Csak a felesége volt!
szerző: Anton Pavlovics Csehov, ismeretlen fordító

       – Beszéljen el nekünk valamit, Pjotr Ivanovics! – kérték a fiatal leányok.
       Az ezredes megpödörte szürke bajuszát, köhécselt és belefogott az elbeszélésbe.
       – Ezredünk 1843-ban Częstochowa előtt állomásozott. A tél, hölgyeim, nagyon kegyetlen volt, úgy hogy nem telt el nap, hogy az őrség valamely tagjának le ne fagyott volna az orra, vagy hogy az utakat be ne fútta volna a hó. Azon módon, ahogy a fagy októberben beállott, nem hagyott alább egészen áprilisig. Abban az időben, mit tagadjam, még nem voltam olyan öreg és kiszáradt, mint mostan, hanem – hisz elképzelhetik – nyalka fickó voltam, fiatal és viruló, szóval: szépfiú. Úgy berzenkedtem, mint a páva, dobtam a pénzt jobbra-balra és úgy pedertem a bajuszomat, mint egyetlen más hadnagy sem a világon. Igen… Csak kacsintanom kellett egyet, csak a sarkantyúmat kellett megpengetnem és bajuszomat felkunkorítanom – és a legbüszkébb szép hölgy is engedelmes báránykává alakult át. Úgy sóvárogtam az asszonyok után, mint a pók a legyek után és ha fel akarnám önöknek sorolni, hölgyeim, azoknak a lengyel és zsidó asszonyoknak a nevét, akik akkoriban a nyakamon csüngtek, biztosíthatom, hogy a matematikának nem volna hozzá elegendő száma…
       Vegyék azonkívül figyelembe, hogy ezredadjutáns voltam, kitűnően táncoltam mazurkát és – Isten nyugosztalja – elragadó feleségem volt! És hogy milyen vakmerő, milyen ördöngös fickó voltam, el sem tudják képzelni. Ha a kerületben valami szerelmi katasztrófa történt, ha valamelyik zsidónak kitépték a csimbókjait, vagy ha valamelyik lengyelt felpofozták, akkor azonnal tudta mindenki, hogy azt Vivertov hadnagy tette.
       Mint adjutánsnak, sokat kellett a kerületben utaznom. Majd zabot vagy szénát vásároltam, majd lovakat adtam el zsidóknak vagy a „pan”-oknak, de leggyakrabban, hölgyeim, a szolgálat ürügye alatt valamely találkára utaztam, vagy gazdag földbirtokoshoz kártyázni…
       Egy karácsonyestén, olyan világosan emlékszem rá, mintha ma történt volna, Częstochowából Sevelki nevű faluba utaztam, ahová szolgálati ügyek szólítottak. Az időjárás rettenetes volt… Olyan csikorgó, gyilkos hideg volt, hogy még a lovak is kellemetlenül érezték magukat és én meg a kocsisom egy fél óra alatt jégcsapokká fagytunk… A faggyal még megbirkózik valahogyan az ember, de a félúton hirtelen hóvihar kerekedett. A fehér hótakaró megmozdult, keringeni és táncolni kezdett, mint valami ördögcsapat. A szél nyögött, mintha elvették volna tőle a feleségét, az országút eltűnt… Tíz perc alatt engemet, a kocsist és a lovakat elborított a hó.
       – Nagyságos uram, elvesztettük az utat! – mondotta a kocsis.
       – Az ördögbe! Miért nem vigyáztál, te ökör! No, csak hajts egyenes irányban, talán valami emberi lakásra bukkanunk.
       Nos hát mentünk és mentünk, körbe jártunk és újra jártunk és úgy éjfél felé lovaink egy birtok kapujához értek, amely, amint emlékszem, egy gazdag lengyelé, Bojadlovszki grófé volt. Lengyel és zsidó úgy hat rám, mint a mustár ebéd után, de hogy vendégszerető a banda, azt meg kell adni és nincs szenvedélyesebb nő, mint a lengyel asszony.
       Beengedtek bennünket… Maga Bojadlovszki gróf Párizsban élt akkoriban és bennünket jószágkormányzója, Kazimir Hapcinszkij fogadott, aki szintén lengyel volt. Emlékszem, hogy még alig telt el egy óra és máris ott ültem Hapcinszkijnek a melléképületben levő lakásában s feleségével nyájaskodtam, ittam és kártyáztam. Miután öt tallért nyertem és a kelleténél is többet ittam, kértem, hogy vezessenek hálószobámba. Minthogy a melléképületben nem volt több hely, a grófi lakosztálynak egyik szobájában helyeztek el.
       – Nem fél a kísértetektől? – kérdezte a jószágkormányzó, miközben egy középnagyságú szobába vezetett, mely egy óriási, üres, hideg és sötét terembe nyílt.
       – Hát vannak itt kísértetek? – kérdeztem, miközben hallottam, hogy hangomat és lépéseimet öblös visszhang veri vissza.
       – Nem tudom, – nevette a lengyel, – de azt hiszem, hogy kísértetek és szellemek keresve sem találhatnának alkalmasabb helyet, mint ez.
       Jól felöntöttem a garatra és be voltam rúgva, mint negyvenezer kefekötő, de azért, őszintén szólva, hideg futott végig a hátamon e szavak után. Vigye el az ördög, inkább ezer cserkesz, mint egyetlen kísértet! De mit tehettem, levetkőztem és lefeküdtem… Gyertyám csak gyéren világította meg a falakat, melyeken ősök arcképei lógtak. Egyik ijesztőbb, mint a másik és mellettük ódon fegyverek, vadászkürtök és más hasonló dolgok csüngöttek… Síri csönd volt és csak a szomszédos teremben kapargáltak az egerek és recsegtek a régi bútorok. Az ablak mögött azonban valóságos pokol tombolt… A szél halotti misét énekelt, a fák nyöszörögve és sírva hajoltak meg; valami ördöngös holmi, valószínűleg az ablaktábla, siralmasan vinnyogott és az üveghez ütődött. Ehhez vegyék még hozzá, hogy a fejem szédült és a fejemmel együtt az egész világ forgott körülöttem… Ha behunytam a szememet, úgy rémlett előttem, hogy ágyam szanaszét röpül a házban és fogósdit játszik a szellemekkel. Hogy enyhítsem félelmemet, mindenekelőtt eloltottam a gyertyámat, minthogy üres szobák sokkal félelmesebben hatnak a világosságban, mint sötétben...
       Három fiatal leány, ki áhítattal figyelt az ezredesre, közelebb húzta székét az elbeszélőhöz és mozdulatlanul meredt rá.
       – Nos, – folytatta az ezredes – akármennyire rajta voltam is, nem tudtam elaludni. Majd úgy tetszett, hogy tolvajok másznak be az ablakon, majd valami suttogást hallottam, majd meg vállamat érintette meg valaki – egyáltalában megjelent előttem mind az az ördöngösség, amelyet mindenki érez, aki a túlfeszített idegesség állapotában volt valaha. És képzeljék el, hölgyeim, mindez ördöngösségen és a hangoknak ezen a káoszán keresztül világosan olyan zajt ismerek fel, mely papucsok csoszogásához hasonlít… odafigyelek és – mit gondolnak – mit hallok? Valaki közeledik az ajtómhoz, köhécsel és kinyitja:
       – Ki az? – kérdezem, felemelkedve ágyamban.
       – Én vagyok… ne ijedj meg! – felelte egy asszonyi hang.
       Az ajtóhoz mentem… Néhány másodperc telt el és éreztem, hogy finom tollpilléhez hasonlóan két asszonyi kéz ereszkedik a vállamra.
       – Szeretlek… Jobban az életemnél – mondotta egy dallamos női hang.
       Forró lehelet súrolta arcomat… Elfelejtettem a hóvihart, a kísérteteket, mindent a világon és dereka köré fontam karomat… és milyen derék volt az! Ilyen derekakat csak megrendelésre készíthet a természet és akkor is tíz évben egyszer… Vékony, mintha faragták volna, forró és könnyed, mint a gyermek lehelete! Nem bírtam magamon uralkodni, karjaimba szorítottam. Ajkaink szenvedélyes, hosszú csókban egyesültek és… a világ minden asszonyára esküszöm, hogy ezt a csókot utolsó percemig sem fogom elfelejteni…
       Az ezredes elhallgatott, egy fél pohár vizet ivott és halkabb hangon folytatta:
       Mikor másnap reggel kinéztem az ablakon, láttam, hogy a hóvihar még hevesebben dühöngött… Tovább utazni lehetetlen volt. Így egész nap a jószágigazgatónál kellett maradnom, hogy tovább igyam és kártyázzam. Este megint ott voltam az üres házban és pontban éjfélkor újra átöleltem az ismert derekat…
       – Igen, hölgyeim, ha akkor meg nem ment a szerelem, megöl az unalom, vagy Bacchusnak estem volna áldozatul.
       Az ezredes felsóhajtott, felállott és szótlanul járt fel és alá a szalonban.
       – Nos… és mi történt azután? – kérdezte a fiatal hölgyek egyike, kit gyötört a kíváncsiság.
       – Semmi. Másnap továbbutaztam.
       – Igen… de ki volt az az asszony? – kérdezték félénken a fiatal leányok.
       – De hisz az világos…
       – Dehogy világos…
       – Feleségem volt.
       A három fiatal leány felugrott, mintha mérges pók csípte volna meg.
       – De… hát… hogyan? – kérdezték.
       – Istenem, hát nem értenek? – mondotta az ezredes bosszúsan és vállát vonogatta. Hiszen elég világosan beszéltem! Feleségemmel utaztam Sevelkibe… Az üres házban aludt, az enyém mellett lévő szobában… Ez csak egyszerű dolog!
       – Mmm… hangzott a fiatal leányok ajkairól és kezük csalódottan hullott ölükbe. Olyan jól kezdődött az elbeszélése… és… isten tudja… a vége… Csak a felesége… Bocsásson meg, de hiszen ez egyáltalában nem érdekes és… nem is ötletes.
       – Furcsa! Hát azt akarták, hogy ne hites feleségem, hanem valami idegen lett volna! Ó, hölgyeim, hölgyeim! Ha már most így gondolkoznak, mi lesz, ha majd férjhez mentek?
       A fiatal leányok zavarba jöttek és hallgattak. Unott, komor arcokat vágtak és csalódottan ásítottak.
       A vacsoránál nem ettek, kenyérgolyókat gyűrtek és hallgattak.
       – Valóban… ez illetlenség! – tört ki az egyikből, ki nem tudott magán tovább uralkodni. – Hát minek kellett ezt önnek elbeszélnie, ha a vége olyan volt?… Semmi szép nincsen ebben az elbeszélésben… Sőt különös!
       – Olyan izgatóan kezdte és hirtelen… – tették hozzá barátnői. – Csak bolonddá tett bennünket...
       – Jó, jó, jó… Hiszen csak tréfa volt – mondotta az ezredes. – Ne haragudjanak, hölgyeim, csak tréfáltam. Nem a feleségem volt, hanem a jószágigazgató felesége…
       – Valóban?
       A fiatal leányok újra vidámak lettek, szemük csillogott… Közelebb ültek az ezredeshez, bort öntöttek poharába és kérdésekkel halmozták el. Az unalom eltűnt. A vacsora is hamarosan eltűnt, minthogy a fiatal hölgyek nagy étvággyal láttak neki a falatozásnak.