Cuci János nem hagyta magát
| ← Dusán a múzeumba kerül | Cuci János nem hagyta magát szerző: Móra Ferenc | Szent királyok pogány magyarjai → |
Az alábbi szöveg őrzi az eredeti írásmódot, csupán az értelemzavaró nyomdai hibák kerültek kijavításra.
1. Cuci János célszerű szegényember Klárafalván. De olyan szegény, hogy még ragadványneve sincs. Nem ilyen Cuci, vagy amolyan Cuci, csak Cuci, minden nélkül.
– Különös név ez a magáé – mondtam neki, mikor először kezet fogtam vele. – De legalább nem lehet összetéveszteni más emberével.
– Nem is idevaló nemzet vagyok én – magyarázta Cuci. – Csak bevándorlott. Az apám vándorolt be ide Klárára, mikor én még csak egy-két esztendős voltam.
– Honnan vándoroltak be?
– Makóról.
Nem volt valami nagyon körülményes bevándorlás. Makó tizenöt kilométerre van ide. Három óra alatt bevándorolhatott az öreg Cuci. Pásztorember volt. A Gerlice báró juhait őrizgette. Egyszer délidőben elnyomta az álom egy kis halmon. Arra ébredt fel, hogy egy ősz öreg ember hajlik fölé.
– Kelj föl, fiam – rázta meg a vállát. – Eredj máshova aludni, ez nem arra való hely.
Hogy mért nem arra való, nem mondta meg. Cuci pásztor pedig nem kérdezte. Örült neki, hogy továbbment az ősz öreg ember és nem tett vele semmi csúfságot.
Családi körben azonban mindig emlegette, hogy a körül a halom körül valami hiba lehet.
– De hát sok ilyen kitalálásuk volt a régi öregeknek – mondja Cuci János bizonyos szkepticizmussal, amikor elbeszélte nekem a családi legendát. Nem akarta megbántani az apja emlékét, de restellte volna, ha azt hiszem, hogy ő is olyan régifajta öreg.
– Sok mindenféle halmon aludtam én Sztarizombortól a Doberdóig, de nekem sohase jelent meg az ősz öreg ember.
A Cuci Jánosok szemét jobban kinyitotta négy esztendő, mint azelőtt a régi öregekét négyszáz.
2. Cuci János a munkanélküliek létszámába tartozott akkor, mikor először találkoztam vele a nyáron. Az aratásnak már utána voltunk, a cséplésnek még előtte. Ráért nézelődni a falu szélén, ahol kocsiderékszámra szedtük ki a dirib-darab cserepeket egy nagy partból. Nagyon csöndes szóval megkérdezte, hogy kellene-e még napszámos és belenyugodott, mikor fejcsóválással mondtam neki nemet. Nem is lettem volna rá figyelmes, ha ő pártfogásába nem vesz engem. Jó négy kilométert kellett mennem a vasúti őrházig, magyaráztattam magamnak az utat az embereimmel s akkor szólt közbe Cuci:
– Majd elvezetem én egy darabig az igazgató urat, úgyis arra van menésem.
– Hát egy pohár vizet találnék-e valahol, Cuci?
– Tessék, igazgató úr – nyitott ki Cuci egy kisajtót – ez éppen a mi házunk. A kislány mindjárt elszalad az artézikútra, én meg addig megkeresem az igazgató úrnak a késnyelet.
– Micsoda késnyelet?
– Tapasztottam a Tót Péterné házát és ahogy csinálom a sarat, érzek valamit a lábammal. Megkeresem, hogy meg ne szórjon, hát egy késnyél.. Bronz vagy mi lehet, mert zöld szironyja van, itt hányódott az asztalfiában még a télen is, mindjárt előkeresem.
Kicsit soká kellett keresni, mert az asztalfiából kivette a Péter gyerek, a Péter gyerek meg oda volt varjúfészket szedni s mire az előkerült, az én vonatom rég elfütyült. De megérte a késnyél, mert nem volt az késnyél soha, hanem igenis volt égy ritkaszép griffes szíjvég, amely másfélezer évvel ezelőtt valami hún-avar úr övszíján fityegett.
– No, Cuci,– mondom nekividámodva – mit adjak én ezért magának?
– Semmit se, igazgató úr,– teszi hátra Cuci János mind a két kezét – hiszen semmiség ez.
– Dehogy semmiség. Nekem többet ér, mintha színaranyból volna, de sima. Látja, ezt a griffes díszt még nem is láttam eddig semerre se. Ingyen én ezt el nem fogadhatom magától.
– Én meg pénzt nem fogadhatok el azért, ami nekem semmit se ér. Dolgoznom se kellett érte, véletlen találat.
Nem huzakodtam tovább Cuci Jánossal, a kislány meghozta a pohár vizet, annak adtam egy pengőt.
– No Isten megáldja, Cuci, majd megköszönöm én még ezt magának.
– Nincs azon mit köszönni, – mosolygott Cuci – inkább még a galárist is előkeresem.
– Micsoda galárist?
– Tudja a manó, mibül van. Valami gyöngyféle, azt meg Deszken találtam, mikor a néném házát tapasztottam.
Kutatott-matatott asztalfiókban, ládafiában, de nem ért az semmit, még a gyerekeket meg nem ijesztette.
– Mindjárt agyonváglak benneteket, ha a galárist elő nem kerítitek!
Erre aztán csak előkerült a galáris, még pedig a puli nyakából, ahová a kislány kötötte. Szép volt az ott nagyon, piros pántlikán a fekete szőr közt az opálos, kékesfehér nagy kalcedon-dió.
A puli nem mutatott semmi bánatot, mikor nyakdíszétől megfosztottam a kultúra nevében. Meg is ígértem neki, hogy ha a múzeum kitömött puliját megeszi a moly, vagy az a kendermagbogár, amit a jó Isten külön arra a célra teremtett, hogy a múzeumok keretén belül folytasson közgazdasági tevékenységet, akkor őt veszem be az üveg alá a magyar pulik képviseletében.
Cuci Jánosnak azonban nem ígérhettem semmit. Még csak azt se, hogy fölfogadom napszámosnak. A halomból, ahol dolgoztunk, kifogytak az ősök. Tót Péter kocsikovács nem engedett be bennünket a grifftermő krumpliföldjébe. Tovább kellett mennünk egy faluval. Cuci Jánossal jó egészséget kívántunk egymásnak.
3. Cuci János ma reggel beállított a hivatalos műhelyembe. Másodmagával jött, egy vékonyképű fiatalemberrel. Egy kicsit el voltak fogódva, hogy beeresztették őket a sokablakos házba, de ahogy megláttak, igen bizodalmasan ragyogott rám a szemük.
– Megjöttünk, igazgató úr. Ha vélekszik még rám.
– Nem felejtem én el az ilyen rendes embert, Cuci János.
– Ez meg Molnár József. Falumbeli. Klárái.
– Tudom, rendes ember ő is. Napszámosom volt, igaz-e? – kezeltem a fiatal magyarral is. – Hát mi jót hoztak?
– Egy kis jóvátételt – nyúlt a kitlije zsebébe Cuci János és kitett az asztalra egy bronzcsákányt. Frissen, földesen, szép zöld patináját nem barbárkodta le senki, még csak bicskaheggyel se kapart rajta próbát, hogy ugyan nem arany-e. – Te is add elő, Jóska, amid van.
A fiatal gyufaskatulyákat szedett elő a zsebéből. Az egyikben két ezüstgyűrű volt, két ujjcsontocskával. A másikban István szent király ostyavékony dénárja ezüstből, de egészben. A harmadikban két pár fülönfüggő karika, A negyedikben kis nyitott karika, aranyból. Az egyik vége felpödörítve, mint a gácsér farka. Úgy hívják ezt az ékszert, hogy hajkarika. Az avarok, meg a régi magyarok ebbe fogták bele a befonott hajuk homlokba hulló tincsét és eligazították a halántékukra, hogy ne előgessen a szemüknek. Rendesen bronzból, ezüstből csinálták, az aranyból való ritkaság.
– Hát itt a jóvátétel – igazgatta elém Cuci János a skatulyákat. – Ez az első sírból való, ez a harmadikból, ez a negyedikből, az aranykarika a hatodikból. A másodikban, meg az ötödikben nem volt semmi, mert azok csak aprószentek sírjai voltak. Ötvenhét centisek.
– Megmérték, Cuci?
– Hát. Ahogy az igazgató úrtól láttam. Csak nekem nem volt colostokom, oszt csak úgy az ásónyelire jegyeztem rá bicskával a mélységet is, meg a hosszúságot is. Azt azután a faluban meghitelesítettük a mértékkel.
– Most már mondja meg, hogy jutottak maguk ezekhez.
– Mondom, kérem. Ástuk. Jóvátételnek.
– Micsoda jóvátételnek? Mondja el, Cuci János.
4. Cuci János vallomását szórói-szóra adom vissza.
– Olvastuk a Magyar Hírlap újságban, hogy igazgató úr fölmagasztalta a szőregieket. A Máder kéményseprő urat, meg a Sztojkov Dusánt. Ugyan nem is mink olvastuk, hanem a boltos említette nekünk, megkértük, hogy olvassa csak föl. Fölolvasta, csakugyan úgy volt megírva, ahogy elmondta. No, mondom ennek a Molnár Józsefnek, én nem hagyom magam, hát te hagyod-e? Azt mondta ő se hagyja. No, ha te se hagyod, akkor fogjunk össze, karoljuk föl a magyar nemzetet. Mutassuk meg, hogy mink is csakúgy benne vagyunk a kultúrába, mint a Máder, meg a Sztojkov. Majd szembesülünk az igazgató úrral, hogy Klára is van annyi, mint Szőreg. Hát tessék.
Három nap ástak négy helyen reggeltől estig. Két partban nem találtak semmit. A harmadikban találták a bronzcsákányt. A negyedikben találták a nagy temetőt, Szent István király korából.
– Melyik halom ez, Cuci? Meg tudná mutatni a térképen?
– Meg. Ez a kicsike itt a kukutyini dűlőben, amelyiken az ősz öreg ember azt mondta az édesatyámnak, hogy keressen más helyet, mert az nem alvásra való.
5. Cuci János, miután kezeimhez szolgáltatta a jóvátételt, mégegyszer benyúlt a zsebbe.
– Ezt meg tessék a múzeumi felszerelésekhez tenni. Ezt odaszántam ajándékba – tett elém még egy kis papírcsomagot.
Kibontom a papírt, egy bicska van benne. Igen rendes tülöknyelű bicska, szegény ember szalonnázó készsége.
– Nem értem, Cuci. Ki bicskája ez?
– Az enyém. Tavaly vettem a zombori búcsún két pengőért.
– Miért akarja ezt nekünk adni?
– Tudja, igazgató úr, nekünk nem volt olyan kis spatnink, amivel maguk szokták a csontvázakat feltisztítani. Csak úgy körömmel kapargattuk őket, de nagyon kemény volt a föld, nézze, mind letöredezett a körmöm. No, mondom Jóskának, ez így nem jó lesz, még elkeverünk valami apróságot, inkább előveszem a bicskát. Az osztán szuperált is, de tudja Isten, azóta nem tudok vele kenyeret szegni. Hiszen tudom, hogy nincs abba semmi, a holt se más, mint az élő, de azért mindig úgy megképzenek előttem a tetemek, ha kenyeret vágok a bicskával. Hát csak tessék eltenni a szerszámos ládába a többihez.
– Mivel tartozom én maguknak mindezekért, Cuci?
– Ezért nem jár semmi. Ha majd bontatja igazgató úr a temetőt és fölvesz bennünket napszámba, azt igen szépen megköszönjük. De ezt nem fizetségért tettük. Ez csak jóvátétel a magyar néptül. Hogy az se alábbvaló, mint a morva, meg a szerb.
Erre csak nagy lélekzetvétel után lehetett megszólalni:
– De a bicska? Az már csak nem jóvátétel?
– Nem. Azt magán jószántambul adom ajándékba.
– De emléket csak adhatok érte? A magam bicskáját?
– Nagy tisztességnek fogadom.
6. Cuci János klárafalvi tapasztó-emberről nem lehet több srófát írni, mert innen kezdve szomorúra fordulna a Das Lied vom braven Manne. Nem fogadhatom fel napszámosnak, mert nincs miből ásatni többet s István szent király népének csontjait az eke vasa fogja széthányni. A nagy leépítéseknek a szegény kis magyar múzeumok az első áldozatai; jobb erről nem beszélni, mert vagy káromkodás lenne belőle, vagy fogcsikorgatás. Pedig én ezt a dalt himnusznak szántam Cuci Jánosról, aki nem hagyta magát és bizonyságot tett róla, hogy nem halálra való fajta az övé.