosszú töprenkedés után rendelnek egy fagylaltot, vagy egy málnaszörpöt.
A fagylalt fölött forró szavak röpködnek, úgyhogy az közben a kis tálcáján megolvad, langy pempő lesz belőle, a málnaszörp meggyöngyösödik, átmelegszik, ihatatlanná válik.
Ősszel teát kérnek, előbb rummal, aztán citrommal. Szórakozottan kavargatják, addig-addig beszélnek, míg egészen ki nem hűl. Végül, anélkül hogy hozzányúlnának, fizetnek, indulnak.
8
Minden áldott nap bejárnak a cukrászdába, mint egy hivatalba. Ha néhány percet késnek, a kisasszony elgondolkozik:
"Ma nem jönnek?"
De akkor már ott vannak. Letelepednek szokott helyükre, a kopott bársonydíványra, a sarokba. Már nem beszélgetnek oly lázasan, mint annak előtte. Szavaikat hosszú szünetek szakítják meg.
Viktor nézegeti a közönséget. Így udvarol:
- Tudja, mi jutott eszembe az előbb? Az, hogy a diós és mákos voltaképp a nőkhöz hasonlít. A diós: a szőke nő, a mákos: a fekete nő. Én gyermekkoromban mindig bosszankodtam, hogy karácsonykor ugyanannyi mákost készítenek, mint dióst, pedig mindenki csak a dióst szereti, s a mákos rendszerint ottpenészedik. Véleményem szerint a természet is hibás, mikor egyforma arányban teremt szőkéket és feketéket. Minek az a sok kesernyés fekete?
9
Télen künn az utca is olyan, mint egy cukrászda. Hó cukrozza a háztetőket, a göröngyök, melyeket bevon az üvegszerű fagy, cukros gesztenyék módjára csillámlanak, s az alkonyi félhomály csokoládészínű.
Márta vidáman, frissen toppan be. Arcát kicsípte a hideg. Leül az asztalhoz, s így szól a kisasszonyhoz, természetes mosollyal:
- Jaj de éhes vagyok. Nem bánom, hozzon nekem egy krémest.
- Nekem is.
A krémes a sárga töltelékével, mely a gyöngéden cukrozott, barnáspirosra sült vajastészta hártyavékony lapjai közt aranylik, édesen ül a porcelán tányéron. Illata megcsiklandja orrukat. Ezüst villakésük gyorsan szeleteli a ropogó süteményt.
10
A kisasszony már meg sem várja rendelésüket. Maga hozza a krémest. Megesznek belőle egyet, kettőt, néha hármat is.
Egy találka után karonfogva ballagnak hazafelé a budai utcákon. Márta egyszerre megszólal. Ezt mondja:
- Ma még jobb volt, mint rendesen.
- Micsoda?
- A krémes.
- Maga is észrevette?
- De tudja-e, miért volt olyan jó? Azért, mert valamivel korábban jöttünk. A krémest délben sütik ki. Mindennap tizenkettőkor. Ez ennek a cukrászdának a különlegessége. Sok gondot fordítanak rá. Elsőrangú teavaj, semmi margarin, semmi zselatin. Kitűnő.
- Csakugyan kitűnő.
11
Viktor néha rajtakapta magát, hogy látomásai vannak. Rendszerint délben, tizenkettőkor elképzeli a cukrászdát. Akkor emelik ki a tepsikből a frissen sült omlatag krémest, fölvágják, a tetejét meghintik porcukorral, a tálakra rakosgatják. A lepények még langyosak, úgyszólván természetes meleget árasztanak, akár a tojások, amelyeket néhány perccel előbb vettek el a kotlós alól.
Egyszer, amikor a társaskocsin rohan Budára, a kísértés olyan csábító, hogy nem bír neki ellenállni, beoson a cukrászdába egyedül, torkig lakik friss krémessel.
Ezt a kalandját majdnem mindennap megismétli, titokban.
"Bűn ez? - kérdezi magától. - Nem bűn" - feleli határozottan.
12
Egy délben elámul. Amint belép a cukrászdába, látja, hogy ott van Márta is.
"Hát ő is" - gondolják mindketten egyszerre. Egymásra bámulnak, de nem magyarázkodnak. Nevetnek, szélesen, kedélyesen, őszintén.
Aztán megtetejezik tányérukat krémessel: sárga földig eszik magukat.
13
Sokáig üldögélnek egymás mellett. Törölgetik cukros szájukat a papírkendővel, nyalogatják róla az édes tölteléket. Hallgatnak. Semmi mondanivalójuk nincsen. Szeretnének elmenni, de nem tudnak, mert már olyan kövérek, hogy alig bírnak fölkelni.