Csontbrigád/Kilencedik fejezet

← Nyolcadik fejezet

Csontbrigád
szerző: Rejtő Jenő

Tizedik fejezet →

Kilencedik fejezet

1.

Delivette ezredes érkezett a Szolgálattól. Magas, ősz ember. Sebhelyes arc, hegyes bajusz. Harsány, vidám hang; okos, villogó szem. Dumas père három testőre közül az egyik ilyen lehetett. Azonnal hozzáfog a vizsgálathoz.

Attól kezdve, hogy Delivette ezredes megérkezett, megdöbbentő események játszódtak le percek alatt. Itt tapasztalhatott Sirone némi szaktudást.

Delivette ezredes a Szolgálat vezetői közé tartozott. Először megnézte a golyót. A tisztek körülfogták. A beesett arcú, sovány Gouillaume is ott ténfergett révetegen.

- Nem katonai revolver. Belga hatos vagy Smith et Watson liliput. Régimódi önműködő. Hol feküdt a tetem?

Odavezették a virágágyakhoz, ahol Vigoint megtalálták. Ezt a részt elkerítették, és nem járhatott itt senki.

Delivette lehajolt, méricskélt, azután felnézett a háztetőre, majd ismét a földre.

- Mély nyomot hagyott a zuhanás. Legalább két méter magasból esett le Vigoin, miután eltalálták.

- De honnan? - kérdezte Sirone, és ő is felnézett.

- Valamelyik párkányról. Milyen ablakok ezek ott fenn?

- A gazdasági hivatal... az ott Libourne-é. Mellette az én szobám.

- És ott?

- Gouillaume lakik...

- A két szoba közül az egyiknél érhette a lövés. Most nézzük a mosókonyhát.

Sirone a látottak után kissé több megbecsüléssel gondolt a rendőri munkára. Ész kell ide, de milyen! A mosókonyha ablaka körül az ezredes apróra megnézett mindent.

- Itt állt a tettes. Ez a fehér törmelék jelzi, hogy a lejtőn rögzítette a pisztoly csövét.

- Most mi a teendő? - kérdezte Libourne.

- Meg kell találni a pisztolyt. Ritka dolog errefelé ilyen régimódi csecsebecse holmi.

És felmentek az irodába.

Az ezredes kihallgatásai lényegesen több eredményt produkáltak, mint az eddigiek. És lényegesen meglepőbbeket is. Először Libourne-t vette elő.

- Van tudomása arról, hogy Vigoint azon a reggelen ölték meg, amikor Magiron őrmesterre rálőttek?

- Igen.

- Mikor beszélt ön utoljára az áldozattal?

- Ha a riadó közben ölték meg, akkor tíz perccel a halála előtt.

Sirone kapitány felugrott:

- Ezt miért nem mondtad nekem?

- Csendet kérek. - Az ezredes kopogott. - Rám kell bíznod a kérdezést.

Sirone ámultan állt. Libourne nyugodtan folytatta:

- Ébresztő után bejött hozzám Vigoin. Azt hitte, hogy haragszom rá, amiért mellőztek miatta.

- És nem haragudott?

- Hát... Bántott ez a mellőzés...

- Érthető. Folytassa.

- Ezután együtt kimentünk a szobámból, többet nem tudok. Az alarmnál visszatértem a szobámba, de üres volt már.

- Gyerünk!

Némán mentek a tiszti lakások felé. Most már valami rossz ízű feszültség ült a kedélyeken. A katonai nyomozó odalépett Libourne szobájában az ablakhoz.

- Itt van! - kiáltotta.

A poros párkányon világosan látszott két lábnyom. A kapitány komoran nézett Libourne-re. Mi ez?

- Miről beszélt még Vigoinnel? - kérdezte az ezredes.

Libourne habozott.

- Tessék habozás nélkül felelni, főhadnagy úr! Önnek nem lehet itt megfontolnivalója! - harsogta Delivette.

- Hát... - mondta zavartan - megemlítettem, hogy... néhány memorandumom van Sirone kapitány úrnál... És hát... a kapitány úr mellőzi ezeket.

- Miféle sületlenségeket fecsegsz?! - förmedt rá Sirone.

- Ne haragudj, kapitány úr. Ez volt az érzésem - felelte fojtott indulattal, udvariasan, de a sértett önérzet hangján.

- Csakugyan van valami bajod ezzel a tiszttel? - kérdezte az ezredes, amikor kettesben voltak Sirone-nal.

- Ugyan! Mindég szerettem, és most sem hiszem, hogy valamiféle része legyen az ügyben.

- Én sem. Vigoin bizonyára egyedül tért vissza Libourne szobájába kutatni, mert valamit keresett a tiszti lakásokban. A riadó megzavarta, és nem volt ideje kisurranni a folyosóra, amikor Libourne visszafelé jött a kardjáért. Az ablakon át próbált kiugrani tehát, és ekkor lelőtték.

2.

Az események döntő fordulatát - és ezt legkevésbé várta volna az ember - Ligert nagynénje idézte elő. Ez a hölgy Lyonban élt, és később átköltözött a Loire menti Aubergnon községbe, mert alkalmazták a gyógyfürdőbe jegykezelőnek. Két éve már, hogy egy könnyű szívszél jegykezelés közben elszólította, és Ligert-re maradt minden ingó vagyona. Ingatlan felett ő sem rendelkezett, ami gyógyfürdőjegy-kezelőknél nem tartozik a ritka állapotok közé.

Végül is Ligert megkapta az idős hölgy hagyatékát, amelyből különösen egy félméteres, strucctollakban gazdag női kalappal nem tudta, hogy mit tegyen?

Még érthetetlenebb volt, hogy mi módon került a hagyaték közé egy ezüst cigarettaszelence, továbbá az a belga gyártmányú, apró, hatlövetű pisztoly, amelyért jelenleg Delivette ezredes és a vizsgálatot folytató katonai bizottság tűvé teszik az erődöt. De nem sejtik, hogy Ligert örökölt ilyent.

Ez a belga hatlövetű, továbbá a szelence, a nagynéni hagyatékának két kimagasló értéke, ott nyugodott Ligert íróasztalfiókjában egészen elöl, és egy kiszáradt bélyegzőpárnával tartott fenn méltóságán aluli érintkezést. Hogy került e két markáns jellegű tárgy egy idős hölgy birtokába, aki a fin de siècle báli csipkés világában élte rejtélyes fiatalsága éveit? Lehet, hogy a szelence egy regényes találkozás emléke, ama kék szemű, túl ifjú lovastisztek egyikével, kiknek Suppé kollektív emlékművet állított zeneszerzeményével, mert ez idő tájt annyi hajadon álmodozásában főszereplők lehettek, és később sűrűn szenvedtek hősi halált Sedánnál, Sadovánál, sőt a krími háborúban is. Ezért még sohasem fonnyadozott annyi vénleány Európa háztartásaiban rokoni kegyelemkenyéren, mint a század végét követő évtizedekben. E földrész harcterein akkoriban minden ifjú tiszt hervadhatatlan költői halálát egy hervadozó prózai élet gyászolta.

Tehát az is lehet, hogy a szelence ez idős hölgy elégikus báli emlékei között megmaradt - némely ódon holmit jellemző, csodálatos konoksággal -, de lehet az is, hogy egy régóta elhalt, nyugdíjas öregúr a sárfürdőzés tartamára megőrzés céljából a jegykezelőnőre bízta szelencéjét, és egy vagy más oknál fogva nem jelentkezett érte.

Ki tudhatná ezt ma már?

Elégikus báli emlékek és elhalt nyugdíjas urak nem beszélnek. A pisztoly birtoklására nézve még feltevés sem adódik. Ki sejti, hogy csendben vénülő, kései leányok mi okból őriznek emléktárgyaik között egy Smith et Watson gyártmányú ismétlőt?

A szelence most ott feküdt Ligert íróasztala fiókjában, a kiszáradt bélyegzőpárna, egy teljes gombolyag ragtapasz és két javításra szoruló töltőtoll alatt, néhány kenyérdarab társaságában, a bélyegzőpárnával már említett méltóságán aluli érintkezésben. És közvetlen mellette a pisztoly, amelynek eredetére nézve még feltevés sem adódik.

A néhai idős hölgy nem sejtette, hogy egyéni hagyatéka milyen jelentőséggel fog még bírni megrendítő események kirobbanásánál mint fő tényező. Ligert sem hitte volna, és a töltőtollak sem sejtették valaha is. A kenyérdarabokról nem is szólva.

Délelőtt tíz órakor felvezették Fécampot az irodába Ligert elé. Tiguer, a vörös káplár is ott volt.

- Ide figyeljen - mondta sután, mert még sohasem vezettek eléje senkit. - A tiszthelyettes úr azt üzeni, hogy tíz perc múlva visszajön. Ha addig nem diktálja jegyzőkönyvbe, hogy hol az az izé... táska, hát akkor baja lesz magának. Érti?

- Igen.

- Táska? - kérdezte Tiguer. - Eltűnt egy tarisznya az őrségről.

- Nem tudom, miféléről van szó. De biztos pénzestáska. Ámbár élelmiszeres is lehet. A kantinból loptak egyet a napokban.

A vörös káplár bólintott. Szeplős, halszerű arcbőréről közben sűrű verejtékcseppek gördültek.

- Igazság - mondta Ligert-nek. - Bár az élelmiszer kétséges, ha a kantinos táskája volt. Mert akkor sonka és szivar lehetett benne főként.

- A sonka is élelmiszer - szólt Ligert figyelmeztetően. - De a szivar nem.

- Az nem...

Az írnok kissé nyitott szájjal kinézett az ablakon.

- A táska rejtekhelyére nézve nem vallok - szólt Fécamp.

- Megette a sonkát? - kérdezte Tiguer.

- Mert akkor sem okos, ha tagad. Tagadni, az körülményben terhelő.

- Ha a szivarokat visszaadja, az is valami - jegyezte meg tanácsképpen Ligert, és az egyik dossziéból néhány kenyérhajat szedett ki. Csendben rágcsált.

- A táskáról nem vallok - mondotta a 63-as. - Tessék jegyzőkönyvbe venni.

Ligert vállat vont.

- Az ráér később. Előbb most majd verést kap.

Hallgattak. A sok légy döngött ostobán, egyhangúan, és meleg volt.

- Cigarettát, azt szívhat - mondta a káplár jóindulattal.

Fécamp elővett egy cigarettát.

- Miért nem hordja dobozban? - kérdezte Ligert.

- Itt nincs doboz - felelte sötéten. - Itt nincs semmi! Csak kövek.

- Az igaz - szólt a káplár, és köpött a pipája mellől. - Itt követ törnek, és nem dobozokat. Azért nincsenek dobozok.

Ligert gondolkozott ezen. Rövidesen megtalálta a helyes választ.

- Nemcsak az van, amit törnek: Kincstári kabát is van. Azt mégse törik.

Fécamp kissé előrejött, és a fiókba kandikált. Az írnok is lenézett. Meglátta az ezüstszelencét.

- Ez itt - mondta, és felemelte - cigarettadoboz, ezüst fémből. Néném hordta.

- Dohányzott az asszonyság? - érdeklődött Tiguer, és lenyelt néhány kininszemcsét.

- Jegykezelő volt a sárfürdőnél. Isten nyugtassa.

- Az még nem zárja ki a dohányzás szenvedélyét. Minek volt doboza, ha nem szívott?

- Volt neki tengeri gyöngykagylója is, azért mégsem hinném, hogy búvár lett volna valaha.

A káplár kiment a folyosóra, és egy vizes pokrócot hozott be. Feltette az ablakra, mert szinte fuldokoltak már. Ligert kenyeret marcangolt, és csuklott.

- Adok majd üres dobozt. Az irattárban van nekem. Ha megverték, jöjjön át.

A légyraj ritkultabb fürtben zsongott, mert néhányan közülük elkedvetlenedtek a félhomálytól. A falióra apró zörrenései jelezték az ormótlan másodpercek múlását.

Erélyes tempójú léptek közeledtek a folyosón. Jött!...

A végzet Berlac személyével időzítette a tragédia kirobbanását. A drámaian szép tiszthelyettes jelentéktelen személye volt a szikra, amely adott pillanatban belehullik a robbantószerbe.

Léptei visszhangjára Ligert és Tiguer becsukták zubbonyuk három gombját, és ahogy a küszöbre ért, felugrottak.

- Ne bokázzanak, kérem, nem lagzi ez, sem díszszemle. Elmehetnek.

Most diplomata volt. Rövid, határozott, de alapjában jókedvű.

- Mondja meg, barátom, hol a táska.

- Nem teszem.

- Jó. Forduljon a fal felé.

Többet nem szólt, leült dolgozni. Fécamp ott állt a melegben, egy helyben, tétlenül a forróságban, este hatig. A fal felé fordultan. Közben jöttek-mentek, jelentés, telefonbeszélgetés, de őrá ügyet sem vetett senki. Csak egyszer!... Amikor Berlac ellenőrző körútra ment, Ligert odajött, és egy pohár vizet hozott.

- Ha megverték - súgta -, jöjjön át az irattárba, kap majd egy dobozt...

Azután állt tovább, órákig.

- Hol a táska? - kérdezte Berlac este hatkor, és Fécamp a szomjúságtól és kimerültségtől káprázó szemmel állt ott. Suttogóra száradt gégével, érdes nyelvvel, fulladt hangon felelt:

- Nem... mondom...

Ez volt a legundokabb kínzás, amit ez ideig átélt. Berlac közben átment a szomszédos irodába a telefonhoz, és Fécamp a fiókhoz osont, ahonnan Ligert az imént a dobozt magához vette. A pisztoly!...

Egy gyors mozdulattal kikapja, és visszamegy a helyére.

Berlac ismét bejön. Egy korbács van nála, de mosolyog.

- Nézze, barátom, maga intelligens ember. Az én szabadulásomat, képességeim érvényesülését jelenti, ha megtudom a táska rejtekhelyét. Tehát megtudom! Érti? Nincs esélye, hogy ne tudjam meg.

Mosolyog, és suhogtatja a korbácsot. Szivarozik közben. És Fécamp áll.

- Nos?... Nem felel? Azt hiszi, kiállja az én kérdezősködésemet? Mi? - Szivarra gyújt, és egyik lábát a székre teszi. - Olvasta maga Machiavellit? Mi? Tudja maga, hogy mi a hatalom? A hatalom, amelyet nem megszerezni, hanem megtartani nehéz? Tisztában van azzal, hogy a hatalom, ha egy esetben csődöt mond, elveszíti statikus biztonságát?... Hatalmamban van, tehát bármi áron legyőzöm, mert ez életkérdés számomra!

Nagy, színes lepke repült a szobába, és az egyik fürge gyík gyors siklással feléje kapott. Vége volt. Az egyik szárny fele része lassan aláhullott...

- Feleljen. Hol a táska?

Suhogott a korbács, felfénylett a szivar.

- Bármit tesz velem, semmi esetre sem leszek...

- Csend! Ne tartson itt szabadelőadást nekem - ismételte a kapitány szavait, mert fájó megaláztatását mindig továbbadta alárendeltjeinek. - Igennel vagy nemmel feleljen.

- Nem.

- Jó! Káplár!

Megjelent Tiguer.

- A fogollyal lelépni!

Vitték.

- Azt hittem, jobban megveri - dünnyögte némi csalódással a káplár.

- Nem vert meg.

- No, majd az őrmester - biztatta szinte vigasztalóan.

A sötétedő erődudvar hátterében kísérteties lángok lobogtak. Néhány bográcsban a vacsorát főzték.

Magiron őrmester már várta a barakk előtt. Két altisztjével.

- No, vallott? - kérdezte.

- Nem ez... - felelte Tiguer.

- Úgy. No jó. Majd nekem megmondja... Hatvanhármas! Hol a táska!

- Nem mondom meg.

- Farkasgúzsba kötni, hogy recsegjen a csontja!

Itt Magiron játszmája következett. Mindenki, aki azt remélte, hogy majd nála oldódik meg a fogoly nyelve, és így megszabadul e pokolból, menten ördöggé vált, ha a 63-ast eléje hozták. Lihegve erőlködtek, hogy a szabadulást jelentő titkot kiverjék belőle!

Fécamp olyan kimerült állapotban volt, hogy elaludt a farkasgúzsban is, ficamodottra facsart tagokkal. De éjfélkor kioldozták, és leöntötték, hogy lábra álljon.

- Kihallgatásra, piszok áruló...

A piszkos, fülledt éjszakai udvar elszórt fényei a levegő páráitól gőzburába gubódzva pislákoltak.

Berlac elé vezették az irodában. Éjjel két óra volt.

- Ülj le.

Szigorú, de nyugodt volt. A vizsgálóbíró szerepét játszotta:

- Ulogi-oázisban eltűnt egy irattáska! Téged gyanúsítanak. Mit tudsz erről?

- Semmit, mon adjudant-chef.

Szivarra gyújtott, és jegyzetek között lapozgatott, azután rácsapott az asztalra.

- Állj fel, a mindenségit!

Fécamp felugrott, és összecsapta a bokáit.

- Ne bokázz itt! - mondta fenyegetően. - Ne bokázz, nem vagy lagziban, sem díszszemlén, mit állsz itt ficamodott glédában?! - És rövid szünet után hozzátette: - Voltak bűntársaid?

- Nem voltak.

- Állj a falhoz!

Hajnali négyig Berlac írt. Fécamp előtt minden összefolyt. Négykor a tiszthelyettes teát főzött, és olvasott. Fel sem nézett rá. Félóra múlva megszólalt szelíden:

- Volt szeretőd Ulogiban? Állj ide elém... Volt?

- Nem!

- Hohó! Ez gyors válasz volt. Tagadásszerű...

- Nem... volt...

- Te piszok!

Ökle belecsapott Fécamp arcába, és...

És rémült ordítással máris hátraugrott:

- Segítség!...

3.

E pokoli fordulatokkal terhes nap vontatott vajúdását az erőd valamennyi katonája megszenvedte az idegeiben. Kavargó homoktorlaszok mögött hamuszínű borongással izzott az ég.

Száz meg száz apró nyilallás jelezte a barométerummá korhadt csontozatban, hogy sirokkó járja Szudánt.

Az emberek kábultan ődöngtek, mintha valami kocsonyaszerű anyag rezegne az agyuk helyén.

Tiguer baljós arckifejezéssel mesélte a kantinosnak, hogy az ezredorvos valami varázslatot űz az írnokkal.

Furcsa fény derengett a kórházablakból.

Az ezredorvos kvarcfénykezelésben részesítette Ligert-t, amiért ez lelkes famulusként szolgálta a bélyeggyűjtés ügyét. Az írnok nyugtalan várakozásban hevert a tág ívű sugármező alatt, amelyhez fogható vérbe árnyalt glóriás fénylés csak a kiengesztelő purgatóriumi lángok lobogásában izzik.

A kvarcfény sercegett.

- Megjött az átirat, és visszaküldték a bűnjeleket - mondta Ligert.

- Milyen címlet?

- Elég jó. Van egy ötfrankos repülő is közte. A vezérkari hatos postahivatalon keresztül jött mind.

Minkiew jobb kezének öt körmét okarinaszerűen a foga közé dugta, hogy harapdálja kissé. E műveletet a lapocka és fej egyidejű rángásával kísérte, mintha szeretné fültövön ütni a vállával önmagát.

- Hogy van a kvarcolástól?

- Igen jól. Nem hiszem, hogy a mesterséges napsugár árt. Habár a feleségem másképp hitte. Ő nem kacérságból hordott napernyőt. Szeplős lett tőle.

Rezgett a fény. Ligert a szemüveg szíja mellől egy darab kenyeret húzott elő a tarkója tájáról, és eszegette.

- A fő - mondta ezután -, hogy nekem ez a fény visszaadja az önérzetemet.

Minkiew bólogatott.

- Akkor jó. A kvarc éppen arról a legismertebb.

Még több érvvel is bizonyította volna a kvarc kedvező hatását az önérzetre, de egy gyors hördüléssel jobbra, majd balra csavarta a fejét, és behunyt szemmel gallérját tágította magasra emelt ádámcsutkája alatt.

- Mert kérem - panaszkodott Ligert -, az asszony szerint nem lehet soha gyermekem, az átok miatt.

- Tudom. Az állvány...

- Igen. Az bedőlt építkezéskor és a holtak miatt átok van rajtam. Ez a fényezés marhaság.

- Akkor minek kéri annyira? Ez a fény majd használ. Ez varázserejű lámpa.

- Erről a lámpáról hallottam. Valami Aladdin a feltalálója. A telefont is ő fedezte fel.

- Nem egészen így van. A lámpát egy jótékony egyesület adta. Mesterséges napfény.

- Minek az ide, ahol az igazi naptól is létszámfeletti hő van?

- Marhaságból.

- És akkor miért használja annyi nagybetegnél az ezredorvos úr?

- Hiszek benne - felelte sóhajtva.

Minkiew ugyan nem hitt abban, hogy a napfényszükségletet itt Szudánban fedezni kell mesterséges úton, de azért minden korszerű eszköz híján alkalmasnak találta a kezelést.

- Siessen vissza, mert a kapitány keresni fogja. - Egy-egy vállát négy-ötször felrántotta, és ujjait kimerevítette, sokszor egymás után. - Nem várják? Ki van fenn az irodában?

- A tiszthelyettes úr veri a hatvanhármas rabot. Azután megcsinálom a mosodakimutatást. Valaki lopja a párnahuzatot.

- Miért kínozzák a hatvanhármast, mi?

- Tiguer szerint egy táskát lopott, sonkával.

Serceg és ugrál a fény.

- Az előbb - mondja Ligert - adtam neki egy korty vizet titokban, amikor kiment a tiszthelyettes.

- Jól tette. De most már igazán siessen. A kapitány keresni fogja.

- Ma nem keres...

- Miért nem jár ma az irodában a kapitány?

- Nem lehet neki. A szobájában ül, és haldoklik.

4.

- Barom!

Minkiew gyorsan kikapcsolta a lámpát, és kapkodva öltözött.

- Miért nem mondta előbb, hogy Sirone rosszul van! Mi?!... Hülye maga?!

- Azt az ezredorvos úrnak köll tudni. Különben sem parancsolta a Sirone kapitány úr, hogy jelentsem.

- Marha!

- Az talán nem. Csak roppant iszákos. Főként alkoholba. A nagybácsim is krónikusan idült volt, és a nyolcvanas években Malmedy felé átutazóban megevett egy teljes dákókrétát.

Minkiew felrántotta a nadrágját, és rohant. Nyomban látta, hogy Ligert diagnózisa szerencsére túlzottnak bizonyult. A kapitány igen rossz bőrben volt, de mégis könyökölt az ágyon.

- Rosszul vagy? - kérdezte Minkiew lihegve, és zubbonya mögül földig lógott a levetett házikabát zsinórja, amely a derekán maradt.

- Eh bien... a májam... Hát örökké tartson egy ilyen máj?

Szenvedő, fényes arcán szomorú mosoly vonult át.

A doktor válasz helyett megtapintotta az érverését, azután előhúzott külső zsebéből egy cipőgombolót, majd türelmetlen keresgélés után két magas címletű gyarmati emlékbélyeg, fél deka dohánypor és néhány kettétört cigaretta társaságában sikerült hozzájutnia sztetoszkópjához.

Rövid vizsgálat következett. Könyv nélkül tudta az erőd régi lakóinak rongyos szervezetét. Könnyedén átsuhant hallgatójával az unalomig ismert tompulatokon, régi szívzörejeken, mélységesen elváltozott aorták kapkodó ütemén, tágult, lankadt, kényszermunkában fetrengő véredényeken, rekeszeken, hílusokon.

Ezt mind százszor hallotta. De errefelé fújtat valami új. Apró zörgések után egy síphang és tompa dübörgés... Aha! Hörghurut! Itt a lép nagyobb, ez féléves, a gyomorérzékenység régi, epeirritáció, ez rendben. De a máj szokatlanul nagy...

- Hé! Pierre! Teát a kapitánynak!

- Maradsz... még? Akkor foglalj helyet.

- Köszönöm.

Felült az asztalra, és rövid lábaival harangozott. Színes fésülőköpenyét a kórházban hagyta. Egyenruhában volt, és kínozta a hőség, tehát kigombolta a zubbonyát. Így sem hatott katonának Minkiew doktor. Színehagyott zubbonyán laza gombok csüngtek búsan, szétvedlő epolettjein nyoma sincs az aranyozásnak, a Becsületrend és a Köztársasági Érdemkereszt, mintha penészes rézpénz lenne valamelyik fáraó sírjából, zöldes patinává kövült rozsda dús rétege fedte mindkettőt. Egy bélyeg kedvéért sapkája mellé tűzte a borítékot, és ettől teljesen portásszerű lett a külseje.

Kigombolt zubbonya alatt, keskeny mellkasán minden csontja kiállt. Órazsebéből arany tisztilánc függ, de csak az egyik nadrágszáron látszik a vasalás nyomán keletkező, hosszú él. A másik gyűrött, gömbölyű.

- Éghajlatváltozás kéne - mondja csendesen.

Sirone búsan legyintett.

- Miért nem szólsz inkább a szabóságon, hogy mindkét nadrágszáradat kivasalják...

Minkiew lenézett az említett ruhadarabra, azután meg-megránduló szája széle felett néhány ügyes csipegetéssel sodorni próbálta komikus bajusza végén a rövid sörtéket.

- Lemenet a pincébe, mert ott boncoltam, felrúgtam egy vizeshordót. Combig ázott a jobb lábam. - Újra lenézett, de ellentétben a kapitánnyal, kielégítőnek találta az egyenruha állapotát. - Hm... A bal vasalás még egész jó.

Vállait többször is előretolta, mint akinek szűk a kabátja, mutatóujját végighúzta a gallérja mentén, és két szemét gyorsan összehunyorította néhányszor.

- Folyton elbotlom, mert a szemüvegem eltűnt. Megfoghatatlan! Ott volt az asztalon.

- Hány... óra van?... - kérdezte a kapitány.

Minkiew előhúzta az aranyláncát.

- Nem tudom - felelte, és az óralánc végén fityegő apró dobozból egy mentolos cukorkát tett a szájába.

Sirone kínzó állapota ellenére nem állhatta meg mosoly nélkül.

- Szebb volna... ha tubákoznál... - szólt bágyadt tréfával.

Az orvos himlőhelyes arcán gőgös magasságba húzódott fel néhai szemöldökének tarlója.

- A tubák káros szenvedély, és orvoshoz nem méltó. Tönkreteszi az orr nyálkahártyáit. A mentolos cukor viszont nemesít, és szénhidrátot tartalmaz.

És szeretettel nézett a púderdobozra, amelyet két női lábszár és egy kutyának a fél hasa díszített. Mindössze ennyi maradt meg az ovális fedélen idők jártával Diana Vadászatá-ból, amelyet egy letűnt kor kézművesei oly szívesen alkalmaztak apró holmik zománcdíszéül, mintha Tiziant az ihlette volna e markáns istennő kompozíciójára, hogy eljövendő századok púderdobozairól vizionált.

Az ordonánc gőzölgő csészét hozott. Csak másodpercekre viselte a szolgálatban kötelező csukott zubbonyt, amíg kiszolgálta Sirone-t, de még így is szédelgett a lankasztó izzástól, amely olyan vastagon állt a szörnyű éjszakában, hogy szinte megmarkolható, petyhüdt, nyúlós anyagnak érezte az ember.

- Mutasd!

Minkiew doktor megnézte a teát, és föléje hajolt vonagló orral.

- Te pimasz! Ebben rum van!

- Nem lehet? - kérdezte gyerekes búval a kapitány.

A doktor bólintott. Azután ismét keresgélt hosszan. A külső kabátzsebéből néhány gyűrött bankjeggyel együtt a pravazfecskendő pumpája, több fogpiszkáló és egy fél doboz jodoform került elő. A sárga por a cipőjére ömlött. A felső zubbonyzsebéből egy vékony gumicsövet húzott ki, amin ő maga is meglepődött. Ezt egy intravénás injekciónál érlekötőnek használta. A gumicsőről váratlanul lehullott egy odatapadt szemüveg, és eltört. Az ordonánc rezgő kézzel tartotta a tálcát, és Sirone kíváncsian felkönyökölt.

- Mit keresel?

- Nem tudom... De itt kell lenni valahol...

Most előkerült a hátsó zsebéből két méter spárga, négy közepes címletű olasz emlékbélyeg, egy dugóhúzó és a boncolási jegyzőkönyv.

- Mi a csodát keresel?

- Mondom, hogy nem tudom, de délben még megvolt... Van egy kombinált orvosságom májnak, idegnek és vérképzésre... Na! Itt van... - sorra olvasta az elmosódott ceruzaírást, orra elé tartva a fiolákat: - Chloral... ez nem az... acetosalicil... albumin hiperfoszfát... ez tömény arzén a légymérgezéshez... Aha!... Ez az...

Betöltött a csészébe valami fehér port, és olyan kínosan fészkelődött kabátjában, mintha valaki egy marék fűrészport szórt volna a gallérja mögé. Az ordonánc elment.

- Előbb-utóbb most már áthelyeznek innen - dörmögte az orvos.

- Ha visszakerülök, akkor is... már vége. Te odaállnál... Így, ahogy... itt ülsz... egy nő elé, aki két... éve nem látott?...

Minkiew végignézett önmagán vizsgálódva, azután tűnődve vállat vont.

- Miért? Egész jó megjelenésű katona vagyok. Különösen, ha kivasaltatnám a jobb nadrágszáramat is.

Sirone sóhajtott:

- Reméljük, hogy... vége a... sok izgalmas rejtélynek...

Delivette ezredes jött. Verejtékes arcán mintha lankadtabb vonásokkal ülne a szokott derű.

- Nos? - kérdezte Sirone.

- Még nincs semmi. Tegnap óta más ügyben járok.

A kapitány szája megremegett.

- Azt... amit említettél?

- Igen. Már elintéztem.

Hallgattak. Minkiew látta, hogy itt valami szörnyűségről van szó. Delivette is sápadt és levert volt.

- Ezt nem szabadna - hebegte Sirone.

- Muszáj volt.

Minkiew hidegrázós rángásokat végzett döbbenetében. Mit főztek ezek?

- Már megtörtént?

- Igen! - felelte Delivette. - És ha bármi előfordul, lecsapok!

Egy denevér zúgott el az ablak előtt.

Mint már többször is az utolsó napok poshadt éjszakáin, lövés dörrent a mélységes csendben. És nyomban utána felharsant a kürt:

Fegyverbe!

Futva érkezett az őrség. Az irodában Tiguer és egy katona a vérző arcú Fécampot fogták, Berlac ájultan feküdt a földön, pedig csak a karját fúrta át a 63-as golyója.

Hiányos öltözékben, lihegve jött a kapitány és mögötte Delivette.

- A hatvanhármas rálőtt a tiszthelyettesre ezzel a pisztollyal - jelentette Tiguer.

- Mert megütött!

Az ezredes csak egy pillantást vetett a kis fegyverre, és felkiáltott:

- Ezzel ölték meg Vigoint! Itt a gyilkos!

5.

Hajnalodott.

Ez volt az a hajnal, amelyen Fécamp pokoljárása a legsötétebb fordulóhoz ért. Amikor Berlac megütötte, és habozás nélkül rálőtt, maga is tudta jól: nincs tovább.

A dörrenés pontot tett egy különös dráma utolsó szavához. De ami történt, arra mégsem számított. Ha megsejti, esetleg képtelen arra, hogy elhúzza a ravaszt.

Négy óra tíz.

Az irodában még folyik a kihallgatás. Világtalanul borong a hajnal. A hegyek felől vonuló párák szürke börtöne mögött szomorú, tónustalan fénnyel dereng a hályogos égbolt.

A gőzölgő tájon kavargó szél nehézkesen vonszolja az átnedvesedett port. A sirokkó egy másodpercig sem hagy alább. Ligert írja a jegyzőkönyvet. Delivette ezredes előtt feketekávé áll, és bágyadt arccal kavargatja. Sirone kapitány minden erejét összpontosítja, hogy talpon maradjon, bár kutyául van.

Fécamp előttük áll, vasra verten, és tagad. A nagy függelemsértés, amelyet Berlackal szemben elkövetett, szóba sem kerül. Itt másról vallatják elsősorban.

- Ezzel a pisztollyal lelőtték Vigoin főhadnagyot - mondta az ezredes, amikor a kihallgatást megkezdte.

Fécampnak még az is újdonság volt, hogy egy főhadnagyot megöltek. A rabok nem tudnak másról, mint ami a barakkban és a munkahelyükön előfordul.

Úgy megdöbbent, hogy szólni sem tudott. Ezzel a pisztollyal, amit Ligert íróasztalfiókjából magához vett, öltek?

A bornírt írnok, aki titokban megszánta egy korty víz erejéig: gyilkos?

- Továbbá az is bizonyos, hogy a Magiron elleni merényleteknél is ezt a pisztolyt használták - folytatta keményen az ezredes. - Feleljen: maga követte el a merényletet és a gyilkosságot ezzel a fegyverrel?

Ligert-re pillantott. Az írnok fakó arccal a jegyzőkönyv fölé görnyedt, és halszerűen elváltozott szemmel pislog. Színtelen ajkai kissé remegnek. Ha ránézne valaki, kétségtelenül észrevenné, hogy bűnös.

De titokban vizet adott neki délután, amíg Berlac kiment a szobából... Miért akart ölni! Magiront talán a foglyok iránti részvétből is elpusztítja egy jószívű ember. De ezt a Vigoint?... Eh, mindegy! Vizet adott neki! Ez a fő! És legyen vége már!

Nem mindegy, hogy ötven bűnért lövik agyon az embert vagy egyért?

Vagy ártatlanul, mint például őt? Ez az ember vizet adott!

- Feleljen! Beismeri?

- Igen! De a további vallomást megtagadom!

...Most hajnalodik.

A tisztek tanácstalanul nézik Delivette ezredest. Az ezredes felállt.

- Hát akkor befejeztük. Te jól tudsz hallgatni, ha akarsz. Ezt már tudjuk. Most végre olyan helyre kerülsz, ahol kedvedre hallgathatsz. Senki sem fog kérdezni. - A káplárhoz fordult. - A hatvanhármast ma délután a négyes számú magaslat munkálataihoz vezényeled! Lelépni!

A 4-es számú magaslat katonai megnevezés volt. Azt jelentette, hogy Fécamp a Csontbrigád-hoz kerül!

Ahonnan még senki sem tért vissza.

Délután 5 óra 20 perckor az őrjárat elindult Fécamppal. Alkonytájt ott álltak a hegység sivatagba torkolló nyúlványa alatt. Egy csonkakúp alakú, csupasz szikla tövében, ahol állandó ötventagú őrség tanyázott egy faházikóban. A ház belsejéből indult a felvonó, egyenesen a Pokoltetőre.

- Vegyétek le a vasat róla. Beszállni - vezényelt a káplár.

- Megállj! - kiáltott Grison. - Téged itt eddig védett valami furcsa parancs. Te itt megütöttél engem meg az adjudant-chefet... Most már nem fecsegsz többé úgysem, hát számolhatunk...

Puff!

Most végre szabadjára hagyta e sokat szenvedett, vasra vert embert a sors a csúffá tett altisztek bosszújának. Kíméletlenül, dühödten rúgták, verték, némán, lihegve, sokáig.

Azután megszabadították bilincseitől, és az alélt, vérző embert bedobták a felvonó kosarába!

Egy kattanás!...

A felbúgó dinamó siratásától kísérve, Fécamp ájult teste a magasba szökkent.

Az őrség tagjai megigazítgatták zubbonyaikat, és Magiron őrmester egy vastag ceruzával kihúzta a 63-as nevét a létszámból.

Nincs többé!