Csobáncz
szerző: Kisfaludy Sándor

                   Il crudo Amore
Si pasce ben, ma non si sazia mai
Di lagrime, e dolore.

Guarini.

Ülj mellém a kandallóhoz,
  Fel van szítva melege;
Csobáncz-várról, édes-kedves,
  Im! halljad, egy agg rege: -
Múlt szüretkor Badacsonyon
  Ezt Múzsámtól vettem én
Egykor, midőn magam bolygék
  A hegy szirtes tetején.

Sok történt ott, a mióta
  E pompás hegy földjébe
Szőlő s gyümölcs ültetődvén
  A vadonnak helyébe,
Esztendőnként sok úri nép
  Gyűl oda a szüretre: -
László s Rózsa szerelmek is
  Ott kelt e bús esetre.

              1.

«Szép, jó s vitéz volt a kedves,
  Nemcsak Vasban, Szalában
Volt legelső, - nem volt mása
  Mátyás birodalmában;
Termetének annyi éke
  Nem volt minden kelleme;
Bő értéke, híres neme
  Nem volt minden érdeme:

              2.

Fellengező, erős lélek,
  Éles, mély tűz-értelem,
Nemes, bátor, igaz, nagy szív,
  Lángoló hív szerelem
Voltak azon tulajdoni,
  Melyek őtet szememben
Egyetlenné s - örökössé
  Tevék az én szívemben.

              3.

Itt ült velem legutólszor,
  Engem általölelvén, -
Hű szerelme szerelmemnek
  Teljesen megfelelvén.
Szüret vala itt akkor is:
  A Balaton háborgott,
Zúgott a hegy a nagy szélben,
  Hajh! és szívünk csikorgott!» -

              4.

«Isten hozzád, Rózsa lelkem!
  Megyek, úgy mond, Budára;
S kikeletre Bátoryval
  Onnan török nyakára.
Teli, hallom, vitézekkel
  Immár Mátyás udvara,
S én ne mennék? - A ki nem megy,
  Nem nemes, nem - magyar a'.

              5.

Ha az Isten szerencsét ád,
  Visszahozom szívemet,
S borostyánnal koszorúzva
  Viszlek haza, hölgyemet.
Szigligetben fogunk élni,
  Szerelmünkben boldogok,
Hol fészkünkből kirepűlni
  Egy könnyen majd nem fogok.

              6.

De ha az Úr oly sorsot vet,
  Hogy Szentgyörgyi egy fia
Vérét ontsa - érted foly az,
  Édes haza, Hunnia! -
Akkor Rózsám, Gyulafy-faj,
  Kesergvén a mátkáért,
Vígasztaljon e gondolat:
  Szép halni a hazáért!»

              7.

«Imígy szólott, súlyos kardját
  Oldalára övedzvén;
Megdermedve, zúzott szívvel,
  Magam' kívül valék én:
S elszakadott kebelemtől! -
  S elment a vad törökre! -
De fúlánkja szerelmének
  Benn e szívben örökre! -

              8.

Oda van ő! - felgyilkolva
  Örömei éltemnek;
E nagy világ semmit többé
  Nem adhat már szívemnek! -
Oda van ő! - utána, haj!
  Haszontalan sohajtok;
Oda van ő! - legyek én is!
  Egyebet nem ohajtok.»

              9.

Badacsonnak szüretjében,
  A hegy felső felében,
Hol nehezen fogamzik már
  Szőlő a szirt keblében;
Alatta egy vén diónak,
  Senkitől sem láttatván,
Egy legördült ormon űlve,
  Csak rigóktól hallatván,

              10.

Imígy zengé, elmerűlve
  Tengerében kínjának,
Szíve gyászos történetét
  Egyedűl csak magának,
Szegény Rózsa, - Balatonra
  Meresztvén le szemeit,
S fuldokolva nyeldegelvén
  Sűrűn omló könnyeit.

              11.

A szép Rózsa! Gyulafynak
  Dicsőséges leánya,
S a ki őtet csak ismérte,
  Minden férfi bálványa:
A milyen szép és kellemes,
  Oly felséges, kegyes, jó,
Dunán s Tiszán innen és túl
  Nem volt hozzá hasonló.

              12.

Bő, víg s népes volt Badacson
  Az akkori szüretben:
Mozgott, hangzott az egész hegy
  Fenn és alatt, kinn és benn.
Urai és asszonysági
  Veszprim-, Somogy-, Szalának,
Ifjai és leányai
  Mindnyájan ott valának.

              13.

Durrogtanak a mozsarak,
  Hogy a bérczek ropogtak,
Kongtak a még üres hordók,
  Az ostorok pattogtak;
Harsogtak a tárogatók,
  A hegedűk zengének,
Szólt a duda, tapsolt a táncz,
  S a sarkantyúk pengének.

              14.

De mind erre a bús Rózsa
  Örömre nem gerjede;
Mint a féreg-marta rózsa
  Lankada és csüggede:
Se nem látott, se nem hallott
  Keservénél egyebet;
Se nem érzett, se nem tudott
  Keservénél egyebet.

              15.

Mert Lászlója, ki Mátyásnak
  Diadalmas hadával
Dicsőséget ment aratni
  Pogány-földön kardjával
S Mátyás halál-seregében
  Harczolt Kenyér-Mezején
Sebet s utóbb halált nyere
  Azon nyárnak elején.

              16.

Épen, midőn kalangyákban
  Feküdt még a gabona,
Akkor jöve a táborból
  Csobánczra egy katona:
«Szentgyörgyitől jövök, úgy mond,
  Az ő árva szolgája,
Hol van Rózsa, - a kisasszony, -
  Szegény uram mátkája?

              17.

Oh kisasszony! kegyelmednek
  Szomorú hírt hozok én:
László úrfi, kedves uram,
  Meghalt Kenyér-Mezején!
Farkas előbb oda lett már,
  Kit innen vitt magával;
Farkas után én gondoltam
  Sárkány paripájával.»

              18.

«Meg kell halnom, - eredj, mondá,
  Ledűlve egy dúlt sánczra,
Mikor s mint lett halálomat
  Vidd mátkámnak Csobánczra,
Emlékezzék meg énrólam,
  Az ő holtig hívéről; -
De miattam le ne mondjon
  Az életnek kedvéről.

              19.

Legkedvesebb barátomat
  Válaszsza ő férjének,
Boldogítsa Varjas Andrást
  Szerelmével szívének!» -
«Imígy szólott, írni akart,
  De jobb keze nem vala! -
S ugyanaz nap, pünkösd kedden,
  S ugyan ottan - meghala!»

              20.

Ily fenével kínzá Rózsát
  E katona-jövevény; -
Óh iszonyú rút csalárdság!
  Pokol-fonta szövevény! -
Az egész hír költemény volt;
  Varjas András koholta,
S Orbán deák, a ki Rózsát
  Ezen hírrel gyilkolta.

              21.

Varjasnak már rég fájt foga
  Csobánczra és kincsére,
S fejét soká törte abban,
  Mint ejthetné kezére;
Ezer tőrt és lépet vetett,
  Hogy megfogja madarát;
De bármit tett, nem volt haszna, -
  S csikorgatta agyarát.

              22.

Hogy Szentgyörgyi táborba ment, -
  Hah! mint örült annak ez;
Remélvén, hogy a csatákban
  Vagy Szentgyörgyi oda vesz,
Vagy hogy Rózsa elfelejti
  Távollévő mátkáját,
S utóbb mégis néki adja
  Szűzessége pártáját.

              23.

De élt a' még, megtartá őt
  Az igazat védő ég;
S élt keblében hív szerelme, -
  Sőt azóta nőtt az még.
S lefizetvén hazájának
  A tartozott oltalmat,
Jönni készült, mátkájától
  Megkérni a jutalmat.

              24.

Se Rózsa nem felejté el,
  A mit igért hívének;
S távolléte kétszerezte
  Lángját égő szívének.
Kosarat nyert, a ki kérte:
  Halápy és Hagymásy,
Török, Pethő, Kanizsay,
  Poky, Érsek s Szilvásy.

              25.

Úgy cselekszik a távollét
  A szerető szívekkel,
Valamint a szél fuvalma
  A lángoló tüzekkel:
Ha csak kicsiny s gyenge a láng,
  A szél mindjárt elfojtja;
De ha immár elharapózott,
  Azt még inkább felbojtja.

              26.

Imígy látván füstbe menni
  Varjas minden reményét,
Megcsengette körmöczikkel
  Jól megtöltött erszényét:
«Orbán! (úgy mond ez ördöghez)
  Jutalomúl ezt veszed,
Hogyha nékem te Csobánczot
  És Rózsát megszerezed.

              27.

Dárday, hogy ő húgait
  A jószágból kitudád,
Mely az ő nagyanyjoké volt,
  Nemde kétszáz sárgát ád? -
Ebben itt két annyi vagyon: -
  Sajátod az órában,
Melyben Varjas lefekteti
  Rózsát nyoszolyájában.»

              28.

S poharak közt így végzének:
  Közösűlés ne legyen
A mátkák közt, - tudósítást
  Egy a mástól ne vegyen;
S utóbb László elvesztéről
  Bizonyos hír terjedjen,
Úgy hogy erről kételkedni
  Akárki is feledjen.

              29.

S úgy lett. - Orbán, a sátánfi,
  A dolgot jól intézte;
Hogy Rózsát, mint elnyert konczot,
  Varjas immár úgy nézte.
Varjasnak egy czimborása,
  Ki Lászlóról halált írt
A táborból, hitelessé
  Tevé ama költött hírt.

              30.

Holtnak tartá László úrfit
  Rózsa s minden atyafi;
Megkönnyezé derék vejét
  Még maga is Gyulafy.
Sőt Tihanyban requiem is
  Tartatott már érette.
Ott volt Varjas és deákja,
  A két ördög, - s nevette.

              31.

De ezáltal dolgát Varjas
  Nemcsak jobbá nem tette;
Hanem minden reménységét
  Egyszerre elvesztette.
S kétségb'esvén, hogy valaha
  Megfoghatná madarát,
Dúlt, fúlt, ivott, káromkodott
  S csikorgatta agyarát.

              32.

Oh, de Csobáncz bezzeg hangzott
  Rózsa szíve jajától;
Lászlót! Lászlót! kért ő szegény
  A vár minden falától.
Mérték nélkül volt keserve,
  Haját, keblét szakgatta;
Földhöz sujtott reményeit
  Éjjel-nappal siratta.

              33.

Látván ezt az ősz Gyulafy,
  Vígasztalta, kérlelte,
Dorgálta is gerliczéjét,
  Óh! mert igen szívelte. -
De a lelkét vesztett szívnek
  E föld már nem adott írt.
Vajh! mért kellett elhinnie
  Ama gyilkos hamis hírt!

              34.

Mint őszszel a liliomszál,
  Szemlátomást hervadott;
Tüze elhúnyt, lelke alélt,
  Már könnye is apadott.
Ez utolsó szüret után
  Már csak alig élhete;
Pedig László Budán volt már -
  S kedveséhez siete.

              35.

Budán volt már a király is
  Az országnak nagyjával,
S diadalmit innepelte,
  Bajnokinak javával.
A múlatság- s vígasságnak
  Budán nem volt szünete;
De Lászlót ez nem ingerlé -
  Kedveséhez siete.

              36.

Mert hogy rég nem hallá hírét,
  Se nem vette levelét
Mindég szívelt mátkájának, -
  Borzogatta kebelét.
Tarsolyában sok gyöngy vala
  Rózsájának számára;
Örűlt, midőn elképzelé,
  Mint illik majd nyakára.

              37.

Nagy-Vázsonyig Kinizsyvel
  És többekkel útazott,
De késztetvén Csobáncz felé,
  Nem veszteglett soká ott.
Napnyúgotkor indúlt onnan
  Lovászával magával,
Farkassal, ki minden sorsot
  Együtt viselt urával.

              38.

Késő őszben volt ez a nap:
  Már mindenütt elkele
Márton lúdja; a Bakonynak
  Már lehullott levele.
Hideg szél fújt éjszak felől, -
  Repűlt a ló serénye;
De kedvezve világított
  A már telő hold fénye.

              39.

«Rózsa! Rózsa! közel vagyok, -
  Hahogy hívem maradtál,
S megtartottad, a mit nékem
  Badacsonyon fogadtál? -
Szigligetben fogunk élni,
  Szerelmünkben boldogok;
Hol fészkünkből kirepűlni
  Egy könnyen már nem fogok.»

              40.

Ezt gondolá s több effélét
  László úrfi magába',
S nyargalt-nyargalt, hogy szikrát hányt
  A száguldó ló lába.
Estve későn volt az immár,
  Hogy kiért a tisztára, -
Felpillantott, és ráismert
  Csobáncz-várnak fokára.

              41.

Itt megtoppant paripája
  És egy nagyot horkantott;
Mert épen egy nyúl az úton
  Ott keresztül illantott.
De sarkantyút adván László
  Ágaskodó lovának, -
Most még annál sebesebben
  Nyargalt Csobáncz várának.

              42.

Tovább jutván, a sziklák közt
  Ott egy bagoly huhogott;
Borzadozott Szentgyörgyi ott,
  S bátor szíve dobogott:
Mert tudta még dajkájától,
  Hogy semmi jót nem jelent,
A mit most hall s imént látott;
  De a bajnok - tovább ment.

              43.

Továbbá hogy oda jutott
  A hegy gyöpös aljába,
A honnan felkanyarodik
  Az út Csobáncz várába:
Szomorúan hallott kongni
  A várban egy harangot: -
«Mit jelent ez!» - Az erős szél
  El-elkapta a hangot.

              44.

«Úrfi, lassan! (monda Farkas,)
  Én itt nem jót érezek! -
Torba megyünk, - a faluban
  Valakit megkérdezek.»
S egy paraszt jött épen szemközt,
  S László imily kérdést tőn:
«Földi! minek szól e harang?»
  Válasz erre, jaj! - ez lőn:

              45.

«Dicsértessék az Úr Isten!
  Kisasszonyunk vívódik
Tegnap óta a halállal -
  Mondják, szörnyen kínlódik!
Bár az Isten megtartaná!
  Mert igen szép s igen jó;
Régen beteg: - lelkéért ez
  A harmadik harangszó.»

              46.

S mintha ezer kardot döftek
  Volna László szívébe,
Elbődűle, - minden vére
  Visszaszaladt keblébe;
S mint a nyíl a várban termett,
  Lova eldűlt alatta:
De hajh! Rózsát László elől -
  A halál elragadta.