Csörsz Király
szerző: Seress Imre
Régen volt. A mikor még össze nem járták
E haza hegy-völgyét a dicső nagy Árpád
Gyönyörű hadai tüzes paripákkal,
És itt megmaradtak, mert a nagy világgal
Fölért ez az ország, s kedvesb vala nékik,
Mint száz, a hol jártak diadallal végig.
Régen volt. Olyan rég, tőlünk olyan messze,
Nem tudja tudós, mely korba helyezze!
De az ősapákról szállt ősunokákra,
Azok is feledték, és nem hagyta hátra
Csak szép hagyományszó, monda mese, nóta,
Ezt se éneklik már száz esztendők óta.
Régen volt, mikor még hatalmas Csörsz király
Vala úr a Mátra erdős lábainál,
Örök ugar földjén a nagy róna térnek,
Mely befurakodott óriási éknek
Duna s Tisza közzé, egyre beljebb, beljebb,
Mert Kárpát bércei rája nehezedtek.
Beh szép is ez a föld, mit folyók öveznek!
Százszor is száz évben érte összevesztek,
Űzve mérges harcot a környék vezéri,
S csak a Mátra felől tudtak odaférni!
Tünődött Csörsz király, aztán tépelődött,
Benne egy nagy eszme forrott, érlelődött;
Ébren és álomban kinozta örökké,
S e hatalmas eszme vált lelkébe’ röggé:
Hogy a szőke Dunát kanyargós Tiszával
Köti kerek egygyé, szintén folyam által;
Négy felől országát csupa víz övezze,
Mely a merész ellent által ne ereszsze;
S emberkéz ássa ezt, önnön népe karja,
Hiszen valamennyit ő kezében tartja!
Mikoron fölvette sűrű gyászfátyolát
Az éj királynéja; mikor táltos lovát
Tüzes szekerében fogta a nap reggel,
S végig járt az égen; mikor hős sereggel
Járt az ellent győzni: nem gondola másra,
Csak hogy ellen többé országát ne lássa.
Zsarnok lett a hősből, népei gyötrelme,
Önmagát emészté a beborult elme.
És a hír, dicsőség, jövő ezredévek
Bámuló népei lelke előtt éltek,
A mint a folyamhoz, melyet ő alkotott
Elzarándokolnak; a mint szíve dobog
Jogos büszkeségtől maradékainak,
Kik e nagy víz partján fényes királyi lak
Biboros trónusán ülnek irigyelten,
Dicscsel uralkodva milliónyi lelken!
Feledé, hogy véges, bár hatalmas kézzel
Végtelenig nyulni hasztalan merészel;
A legnagyobb órjás, habár szálfa nyillal
Lő fel a magasba, s viharerős íjjal:
Nem fogja találni a csillagos eget,
A szelid holdat sem, a mely legközelebb!
*
Hatalmas Csörsz király összehajtá népét,
Gyönge sok szomszéddal kötve rövid békét.
Harcosok kezébe vitézlő kard helyett
Parancsola ásót; s nem nézte a telet,
Mikor a verejték gyöngygyé fagy az arcon,
A jaj didergéssé elkékülő ajkon;
Nem nézte a nyarat, mikor déli napban
A megkínzott vér bőrön át kipattan,
S erőtlen a sóhaj rövid útat tenni,
Embertől emberhez, a szomszédig menni,
Egyesülve aztán Csörsz király elébe,
Hatva, mint mennydörgés zsarnoki lelkére!
Dolgozott a népség, valamennyi férfi;
Meggörnyedett a váll, mely a zsarnokérti
Győzelmes csatákban megfeszült délcegen;
Rozsdává lett pajzson, sisakon, vérteken
Az ellenség vére. A büszke paripák
Szomoru szégyennel vontattak taligát,
S az éles sarkantyu, mely véresre sebzé
Oldalukat egykor, oly félelmetessé
Nem tünt föl előttük, mint ostornyeleknek
Csikjai hátukon! Asszonyi nép, gyermek,
Férjüket, apjukat látva rab dologban,
Több keserves könnyet hullatnak magokban,
Mint mikor ellenség sokadalma ellen
Üztek szilaj harcot, s a késő estenden
Szótlan hazatérőt nem öröm fogadta;
Jegyespár a csókot nem kérte, nem adta!
A görnyedezők közt Csörsz király lépkedett,
Sötétlő korbácscsal ragyogó kard helyett,
Melylyel hordanépek dühét visszafojtá,
És egyiknek vérét a másikba ojtá.
Folyt az órjás munka. Göröngy meg nem hasadt,
Csillogóra marván kérgével a vasat:
Hogy ne hullott volna verejték reája,
Vagy titkolt pihenőn ejtett könyek árja.
S a rettentő műnek hol vala még vége!
Nem fáradt el a mén száguldó hevébe,
Ha az árokpartnak végigfutta szélét!
Madarak uj tavasz gyönyörét beszélték;
S tavasz lágy szellete szivét Csörsz királynak
Sziklakővé tette. Messze széjjeljártak
Reszkető szolgái, zord parancsot vévén;
S gyönge aggot, a ki a halálnak révén
Állt keserüséggel; gyönge gyermekifjat,
Kit játszani többé társai nem hivtak,
Csak a lét gyönyörét élvezé tudatlan,
Hajták a dologhoz, bőszen irgalmatlan!
Népesebb lőn erre, népesebb az árok,
Oh de csöndesebb is, s szomorubb munkájok!
Nem a temetőnek volt ez szörnyü csendje,
A hol zuhan a föld, és százan esengve
Vergődnek a sirnál; nem forró nyári dél
Csendje a pusztákon, melytől vihart remél
És retteg a pásztor: de óceán csöndje,
Fönn a jeges sarknál, melyet nem köszöntve
Suhan át a madár, mikor arra téved,
És rémülve keres hangosabb vidéket!
És mintha egérhad hegynek nekiállna,
Közepét derékban hogy keresztülrágja,
Olyan lassu vala ez áldatlan munka!
Hatalmas Csörsz király karját összefonta
Árokparti trónján, szeme mint tűz égett,
S versenyt nap tüzével kinozta a népet.
Most vállain bomlott, elhervadott hajjal,
Fuldokló ajkain szivet ütő jajjal,
Emésztő köny nyomát hordva szeme gödrén
Egy anya lelkendett, a királyhoz törvén:
»Egy fiam van, nyögte, egy élő reményem,
A megholt apárul ez egy örökségem;
Nehezebb a kosár, melyben a göröngyöt
Hordja, mint ő maga; élteért könyörgök!
Istent kérem érted, s szavam erősebb lesz,
Mint néped sóhaja, mely hat az egekhez,
Mely visszapattanva menykövekké leszen,
S összerontja trónod! Add vissza gyermekem!«
Hatalmas Csörsz király visszahuzta térdét,
Nem, hogy a könyörgő szavai ne érjék,
De, hogy elrughassa, el trónusa mellől!
Eretnek szivében a szent kegyelemből
Nem vala egy szikra!
»Lódulj gyatra lélek,
Segitsd meg a kölyköt, s együtt lesz tevéled!
El! Túrjátok együtt a napsütte rögöt,
Ha kész, magam akkor kegyelemmel jövök!«
Ment a szegény asszony. De a röpke szellet
Még nem vitte tovább a levegőt, melyet
Esdeklő szavának forró lehelése
Tett körül meleggé, s szivének verése
Fájón rezegővé. Viruló leányka
Borult trónja elé; aranyos hajába
Otthon érzé magát a kényes napsúgár;
Szeme tengerébe ha leszáll a búvár,
Nem jön vissza többé; cédrus a növése,
Arca hajnal fénynek habra lehelése;
Ajka bíborától egy király palástja.
Elhalaványodnék; könnyei hullása,
Mintha gyémántesőt hullajtna a menybolt!
Térdelt a trónuson, és tőle a megholt
Új életre kelne; esdeklő szavára
A szörnyű Gorgófő mosolyogna rája!
»Irgalom, irgalom apámnak, szegénynek,
Kit betegágyából ide vezetének!«
Bámulta Csörsz király, mint mikor heverő
Tigris lábaihoz páráját lehelő
Aranyos pillangót dob az alkonyi szél,
S vergődik előtte! Ereiben a vér
Mint zuhatag zúgott; barlang volt két szeme,
Kénköves lángokkal lobogott közepe,
Mely elnyeli vágyott a gyönyörü szűzet.
Igy néz, kiben embert vadállatok űznek!
S megszólalt: »Te leány! ára van apádnak,
Nagy ára; te magad! Akarsz-e királynak
Szeretője lenni? Vagy ha nem akarnál,
Magad is ott lészsz ma, ott az árokpartnál,
Válaszsz!«
És a leány erős volt gyermeknek,
De aszszonynak gyönge. Ajkai remegtek
A nemző apáért, s ártatlan szivére
Könnyebb volt az iszony, ez iszonyu bére
A feláldozásnak, mint a halál arca!
Nem győzelmes mindig az oroszlán harca
A fene tigrissel, mikor a vadonnak
Fái közt véletlen prédán marakodnak!
Termetét a szűznek Csörsz király átfogá,
S nem kérdé a szegény, hová viszesz, hová!
Apjánál paripán sebes szolga termett,
Király kegyelmét, a legdrágább kegyelmet
Vive néki, a mely a földön adatott!
De el nem fogadta azt többé a halott.
Meg sem is értette. Ott feküdt az apa,
Kimerült kezéből kihullt ásó, kapa;
Elcsigázott testből menekült a lélek.
De körötte még száz kialudott élet
Nyult végig a naptól izzó, száraz rögön,
Vágyva nedvesebben pihenni s hüvösön.
Népek ezrei közt borzalom járt végig,
Moraja törtetett a király füléig,
Valamint menydörgés, mely a fényes nappal
Láthatatlan villáma hirét mord haraggal
Viszi levegőn át, hol emberek élnek,
Hogy megcsendül a fül, megrendül a lélek!
Menekült a szolga, futott ura elé,
S nem szóval beszélte, de kinnal nyögdelé
Néki a mi történt.
Dühöngött Csörsz király,
A jajgató szűzet, a mint lábainál
Fetrengett, elrúgta; sátrából kirontott,
Egy szó, mit tajtékzó ajakkal kimondott,
Ezer átok vala, magát tépte, verte,
S mintha agyvelejét undok nagy teherbe
Pokol ejtett voln’, olyan gondolatok
Születtek belőle. Korbácsot is kapott
Mindakét markába, népe között végig
Dúlt az elhullottak nyomorult testéig,
Korbácsolta őket, hogy mertek meghalni,
A világraszóló munkát odahagyni
Kezdetén alig túl! Majd az élők felé
Fordította dühét; bőszen elrendelé:
Jöjjön oda gyermek, jöjjön oda asszony,
Éjjel is az árkon mindnyája virasszon;
Nő a férjét, gyermek az apát segitse,
S jaj lesz, ha az árok nem készül el igy se
Kikelő tavaszra!
Népe Csörsz királynak
A nem ember előtt hangtalanul álltak.
A megtört oroszlán vaslécek közepett
Szinte igy zúdul fel, ha csíkot és sebet
Vág a szelidítő szíjostora rajta,
Mereszti körmeit rettenetes talpa,
De behúzza ismét új meg új ütésre,
S megtanítja egy szó új béketürésre!
Száz az első százat nem soká követte,
Kaszával a halál mindnek kiütötte
Kezéből az ásót, szivéből az éltet,
S irigylék e sorsot, a kik tovább éltek,
És tovább kinlódtak. Eltünt fele népség,
Nem hallák Csörsz király átka üvöltését,
De hallák az élők, s hangjától remegtek,
S e remegés tartá szivükben a lelket,
Karjukban az erőt egy-két nappal tovább,
Csak túrni az árkon, csak taposni porát.
Eljött az uj tavasz; a reménység zöldje
Éledt a mezőkön, de ki volt már ölve
Emberek szivéből. Ingadozó árnyak
Lézengtek az árkon, köztük Csörsz királynak
Töprengő alakja; lázas, erős karja
Már nem a korbácsot, de az ásót tartja;
Népei tengere kis patakká apadt,
Tágas országában már sehol nem akadt
Több emberi kéz, elbujdosott népe,
Kinek eddig ásót nem láncolt kezébe.
És ekkor a szomszéd kis gyülevész haddal
Országába ütött, s fényes déli nappal
Elhatolt árkáig. S hogy látta a földet,
A melyről állatot és embert kiöltek
Egy ember karjai, egy megrögzött eszme;
Hol a fűszál, bozót, látván, hogy kiveszve
Kik taposták eddig, s rajta hiztak, éltek,
Maguk lettek urrá, s ki közéjük tévedt,
Testét és ruháját összetépték, marták,
Hol a csöndet csak a menykövek zavarták;
Hogy látta a népet, kevesebbet száznál
És nyomorultabbat börtönök rabjánál:
Ime az ellenség szorult szivvel állt ott,
S hogy térjenek vissza, a vezér kiáltott!
És Csörsz király, a hős, ki százszor megveré
Őt dicsően egykor, oda futott elé,
Ott könyörgött néki, nehéz szókat ejtvén:
Hagyja meg a földet ott az árok mentén,
És vegye a többit, vegye el országát,
Hadd végezze békén nagy, dicső munkáját!
Megszánta az ellen. Sajnálta, mivé lett
A két nyár előtt még erős férfi élet.
Szeme már nem lángolt, mint viharélesztett
Vészes erdőégés, de hamvadni kezdett,
Csak egy nehány üszök maradt meg helyette,
S azt már a halálnak szele élesztgette.
Arcát nem a vénség szántotta föl mélyen,
De a lélek kínja, mely ott kebelében
Lakozott s háborgott a koromszin hajzat
Szálai a száraz talajban kiasztak.
Vézna karjaiból elszállott az erő,
Az egykoron pajzsot, buzogányt emelő,
Csak őrült akarat volt, mely bennük maradt,
S hasítá ásóval a földet és sarat.
És mikor holdfénynél ingadozva jártak,
Nem szűnő munkával az elgyötört árnyak;
Mikor az utolsó összeaszott testek
Zörögve a földön sorban végig estek;
Mikor hollók, varjak károgó csapatja
Az ároknak szélét többé el nem hagyta,
Ott az égerfákon nevekedett, költött,
S szörnyű párbeszédben száz farkas üvöltött;
Mikor nem hallszott már sóhaja a földnek,
Ásó, kapa, csákány többé nem ütöttek
Sebeket gyomrába; kibuggyanó eret
Nem tapostak sárrá elcsúszó emberek:
Ekkoron Csörsz király a melegtől poshadt
Ároknak közepén szintén összeroskadt.
Megeredt könyárja; de nem fájdalomból;
Úgy miként a vihar, mely keresztül tombol
A temető felett, sirköveket dönt ki,
Aztán záporával árvizként elönti
A hantoknak alját, s mi még maradt közte:
Azzal mosatja ki, azzal dönti össze!
S bár ezret hullatott siralmatos könnyet,
Vad, háborgó lelke nem lett attól könnyebb.
Átkai villámát hangja menydörgése
Ropogtatta tovább a sík messzeségbe,
Hogy reszketett a lég, elejté a csontot
A környéknek vadja, s rémülve osontott
Sürü bokrok közé: hogy jön ilyen tájra
Ura az oroszlán, a vadak királya!
S mikor megátkozott istent és ördögöt,
Eget, poklot, embert, gyámoltalan rögöt,
A miért mindnyájan csak ellene élnek,
Megátkozta magát! S mely dicső nevének
Lett volna egykoron órjás fentartója,
Azt a kisded árkot, azt hagyá utólra.
Még egyszer az ásót aztán megmarkolá
Árka oldalához testét elvonszolá,
És nem szóla többet. A meredek alján
Egy nap dolgozott még, mind beljebb hatolván;
Feje fölött a part kinyult egyre jobban,
Csak ásott Csörsz király, ásott a homokban;
Nem nézte, elég-e, s mikor leszen elég;
Nem leste aggódva koporsó fedelét
Mikor zuhan rája; csak hátra se nézett,
Mit neki a napfény, mit neki természet!
Ha rettentő élv is, van élvezet abban,
Megvárni a halált, melyik pillanatban
Tünik elő képe, tűnik el a világ!
Alszik ki az élet, ez a gyertyavilág!
S nem sokáig tartott a föld hallgatása,
Nem sokáig tűrte, mint döngeti, ássa
Őrületes két kar szem nem látta mélyét,
Megroppant, dübörgött, és kioltá éltét.