Csak túrja...

Csak túrja... szerző: Francis Jammes, fordító: Kosztolányi Dezső

Csak túrja földjét, kévét köt, sövényt nyes,
leszedi a repedt fügét, ha édes.
Van szőlejében egy kis kertilakja,
savanyú csigerét ott kortyogatja.
Nyúl rágja le káposztáit, s a kertben
esős rózsái roskadnak leverten.

Jön egy paraszt hozzá, kezében akta,
megkérdezi, mit kell fizetni raja?
Puskát tisztít. Cselédje a babája.
Nyugodt, elégedett. Egykor lerakta
szigorlatát.

                 Sárgán, fiatalon,
kinyalva néz egy képről a falon.
Egy nőért vívott párbajt ez időbe.
Album van a kezében és tűnődve
néz.
Jaj de szomorú is az a félholt
múlt, amikor mindenki Edömér volt.
Agg apja, anyja sírt kétségbeesve...
Egy nő levelét fogták el az este...

Egyszer Párizsból jött meg tétován,
zilált hajtinccsel sápadt homlokán.

Majd eltemette az öreg szülőket,
most meghatottan emlegeti őket.
Nincs senkije, s ha véget ér az útja,
mit hátrahagy majd, a csinos vagyonkát,
felesbe kapják — amint erre mondják —
Dumouras-ék s Cosset-ék. Bár ki tudja?

Igy él a tölgyek alján, és setéten
virraszt a konyhán sok-sok hosszú éjen,
hol a tűznél kutyája rózsaszínben
alszik, s a légypiszoktól ronda minden.

Egy trombitát nyekerget néha félve
reggel, de ezt megszokta már cselédje.
Nem tudja, mért él, megy csak, egyre megy csak.
Egy nap született, s meg fog halni egy nap.