Csengőbarlang
szerző: Tompa Mihály
Torna bérces szép vidékén,
Hegyoldalban bércüreg;
A kiáltás, rejtekéből,
Csengve-bongva térve meg:
Jámbor éltü népnek ajkán
Csengőbarlang a neve;
S szirtein igy hangzik a mult
Halk viszhangja, a rege:
Sárga lombot ráza s hinte
Fák alá az őszi szél;
Búsan gubbadt a pacsirta
Puszta fészke szélinél;
S kis kosárral szép leányka
Tartott a hegyek felé,
Hol piros bogyóit a som
Késő fája érlelé.
A rejtelmes lánykebelnek
Egy meghitt barátja van,
Álmait, szerelme titkát
Azzal közli nyájasan;
A rejtelmes lánykebelnek
A dal a meghitt barát;
Dalban hallod szólni szíve
Örömét és bánatát.
Hangos ajka hő dalával
Ment könnyűden a leány;
Vígan lejtett a szomorgó
Völgyön s halmok oldalán;
Hangos ajka hő dalában
Szíve hő szerelme szólt,
Mely forró volt, mint a napfény,
És epedő, mint a hold.
Majd megállt a szirtüregnél
A virító hajadon,
Hol feléje som piroslott
A lefüggő ágakon;
S im mögötte, - hogy bogyókat
Tépne a fa ágiról: -
Szép leány, érett-e a som?
Egy közel hang, - vajh ki szól?!
Rezzen a lány... s kis kosárját
Földre ejti hirtelen;
Néz alá s föl... csendes a táj,
És egy lélek sincs jelen.
Szép leány, érett-e a som?
Kérdi a szó, mint elébb,...
S nyájas arcu férfi most a
Szirt-üregből ím kilép.
»Még nem érett, - lőn a válasz, -
Még fanyar, jó idegen!
De jöjj vélem, elvezetlek,
Amott fenn a bérceken,
Jól megérett puha somra...!«
Mond, s elindúl a leány;
És mosolygva ment a férfi
A kecses vezér nyomán.
Ott somoztak bérctetőn fenn,
Ért bogyóju fák alatt;
»Tépem én, te, jó idegen,
Tartsad a kis kosarat!«
A komoly, szép férfiúhoz
Mond a lányka biztosan;
És az a szót megfogadva,
Sommal a kas rakva van.
Kondulván az est harangja,
- Intő a szép hajadont,
Hogy lakába térne vissza -
A rejtélyes férfi mond:
'Vedd e gyűrűt, jó leányom!
Viseld gondját, s ne feledd:
Bajban vígaszt vagy szerencsét
Hoz reád ez, ugy lehet!'
És ajándokát a lányka
Megköszönve, távozott;
S a gyürű szegény fejére
Nem szerencsét, bajt hozott:
Szeretője látván, ami
Nem volt ujján azelőtt:
Pirongatta, megvetette,
Mint egy álnok hitszegőt.
»Hol vevéd a drága gyűrűt...?
Hűtelen vagy, hűtelen!
Isten hozzád; csalfa! többé
Nem beszélsz már énvelem!
Éld világod kedveseddel,
Bujdosásba mégyek én!«
»Oh ne menj!« eseng a lányka,
»Elmegyek!« mond a legény.
»Csak az Isten tudja, látja,
Híved voltam, az leszek
Gyász koporsóm bézártáig...!«
A megrémült lány szepeg,
És a gyűrűt kutba dobja;
De nem lágyit a fiún,
Zordan indúl, s nyomán a lány
Kérlelőn és szomorún.
És a csengő nyilás száján
A háborgó pár megállt;
Bércüregnek rejtekébe
A leányka békiált:
»Gyűrüt aki nékem adtál,
Jöjj ki nyájas idegen...!«
Csengve-bongva tér meg a szó,
- És a férfi megjelen.
»Nem hozott gyürűd szerencsét!
De keserves bánatot;
Mátkám szívében miatta
Nagy gyanúság támadott;
Hűtelennek tartva, mostan
Ha világul elmegyen:
A sirba visz, olyan nagy bú
Marad az én szivemen!«
A mosolygó férfi kézen
Fogta most a távozót,
S rábeszélő nyájas ajka
Békéltetve ejte szót;
És szivét a bús legényke
Könnyebbülve érezé,
S indulának mind a hárman
A közel helység felé.
Ott az ifju pár csodája,
S rettegése egyre nőtt:
Térdet hajtva nagy kicsinnyel,
Az idegen ur előtt;
Néma tisztelettel állva,
Szólni a nép nem mere,
Mivelhogy a férfiúban
Fejdelmére ösmere.
'Hű a lány; fiú, okos légy!
Kedvesed most megbocsát!
S kutba dobtad balga lány, te,
A király ajándokát?
Nem mondám-e: vedd e gyűrűt
Viseld gondját, - s ne feledd:
Bajban vígaszt vagy szerencsét
Hoz reád ez, ugy lehet!'
S hogy cimert nyert vőlegénye
Nagy pecsétes íraton:
Csakugyan hogy szerencsét vőn
Gyűrüjén a hajadon.
S ő, ki Bélát elvezette
Érett somra a tetőn:
Egy, mind e napig virágzó
Család ősszüléje lőn.