Csehov (Szini Gyula)
szerző: Szini Gyula
Minden mindegy... „Minden csak látszik. Mi nem is vagyunk a világon. Semmi nincs a világon, és csak látszik, hogy itt vagyunk. Mindegy."
Ebben a pyrrhonizmusban ki ismerne Csehovra, a szelíd, kék szemű szatirikusra, a novellistára, aki a hétköznapok tarlóján szedegeti hímes virágait, zománcos bogarait, amikre jelentéktelenségük miatt ügyet sem vetettünk, és amikre ő hívja fel érdeklődésünket. Csehov, az intim természetű novellista, a nyílt, fórumszerű színpadon zavarba jut. Itt mindennek sietni, kiabálni kell, hogy a közönség észrevegye, pedig Csehov a monoton, csaknem pointe nélkül való életet akarja bemutatni, amely tiktakszerű ketyegésével az idő hosszmetszetében oly egyhangú, csupán a dráma keresztmetszetében megrendítő.
Az eddig volt drámaírók az élet egykedvű ritmusát belestilizálták, belesűrítették ebbe a keresztmetszetbe, amely a dráma úgynevezett technikájának a lényege.
Az oroszok, akik valamennyien átható gondolkodásúak, és mindenekfelett újítók, ebbe a stilizálásba nem tudtak belenyugodni. Keresték és keresik a drámának valami új formáját, amely természetesebb és az élethez hasonlóbb legyen. Akár a Tolsztoj „Sötétség hatalmá"-t, akár a Gorkij, akár a Csehov színdarabjait vizsgáljuk, valamennyiben megvan a közös törekvés, hogy lerombolják a régi sablonokat, és új eszközöket teremtsenek a drámaírás számára. Az új irányt meg lehet szokni, amire példa a Gorkij „Na dnye"-jének váratlan sikere. A rapszodikus kompozíció azonban, amely ezeket az új orosz darabokat jellemzi, mindenesetre hanyatlást, epigonizmust jelent a formában a dráma nagy múltjához képest.
A görög dráma klasszikus, helyesebben: artisztikus formai tökéletessége, amely a ritmusnak, a zenének volt édes gyermeke, több csorbát szenvedett a fejlődésben. A későbbi íróknak már nyűg volt a forma, amely a görögöknél természetes evolúció volt. Különösen az északi emberek szívesebben vétettek ellene, semhogy akár egy szemernyi gondolatot is alárendeljenek az artisztikus forma követelésének. Mennél mélyebb gondolkodó volt valaki, annál szabadabban bánt a drámai szerkezettel. A Shakespeare darabjai is a görög drámához képest kevésbé ritmikusak.
Az új orosz írókból, akik nemigen jártak sem Olaszországban, sem Görögországban, és a klasszikus világot teljesen tempi passatinak tekintik, még az a reneszanszizmus is hiányzik, amely Shakespeare-ben és Goethében is megvan. Ezért ritmus – a szónak legmélyebb, leghellénebb értelmében – nincs is bennök. Új ritmust pedig éppen úgy nem fedeztek fel, mint például az építészetben a modernek nem tudnak tökéletes, új stílust kifejleszteni.
Ha iskolai példákat kellene keresni az új orosz drámaírás jellemzésére, keresve sem lehetne alkalmasabbakat találni, mint a Csehov darabjait.
A „Medve" című darabját, amely a Nemzeti Színházból eléggé ismeretes, csak érintem; pattogó, jóízű humorával, „makrancos hölgyé"-vel igen sikerült orosz zsánerkép, de nem jellemzi Csehovot, az elmélyedőt, a drámaírót.
Ez az elmélyedés – sok kritikus szerint – ártott Csehovnak. Homloka elborult és szelíd kék szeme, amellyel annyi csillogóan szépet látott, és amely irodalmi fiziognómiájának karakterisztikonja volt, szürkén, tompán bámul a semmiségbe.
Csakugyan megfagy az érzés az emberben, mikor a „Sirály" és a „Három nővér" sápadt, szomorú világába téved. Csehovnak ezek a drámái úgy eluralkodnak az emberen, mint a novemberi ködeső, amely lassan, észrevétlenül lopózik be az ízületekbe, az agyba. Az orosz spleen: ez valami rettenetes, vigasztalhatatlan valami. Az angol spleen hozzá képest csak asszonyi szeszély.
Meséljünk. A „Sirály" csalóka címe nem a szabad nagy tengerre visz, hanem a művészi hazugságok világába. Szereplői: Arkagyina színésznő, akinek már felnőtt fia van, aki véníti őt. Ez a Kosztya fiú tizennyolc tavaszával az irodalomnak és a szerelemnek boldog frigyéről álmodik. Nagy író szeretne lenni, sokkal nagyobb, mint Trigorin, az anyja szeretője, aki voltaképp csak nagy routinier. És ír egy transzcendentális darabot a saját házi színpada számára, illetve Morozov Nyina számára, aki szép leány, szépen szaval és teljesen méltó rá, hogy egy nagy költő szerelmese legyen.
De az élet, a rideg élet félrehúzza azt a csúf képét, és belevigyorog a Kosztya álmodozó terveibe. A sziderikus darabot maga Arkagyina teszi csúffá gúnyos megjegyzéseivel, Nyinának pedig Trigorin, ez az irodalmi nagyiparos csavarja el a fejét. Kosztya álomvirágait úgy tapossa el ez a csőcselék, mint a görény éjjel a virágágyakat... Iszonyú ébredés! Trigorin különben csak olyan szerepet játszik a Kosztya életében, mint a sokat emlegetett „fekete bika", amely idővel átgázol mindenkinek az életén. Trigorin az oka, hogy Kosztya nem tisztelheti őszintén az anyját, és Trigorin az oka, hogy Nyina elbukott. A sorsharangot Kosztya szemében Trigorinnak hívják. Mit tehet ellene? Semmit. A darab egész következetesen úgy végződik, hogy valaki félrehívja Trigorint, és halkan, hogy Arkagyina ne hallja, így szól hozzá:
– Távolítsa el barátnőjét valami ürüggyel ebből a szobából. Kosztya a szomszéd szobában agyonlőtte magát.
Ez a tompa lövés, amelyet alig vesznek észre az emberek, és amellyel a Sors egy emberéletet, egy reményt fúj el, mint hitvány gyufát, a „Három nővér"-nek is végső akkordja.
A „Három nővér" színpadán is a rezignáció, a boldogulásról való lemondás fátyolán át látjuk egy kis orosz város tehetetlen emberkéit. Ezek az emberkék – Csehov úgy nézi őket, mint hangyabolyt, amelyre valaki talán rá fog taposni – születnek, szeretnek egy kicsit, és meghalnak. Egyetlen híres ember, még csak egyetlen fezőr sem született ebben a földi zugban, hol egy brigád áthelyezett katonaság akadályozza csak meg, hogy a városka erei el nem meszesednek, és végelgyengülésben el nem pusztul.
Holt víz, és a drámaíró nem is fog sok habot felkavarhatni. Nem is kavar. Beledob itt-ott egy kavicsot, a víz gyűrűzik, és aztán elsimul.
Ez nem dráma, mondják azok, akik képletes mozgásnak tartják a drámát; de ilyen az élet, mondja Csehov. Remények temetője. Vágyak cinterme. Egy nagy kiegyenlítés, amelyben jó és rossz, boldogság és boldogtalanság paralizálja egymást.
A „Három nővér"-nek jóformán nincs története, aminthogy az életnek is csak folyása van, de nincs históriája. A jelenetek közt való összefüggést a rokonsági köteléken kívül más nem tartja össze. Ez nem akar vicc lenni, hiszen az életben is nem úgy van-e, hogy bizonyos események csak azért történnek egymás mellett, mert a szereplő emberek rokonok?
Olga, az egyik nővér, a család áldozata. Mint tanítónő töri magát a bátyjáért és nővéreiért úgy, hogy rá sem ért szeretni. Masa (Mária) férjhez ment egy tökfilkóhoz, aki gimnáziumi professzor. Az urát ki nem állhatja, és Versinyin alezredest szereti, aki nős ember, de igen boldogtalan. Irén, a harmadik, már húszéves, de még mindig arról a lovagról álmodik, aki érte fog jönni. Pedig Tuzenbach főhadnagy, aki az egyetlen német és az egyetlen törekvő ember az apatikus társaságban, szívesen elvenné feleségül. A három leány bátyja, Andrej egyetemi professzor akart lenni, de községi tanácsos és felszarvazott férj lett belőle. Az akaratgyengeségben szenvedő társasághoz még néhány korlátolt katonatiszt tartozik. Mi lesz ezekből az emberekből? Ilyen gyenge expozícióval még nem kezdett író drámát.
Csehov gúnyosan végigmutat a társaságon. Valósággal megbélyegzi apatikus alakjait, akik az író ellenére is érdekesek szeretnének lenni. Egy-egy pillanatra, mintha érdekesek is volnának. Egy-egy jelenet oxigénjében pislákoló lángjuk fel-fellobog, úgy, hogy melegség és világosság ömlik el a színpadon. Már-már csaknem mind lángolnak, élnek, de Csehov, a tűzijátékos elunta a hiú ragyogást, és egy szuszra elfújja őket. Az ezredet áthelyezik máshová úgy, hogy a kis város egészen átfordul a másik oldalára, ezúttal igazán aludni. Még egy pár köti le figyelmünket: Irén és Tuzenbach, akik egy élénkebb világba akarnak menekülni. De Tuzenbachot agyonlövik párbajban... A tompa puskalövés! Amit alig hallanak már az emberek, mint a függöny leereszkedését...
Ugye, hogy mindez szörnyen unalmas?... És mégis lebilincseli érdeklődésünket. Meg lehet szokni. Egy író olyan világításban mutatja be az életet, amilyennek ő látja. Őszintesége az, ami érdekes. Nem vagyunk ugyan hajlandók neki elhinni, hogy az élet csak kiegyenlítés, csak rezignáció, hogy az életben a feledés, a vigasztalás foglalja el a legtöbb időt, a bajra meg az örömre pedig csak ritka (tehát mindig élvezetes) pillanatok jutnak; nem vagyunk hajlandók elfogadni ezt a filozófiát, amely csak az őszi eső igazsága, de el kell ismernünk, hogy az élet még ilyen egyoldalú csehovi világításban is érdekes.
Mert érdekes a rombolás művelete, az ideálok lerombolásának művelete is. Hiszen kíváncsiak vagyunk, hogy mi következik utánuk. Lehet, hogy az orosz föld fogja szülni az új drámát, amely a rombolás helyén épít.