Csöndes viszontlátás
| Csöndes viszontlátás szerző: Kosztolányi Dezső |
Leszállva a vonatról azonnal elhajtattam öcsémhez,
ki orvos vidéken
s dolgozik hajnaltól napestig,
hogy megéljen feleségével és kisleányával.
Nehéz volt a szívem.
Az ősz ragyogott köröttem, a késő
délután ragyogott, millió arany-levelével
s arany-dalával.
Egy éve nem láttam, siettem feléje.
De ő a rendelőben ült,
háttal az ajtónak,
olvasott a csöndben,
mely az ő csöndje volt már, nem az enyém.
Pillanatig álltam a küszöbön
és néztem, hogy egy év alatt
egészen megőszült rövidrenyirt haja,
alázatosan s egyszerűen.
Majd mondtam valamit. Ő fölkelt meglepődve.
Mindketten mosolyogtunk s megcsókoltuk egymást.
Nem igen tudtunk beszélni,
mert észrevette ő is,
amit én észrevettem
s megállapodtunk abban, hogy este együtt vacsorázunk.
Aztán egyedül bandukoltam az uccán,
reágondolva, kit távoli, pesti
éjeimen most is ugy érzek, karikával,
lapdával, zöldbojtos szalmakalapban.
Magamra is gondoltam és a sarkon
egyszerre megláttam a nyugodt levegőben,
egy fal mögött,
a temető fáit.