Csak ön után
szerző: Kosztolányi Dezső
A Hét, 1914. június 7.

       A kanadai hajókatasztrófa halottjainak ismét véres volt a keze. Ezek a kezek egy darabig a mentőcsónakba csimpaszkodtak. Akkor a benn ülők figyelmeztették a gentlemaneket és a ladyket - előbb udvariasan -, hogy engedjék el a csónak peremét, később erélyesen - tengerészkáromkodással - tiltakoztak, végül pedig kiadták a szokásos jelt a matrózoknak, akik aztán a vastag evezőlapátokkal paskolni kezdték a kezeket, addig verték, amíg el nem szakadtak a tulajdonosaiktól, és a kezek hasonlatosak nem lettek azokhoz a húsdarabokhoz, amelyeket a szakács a bárd tompa végével vagy a húspuhító tuskóval dögönyöz. Vörös rongyok, csorgó véres kezek, csenevész húscafatok lógtak le a hullák karjáról, mint a halak uszonyai. Emlékezem, első ízben a "Bourgogne" nevű francia hajó szerencsétlensége után olvastunk ilyesmiről. A francia urak, akik a négyesnél úgy fogták meg a hölgyek kacsóját, mint a lepkét, egymással versenyeztek, ki tud többet belehányni a tengerbe a piócamódra kapaszkodó nőkből. Ez volt akkor az angol sajtó szenzációja. Hasábokat írtak, milyen hideg a francia udvariasság és milyen szívbéli az angol. Később elsüllyedt a "Titanic", és most, ezernél több utasával a víz mélyén pihen az "Empress of Ireland" is, mind a kettő angol hajó. Most a francia sajtó cikkezhet az angol udvariasságról, amely késeket döfött a nők mellébe, gyermekeket tiport a vízbe, és a kezeket ismét véres ronccsá vagdalta. Nemsokára összeül a vizsgáló bizottság, élén egy öreg tengerésszel, aki majd szigorú ívbe vonja ősz szemöldökeit, rámered a vádlottakra, s megkérdezi tőlük, hősök vagytok-e vagy pribékek, angolok vagytok-e vagy kutyák? Senkinek se jut eszébe, hogy holnap vagy holnapután ugyanez megtörténhet olasz vagy román vagy német hajón, s akkor gyengének bizonyul a faji szempont, elfogy a cikktéma.

A halál sehol se annyira emberi, sehol se annyira független a vérünk milyenségétől, a nevelésünktől, a kultúránktól, mint a hajón, az óceánon. Maga a hajó is antropomorfizálódik, emberi lénnyé válik, pár óra alatt. Egyszer, nyári utamon, a Tirrén-tengeren vihar támadt, fényes délben. Kék és aranyos vihar volt, fölöttünk a felhőtlen égbolttal és a cikázó napsugarakkal, csak a víz háborgott, belső lázzal, a földgolyó ideges, arisztokratikus kék vére. Leültem egy padra, s a korlátba fogózkodtam. Hunyt szemmel hallgattam a szívem gyorsult dobogását, a tüdőm egyhangú munkáját. Mellettem a gépházban dobogott a hajó szíve, működött a hajó tüdeje, szintén gyorsult tempóban. Lelketlen tárgy iránt, fa iránt, vas iránt, acél iránt sohase éreztem annyi emberi szeretetet. Ha választanom kellett volna, hogy a tüdőm bénul meg vagy az az olajos acéltüdő, amely helyettem lélegzik, nem tudok felelni. Szemem volt a hajó zöld szeme, a lámpás, torkom a gőzturbina, fülem a hajótölcsér, karom az emeltyű, a gondolatom, a szellemi erőm, a telepátiám a hajó lelke, az a villamos szikra, amelyet egy távoli toronyba röpítenek, marconigráf alakjában, s a világból, az öt világrészből, a sok szárazföldből és a még több tengerből nem maradt egyebem, mint az a pár négyszögméter, amely a hajó testét tette. Arra gondoltam, hogy a hajó elsüllyed, s azok a csengetések, amelyek a hányóvödröket vivő pincéreknek szóltak, már vészjelek. Mindnyájan erre gondoltunk. Vizsgáltuk a párnánk alatt levő mentőövet, amelyet előbb nem mertünk megnézni, felszaladtunk a fedélzetre, s méregettük egymást. Tegnap a table d'hôte-nál egymás szemét néztük. Ezúttal egymás testét néztük, egymás izmait, ellenséges szemmel, növekvő gyűlölettel. Mi maradt - még ebben a kis vízi csetepatéban is - az európai komfortból, a kajütök perzsaszőnyegeiből, az ebédlőasztal virágaiból és a mi udvarias szóvirágainkból? Egyetlen szó, az Isten neve, amelyben nem hiszünk, az az ad hoc Isten, aki mindég megjelen a katasztrófa perceiben a ködben, az ítélkező vizekben, s akit a szárazföldön nyugodt emberek katasztrófá-nak hívnak, és egy zsoltártöredék, amelyet az Üdv hadserege énekelt: God be with you.

Azóta nem tudok ítélkezni senkin, még azokon a tigrislelkű matrózokon sem, akik véresre verték a menekülő nők gyűrűs kezét. Csak azt nem értem, mért nem vet véget a mohó kapitalizmus egyszer és mindenkorra minden tengeri katasztrófának, azáltal, hogy kettészeli az óriás gőzösöket, és mindig két testvérhajót indít útra, mondjuk száz méternyi távolságban, párosával. Különben a tébolyult emberek marakodását természetesnek találom, és hogy a férfiak is megmenekültek, nők és gyermekek élete árán, az nem olyan égbekiáltó gazság, ahogy a kávéházi moralisták festik. Amit mi itt kultúrának vagy jóságnak vagy önfegyelmezésnek nevezünk, az mind csak az életünkre vonatkozik, csöndes, gyakorlati hasznú megállapodása ez jó és okos embereknek, hogy az életüket boldogabbá tegyék. Még a szerelem is csak holtomiglan szól. Síron túl való udvariasság pedig nincs. Elítélem a mosdatlan kamaszt, aki nem ad helyet a villamosban a szegény, asztmás öregasszonynak. Ha azonban a húszéves fiú előbb ugrik a mentőcsónakba, mint ez a szegény, asztmás öreg nő, akkor az nem gazember. Mert a báltermek lovagiasságát butaság átvinni a süllyedő hajóra. Kisasszony, csak ön után lépek a bálterembe. Csak ön után lépek a mentőcsónakba is. Önnek szabad élni, mert ön cukrászkisasszony, nekem azonban meg kell halnom, mert férfi vagyok. Hol itt a logika? Hol itt a bátorság? Hol itt a kultúra és az emberiesség? Hol a mérték, amellyel ítéletet mérnek? A harci morál szentnek hirdeti a rablást, és nem szent a szükség törvénye, amely minden dolognak legszentebbjéért, az életért folyik? Kit védenek ezek a pipogya lovagi törvények? Védik a gyermekek anyját, és nem védik a gyermekek apját, védik a gyöngét, és nem védik az erőst, aki abban a világfelfordulásban egyenlővé, egyformán gyöngévé válik, védik a hímzés, a dajkadal, a jóság szentjét, s nem védik a férfit, a munka, a gondolat, a költészet, a zene, a metafizika hősét, az életét követelik tőle, az egyetlen életét, amely mindennek - bátorságnak és gyávaságnak, jónak és rossznak, bölcsességnek és butaságnak - a mértéke - és foglalatja? Akkor a véletlen, a nyers erő különb igazosztó, mint ti és a nyavalyás kaszinóerkölcsötök. A léleknek ezekre a paragrafusaira, ezekre a csúnya, de emberi, nagyon emberi igazságokra mutatnak rá az események s maguk a szegény, véres kezek csonka ujjai is.