Csak ne felejts!
szerző: Gárdonyi Géza
Ötvenöt éves, beretvált, paparcú ember. Afféle kőből faragott képű, amilyenek az angol parlamentben ülnek. A ruhája is angol szabású. Szivar helyett is kis angol pipát szí. Szinte furcsa, mikor a nevén szólítják:
- Kovács Imrus.
- Hát te mért nem házasodtál meg, Kovács Imrus?
Magam se tudom. Elfelejtettem. Vagy nem akartam. Vagy nem volt rá időm. Vagy hogy el is felejtettem, nem is akartam, nem is volt rá időm. Nem tudom már, mi volt az igazi oka.
De különös, hogy valahányszor ezt a kérdést intézik hozzám, nekem mindig olyan, mintha franciául kérdezne valaki.
És mindig egy nefelejcs jut az eszembe, egy csinált virágocska meg egy akvarellképecske.
Ha rágondolok arra a finom kis festményre, ma ezreket adnék érte.
Álomszínekkel festett, gyönyörű képecske volt. Vörösselyem tokban tartották. Mosolygó, szőke leányt ábrázolt.
Az a mosolygó, szőke leány... Ma is furcsállom, hogy az az egy leánykép két nőnek volt az arcképe.
Kissé különös történet. De ma se tudom megítélni: szerencsém-e vagy szerencsétlenségem?
Úgy harmincéves koromig mellszúrásokat okozott. Azontúl sok ideig csak mosolyogtam rajta, s ellegyintettem.
Hát, az én történetem abban az időben kezdődik, mikor az érettségi után kimentem külföldre.
Az apám akarata volt, hogy filológiát tanuljak Svájcban. A plébánosunk biztatta rá. Én már akkor is éreztem, hogy nem nekem való pálya. Festő szerettem volna lenni, noha csak afféle iskolai ornamentumokat festettem, mint amilyenek akkor divatoztak a rajztanításban.
De hát apámmal nem ellenkezhettem.
Kemény ember volt, afféle nagy tajtékpipájú szolgabíró. És hát abból a kis fizetéséből hat gyermeket taníttatott okleveles emberré.
Igaz, hogy új ruhát mindig csak a legidősebbik kapott, a Péter bátyám. Amint az aztán kinőtt a ruhájából, a következő testvér öltötte fel. Mikorra énrám jutott, már kétszer megfordította az anyám, és a kabát alját hosszúra hagyta, hogy ne lássék a nadrágon a foltozás.
Haj, de keserített engem az a hosszú kabát! Mindig átkoztam a sorsomat, hogy én születtem hatodiknak.
Hát még, mikor kikerültem az elemiből, és gimnazista lettem!... Addig az apám mellett ültem. Ő rakta a tányéromra a jó falatokat. A csirke máját, a kakas taraját. Hanem amint feljutottam a latin iskolába, otthon leszállítottak az asztal végére.
- Most már nagy fiú vagy: illő, hogy respektáld a bátyáidat.
S nekem respektálnom kellett szüntelen az öt bátyámat. Nekem minden tálnak az utolsó maradékocskája jutott, az almának leghitványabbja, diónak férgese, mogyorónak lyukasa. Respektálnom kellett a bátyáimat. Nekem már nem volt öcsém, hát engem már nem respektált senki.
Így éltünk. Mindig azt kellett éreznünk, hogy sokan vagyunk, sokan!
Az én iskolázásomra aztán már a bátyáim is pótolgattak. Apámnak akkor már valamelyes adóssága is volt. Nem sok. De igen neheztelte.
- Már ezt tik fizetitek meg, gyerekek! - mondogatta. - Hiába, sokan vagytok, sok kell!
- Ponciusát - morogta egyszer az egyik bátyám -, nem is házasodok én meg, hacsak olyan lányt nem kapok, akinek négyökrös szekérrel szállítják majd hozzám a pénzét!
De hát azért tisztességesen éltünk. Apám maga nem költött semmire. Nem járt sehova. Az egyetlen mulatsága az volt, hogy összeült délutánonkint a pappal. Kártyáztak. Krajcárba.
Ma is előttem annak a hurka termetű, kis plébánosnak a képe, amint vadászszemmel lesi a kártyát. Nagyokat üt vele olykor. Vörös a méregtől, ha öt krajcárt elveszt. Jókedvűen rikolt, ha négy krajcárt elnyer.
Hát annak a papnak a fejében keletkezett az a bolond idea, hogy engem Svájcba küldjenek.
- A franciát is értő tanárokat jól fizetik - mondotta. - Annyi, mintha két diplomája volna, mikor végez, s a két diploma kettős jövedelem.
Valami távoli rokona professzorkodott a genfi technikán. Csak Mikes Kelemennek hítta. A negyvenkilencediki országos vihar fújta ki azt az embert oda, s nem is tért vissza többé.
Hát annak a szárnya alatt akart engem a pap tovább neveltetni.
Az apám persze nem értette a jó szándékát:
- Megbolondultál te, Matyi? Hiszen tudod, hogy...
- No, majd holnap...
És másnap beállított egy kis zsák rézpénzzel. Csupa krajcár...
- Huszonhat esztendeje kártyázunk együtt. Ezt mind tőled nyertem. Kétszázegy forint. Az odautazásra meg az első hónapokra elég lesz a fiúnak. Később aztán tanítson gyerekeket, vagy keressen magának valami más kökénybokrot. Éhen nem hal a világon senki. A fő az igyekezet.
Csak ámuldoztunk.
- De hát még egy baj van: a fiúnak addig is kell tudnia franciául, hogy értse az előadásokat.
- Megtanul. Szeptemberig megtanul. Én magam tanítom meg.
És a pap a maga házába vett arra a két hónapra. Szüntelen vele kellett járnom-kelnem. Franciául beszélt velem. Kezdte a köszöntéseken, rövid mondatokon. Amíg kártyázott, össze kellett jegyeznem, amiket aznap tanultam. Szeptemberre már beszéltem franciául.
Meg is gömbölyödtem az alatt a két hónap alatt. Az orvos bátyám alig ismert rám, mikor feljöttem Pestre.
- Ez aztán a legény! - mondotta egy barátja is. - Meglátszik rajta, hogy bácskai búzaföldön termett.
Mentem nagy büszkén Svájcba, Genfbe.
Megtaláltam a pap rokonát, a professzort. Hatvanéves, álmos szemű, nyugodt ember, rengeteg sok könyv között. Ahogy ott ült vállba süllyedt fejjel a karosszékben, el nem képzelhettem, hogy az az ember kardot forgatott valaha.
Nyugodtan olvasta el az ajánlólevelemet. Aztán unottan nézett rám vastag, vörös szeme héja alól.
- Érted-e jól a nyelvet, öcsém?
- Egész nyáron azt tanultam.
- Egész nyáron?
Kérdez franciául is. A fejét rázza. Ad egy francia könyvet:
- Olvasd hangosan. Fordítsd le; hogy érted?
Olvasom. Nem értek belőle semmit.
- Csak fordulj haza, öcsém - mondja egykedvűen. - Hiába hallgatnád a tanításokat.
Csak néztem rá. Éreztem, hogy okosan beszél. De hogyan menjek haza? Megszégyenítsem azt a jó papot is?
- Nem megyek haza - nyögtem. - Inkább utcát söprök egy évig, míg megtanulom a nyelvet tökéletesen.
Az öreg rám tekintett. Elmosolyodott.
- Ezt már szeretem - mondotta. - Ha valaki kész arra, hogy utcát seperjen, az már életrevaló ember. Hát jó. Hol lakol öcsém?
- Egy kamarában. Szent Viktor utca 10. Hat frankon béreltem.
Felírta.
- Mit tudsz még az utcaseprésen kívül?
- Rajzolni, festeni. Mindig első voltam a rajzolásban. Nem is filológus akartam én lenni, hanem festő vagy legalábbis mérnök.
Bólintott.
- Nézek majd valamit, hogy megélhess.
Harmadnap izent értem.
- Hát nézd - mondotta. - Van itt egy tapétagyár. Kell olykor nekik holmi kisegítő fiatalember, aki rajzolni, festeni tud. Most is hirdették. Kapsz havonkint negyven frankot. Esztendeig megélsz belőle. És beszélgess szüntelenül franciául. Azonkívül olvasgass is. Itt a tankönyvek jegyzéke. Vedd meg antikváriusnál s minden szabad idődet arra fordítsd, hogy ezeket olvasgasd. Akkor aztán esztendő múlva beiratkozhatsz.
És rámnézett:
- No, mi bajod még?
- Nem merem megírni haza...
- Jó, majd én megírom.
S följegyezte a papnak a címét is.
Mentem a tapétagyárba.
Egy öreg rajzoló mellett kellett ott dolgoznom. Az volt a munkám, hogy megszíneztem mindenféle rajzot: egy-egy rajzot tíz-húszféleképpen is be kellett festenem vízfestékkel. Aztán megbírálták. A legalkalmasabbat kiválasztották, fahengerre faragtatták, és a hengerlőben hosszú papirosokra nyomtatták.
Az öreg rajzolónak Lüpen volt a neve. Széles mellű, de alacsony termetű francia - rövid lábú, mint a dakszlikutya, és hosszú hajú, vállig érő hajú. Az arcában is volt valami a dakszliból. Különösen a szeme. Fekete, de már szürkülő dakszli, vidám, becsületes dakszliember.
Ma sem értem, hogy lehetett olyan örökkön jókedvű. De vannak olyan boldog természetű emberek. Ha egy pohár sört ihatott tíz órakor, látszott rajta, hogy öröm neki az élet. Pedig kopott ruhában járt. Ötezer frank volt az évi fizetése - nagy pénz ez akkor! -, és mégis foszlott aljú nadrágban járt. Tíz évig viselt egy cilindert, és tán egész életében egy drappszín posztóból varrt felsőkabátot.
A bemutatkozásomkor annyi kérdést intézett hozzám, mintha rendőrkapitány volna. Ki és mi az apám, anyám? Vannak-e testvéreim?
Mi köze a tapétagyárnak az én családfámmal?
De igen kedves volt az ember. Mindig tréfálkozott vagy lelkesedett. Olykor a vállamat veregette, és hamarosan fizetésjavítással biztatott.
Üvegtetős, vasgerendás terem volt az, ahova beállítottak. Csupa rajztábla, és terebélyes asztalok. A gyárnak förtelmes enyv- és keményítőszaga oda is behatolt, de egy óra múlva már megszoktam. Sőt annyira megszoktam, hogy ma is, ha könyvkötő- vagy asztalosműhely előtt megcsap az az enyvszag, csirizszag, megállok egy percre. Behunyom a szemem, és szipogatom, mint valami mennyei illatot.
A teremben csak egy fiatal makarónit láttam az elhelyezkedésemkor, egy folyton fütyörésző, mozgékony emberkét, aki tőlem távolacskán háttal állt mindig nekem, és virágfigurákat komponált méteres rajzpapirosokra: cinniát, mácsonyabugát, violát, almavirágot, kökörcsint, mindenfélét, ami eszébe jutott. Ma is előttem a két piszkos, fürge keze, csillogó, fekete szeme, nagy karimájú, hegyes kalapja, és lengő szárnyú, barna köpönyege. Verébijesztő figura volt künn az utcán.
Az öregúr kifordul a műhelyből. Mindjárt eszembe jut, hogy gyakoroljam a francia nyelvet; megszólítom a taljánt:
- Csak hárman dolgozunk itt, möszjő?
- Négyen, möszjő.
És mosolyogva emelint a szemöldökén, mintha valami farsangi tréfaszót mondott volna.
- És ki a negyedik?
- A gattina.
S még furcsábban emelint a szemöldökén.
Rosszabbul beszélt franciául, mint én: olasszal keverte a francia szavakat - nem értettem.
- Gattina? Mi az a gattina?
Előkapott a zsebéből egy gyűrött és piszkos könyvecskét. Beleforgatott.
- Macska. Szép macska! Lüpen úrnak a macskája.
S nevetett.
Én is elmosolyodtam. Mihelyt olasz - gondoltam -, mindjárt macskáról beszél.
De nem folytathattuk, Lüpen belépett. Fogta a ceruzáját, és dolgozott.
Az ő dolga az volt, hogy az olasznak a virágait foglalta különféle ornamentális keretekbe vagy sávok közé. Gyakorta nyúlt a cirkalomhoz. Olykor meg tussal próbálta elődomborítani a figurákat.
Már vagy öt napja vagyok ott, egyszer csak bepöndörödik az ateliébe egy fehér batisztblúzos leány. Tizenhét éves forma, szőke. Afféle nárcisz termetű, aminők az angol gyermekek meséskönyvét ékesítik. Csak épp hogy az arca nem hosszúkás, hanem kerek. Bidres-bodros hajú, babaorrú. A bal arca közepén lencsike. Genfben ritkaság a szép nő. Nagylábúak, kapafogúak, kecsegeorrúak, pörsenéses bőrűek vagy szeplősek. Hát csak ráragadt a szemem.
Tehát ez a gattina - a macska!
A leány egyenesen a principálisomhoz lebeg.
- Bonzsúr, papa.
Kezet csókol. Néhány szót váltanak. A leány leteszi a kalapját, napernyőjét.
Lüpen hozzám fordul:
- A leányom. Zsorzset a neve. Itt dolgozik ő is. Csakhogy most beteg volt az anyja. Möszjő Kovaksz.
A möszjő Kovaksz persze én voltam. Végigbizsergett rajtam a gyönyörűség, hogy olyan szép leányt kapok kollégának. S pláne, az én kettős asztalomnál van neki is a helye! Szemben velem! Hogy fogom én gyakorolni a francia beszédet!
A leány levonja a könyökig érő, fehér selyemkesztyűjét, és leül. Elővonja a fiókját. Fehér, csonthátú tükröcskét kap elő: bepillant jobbról, balról. Aztán sovány kis kezébe léniát és ceruzát fog. Rajzol vonalakat, sávmezőket, értő szemmel, gyakorlott kézzel.
Az olasz megfordul, ránk néz. Kacsint rám, és nevet.
Igazán macska - gondolom -, fehér macska, de mennyei macska!
Mikor a papa kifordul az ateliéből, a leány fölemeli az arcát:
- Bocsásson meg, möszjő Kovaksz, de a neve olyan furcsa... Nem francia, se nem német.
És mosolyog. Gyönyörű arcgödröcskével mosolyog, miközben a meggyszín lencsike épp a gödröcske szélére fut.
- Magyar név - felelem boldogan.
- Magyar? Ahá: osztrák-magyar.
- Nem, csak magyar.
Így indult az ismeretségünk.
A pulzusom aznap már kétszer olyan sebesen vert, mint azelőtt. Verseket éreztem, és a szívem átváltozott zenélőórává. Minden öt percben egy lágy harmóniumakkord. De persze csak én hallottam. És az olaszra már az első órában kémlelő pillantásokat vetettem, hogy nézeget-e a gattinára.
Megnyugvással láttam, hogy a makaróninak jegygyűrű van az ujján. Tehát már házas vagy vőlegény. Egyszerre nagy szimpátiát éreztem egész Olaszország iránt.
Tíz órakor egy pohár sört és egy pohárka tejet hozott be a szolga. A sört a Lüpen úr asztalára tette. A tejet Zsorzset asztalára.
Csak úgy szemszögletből lestem, hogyan issza. Apró kortyokban itta, csemcsegette, nyalintgatta...
Igazán macska!
Harmadnap, ebéd után, ahogy a gyár felé andalgok, egy virágárus asszony kosarán áll meg a szemem. Egy szál rózsa... nem lehet drága... Ha ott találná Zsorzset a vizespoharában...
És a zenélőóra adázsiókat muzsikált.
- Hogy ez a rózsa?
- Csak tíz szantim, möszjő.
- Csak?
És a zenélőóra elhallgatott. Tíz szantim nekem egy uzsonna. Negyven frank havi fizetésből még virágot is venni...
Tovább mentem.
Uzsonnázni vagy nem uzsonnázni? - ez volt a hamleti kérdés.
Végre is azt mondtam:
- Nem uzsonnázni!
Negyedóra múlva ott állt a pohárban a rózsaszál.
Zsorzset jött. Mindig együtt jött az apjával, mint ahogy vele is tért haza.
Levette a felső kabátocskáját, levonta a hosszú kesztyűt soványka, fehér karjáról. Csak lestem. A zenélőóra diadalmas indulót muzsikált.
Zsorzset az asztalhoz fordul, a szeme örömlobot vet a virágon.
Egyszerre rám néz. Persze én lesütöm a szememet. Néhány percnyi csend.
Zsorzset megszólal halkan:
- Ön?
- Én. Remélem, szívesen fogadja.
- Köszönöm, möszjő Kovaksz.
De milyen édes susogással mondta ezt a szót: Kovaksz! S hogy nézett rám azzal a melegen hunyorgó macskaszemével.
A zenélőóra szakadatlanul zengett aznap délután, olyan melódiákat nem írt még zeneszerző, mint amilyenek bennem zengedeztek! De micsoda jó gondolata is volt annak a pap bácsinak, hogy Svájcban folytassam a tanulást!
Munka végeztével Zsorzset kivette a rózsát a pohárból, megtörölte a szárát itatós papirosban, és a keblére tűzte.
A keblére!
Ó, mennyi domborodás van Svájcban! Hiszen az egész ország csupa domborodás, csupa gyönyörű dimberedés-domborodás. De olyan gyönyörű dimberedés-domborodás az egész Svájcban nem volt, mint az ő fehér batisztblúzán az a kis dimberedés-domborodás, amely fölé ő azt a rózsát tűzte.
És hálásan, melegen nézett rám, hozzám lépett: a kezét nyújtotta.
- Agyő, möszjő Kovaksz.
A szemembe pillantott, és az arcán megjelentek a bűvös gödröcskék. A keze szorítását még éjjel is éreztem.
Az uzsonnáim aznaptól végképpen elmaradtak.
Minek is az? - gondoltam. - Az uzsonna merőben fölösleges találmány.
Egyszer, hogy a pohárka tejet itta, az ötlött eszembe, hátha egy táblácska csokoládét is elfogadna a tej mellé?
Elfogadta.
Aznaptól kezdve a reggelizésre is azt mondtam: fölösleges találmány.
Az éhség mégis gyötrött olykor. De az a kérdés még inkább gyötrött: vajon megszólal-e valaha Zsorzsetnek a mellében is a zenélőóra, s összemuzsikál-e az enyémmel?
Sok tűnődés, sok álmatlan éj!... Ha arra gondoltam, hogy Zsorzset egy napon karikagyűrűvel jelenik meg az ateliében, könnyek facsarodtak a szemembe, s a zenélőórám rekviem-zenét játszott.
Nem, Zsorzset nem lehet a másé! Ha egyszer arról értesít, hogy menyasszony, én viszont arról értesítem, hogy pisztolyt vásároltam. S ha ő erre azt mondja: mégis, én meg azt válaszolom: csak az én vérző holttestemen át!...
Már akkor nem is tudtam másról gondolkodni, csak Zsorzsetről, éjjel-nappal csak Zsorzsetről.
Olyan volt nekem, mintha nem is földi emberfajnak a leánya volna. Mintha az isten őt külön alkotta volna, s nem is földből, hanem rózsaszirmokból: fehér rózsából, piros rózsából.
A földi emberfaj gondokkal, bajokkal van tele. Zsorzsetnek az arca azonban boldogságot sugárzott. De nemcsak az arca, az egész szép valója, még a kisujja is, még a hajába tűzött rózsaszín csokrocska is, még a cipője sarka is. Úgy sugározta a boldogságot, mint a lámpás a világosságot.
Az a vasgerendás terem rideg és rút szagú hely volt, míg ő meg nem érkezett. De amint ő belépett, egyszerre olyanná vált a terem, mintha virágfüzéres, lampionos bálteremmé vált volna. A levegő illattal telt meg, és andalító zene zümmögött körülötte.
A papa jelenlétében nem mertem szólni Zsorzsethez, és ő is hallgatott. De mikor Lüpen kifordult a műteremből, mindig hévvel gyakoroltam a francia beszédet.
- Milyen boldog ez a makaróni! - mondottam Zsorzsetnek.
- Miért, möszjő Kovaksz?
- Vőlegény. Már túl van a húszon, tehát nősülhet.
- Nálunk korábban is lehet, möszjő Kovaksz.
- De az én koromban csak nem lehet?
- Mennyi idős, möszjő Kovaksz?
- Tizennyolc múltam.
- Lehet. Svájcban lehet, möszjő Kovaksz.
És olyan édesen nézett rám, hogy ha a Montblánra úgy nézne valaki, minden hó és jég leolvadna róla, s fehér orom helyett zöldet látna a világ, vagy éppen rózsaszínűt.
Percek kellettek, míg újra megszólalhattam.
- Engedjen meg egy kérdést, Zsorzset.
- Szóljon nyíltan, möszjő Kovaksz.
- Magának még nincs... senkije?
- Ó! - felelte egyszerre piros pünkösdirózsává változottan. - Hogy kérdezhet ilyet, möszjő Kovaksz?
- Nem bánom, ha haragszik is, Zsorzset - mondottam én is kigyulladt arccal -, de erre az egy kérdésre feleljen, kérem, feleljen.
Mosolygott, és behunyta a szemét:
- Nincs.
Ismét percek kellettek, míg a tombolva muzsikáló zenélőóra szólani engedett:
- Csodálatos - mondottam -, csodálatos!
Zsorzset mosolygott. A tenyerébe nézett, aztán rám. És egyszerre elkomolyodott:
- Nincs ebben semmi csodálatos - felelte nyugodtan. - Én nem is mehetek férjhez sokáig, möszjő Kovaksz.
- Hogyhogy?
- Míg a nagybátyám él... nem mehetek férjhez.
A papa belépett.
És én egész éjjel azon tűnődtem: ki az a rejtelmes nagybácsi? Miért nem mehet Zsorzset addig férjhez, míg a nagybácsi él? De gondoltam: hál'istennek, hogy él, hiszen negyven frank havi fizetéssel úgyse vehetném el Zsorzsetet. Őszintén szólva: sok csokoládét eszik - bármekkora táblát teszek az asztalra, másnapra sose hagy belőle. S ha elveszem, bizonyos, hogy még több csokoládét fog enni. Nem panaszképpen gondolom, mert hiszen dobog a szívem az örömtől, mikor reggelenkint megérkezik, és rápillant az ezüstpapirosos csokoládéra:
- Már megint, möszjő Kovaksz? Köszönöm.
S elteszi a csokoládét a tízórai tejecskéhez.
Novemberben ötven frankra emelték a fizetésemet. Csakhogy akkorra a virág is megdrágult. Egy szál szegfűért húsz szantimot kellett fizetnem. S nem hagyhattam abba. Már megszokta: délelőtt csokoládé, délután szegfű.
Nem tudom, a csokoládétól - vagy a szegfűtől, de szembetűnően gömbölyödött. A karja is, az arca is. Én meg hogy a fagyos időben is csak a nyári vékonylevű, egyfrankos ebédeken tengődtem, hétről hétre összébb varrtam a gombjaimat, mégis egyre pötyögősebbé vált rajtam minden ruha. A negyvenkettes gallér éktelenül bő volt már decemberben. Szinte elrémültem, mikor a boltban a kisebb számúakat próbáltam, s a harmincnyolcast ítélte a boltos megfelelőnek.
Akkor már Lüpen is sejtett vagy tudott valamit a zenélőórámról, noha még magának Zsorzsetnek se nyilatkoztam. Hogy is nyilatkozhattam volna: a gazdag nagybácsi... Legalábbis havi ötszáz frankig kell emelkednem, hogy a nagybácsi vállát elérjem.
De Lüpen érezte már bennem az ötszáz frankos fizetést is. Nemegyszer láttam, hogy jóakarattal szemlél. És meg is dicsérgetett:
- Derék, szorgalmas fiatalember! Kitűnően érzi a színeket! A jövő tavaszon egyszerre nagyot szökken a fizetése.
Boldogan néztem Zsorzsetre. Neki is megjelent a gödröcske az arcocskáján.
Szombat volt aznap, és az olasz nem dolgozott: szabadságot kért az esküvőjére. Hát végre kedvem szerint beszélgethettem Zsorzsettel.
Mihelyt Lüpen kifordult, mind a ketten abbahagytuk a munkát. Én olyan szemmel és ájtatos fejtartással néztem Zsorzsetre, mint a klastromi olajfestményeken a mennyei jelenést látó franciskánus barát.
Zsorzset fölkelt, és átkerült az asztalomhoz, mintha a színpróbák iránt érdeklődne.
Rámmosolygott:
- Boldog most, ugye, möszjő Kovaksz? Jó fizetést kap. Talán én is.
- Boldog vagyok én anélkül is - feleltem -, ha magát láthatom, Zsorzset. Ó, Zsorzset - mondottam nyárfalevélként remegő szívvel - ó, Zsorzset, ha maga tudná...
Elpirult, és meghatottan pillogott a földre:
- Én nem is sejtettem - felelte pirosan -, nem is sejtettem, möszjő Kovaksz...
És a kezét nyújtotta.
Istenem, milyen szentséges szép óra volt az! Mennyei orgonák üdvözítő himnuszzsongása töltötte el a szívemet, és mintha valami mennyei almafának a fehér virágesője hullongott volna ránk a magasból.
Azt mondtam, óra volt, pedig talán csak három percig tartott, míg fölkeltem, a kezét megragadtam, az ajkamhoz emeltem, és mind a két tenyerembe szorongatva gyakoroltam a Zsorzset szónak a lehető legszebb kiejtését.
- Ó, Zsorzset... édes Zsorzset...
Amire ő behunyt szemmel és piros arccal, édesen rebegte:
- Ó, möszjő Kovaksz...
Aztán aggodalommal pillantott az ajtóra, s kivonta a kezét a kezemből.
Visszaültünk.
- Mondja, Zsorzset - szólaltam meg néhány perc múlva -, az a maga nagybácsija... Beszéljen valamit arról a nagybácsiról.
- Anri bácsiról? - felelte boldog-bágyadtan. - Ó, az nagy ember! Nagy jeles ember! Majd ha kitavaszodik...
Még mindig piros volt. Az ajtóra pillantgatott.
- Majd ha kitavaszodik - folytatta -, kisétálunk a temetőbe, és megmutatom a kriptáját. Meglássa, möszjő Kovaksz, hogy olyan kripta három sincs a temetőben.
S elővette a fiókjából a fehér, csontba foglalt tükröcskéjét: belenézett.
- Hát már nem él?
Vidáman tekintett rám a tükör mellől:
- Hogyne élne! Csakhogy a kriptáját előre megcsináltatta. Tiszta fekete márvány, és egy fehér Krisztus áll előtte, életnyi nagyság, szép fehér márvány-Krisztus. A mennybe mutat.
- Rengeteg pénzbe kerülhetett!
- Harminchatezer frankba, möszjő Kovaksz. Gazdag ember ő, möszjő Kovaksz. Nagy, okos ember. Azt a pénzt onnan küldte.
- Honnan?
- Ausztráliából.
- Hát ott él?
- Ott.
- Gyáros?
Elmosolyodott:
- Nem éppen, de olyanféle. Struccot tenyészt. Öt-hatszáz strucca van, vagy talán sok ezer. Nem tudjuk. Tíz éve nem hallottuk hírét.
Lüpen belépett.
Zsorzset mélyen lehajtott fejjel dolgozott tovább. Magam is elrejteni iparkodtam az arcom hevét. S buzgón dolgoztam. Közben arra gondoltam, hogy struccokba helyezni vagyont nem okosság. Hátha azokat is meglepi valami járvány: száj- és körömfájás...
De mindegy: a fő az, hogy gazdag ember, és Zsorzset már választott, és Zsorzset éppen engem választott!...
Titkon rápillantottam. Ő is rám. A papa egykedvűen pipázott, és mártogatta a tusba az ecsetjét.
Az időtől még soványabb kenyéren tengődtem. Ruhát kellett vennem és nyakkendőket. Pedig de sajnáltam rá a pénzt! Zsorzsetnek azonban mindennap megvettem a szegfűt meg a csokoládét. És arra nem sajnáltam a pénzemet.
A karácsony előtt való hét egyik napján Lüpen olyan arccal lépett az ateliébe, hogy alig ismertem reá. A két szemöldöke mintha egybenőtt volna, az orra mintha megnyúlt volna. Alig fogadta köszönésemet.
Megrökönyödtem.
Zsorzset is megnyúlt arccal lépett be a nyomában, és búsan pillantott reám.
No, fene kutyaszorítóba éreztem magamat! Zsorzset bizonyosan kotyogott valamit: nem szeretik az ügyet! Biztos, hogy még ma kiteszik a szűrömet a gyárból!
És a zenélőórám zavaros moll-akkordokat tremolózott. Tragédiáknak a hűvös fuvalmát éreztem a gerincemen. És a lábam szára is úgy remegett, mint akit az akasztófa alá állítanak.
Alig vártam, hogy Lüpen úr átmenjen a munkásokhoz, és Zsorzsettől értesülést kapjak.
Végre fogta a vedlett cilinderkalapot. Intett az olasznak, s vele együtt átment a hengerlőbe.
Zsorzset nem is várta a kérdésemet, rám nézett. Olyan szomorúan nézett rám, mint az esőfelhőkön át az őszi nap.
- Szomorú újság, möszjő Kovaksz.
- Micsoda, Zsorzset?
- Meghalt...
- A nagybácsi?
Bólintott.
Csak álmélkodtam rá. Nekem örömhír, neki szomorú?
- Fogadja részvétem kifejezését - rebegtem végre felszabadultan a nyomás alól.
- Köszönöm - felelte beteg hangon. - Nemigen siratjuk. Megcsalt bennünket. Megcsalt, möszjő Kovaksz. Ó, milyen csapás!...
Elővonta a zsebkendőjét, és a szemére nyomta. A zsebkendőn csakhamar vízfoltok terjedtek el.
- Ó! Ó!
- De hát, Zsorzsetke - mondottam hozzásietve -, ne sírjon, édeském. Én nem is értem...
És megfogtam a kezét: szorongattam, az ajkamhoz emeltem.
Zsorzset fölkelt, és a mellemre borult, mintha a szívemre akarná sírni a további könnyeit.
- Vigasztaljon engem, möszjő Kovaksz! Vigasztaljon, mert a szívem megszakad!
Boldogan karoltam át, s a szívem remegett.
- De hát hogy vigasztaljam, édes Zsorzset? Hiszen azt mondta az imént, hogy nem a nagybácsit siratja.
- Nem, nem - felelte heves sírással -, magunkat siratom. Tudja... a nagybácsi... a szegények házában halt meg, Szidniben. Ó... Vigasztaljon!
A hír engem is megrezdített, de hát azért vigasztaltam. Gondoltam: ha már a mellemre borult, szabad az arcát megcsókolnom. Megcsókoltam a halántékán. Megcsókoltam könnyektől nedves szeme alatt, és elérzékenyülten mondogattam:
- Ne sírjon, kis Zsorzset, ne sírjon. Amíg én élek...
Ahogy ott ölelgettem, egyszer csak rémülten látom, hogy Lüpen bent van már a teremben.
És az volt a furcsa, hogy ő is, mintha nem látott volna bennünket, borult arccal járt föl és alá mellettünk.
Ijedten eresztettem le a két karomat. De Zsorzset továbbra is a mellemen maradt, s én vissza sem léphettem, mert úgy álltunk, hogy az asztal volt mögöttem.
- Bizony - szólalt meg Lüpen előttünk megállva -, ez nagy csapás ránk, möszjő Kovaksz. Ó, a hitvány korhely! A semmirevaló! Szegény leányomnak ő volt az egyetlen reménysége.
A szavára Zsorzset a székre hanyatlott, s az asztalra borulva sírt tovább.
Én csak álltam meredten és hüledezve.
- Zsorzset kisasszony nem szegény - hebegtem -, nem szegény.
- Nem szegény?
- Nem - feleltem bátorságra kapva -, aki így tud dolgozni és ily fiatal és ily szép, nem szegény az, Lüpen uram.
Lüpennek egy percre földerült a szeme, aztán ismét elborult.
- Szegények háza? Tudja ön, mi a szegények háza?! Gyalázat! Disznó korhely! És a végrendelet... Mondta a leányom, mi a végrendelet?
- Nem mondta, Lüpen uram.
- Tehát az a végrendelet, hogy neki egyetlen vagyona a genfi sírbolt, és azt kívánja, hogy hozassam el a holttestét. Én hozassam el? Én, szegény, koldus ember?!
- Ez valóban illetlen kívánság és oktalan - feleltem, levegőhöz jutva. - Mert az a kripta érték, azt el lehet adni.
Lüpennek elkerekült a szeme.
- No lám! Ez eszünkbe se jutott.
Zsorzsetet is annyira meglepte az ötletem, hogy levette a zsebkendőt az arcáról, és a szeme figyelemmel és becsüléssel tapadt reám.
- El lehet adni - ismételtem még bátrabban. - Halott nincs benne, tehát lakatlan. Drága építmény, tehát ház. Ház, tehát örökség. Gyermeke a megboldogultnak nincsen, tehát az önök öröksége.
A leány az apjára nézett. Az apa a leányára nézett. A gondolatom szinte megkábította őket.
Végre Lüpen megmozdult. Az asztalhoz lépett, s fölvette a pipáját. Afféle rövid szárú, tiroli pipa volt az. Rágyújtott, és gondolkodva sétált föl és alá a teremben.
- Ez nem rossz gondolat! - mondogatta. - Nem rossz. Kovaksz barátom, maga okos ember!
S mikor a delet csengették, rámszólt:
- Tartson velünk, fiatalember. Hiszen járhatunk mink együtt is.
Boldogan kísértem őket a hídon át, az utcákon át, a kapujukig.
A következő napokon folyton a kripta forgott a beszélgetésünkben.
Lüpen ügyvédekkel tanácskozott. Azok annyiféleképpen fogták fel az ügyet, ahányan voltak. Egyik azt tartotta, hogy a kripta nem pénzzé váltható örökség, Másik azt tartotta, hogy ha a halott már el van temetve, a kriptával rendelkezhetik a család, csak hatósági jóváhagyás kell. A harmadik azt mondta, hogy a kripta ötven évig a halott nevén marad, csak azután, ha nem költöztetik bele, kérheti a család.
Ilyen hol derült, hol borult hírekkel lépett be reggelenkint Lüpen, és engem már annyira a családhoz tartozónak érzett, hogy alig tette le a kalapját, már újságolta:
- Jó hír, jó hír, möszjő Kovaksz: a kripta a miénk.
Vagy:
- Rossz hír, rossz hír, möszjő Kovaksz: a kripta a halotté.
S bosszúsan rázta a haját, mint mikor a dakszli a fülét rázza.
Karácsony előtt való nap azzal lepett meg, hogy meghívott másnap estére: vacsorázzak náluk.
Boldog voltam. Háromszor mosdottam a nevezetes nap délutánján, és órák hosszáig vesződtem azzal a kis szőke, apró pehellyel, amely az orrom alatt a bajusz közeledését hirdette. Tussal iparkodtam valamelyest barnítani rajta. De a tus persze a bőrre mázolódott. Azért is kellett annyiszor mosdanom.
Már a milliós örökség elputtyant, a kripta is kétséges, de hiszen Zsorzset maga is kincs! S valami móringja mégiscsak lesz talán. Amelyik családban olyan gazdag nagybácsik teremnek... Az is lehet, hogy az öreg Lüpen épp azért jár olyan vedlett cilinderben, olyan foszlott aljú nadrágban, hogy Zsorzsetnek legyen. Vannak olyan fösvény emberek. Mire is költötte volna azt a nagy fizetését?
De vajon hazavihetem-e Zsorzsetet, az én eleven szép kincsemet? Vagy darabig még együtt dolgozunk, együtt a kettős asztalnál, egyre növekvő fizetéssel, boldogan.
Este hét órakor megindultam olyan érzéssel, mintha csak hazamennék.
Zsorzset mellettem fog ülni bizonyosan. Testvérei vannak, tudom. Egy lomha járású, pelyhes bajszú diákféle csatlakozott egyszer hozzánk, s bemutatták, hogy Zsorzsetnek a bátyja. Egyszer meg két kisleányt láttam Zsorzsettel és Lüpen úrral a Rousseau szigetén, még októberben. Csak a hídról láttam őket, s nem volt bátorságom arra, hogy hozzájuk csatlakozzak. A két kisleánynak olyan vékony volt a lába szára, mintha nádból volna, s vígan futkostak a Zsorzset körül.
Tehát vannak testvérei, s azok majdan az én testvéreim lesznek. Nagy érzések! Szent érzések! A hazától távol egy szeretett család vár rám, és a karácsonyest meleg-kályhás, boldog nyugalma.
Egy csemegekereskedés előtt csaknem belebotlottam az utcára kitett narancsoskosárba.
Nini, gondoltam, a gyerekeknek bizonyosan lesz karácsonyfájuk: illik, hogy én is vigyek rá valamit.
Tűnődve álltam meg: narancsot csak nem vihetek? Ordináré olcsó portéka.
Két cukorbárány is fehérlett a kirakatban, piros pántlikás, gyermekarasznyi cukrászmű. Az már alkalmasabbnak látszott.
- Mi az ára?
- Fél frank.
Megdöbbentem. Ha a kettő egy frank... éppen egy ebéd ára. S éppen karácsony napján ne ebédeljek?
A hazulról hozott pénz elfogyadozott már. A negyven frankhoz is kellett pótolgatnom. A könyvek is sokba kerültek. Pláne, egy szótárt is kellett vennem. Épp az előtte való nap adtam ki a hazai vagyonkámnak az utolsó fillérét.
Továbbhaladtam.
Aztán megint megálltam. Nem mehetek ajándék nélkül! És aztán vacsorát úgyis kapok náluk, ünnepi vacsorát. Talán a gyomromat is elronthatom vele annyira, hogy másnapra nem lesz étvágyam.
Megvettem a két bárányt.
Aztán egy virágkereskedés állított meg. Gyönyörű gyöngyvirágszálak álltak pohárban ott, páfrányok, azáleák és rododendronok között. A poharat friss nefelejcskoszorúcska körítette, és a kék koszorúcskában még inkább fehérkedett a friss, harmatos, gyöngécske gyöngyvirág.
Hm! Micsoda bolondság volt sietnem azzal a két cukorbáránnyal! Micsoda butaság! Zsorzsetnek virágot kell vinnem! Már hiába: kell vinnem virágot! Lehetetlen, hogy anélkül menjek oda!
- Hogy ez a gyöngyvirág?
- Szálankint húsz szantim, möszjő.
Csaknem lerogytam.
Legalább tíz szálat kell vinnem: két frank.
A boltos már bevette a virágot, és elém állította. Micsoda illat! S micsoda gyönge, szép, harmatos virág! Hiába: meg kell vennem a kis... feleségemnek!
- Adja olcsóbban.
- Hat szálankint frankjával, möszjő. Olcsóbban nem adhatom.
Vettem hat szálat.
Selyempapirosban vittem. Tehát két napra kell elrontanom a gyomromat.
És mégis boldog voltam. A zenélőórám karácsonyi melódiákat zengett: Alleluja! Alleluja! És ünnepi csillagfény rezgett a szemem előtt utca hosszat.
Hét óra volt, mikor az ajtajukon csengettem.
Nagy dübörgés volt rá a válasz belülről, mint mikor egy huszárszázad robog át fahídon.
- Vissza! Vissza! - hangzott a Zsorzset kiáltása.
S a következő percben megnyílt az ajtó, és Zsorzset rózsás arca mosolygott reám a két boldogító gödröcskével, csillogó, szép, tiszta szemével.
- Isten hozta, möszjő Kovaksz!
És jó illatú konyhagőz csapott meg, hagymaszag és pecsenyeszag.
Megcsókoltam a kezét, és rácsodálkoztam a körülötte nyüzsgő fekete szemű gyerekekre.
Tehát többen is vannak! És én csak két bárányt hoztam.
Eközben a kitárt ajtón még több fekete szemű gyerek is megjelent, s közöttük Lüpen úr széles mellű dakszlifigurája. A karján egy kurta inges, mezítlábas, komoly csecsemő. Az is fekete szemű.
- Táguljatok, kölykek!
Azt se tudom, mit mondtam, azt se tudom, mit gondoltam, azt se tudom, hogyan szedték le rólam a télikabátnak kinevezett, őszi köpenyegemet, csak egyszer ott álltam egy függőlámpással világított szobában, rengeteg sok gyerek között.
Egy vastag derekú, nyakig fehér kötényes, fehér fejkötős asszonykának mutattak be.
- A feleségem - mondta Lüpen.
S a vastag derekú, tokás állú asszony nyájasan mosolyogva nyújtotta a kezét:
- Sok jót hallottam már önről, möszjő Kovaksz.
Sose láttam akkora fehér fejkötőt, akkora női arcot és akkora habverő szerszámot, amekkorát tartott a kezében. Mintha a kalendáriumi telt holdnak a képét látnám bodros fejkötőben és asszonyi ruhában.
S az volt a különös, hogy hasonlított Zsorzsetre. De persze csak mint valami karikatúra. Még a lencse is ott volt a bal arcán, de akkora lencse, mint egy filléres pénz, domború és szőrös lencse.
Kábultan álltam ott. Az az érzésem volt, mintha valami iskolába tévedtem volna be, és Lüpen volna a tanító, a felesége meg a tanítóné.
- Bámul ön, ugye? - kiáltotta vígan Lüpen. - Ugye, sok gyerek? Sok szép gyerek! De ezt nézze, ezt...
S a karján ülő, meztelen lábú, inges gyereket megemelte:
- Látott-e valaha ennél szebbet? Festett-e valaha ennél szebb angyalt Murillo?
S megtörölte az angyalnak az orrát.
- De hát ez...
- Nem, nem mind az enyém. Ez az egy körtefejű nem az enyém. Csak rokon. De azért úgy szeretjük, mintha az is miénk volna.
S rákurjantott a gyerekekre:
- Glédába, kölykek!
A gyerekek egy perc alatt orgonasípok rendjében sorakoztak. A sor innenső végén egy nyálas szájú, hároméves leányka. A sor túlsó végén a már ismert, mohos bajszú lajhár.
- Egy még hiányzik!
A hiányzó már akkor futott. Leány volt, tizennégy éves, barna, mint az apja. Az is nyakig kötényes, fakanalas. Odaállt az is a glédába. Zsorzset is. Látszott rajtuk, hogy nem először állnak így az apjuk előtt.
- Kiáltsátok: Vive la Hongrie!
S a gyerekek kiáltottak.
Lüpen aztán sorba bemutatta őket. Tizenöten voltak az ölében tartott csecsemővel együtt, tehát tizennégy az övé.
Nekem még mindig a markomban volt a két cukorbárány meg a virág.
- Bocsánat - mentegetődztem Lüpennek -, nem tudtam, hogy ennyien vannak, hát csak két báránykát hoztam.
S átadtam neki.
- Mármost ossza meg, ahogy tudja.
- Vacsora után szét fogjuk szeletelni. Addig akaszd fel, Zsül, ide a lámpásra.
Átnyújtottam Zsorzsetnek a virágot.
Elérzékenyült:
- Ó, micsoda kedves gondolat, möszjő Kovaksz - rebegte boldogan.
Szagolta. Csókolta. Elgyönyörködve nézte.
- No, de hát most már terítsetek! - dobbantott Lüpen. - A kályhát rakjátok meg.
S levette a fél karját a komoly csecsemőről: engem ölelt át vele. Bevezetett egy kis dohányszagú benyíló szobába.
Hálószobája volt az, és egy ócska íróasztal meg egy rajzállvány is állt benne.
- Ugye, szép gyerekek! - mondotta boldogan. - És mind egészséges. Gyújtson rá, kedves Kovaksz. Egy cigarettát elszíhat addig. Vagy pipát jobban szeret? Ma vettem egy új pipaszárat. Várjon: fiókba tettem, mert a gyerekek szappangolyókat fújtak vele.
S az íróasztalhoz fordult.
- Fogja csak meg egy percre ezt a porontyot.
S átadta a csecsemőt.
Nekem sose volt afféle eleven portéka a kezemben. Úgy fogtam, mintha üvegből volna. S bizonyára furcsán is néztem rá, mert a gyermek még inkább elkomolyodott, az arca egyszerre csupa szájjá változott. Sivított, mint a malac, és úgy veckelődött a karomban, hogy alig bírtam tartani.
A másik szobában is nagy zsivajgás kerekedett, huppanás közben, és bőgés. De a bőgés elveszett a kiáltozásban:
- Én is nyalom! Én is nyalom!
Lüpen kitárta az ajtót, hát az aprók mind az asztalon nyüzsögtek. Valamelyikük feltérdelt, és megnyalta a cukorbárányt. A többi aztán utána.
- Szilansz! - dörgött Lüpen az ajtóban.
Gyorsan lekotródott valamennyi gyerek. Ijedten néztek felénk.
- Zsül - kiáltott Lüpen -, vidd ki ezt az üvöltő kukacot!
Zsül már akkor a terítéssel foglalkozott. Hosszú fehér abroszt bontott szét Zsorzsettel a szoba közepén.
- Van itt rend - dicsekedett Lüpen. - Csak egyet kurjantok, egyszerre csend van a házban. Mi jut eszembe: hiszen karácsony estje van. Gyerekek! Körbe ide! Énekeljük vacsora előtt a karácsonyi éneket.
S fölemelte az ujját.
Tous écoutez! Entendez vous
Lá, dans les airs, des chants si doux?
A vacsora cseresznyeleves volt meg ürü hagymás lében, s végül szuflé. A másik leány tálalt, a tizennégy éves, meg egy álmos, vörös szemű cseléd. Valamennyi gyerek úgy falt, mint a menazsériás vadak. S az apróknak maszatossá vált a képük.
- Még! Még! - hangzott a nyávogásuk szüntelen. - Csak ennyi?
S közben Lüpen ordítása:
- Szilansz!
Nehányszor olyat csapott az asztalra, hogy a tányérok táncoltak belé.
Nem kerülte el a figyelmemet, hogy a tányérok olcsófajta porcelánból voltak, s nem is egyszínűek: sárga tányérból evett két gyerek is, egy meg zöldből. Az evőeszközök is bazáriak voltak.
Lehetetlen volt teljesítenem azt a szándékomat, hogy beteggé eszem magamat. Pedig Zsorzset oly nyájasan kínált:
- Möszjő Kovaksz...
- Köszönöm, Zsorzset, de nekem éppen elég volt.
A fejkötős holdvilág a harmadik tál beadása után szintén megjelent. No, a földön nehézkesebb volt a járása, mint az égen. Csodálkozva néztem: íme, a japáni skatulya, amelyből szinte végtelenül jönnek napvilágra a kisebb japáni skatulyák.
Közénk ült, szembe velem. Az ölében a kicsi. Anyás kedvességgel kínált ő is:
- Möszjő Kovaksz, érezze magát otthonosan.
Vacsora végén az ünnep tiszteletére krampampulit csinált az öreg. Mazsolát, fahajat és mandulát is szórt belé. Egy-két gyerek megégette a száját, és üvöltött. Aztán sorra elálmosodtak, és a fejkötős holdvilág meg a másik leány kihordta őket egyenkint, ma se tudom, hova.
Lüpen pipára gyújtott, s nekem is átadta újra az új szárasat.
- No - mondotta vígan -, még egy meglepő valamit tartogatok önnek, möszjő Kovaksz. Zsül fiam, itt az íróasztalom kulcsa: hozd ki a képet. Nevetni fogjuk önt, möszjő Kovaksz, nevetni!
S már előre nevetett. Zsorzset is rejtelmesen mosolygott reám.
Zsül egy vörös könyvforma valamivel tért vissza. Lüpen megnyitotta. Vörös selyembélésű tok volt az. Elém tette.
Valóban meglepődtem.
A kép Zsorzsetnek a képe volt. Gyönyörű akvarell! Zsorzsetet ábrázolta fehér batisztruhában, szoborállvány mellett, amint jobb kezére könyökölve néz és mosolyog. A bájos gödröcskék az arcán, s még a lencsike is a bal gödröcske fölött... S a termete valóban olyan lenge, mint az angol mesekönyvek tündéreié.
- Remek! - mondottam őszinte elámulással. - Valóban remek!
És Zsorzsetre pillantottam.
- No, hát így eltalálva...
Valamennyien nevettek.
A mama is belépett. Látta, hogy a képet nézem. Az is leült közénk újra, és úgy nevetett, hogy a tokája rengett belé.
Nem értem, hogy mit nevetnek.
Végre Zsorzset, aki csak szemérmesen mosolygott, megszólalt:
- Nem az én képem, möszjő Kovaksz.
- Nem a maga képe??
Erre még inkább nevettek.
- A mama képe, leánykori képe.
Elgondolkodva mentem haza. Sehogy se bírtam elhinni, hogy az a nagy képű, fejkötős asszony éppenségesen olyan volt valamikor, mint Zsorzset: olyan lengeteg vékonyságú, olyan gyenge karú, tiszta szemű, selymes hajú, tündérajkú.
S éjjel olyan volt a fejem, mintha a háborgó Balaton volna benne. Zavaros hullámok, és minden hullám egy fekete szemű gyermekfej. Zajgás, nyüzsgés. S időnkint egy harsogó férfikiáltás:
- Szilansz!
Arra a hullámok egyszerre elsimultak, elcsendesedtek. S a felhőkből egy rózsás angyalarc mosolygott reám.
Szinte betegen ültem be a karácsony után való napon az ateliébe. A szokásos csokoládétáblát odatettem a Zsorzset asztalára, és fásultan kevertem a festékeimet.
Nagy havazás volt az elmúlt két ünnepnapon, szinte szüntelenül pihézett a hó. Nem táplálkoztam kellően: sárgarépán éltem, mint a kanárimadár. Fáztam.
De amint ő belépett az ateliébe, egyszerre elmúlt minden bajom. Mintha napfénnyel telt volna meg a levegő. A zenélőóra megszólalt, és üdvözlő dalt muzsikált.
Új téli bundácska volt rajta: asztrahángalléros. A sapkája is asztrahán. Hogy illett arra a bodros, szép, szőke hajára! És a hajában, a halántéka fölött ott fehérlett három szál gyöngyvirág az én gyöngyvirágomból.
Már messziről mosolygott rám. Szívesen engedte, hogy lesegítsem a bundácskáját. Levonta a kesztyűjét is, és csak azután szorított velem kezet.
- Hogy töltötte az ünnepeket, möszjő Kovaksz?
- Boldogan - feleltem. - Mindig magára gondoltam.
Mosolygott.
Az asztalához ült, hosszú pillantást vetett a fehér hátú tükröcskébe, és mosolyogva rendezgette a vonalzószereit.
És dolgoztunk, mint szoktunk.
Én olykor vizsgálódva szemlélgettem.
...Ilyen volt az anya is, mikor Lüpen megszerette. Lehetetlen is volt meg nem szeretnie! És talán ugyanitt ült Lüpen, ahol én, és talán ugyanott ült az a nő, ahol Zsorzset. Tehát minden ismétlődik a világon! Minden! Tehát minden úgy lesz Zsorzsettel és velem, mint Lüpenékkel...
Ólomhegy nehezült a mellemre. Ránéztem. A fejemet ráztam:
- Nem, nem. Tizennégy... az sok!
Mikor Lüpen kiment az olasszal a hengerlőterembe, Zsorzset legott fölkelt, és szokása szerint az asztalomhoz került.
És nézett rám üdvözítő, bizalmas mosolygással, mintha azt mondta volna:
- Hát jer, és ölelj meg! Leheld be a hajam illatát! Csókold meg az arcom gödröcskéjét! Ez a perc a miénk!
És én fölkeltem, és megöleltem, és beleheltem a haja illatát, és megcsókoltam az arca gödröcskéjét.
- Zsorzsetkém - rebegtem mámorosan -, maga az egyetlen, az egyetlen!...
És ő átfonta a nyakamat, és szemérmesen, boldogan suttogta:
- Mennyire szeretem önt, möszjő Kovaksz!
És akkor ő csókolt meg: az ajkát az ajkamhoz nyomta hosszan, forrón, üdvözítőn.
- Mennyire szeretem önt, Kovaksz!...
Sose mondta ezt eddig. És nem is csókolt meg, csak akkor. Én úgy megrészegültem, hogy a kezemben egy óra múlva is remegett a festékesecset. Enyém ő! - gondoltam diadalmasan. - Enyém! Igaz, hogy olyan lesz, mint az anyja, de mikor lesz az? És az a sok gyerek, az éppenséggel nem bizonyos. Hány asszony van, akinek nincs gyermeke, pedig hát az anyjának volt.
És boldogan pillantgattam rá a munkám mellett. Ő is énrám. Egyszer elővette a tükröcskét, és elnyomogatta az arcán és a szeme alatt a piros foltokat, a csókjaim nyomait.
- Mondja, Zsorzset - szóltam halkan. - Itt dolgozott a maga mamája is, ahol most maga?
- Ó, dehogy - felelte. - A mama nem tud rajzolni.
Ez a nyilatkozat teljességgel eloszlatta az utolsó felhőcskét is az egemről.
Elveszem! - gondoltam. - Mégis elveszem. Mihelyt ideadják, elveszem!
Abban az órában történik, hogy ismerős hangot hallok az ajtó előtt:
- Möszjő Kovács!
Kovácsnak mondja a nevemet. A hang milyen ismerős...
Egy percre rá nyílik az ajtó, s becammog az öreg Mikes Kelemen.
- Erre jártam - dörmögi. - Eszembe jutottál... Hát hogy vagy, öcsém?...
- Mint a fa, mikor virágzik - feleltem vígan. - Tessék leülni, bátyámuram.
- Örülök, örülök. Hát azért nem is nézel felém. No, mindegy.
És vastag héjú, álmos szemével a leányra is pillant.
- Hát a tanulmányokkal mennyire vagyunk?
- Gyakorlom a nyelvet buzgón.
- De a könyvek, a könyvek...
- A könyvek?...
- Megvetted?
- Sajnos: meg.
- Miért sajnos?
- Semmi szükségem rájuk. Nem leszek én tanár. Megélek én így is. Meg lehet élni. A fizetésemet egyre emelik. Nagy jövőm van itt.
Az öreg bólogat.
- Hát úgy is jó.
- És hát - folytatom diadalmasan -, meg is házasodok.
- A manót?
- Meg én.
- Ilyen fiatalon?
- Svájcban lehet. Remek ország ez, urambátyám!
- Az igaz.
És a leányra pillant.
- Talán ez a kis...
- Eltalálta, bátyámuram.
- Hm. Aztán van ennek valamije?
- Hát nem elég valami ő maga? Csak tessék megnézni.
- Hm. Csinos, csinos. Kinek a lánya?
- A principálisomé.
Lüpen háttal fordultan dolgozott felénk. A principális szóra ránk pillantott. Mikes bólintott neki. Az is vissza. Aztán tovább beszélgettünk magyarul.
- De hiszen ez szegény ördög!...
- Tévedni méltóztatik. Van ezeknek kriptájuk is.
- Kriptájuk?
- Az. Nemrég örökölték. Egy milliomos nagybácsijuk hagyta rájuk.
S elmondtam, micsoda furcsa milliomos volt az a nagybácsi.
Mikes álmosan csodálkozott. A fejét rázta.
- Hány testvére van ennek a kisasszonynak?
- Hány testvére? Hát izé... tizennégy.
- Hm.
Untam már. Az ecsetemre néztem. Az öreg fölkelt, kezet nyújtott.
- Hát előre is gratulálok - mondotta jólelkűen. - Azért meglátogathatsz olykor, kedves öcsém.
S elcammogott.
Délben hazakísértem Zsorzsetet a kapujukig. Lüpen az úton elárulta, hogy újévkor nagy és örvendetes meglepődés vár rám; bepillantott az igazgatóság könyvébe: nagy emelkedés, nagy!
Értettem: ő ajánlott az igazgatóságnak, hogy becsüljenek meg.
Zsorzset örömsugaras szemmel pillantgatott rám. Én is boldogan pillantgattam vissza. Tehát Lüpen nekem fogja adni! Nekem! Talán már a tavaszra!...
Ó, tavasz!... Csak jönne már a tavasz!
De még a tél közepén se jutottunk túl, belép a postás az ateliébe. Telegramot és száz frankot tesz az asztalomra.
Elrémülve olvasom:
Apád beteg. Azonnal jer!
Anyád
Zsorzset elsápad.
- Valami rossz?
- Rossz - nyögöm. - Szegény apám...
Zsorzsetnek könnybe borul a szeme. Elővonja a zsebkendőjét.
Az öreg Lüpen is mély megindulással áll mellettünk.
- Csak férfiasan, barátom - mondja vigasztalón. - Egy hónapra kérek önnek szabadságot.
A vonathoz kikísértek mind a ketten.
Zsorzset a nyakamba borult a peronon, és sírva csókolt meg:
- Ne soká maradjon! Ne soká, édes Kovakszom!...
És selyempapirosban egy hajfürtöt és egy csinált-virág nefelejcset dugott a zsebembe.
Én is könnyezve feleltem:
- Nem maradok soká, Zsorzset, nem... Lüpen uram, vigyázzon erre a kedves leányra... Hiszen már nem titok ön előtt, Lüpen uram.
Lüpen melegen megrázta a kezemet:
- Nyugodt lehet, fiam. Zsorzsetet megtalálja, ha visszatér.
Végigsírtam Svájcot, Tirolt, Karinthiát, s a magyar vonalat Pragerhoftól Zomborig. Apámat igen szerettem. Az a gondolat, hogy, a temetésére érkezek haza, kétségbeejtő volt a szívemnek.
Hát amint benyitok, az apám ott kártyázik a pappal az asztalnál.
- Akkasztófáravaló! - kiáltja vígan. - No, csakhogy itthon vagy, akkasztófáravaló!
No, hát amit én azután szenvedtem, azt kilenc tapétagyárnak a festékeivel se lehetne lefesteni.
- A házas fiam... - mondogatta az apám.
- A kriptatulajdonos - mondogatta a pap.
- Tizennégyszeres papa! - mondogatták a bátyáim.
Hej, üttettem én a legmennydörgősebb ménkűvel azt a svájci Mikes Kelement. Dühös voltam. Sírtam. Pisztolyt vettem a maradék pénzemen másnap, és kimentem ebéd után a város szélére, hogy fejbe durrantom magamat.
De persze tizennyolc éves koromban... És hát ki az ördög lövi magát főbe ebéd után? Csak ültem, mint a beteg tyúk: ültem egy fűzfa árnyékában; ültem borongó gyászgondolatok között. Az ég kék volt. A föld élettel teljes. Két szitakötő enyelgett, játszott előttem a levegőben. Csak én haljak meg?
Elővettem a hajfürtöt és a nefelejcset. S mintha az a nefelejcs megszólalt volna:
- Élj, dolgozz, ne búsulj. Küzdj az élettel, mint én. Csak ne felejts, csak ne felejts!...
A pisztolyt másnap már eladtam. Az árán egy aranyozott ezüstmedaliont vettem: belezártam a hajfürtöcskét, és az órám láncára akasztottam.
Sokáig viseltem én azt.
A gyászos nagy keserűség mindössze egy költői bús levelet szült. Megírtam Zsorzsetnek, hogy rászedtek, kegyetlen játékot űztek a szívemmel. De csak maradjon állhatatos. Én mérnökséget tanulok Pesten. Négy év nem a világ. Azalatt az én szívemben szüntelenül égnek azok a szent lángok, amelyeket ő gyújtott benne. S így végeztem a levelemet: Csak ne felejts! Csak ne felejts!
Zsorzset vigasztalóan válaszolt, hogy az ő szívében is égni fognak a szent lángok, csak tanuljak, és írjak olykor neki. S a levelét így végezte:
Örökre a magáé:
Georgette
Hát én tanultam is, és írtam is neki olykor. Megírtam, hogy szívem alatt hordozom a hajfürtjét és a kis nefelejcset, aztán egyszer csak megérjük a mennyei ünnepet, amikor majd nemcsak az az egy hajfürtje lesz az enyém, és a kék nefelejcs majd a kettőjük képe mellé kerül a selyemtokba.
Ő erre ismét meghatottan válaszolt. Biztosított, hogy a többi hajfürt semmiképpen nem lesz másé, és hogy a selyemtokos arcképet ő fogja örökölni, mert hiszen más nem is örökölheti.
Aztán sokat kellett tanulnom. Nagy törekvések perspektívája nyílott meg előttem. Egy jeles mérnök titkárnak fogadott, és kivitt magával négy hónapra Angliába. Mikor hazatértem, még a csillagos eget is mérnöki szemmel néztem.
Egyszer felötlik nekem, hogy az órám fityegője megkopott. Lekopott róla az aranyozás. Olyanná vált, mintha bazári bádogportéka volna.
Felnyitottam.
A hajfürt és a nefelejcs változatlanul megmaradt benne.
Elmerengve néztem. A zenélőórám halk moll-akkordokban szólalt meg: - Ne felejts, csak ne felejts!
Eltettem a megkopott fityegőt abba a skatulyába, amelyikben az iskolai bizonyítványaimat tartogatom. S írni akartam neki: mentegetődzni, kérdezősködni; megírni, hogy gondolok reá.
De aztán közbejött valami: a levélírást másnapra halasztottam.
Aztán másnap megint más foglalt el...
Aztán az idő elmúldogált. Elvitte lassankint az ifjúságomnak minden virágát, elvitte a zenélőórámnak a zenéjét is.
A kis Zsorzsetből végre is nem maradt nekem, csak egy hajfürt - meg a nefelejcs.