Csók
szerző: Kosztolányi Dezső
Osvát Ernő emlékének
Amikor Esti Kornél 1903-ban az érettségin praeclare maturus lett, az édesapja szabad választás elé állította: vagy megveszi neki azt a gyönyörű kerékpárt, melyre már régóta áhítozott, vagy pedig kezébe adja a pénzt, százhúsz koronát s azon oda utazhat, ahova kedve tartja.
Ő az utóbbi mellett döntött. De nem kis habozás és lelkitusa után.
Nehéz volt elszakadni az édesanyja szoknyája mellől. Sárszegen nőtt fel, könyvek és orvosságos üvegek között. Estente, minekelőtte lefeküdt, mindig meg kellett győződnie, hogy anyja, apja, öccse és húga az ágyában van-e, a szokott helyén, csak azután birt elaludni, az ingaóra ketyegésénél. Ha pedig egyikük-másikuk kirándulásra ment a tanyára és történetesen nem hált otthon, akkor inkább átvirrasztotta az éjszakát, úgy várta a fordulatot, mely majd megint mindent a régi, boldog egyensúlyba billent. Mindaz ellen, amitől félt, a család volt számára a menedék. Ez vette körül, mint valami fülledt, homályos, ragadósan-szemetes galambdúc.
Másrészt vágyakozott is innen kifelé. Még nem jutott ki ebből az alföldi fészekből, ahol nincs se folyó, se hegy, az utcák, az emberek egyformák s a napok, az évek bizony kevés változást hoznak. Fullasztó, poros délutánok voltak itt és hosszú, sötét esték. A könyvesboltok kirakataiba irkákat tettek ki és kalendáriumokat. Szelleme már ébredezett, ízlése fejlődött, de a színházban rossz darabokat játszottak s ő jobb hiján ezeket nézte meg a kakasülő diákhelyén. Szeretett volna világot látni. Mindenekelőtt a tengert szerette volna látni. Erről képzelődött, már az elemi iskolában, amikor először pillantotta meg a falimappán azt a síma, végtelen kékséget. Így - hősi elhatározással - föltette, hogy törik-szakad Olaszországba megy egyedül.
Egy fakó, izgatott júliusi napon indult. Hajnali három órakor már talpon volt az egész ház. Lehozták a padlásról csámpás, ütött-kopott utazókosarát s a zárát próbálták kijavítani, sikertelenül. Mosolyogva, elszoruló szívvel vett búcsút. Nem hitte, hogy még visszakerül ide. A pesti személyvonathoz mindenki kikisérte. Zsebkendőjüket lengették utána. Édesanyja arcát elfordította és úgy sírt.
Ötórai zötyögés után "szerencsésen" meg is érkezett Pestre. Erről azonnal értesítette szüleit, egy levelezőlapon. A pályaudvar közelében valami harmadrangú szállóban váltott szobát. Csak egy napot töltött itten.
Ezt arra használta föl, hogy megismerje Pestet. Boldogan, fölvillanyozva vágott neki a városnak, "ennek a modern Babylonnak", ahogy szüleinek írta egy másik levelezőlapon. Önérzete növekedett, mert egyedül járt-kelt. A Nemzeti Múzeumban megnézte a régiségtárat, a lépcsőerkélyt, ahonnan Petőfi szavalt és a kitömött állatokat. Később az Andrássy-úton eltévedt. Egy rendőr szívesen útbaigazította. Kezében "Budapest székesfőváros térképé"-vel megtalálta a Dunát és a Gellért-hegyet. A Duna nagy volt, a Gellért-hegy magas volt. Mindakettő gyönyörű volt. Pest általában gyönyörű volt.
Leginkább a pesti ember érdekelte. Mindenki, aki az utcán ment, a kávéházban, villamosban ült, a boltokban vásárolt, "pesti ember" volt. Ő csak azt vette észre, hogy merőben különböznek a sárszegiektől és modorukban, viselkedésükben annyira hasonlítanak egymáshoz, mint egy familia tagjai. Ennélfogva előtte egy kúriai bíró, egy lócsiszár, egy mágnásasszony és egy pesztra csak a pesti ember volt. Ezt a megállapítását - magasabb szempontból - nem is lehet kifogásolni.
A "pesti ember" sietett és nem törődött vele. Rögtön megérkezésekor tapasztalta ezt. A bérszolga, aki poggyászát fölcepelte a szálloda harmadik emeletére, szintén a pesti emberekhez tartozott. Nem szólt az hozzá egy árva szót sem, akárhogy várta, hanem kedvetlenül letette kosarát egy bakra, mormogott valamit s máris tovább állt. Ez a modor fájt neki, de roppant imponált. Előkelőnek tartotta a pesti ember tartózkodását és fölényét. Meg is írta szüleinek - egy harmadik levelezőlapon -, hogy "az itteni emberek nem durvák, sőt bizonyos tekintetben finomabbak, figyelmesebbek, mint a "sárszegiek". Néha azonban hidegeknek látszottak, sőt szívteleneknek. Senkise kérdezte például azt, amit otthon a főispántól kezdve mindenki föltétlenül megkérdezett volna tőle, még az is, aki csak látásból ismeri: - "no Kornél barátom, úgy-e gyönyörű Pest?" "úgy-e nagy a Duna?" "úgy-e magas a Gellért-hegy?" Aztán nem tekintettek nyilt, szeretetre áhítozó arcába sem, melyet eleinte - az első órákban - oly határtalan bizalommal emelt mindenki felé, hogy egyesek önkéntelenül elmosolyodtak s a háta mögött összenevettek ennyi tapasztalatlanság és ifjúság láttán, mindaddig, amíg - pár óra multán - meg nem tanulta, hogy arcát el kell zárnia, ha nem akar nevetségessé válni. Itten megszünt az a széles, kedélyes világ, az a cukros baba-élet, az a főzőcske-játék, melyet a vidéken megszokott. Egészen más kezdődött itten. Több annál és kevesebb.
Fölzaklatva ezektől az ujságoktól, minden helyzetben megaláztatva ás újra-újra vérig sértve lézengett ide-oda s mint akit megnyúznak és nyershusához tapadnak a tárgyak, fájóan kiszaggatva a gyógyuló hegeket, minden benyomásra betegesen fogékony lett, minden érzéke kiélesedett és megfinomult s egy szó, mely megütötte fülét, egy gyár cefreszaga, egy ismeretlen alakú pohár, egy "pesti pohár" a szállodája nyomorúságos udvari szobájában, jelképpé, feledhetetlen emlékévé vált s mikor végre a napi lótás-futástól bódultan ágyba bujt, a "pesti ágy"-ba, a "pesti párnák" közé, fölbugyogott szívében a honvágy a régi dolgok, a régi emberek után és kétségbeesetten vágyakozott haza. Nem is jött álom a szemére. Felkönyökölt a párnájára a sötét szobában és töprengett.
Másnap délután szállt a fiumei gyorsra. Nyomban kapott helyet. Kevesen utaztak. Abba a másodosztályú fülkébe, ahova először nyitott be, csak ketten voltak: egy uriasszony meg a leánya.
Esti köszönt. Az asszony néma főbólintással fogadta ezt, jóindulatúan, de kimérten, mintegy tudomására hozva, hogy a barátságos semlegesség álláspontjára helyezkedik. Ő belenyomorította a hálóba kosarát s az ablak melletti ülésre telepedett. Szemben vele ült az asszony, az asszony mellett a leány, vele rézsut szemközt.
Legyezgette magát. Afrikai hőség uralkodott. Az átfült kocsik, melyek egész nap pácolódtak a tűző verőfényben, most adták ki mérgüket, füstölögtek a melegtől, a portól s az ülések huzatai valami állati bőrbűzt izzadtak. A párnák fekete foltjai részegen táncoltak szeme előtt ebben a sárga, panoptikumszerű világításban.
Alig vette szemügyre utitársait. Ő sem óhajtott ismerkedni. Okulva a keserű leckékből, játszotta a közönyöst. Már jobban tudott alakoskodni, mint azok, kik egész életükben ezt művelik. Kinyitotta könyvét, Edmondo de Amicis Cuore-jét. Mulattatta, hogy hézagos olasz nyelvismerete ellenére is tökéletesen értette, majdnem folyékonyan olvasta, a testvéri latin alapján.
A vonat kifutott a pályaház üvegkalitkájából. Ekkor az asszony keresztet vetett. Ez meglepte őt. Náluk nem volt szokás. De meg is hatotta. Milyen szép, milyen nőies ez az alázat. "Isten kezében vagyunk mindnyájan". Valóban az utazás rontja élet-százalékunkat. Nem halálos veszedelem, csak körülbelül annyi, mint egy tüszős mandulalob, melyből - esetleg - általános vérmérgezés, szívbénulás is fejlődhet. Ez az út különben se csekélység. Tizenkét óráig tart, egyfolytában. A délután egy darabja, aztán az egész éjszaka, holnap reggel nyolcig. Mire megérkeznek, ismét süt a nap, mint most. Ki tudja, mi nem történik azalatt?
Örült ennek a bizonytalanságnak. Annak is örült, hogy nem szállt be hozzájuk új utas s így valószínűleg kényelmesen ezzel az asszonnyal meg a leányával utazik mindvégig, akik ha nem is barátságosak, de nem ellenségesek.
Végigzörögtek a váltóparkokon. Már Pesten túl haladtak, szántóföldek között. A zsíros hőség enyhült, meghigult. Egy kis szél is fujdogált. Úgy érezte, hogy fölszabadul, hogy ő is sok mindent maga mögött hagyott, hogy sok minden nem köti már, ami annakelőtte s az a fiatalember, aki ott ül, az olasz könyvvel a kezében, voltaképp ő is, meg nem is ő, mindenki lehet, akit akar, mert a folytonos helyváltozással a helyzetek végtelen lehetőségébe jutott, holmi lelki álarcosbálba.
Az asszony igazgatta hamvasszőke haját, hátul a kontyával motozott, a teknősbéka-hajtűivel. Nyugodt arca volt és egyszerű, tiszta homloka. Esti most fedezte fel először, hogy a vonatfülke micsoda jótékonyan elmés hely. Itt az idegen emberek élete mintegy keresztmetszetben - egyszerre és tömörítve - jelenik meg előttünk, akár egy regényben, melyet találomra felütünk, valahol a középen. Kíváncsiságunk, melyet egyébként álszemérmesen rejtegetünk, kielégülhet a kényszerűség folytán, hogy össze vagyunk velük zárva egy mozgó szobába, beléjük kandikálhatunk, találgathatjuk, hogy mi lehetett ennek a regénynek a kezdete és mi lesz majd a vége? Ő már az önképzőkörben nem megvetendő irodalmi munkásságot fejtett ki, mint költő és regényíró. Itt is ezt a mesterséget gyakorolta. Akármilyen gyámoltalan is volt különben, szándékát finoman-ravaszul palástolva teljesen átadhatta magát a teremtő kotnyelességnek s tekintete a Cuore gyermeteg mondatai mellől egyre gyakrabban siklott az asszonyra.
Harmincnyolc, negyvenéves lehetett, annyi, mint az ő édesanyja. Mingyárt az első pillanatban rendkívül rokonszenvesnek találta. Borostyánzöld szeme volt. De nem nézett se Estire, se a leányára. Maga elé nézett, fáradtan, szomorúan, talán kissé közönyösen is. Magába nézett. Nem engedte, hogy más is belenézzen.
Lankatag szelídséget árasztott és meghittséget is, mint egy galamb. Nem volt kövér, egyáltalán nem volt kövér de telt volt, mint egy galamb. Kezén minden ékszerül egy arany karikagyűrűt viselt. Ez a kéz - a fehér anyakéz - többnyire az ölében pihent, az anyaöl kedves, rejtélyes puhaságában.
Két disznóbőr bőröndöt hozott magával, kávébarna vászonruházattal, teleragasztva a külföldi hotelek kolibri-cifra céduláival. Fogantyújokról bőrkeretes névjegy lógott, himbálódzva, amint a vonat haladt. Mellette az ülésen takaros kézitáska hevert, szamárbőrből.
Az asszony minden mozdulatában mérték, ízlés nyilatkozott meg. Különben alig mozgott. Egy csöppet furcsa is volt ez a nagy nyugalom. Tünődött és semmit se tett. Esti néha azt hitte, hogy majd egyszer - amikor tüsszent, vagy az orrát fújja - hirtelenül kiábrándul belőle. De csalatkozott. Később minden ilyen apró-cseprő meglepetés csak indokolta gyors rokonszenvét. Még a nő tétlensége se vált unalmassá. Mindaz, amit tett, vagy amit nem tett, jó volt, szép volt, kellemes volt és úgy volt jó, úgy volt szép, úgy volt kellemes, ahogy ő tette, vagy nem tette.
Olyan mélységes szeretet ébredt benne iránta, mintha az anyját látta volna. Jól esett ránéznie, jól esett tudnia, hogy ez az asszony a világon van és ilyen közel van őhozzá.
Közben úgy elröppent az idő, hogy észre se vette.
Természetesen ezeket a megfigyeléseket lassan, apródonként gyüjtötte minden percben valamit, mert nem tolakodhatott, csak rövid ideig szemlélhette, mintegy véletlenül, aztán vissza-visszaszállt könyve mögé az elorzott, becses virágporral s ezt földolgozta képzelete zümmögő méhkasában, mézzé.
Egyszer, mikor épp leshelyére vonult vissza, a Cuore fedezéke mögé és szemöldökét morcolva, igen fontoskodva olvasott, feltünt neki, hogy a leány valamit sugdos az anyjának.
Ezt a sugdosást - ha ugyan annak lehet nevezni - ezt a suttogást-buttogást már attól fogva hallotta, hogy beszállt ide. De nem igen törődött vele. Egy idő multán pedig meg is szokta, mint a légy dongását nyári délután egy szobában.
A leány az anyja karjába csimpaszkodott és úgy suttogott a fülébe. Olykor a tenyeréből tölcsért is formált és úgy suttogott. Szakadatlanul suttogott neki valamit. Hogy mit, azt nem lehetett hallani. Az anya figyelt is rá, meg nem is. Bólintgatott, tagadólag rázta a fejét. Amikor ez a suttogás - vagy inkább susogás - pusmogássá és vihorászássá fajult, csitította. Gépiesen, félszavakkal próbálta leszerelni: "Csöndesen, kisleányom". "Igen, kisleányom". "Nem, nem, kisleányom". De ez volt minden.
Esti nem értette a helyzetet. Kissé idegesítette a dolog. Nyugtalanította a leány nyugtalansága. Nyugtalanította - talán még jobban - az anya nyugalma. Most tehát nem kukucskált ki könyve mögül, hogy új adatokat szerezzen a kedves ismeretlen ismerősről, nem nézelődött hanem fülelt.
Lázas, sietős susogás volt ez, összefolyó szóáradat, tagolatlan, érthetetlen s olyan szapora, mintha könyvből olvasták volna.
Eddig úgyszólván ügyet se vetett a leányra, hiszen csak az anya kötötte le minden érdeklődését. Bejövet látta, hogy serdülő leány, tizenhárom, legfölebb tizenötéves. Azt is látta, hogy nem szép. Valószínűleg ezért kerülte tekintetével, ösztönösen.
Most Edmondo de Amicis mellől rásandított.
Afféle csipisz volt, jelentéktelen, sótalan-borstalan. Vézna, cingár, mint egy cinege. Cinegelábú, cérnahangú. Pöttyös, fehért batisztruhát hordott, drága, svájci csipkével díszítve és vadonatúj, pompás lakkcipőt. Száraz, fehérszőke hajában óriás eperszín atlasz-szalagcsokor világított, mely méginkább elsápasztotta arcát. Ugyanebből az anyagból szalagot viselt a nyakán is, igen széleset, hogy eltakarja hosszú cinegenyakát.
Úgy kiöltöztették, mintha nem is erre a nyári útra hozták volna, hanem valami bálra, egy tündöklő, téli bálra, egy egészen valószínűtlen és hozzá képtelen gyermekbálra.
Csenevész fejecskéje, lapos mellkasa, nyiszlett válla, aztán a két sótartója is, mely a gyöngén kivágott ruhából föl-fölbukkant s a keze is, a füle is, mindene előbb szánalmat keltett, de nyomban utána visszatetszést. Nemcsak rút volt ez a teremtés: elidegenítő volt, határozottan ellenszenves volt.
Szegény, gondolta Esti. Nem is birta sokáig nézni. Kitenkintett az ablakon.
Lassan sötétedett. A félhomályban eltünt a leány, összeolvadt az anyjával. Csak a suttogása hallatszott, a véget-nem-érő, bosszantó suttogása, mely a sötétben egyre izgatottabb, gyorsabb lett. Az anyja fülébe bújva suttogott. Érthetetlen volt, hogy nem fárad el már órák óta s hogy az anya nem fárad el őt hallgatni. Mért selypeg ez annyit? Mért nem reked be, mért nem dől ki már? Esti vállat vont. Mindez merőben érthetetlen volt.
A vonat régesrég elhagyta a gyékényesi állomást s teljes sebességgel vágtatott bele a csillagtalan, nyári éjszakába. Fönn a mennyezeten meggyújtották a gázlángokat. Esti a könyvéhez menekült. Minden erejét kifejtette, hogy a szövegre központosítsa figyelmét. Alig olvasott azonban négy-öt oldalt, olyasmit vett észre, ami végképp kihozta a sodrából.
Észrevette, hogy ez a leány mutagatott. Előbb csak félszemmel látta ezt. De aztán kétségtelenül látta, hogy igenis reá, ő reá mutogatott. Az anyja karjába kapaszkodott, suttogott, mint eddig és reá mutogatott. Ami sok, az aztán sok.
Ezen már ő is fölháborodott. Utána oly izgalom fogta el, hogy fölháborodása elhült. Higgadtan igyekezett gondolkozni. Szóval reá vonatkozik a mutogatás. De ebbe az esetben ez az egyoldalú párbeszéd is kezdettől fogva reá vonatkozott s ő olyan érdeklődés középpontjába került, melynek sem eredetét, sem célját nem ismerte.
Mi az ördögöt akart tőle ez a leány? Azt kellett föltennie, hogy valamiért gúnyolja. Talán a ruhája miatt? Erre az útra legszebb ruháját vette föl, a sötétkéket, melyet az idén tavasszal kapott. Csinosan, egyénien öltözködött. Magas, álláig érő gallért hordott, vékony, fehér pikényakkendőt, mely egyszerre egy nemzetközi tenoristához és egy mucsai dijnokhoz tette hasonlóvá, de ő ezzel roppant meg volt elégedve s úgy hitte, hogy semmise fejezi ki találóbban bohém voltát, határtalanba sóhajtó, szeszélyes költőlelkét. Hát akkor talán komikusnak tartja ez a kis fityfiritty, vagy csunyának? Tudta magáról, hogy nem az. Sudár, karcsú fiú volt. Oldalt választott gesztenyebarna haja dúsan ömlött le domború homlokára. Szürke szeme fájó esengéssel, tétova kandisággal égett, akkor még sokkal tisztábban és tüzesebben, mint később, mikor a csalódás, a mindenben való kétkedés ködössé tette e szem ragyogását, olyan ólomszínűvé, olyan részegen-zavarossá, mintha állandó pálinkamámorban élne.
Nem sokat teketóriázott. Megvárta, míg a leány ismét reá mutogat és mikor az ujja az orra előtt hadonászott, ölébe csapta könyvét s magyarázatot követelve hirtelenül feléje fordult.
A leány, mint akit tetten érnek, meghökkent. Vékony ujja szinte jégcsappá dermedt. Úgy állt a levegőben. Lassan húzta vissza.
Anyja most sem szólt semmit. Megragadta a leány kezét - a bűnös kis kezet, mely mutogatott -, a két tenyere közé fektette, bezárta s szelíden, végtelen gyöngédséggel és türelemmel tapsikolni kezdte, mintha nyulacskát játszana vele. "Ez elment nyulászni ... ez megfogta ..."
Némi fegyverszünet állott be. A suttogás gyérült, vagy oly halk lett, hogy nem igen lehetett hallani. Éjfélre járt. Az asszony kinyitotta kézitáskáját. Egy kést vett ki belőle, éles, hegyes, vékonypengéjű aranykést. Utána még valamit kivett, ami vattába volt csomagolva. A vattagöngyölegből egy gyönyörű vajsárga kálvil-alma bomlott ki. Ügyesen, gondosan meghámozta, gerezdekre szeletelte s a gerezdeket az aranykés hegyére tüzdelve egyenként emelte a leány szája felé.
Az evett. Nem szépen evett. Csámcsogott.
Amint a gerezdeket kissé duzzatag ajkai közé kapta, fehér tapadó nyál képződött rajtuk, mint a kis fecskefiókák csőrén, olyan tajték, olyan hab, mely holmi belső forróságtól sűrűsödik meg. Mohón tátogatta csőrét minden falatra. Közben föltárta vérszegény inyét is, ritkásan álló, romlott fogacskáit, melyek benn a szájában feketésen csillámlottak. "Akarsz még, kisleányom?" - kérdezgette az anya. A leány bólintott.
Így költötte el majdnem az egész almát. Csak az utolsó gerezd volt még hátra.
Egyszerre talpra ugrott, föltépte az ajtót, a folyosóra rohant. Anyja rémülten iramodott utána.
Mi történt már megint? Mi van az almával és az anyával? Mi van ezzel a leánnyal? Esti is fölugrott. Körültekintett az üres fülkében.
Egyedül maradt. Végre egyedül maradt. Föllélegzett, mint aki boszorkánynyomástól szabadul. Csak most merte igazán bevallani, hogy fél. Útitársait egyre kevésbé értette. Kik ezek? Mik ezek? Kicsoda ez a neveletlen leány, aki folyton suttog, mutogat, aztán kiront, az anyja pedig utána, mint egy csendőr? Milyen jelenet kezdődik ott künn és milyen jelenet fejeződött be itt az imént, akkor, amikor végre békésen almáztak a hirtelen beállott csöndben, melynek végszavát még csak sejteni se lehet? Kicsoda ez az anya, aki mindent eltűr leányától, mindent ráhagy, egyetlenegyszer sem utasítja rendre, sőt olyan puha - vagy olyan buta -, hogy majomszeretettel becézi vásottságáért? Most inkább őreá neheztelt, nem a leányra. Haragudni kezdett erre a rendkívül rokonszenves asszonyra, akit annyira megszeretett. Erélyesebbnek kellene lennie, szigorúbbnak. Vagy nem bír vele? Persze, persze. Elkényeztette, rosszul nevelte.
Könnyen megtudhatta volna nevüket. Csak föl kellett volna pillantania a bőrbe foglalt névjegyekre, melyek feje fölött imbolyogtak. De ő ilyesmit illetlenségnek tartott. Különben is mit ért volna azzal, ha elolvassa nevüket? Az ő kiváncsisága mélyebbre tört, nem a nevekre - mert mit számít egy ember neve? - az emberekbe akart hatolni, az életükbe, ebbe a két életbe, mely valószínűleg igen rejtélyes.
Már akár rejtélyes, akár nem, ő itt tovább nem maradhat. Ezekkel lehetetlen egy födél alatt eltölteni az egész hosszú éjszakát. Menekülni kell innen. Váratlan eltávozásukkal a sors úgyis egérutat nyitott neki, hogy nagyobb feltünés nélkül szökhessen, poggyászát átvigye egy másik fülkébe akárhová. Még mindig nem jöttek vissza. És most szorongva gondolt arra, hogy akármelyik pillanatban visszajöhetnek. Kisietett, hogy szétnézzen.
A keskeny, alig világított folyosón már egy lélek se volt. Az anya se volt ott és a leány sem. Hová tünhettek? A kérdés izgatta. Tűvé tett mindent. Még a két árnyékszékbe is betekintett. Üresen találta. Seholse voltak. Se hirük, se hamvuk.
Átszálltak egy másik kocsiba? Ez valószínűtlen. Az átjáró-ajtók, melyek a szomszédos kocsiba vezettek, be voltak zárva. Tehát kiugrottak a robogó vonatból s most a pályatest kavicsain feküsznek, haldokolva nyitott, lassan szivárgó koponyával, vagy a kerekek közé gabalyodva folytatják útjukat és kísérik őt, mint megcsonkított holttestek? Ez borzalmas volna.
A kocsi minden szakaszába benyitott, akár egy detektív, részint hogy világot derítsen az anya és leánya hollétére, részint pedig hogy legalább ülőhelyet keressen magának erre az éjszakára.
Legtöbb fülkében sötét volt. Az utasok leeresztett függönyök, zordan csukott ajtók mögött horkoltak. Az ismert hálószoba-idill fogadta: alvó gyermekek és félnarancsok, bőröndökkel harcászatian eltorlaszolt szekértáborok és mogorva férfiak ingujjban, zöld vizes palackban kotyogó tej és nagynénik szuszogó fejüket kövér emlőjükre hajtva, a földön sajthéj, virág, cipőhúzó, rémült rendetlenségben széthányva, mint vad ütközet után, az üléseken izzadt harisnyában gőzölgő lábak, viharosan pipálva és felhőzve s közben szendén szenderegve a terítőül odaborított tegnapi ujságok hazafias vezércikkfrázisain. Mindenütt kialakult már az a hamar összeverődő, rondán-családias utastársaság, az a véletlenül és kényszerből toborzódott zárt vonat-kompánia, csupa idegenekből, akik egy másik, hozzájuk teljesen hasonló idegent, aki ily későn és váratlanul toppan be, nem sokkal nyájasabban üdvözölnek, mint egy álarcos, kloroformos rablót.
Esti nem erőszakoskodott. Miután meggyőződött, hogy az anya és a leány tényleg sehol sincs és hogy hely sem akadt számára, szerényen visszahúzódott, mindenkitől bocsánatot esdekelve.
Álldogált a folyosón. Gyönyörködött a mozdony röppentyűiben. Ez minden pillanatban tűzbokrétát rakott az éjszakára. Miriád és miriád szikra hatalmas ívben lendült fel, aztán megsemmisült egy árokban, mint hamar kialvó hullócsillag. De egy szikra a szemébe szállt. Visszament a fülkéjében.
Az még mindig elhagyottan állt, levegőjében két élet emlékével. Leült a régi helyére. Most már ő maga is bizonyosra vette, hogy itt ragadt. Ezt bánta is, meg nem is.
Ha véletlenül helyet kap egyebütt - amint kaphatna is, hiszen a vonat nem zsúfolt, aztán csak a kalauznak kellene szólnia, - akkor is vajmi kétséges, hogy átvonul-e másik szakaszba, bírja-e vállalni furcsa-érzékeny lelkiismerete, hogy suttyomban való, pánikszerű menekülésével esetleg megsértse utitársait, azt a két embert, akit most először látott az életben és talán utoljára is. Valószínű, fölöttébb valószínű, hogy ő ekkor is meggondolja magát, az utolsó pillanatban visszatáncol s mégis úgy dönt, hogy itt marad, mint most.
Érdekelte a dolog, az bizonyos. Bármennyire is rettegett tőle, kiváncsi volt, hogy mi lesz a folytatása. Világosabban akarta látni, hogy kikkel utazott eddig, tisztázni szeretett volna egyet-mást.
Pusztán azonban ezzel nem magyarázható magatartása. Azzal sem, hogy ő "jól nevelt fiú" volt. Azzal sem, hogy félénksége, élénk képzelete határozatlanná tette és gyakran, mikor a veszedelemtől futott, ez hajszolta bele a veszedelembe. Azzal sem, mintha valami túlontúl kegyes lélek lett volna, a szó köznapi értelmében. Sok kegyetlenség lakozott benne, sok vérengző, gonosz ösztön. Csak ő tudta, hogy mint kisdiák mit művelt a szegény legyekkel és békákkal a mosókonyhában berendezett titkos kínzókamrában. Itt ő meg az unokaöccse konyhakésekkel boncolták föl a békákat s az öreganyjuk macskáit is, meglékelték a koponyájukat, kivették a szemüket, vagyis rendszeres "vivisectio"-t folytattak, tisztán "tudományos, kísérleti alapon" és öreganyjuk - ez a hangos, szeleburdi, rövidlátó asszony - váltig dühösködött, hogy akármint ügyel, folyton eltünnek a macskái, minden évben tíz-húsz darab. Kellő esetben bizonyára gyilkolni is tudott volna, mint minden ember. De attól, hogy valakit megsértsen, jobban félt, mint hogy megöl valakit.
Mindig iszonyodott attól, hogy egy emberhez - aki csak olyan, mint ő, szóval gyarló, boldogságra vágyó s végül minden körülmények között nyomorultul elpusztuló - durva legyen, kiméletlen s tapintatlan, hogy megalázza őt önmaga előtt, hogy csak egy célzással, csak egy gondolattal is megbántsa és sokszor - legalább ezt képzelte - inkább meghalt volna, semhogy azt a hitet keltse, hogy valaki fölösleges ezen a világon s az illető, amíg elkotródik mellőle, pirulva mondogassa, "úgy látszik terhére voltam... úgy látszik, ún... úgy látszik lenéz..."
Ez az erkölcsi fölfogása, melyet Esti Kornél később részletesebben is kifejtett egyéb műveiben, már ekkor csirázott gyermeklelkében. Tudta, hogy keveset segíthetünk egymáson, hogy boldogulásunk érdekében kénytelenek vagyunk ártani másoknak, néha halálosan is, hogy a nagy dolgokban majdnem mindig elkerülhetetlen a könyörtelenség, de épp ezért azt a meggyőződést vallotta, hogy emberiességünk, apostolkodásunk - becsületesen és őszintén - egyedül csak a kis dolgokban nyilatkozhat meg s a figyelem, az elnézésen és megbocsátáson alapuló kölcsönös kimélet, a tapintat a legtöbb, a legnagyobb dolog ezen a földön.
Végül ezen a gondolatsoron haladva arra a sivárnak, sőt egyenesen pogánynak tetsző következtetésre lyukadt ki, hogy miután igazán jók úgyse lehetünk, legalább udvariasak legyünk. Ez az udvariasság nem udvariaskodás volt, nem bók, nem üres fecsegés. Sokszor csak abban állott, hogy kellő pillanatban, észrevétlenül elhelyezzen egy közönyösnek látszó szót, melyet valaki kétségbeesetten várt tőle, mint életének igazítását. Ezt a legkülönb erénynek tartotta. Mindenesetre különbnek, mint az úgynevezett jóságot. A jóság folyton prédikál, meg akarja váltani az emberiséget, keneteskedik, máról-holnapra csodát akar művelni, a tartalmával hivalkodik, a lényeget akarja bolygatni, de bizony legtöbbször csak kongó, tartalmatlan, merőben formai. Viszont ha az udvariasság merőben formainak is rémlik belül, a mivoltában maga a tartalom, maga a lényeg. A jó szó, melyet még nem testesítettek meg és minden szűz lehetőséget magában zár, több, mint a jó tett, melynek kimenetele kétes, hatása vajmi vitás. Általában a szó mindig több, mint a tett.
Izgatottan várta vissza utitársait. Azok nem jöttek, nem jöttek. Megnézte zsebóráját. Háromnegyed egy volt. Pont háromnegyed órája, hogy nyomuk veszett.
Egy órakor lépések zaja hallatszott a folyosón. A kalauz haladt el fülkéje előtt, lámpával a kezében az új, horvát kalauz, egy barátságos, bajszos ember, be is jött hozzá, kifogástalan németséggel és osztrák bizalmaskodással megkérdezte tőle, hogy hová utazik és mért nem alszik. Arra vonatkozólag azonban ő se tudott fölvilágosítást adni, hogy hol az asszony és a leány. Hosszan elbeszélgetett vele a kalauz. Aztán a kifogástalan németségével és osztrák bizalmaskodásával így szólt: "Ich wünsch' Ihnen eine schöne, gute Nacht", szalutált s amint kiment, behúzta maga után a szakasz ajtaját.
Pár pere mulva zörögve nyilt az ajtó. Esti azt hitte, hogy a kalauz tért vissza, még egy kicsit diskurálni, elbratyizni, szlávosan, a borravaló reményében, mert nehéz az élet, sok a gyerek, satöbbi. De senki se lépett be. A folyosón némaság volt. Mintha az ajtó csak magától nyilt volna ki, a vonat zakatolásától. Arról a helyről, ahol ő ült, látni se lehetett senkit. Tíz-tizenöt - igen hosszú - másodpercig tarthatott ez.
Akkor egy hangot lehetett hallani. "Menj be, kisleányom. Menj be szépen, kisleányom." Az asszony volt. Ők voltak. Percek multak el. Újra semmi nesz, semmi mozgás. Megint percek multak el. A leány belépett.
Utána - a sarkában - az anyja. Becsukta az ajtót, leült az ablak mellé, Estivel szemben.
A leány nem ült le. Csak állt, indulatosan, konokul, ingerülten. De ezek csak szavak, tapogatózó szavak, hogy némiképp megközelítsék görcsös durcásságát. Kissé felhevültnek is látszott mintha künn forró vízben fürdött volna, vagy egy csöppet kipirosította volna még mindig igen sápadt arcát. Esti kérdő pillantást vetett az anyára, puhatolódzni, hogy hol járhattak? Az ő arca változatlan volt, elutasító.
A leány - mint a villám - valami rúgóra járó kattanással odatérdepelt a tulsó ülés másik sarkába, a folyosóablak mellé, arccal a falnak, hátat fordítva mindenkinek. Térdepelt és meg se moccant. Meredten térdepelt. Meredten és makrancosan térdepelt. Tarkóizmai megfeszültek. Háta oly egyenes lett, mint egy vasalódeszka. Hosszú karjai, hosszú, angolkóros karjai lelógtak. Hosszú, angolkóros lábszárait mutatta, melyeket a fehér félharisnya meztelenül hagyott, a cinegelábszárakat meg a lakkcipője szinte használatlan talpát. Az egészben volt valami komédiás. Hasonlított a "haragszomrád"-játéknak ahhoz a mozzanatához is, mikor a zálogkiváltásnál valaki büntetésből "szobrot áll" s a társaság azt művelheti az illetővel - csúfságból - amit akar. Csak az állhatatosságában, a kitartásában volt valami nagyon komoly és megdöbbentő.
Hát ez meg mit jelent? Esti ujabb kérdő pillantást vetett az anyára. Már száján lebegett pár szó, könyörögni akart, hogy itt az idő, most végre avatkozzék bele, mert ez kezd kissé tűrhetetlen lenni. Az asszony a tekintetét sem engedte magához. Esti visszanyelte a szavait.
Nem is a leányon csodálkozott már. Azon csodálkozott, hogy az asszony nem csodálkozik ezen. Az csak ült és a semmibe meredt. Nyilván megszokta. Már látott ilyesmit és ennél különösebbet is? Nyilván nem cselekedhetett mást. Föl se vette az egészet. És ez volt a legrettenetesebb.
A vonat zakatolt. Esti minden öt percben kirántotta zsebéből az óráját. Egy óra lett. Félkettő lett. Kettő lett. A leány még mindig nem únta el. Zágráb felé közeledtek.
Az anya most fölkelt s mint aki elve és jobb meggyőződése ellenére cselekszik, a leányhoz ment. Megint olyan rendkívüli rokonszenves volt, mint az út elején. Odatérdepelt leánya mellé és arcát az arcához fordítva beszélni kezdett. Beszélt csöndesen, szépen és okosan, arcát az arcához tapasztva beszélt neki az arcába, a fülébe a szemébe, a homlokába, az egész testébe, beszélt-beszélt el nem fáradva, záporos patakzatossággal és lendülettel s érthetetlen volt, ez is érthetetlen volt, akár előbb a leánya suttogása, érthetetlen volt, hogy mit beszélhet ennyit egy ember, milyen régi szavakat, tanácsokat, intelmeket, milyen egykor fájó, de ma már át sem érzett, bemagolt, halálosan únt frázisokat ismételhetett, melyeket egykor nyilván ezerszer és ezerszer fölhasznált, hiába és azóta egy lomtárban porosodtak, haszontalanul.
Egy ötfelvonásos tragédia női főszerepe nem lehet ilyen hosszú és egy ima sem, egy egész rózsafüzér minden imája sem, melyet valamilyen hívő morzsol az ő ismeretlen és láthatatlan istenének. A leány reá se hederített. Nem volt hajlandó kimozdulni helyzetéből.
Ekkor az anya átkulcsolta a nyakát, magához szorította, keményen, nagy erővel a levegőbe emelte s leültette maga mellé.
Simogatta a haját. Homlokát kölnivizes zsebkendővel törölgette. Reá is mosolygott, egyszer, egyetlenegyszer, egy mosollyal, egy fásult, személytelen mosollyal, mely maradéka és roncsa lehetett annak a mosolynak, mellyel valaha, régen mosolyoghatott erre a leányra, amikor az még pólyában hevert, bölcsőben gőgicsélt, a csörgőjét rázogatva. Megfakult mosoly volt ez, szinte vak mosoly. De mint valami foncsora-vesztett tükör még mindig fölcsillantotta, hogy mit jelenthetett neki ez a leány akkor.
Ezüstkanalat tartott kezében. Teleöntötte valami színtelen folyadékkal, melynek fojtó-illékony szagáról Esti - patikusok ivadéka volt - nyomban fölismerte, hogy paraldechyd. Ezt szerette volna beadni leányának s ezért mosolygott. "Most majd szépen, csöndesen elalszol, kisleányom" - mondta a kanalat a leány szájához közelítve. A leány szürcsölte az orvosságot. "Aludj, kisleányom, nyugodtan aludj."
Zágrábba érkeztek.
A vonat álmos élete megélénkült. Tolattak, sípoltak. Kalapácsokkal kongatták az áthevült kerekeket s ez a zaj dallamosan hullámzott végig az éjszakai állomáson. A mozdony itatott. Új mozdonyt akasztottak eléje, hogy kettő vonja föl a kocsikat a Karsztok irdatlan magasságába. Ismét megjelent a barátságos horvát kalauz, a lámpájával. Csak néhány utas szállott föl. Őket nem háborgatták.
Az asszony lélekmelegítőt adott a leányra, lehúzogatta a térdére a szoknyáját, újra - még csinosabban - megkötötte eperszín szalagcsokrát. Öltöztette őt éjszakára, ahelyett, hogy vetkőztette volna. Lábára puha, sárga takarót teregetett. A leány lehunyta szemét. Mélyen, egyenletesen lélekzett.
Erre ő is készülődött lepihenni. Hamvasszőke haját könnyű, fekete fátyollal kötötte át.
Amikor Zágrábot elhagyták, a lámpára tekintett. Esti elértette a célzást. Fölkelt, az üvegburán összehúzta a körernyőt.
Nyitott szemmel, ölbetett kézzel várta az asszony az álmot. Azok a jelenetek, melyeken átesett, nem izgathatták föl túlságosan, mert gyorsan elaludt. Csak egyet sóhajtott és már aludt. Szemhéjai súlyosan lezárultak. Fáradt lehetett, halálosan fáradt. Arca mozdulatlan volt. Lélekzet nélkül aludt. A leány mély, egyenletes lélekzése is halkult. Nem is hallatszott már.
Csönd volt a fülkében, teljes csönd. A gázmécs zöld ködöt szitált széjjel, afféle opálos-tejes derengést, amilyent akváriumokban látni, tengeralatti búvárképeken.
Esti megint azt a megkönnyebbülést érezte, mint az imént, amikor kimentek innen. Ez is bizonyos magány volt. Utitársai a fejüket az ülés támlájához szorítva zsibbadtan, öntudatlanul ültek. Amíg a vonat határozott irányban száguldott, lelkük másfelé kalandozott, ki tudja, milyen utakon, ki tudja, milyen sineken. Az ő lelke e két lélek körül kalandozott. Hol az anyára, hol a leányra pillantott. Micsoda szenvedések és szenvedélyek ráncigálhatják őket. Szegények, gondolta.
A két mozdony zihálva kaptatott föl a kopár sziklákra. Köhögtek, asztmásan lihegtek. Egyre jobban erőlködtek. Már benn a nagy hegyek közt jártak. Idegen világ volt ez. Sötét erdők zúgtak fönn-fönn, magasan, kifürkészhetetlen titkaikkal. Vizek locsogtak itt-ott hegyi erek és búvópatakok, néha ijesztően közel, az ablakánál. Tüzek gyulladtak valami hegyormon. Egy hámor egyetlen virrasztó cyklops-szemével vérvörösen izzott. Később fölcsillámlott egy folyó tükre is. Sötétszürke, jéghideg vize ide-oda csavargott, szikláról-sziklára bukdácsolva. Sokáig követte a vonatot. Utána kocogott, versenyt futott vele, míg csak el nem fáradt. A levegő hirtelen lehült.
Esti fázott. Feltűrte kabátja gallérját s úgy bámult bele ebbe a vadregényes éjszakába.
Most ismeretlen, kis állomások bukkantak ki a sötétből, sárga lámpafénytől csorogva, zárt váróterem, bitang székeivel és asztalával, konyhakert, a salátákkal és káposztafejekkel, gyepágyak, az állomásfőnökné kedvenc petúniáival és rezedáival. Kertikarókon üveggolyók puffadoztak. Fekete cica ugrott át a sövényen egy megvillanó fénysugárban. Az állomásfőnök ezen a késő éji órán kesztyűs kezét sapkája ellenzőjéhez emelve tisztelgett. Lábánál bölcs kutyája fülelt, hűségesen. Filagória szaladt elő a homályból, napsütéses, családi kávéozsonnák régen elhangzott kacagásával s a vadszőlő lombjai között roppant időszerütlenül egy halálosan riadt hajnalka reszketett, bekormozva az éjszakától, a félelemtől sötétlilán. Ezek a tárgyak, ezek az emberek és állatok pedig, akiket Esti most meglesett - mint azt, aki alvás közben kitakaródzik és álmában, beszél, - szinte szemérmetlenül nyiltak ki előtte, tűrték, hogy ily sehonnai, ifjú költő meglopja eddig féltve őrzött, gondosan rejtegetett életüket és magával vigye, örökre.
Mióta elindult erre az "első olaszországi útjá"-ra, több mint két napja, semmit sem aludt. A sok élmény is elcsigázta. Füle égett, hátgerince sajgott. Lehunyta a szemét, hogy kicsit nyugtassa.
Amint így bóbiskolt, ébrenlét és álom között kóvályogva, halk ruhasuhogást hallott. Valaki mellette állt, oly közel hozzá, hogy keze az ő keze fölött lebegett. A leány volt. Esti megmozdult. Erre a leány visszaosont helyére.
Ez a leány nem aludt. Most sem ébredt föl, hanem már régóta virrasztott. Zágráb után, az altatótól sem aludt el becsapta őt is, az anyját is. Valamit várt, valamire készülődött. Ebben a pillanatban hátracsuklott fejjel feküdt és mélyen, egyenletesen lélekzett. Tettette az alvást, akár eddig. Esti a pilláinak résén kémlelte őt. A leány szeme se volt egészen becsukva. Az is épp így kémlelte őt, a pilláinak résén. Esti kinyitotta a szemét. A leány is kinyitotta a szemét.
Reá vihogott. Olyan különösen vihogott, hogy Estit majd kilelte tőle a hideg. Lábacskáit keresztbe rakta. Fölfittyent csipkés alsószoknyája, látszott a térde meg a combja, a cinegecombocskájának egy meztelen darabkája. Megint vihogott. Idétlenül, félreérthetetlen kacérsággal vihogott.
Jaj de förtelmes volt ez. Szerelmes volt beléje. Beléje volt szerelmes ez a kukac, ez a csirke, az a giliszta. Szerelmes volt beléje ez a láb, ez a szem s ez a száj is, ez a borzalmas száj. Vele akart táncolni, ővele, azon a trágár gyermekbálon, a bóbitájával, az eperszín szalagcsokrával, ez a kis maskara, ez a kis báli rém. Jaj de förtelmes volt.
Mit lehetett itt tenni? Botrányt nem akart csapni. Attól mindennél jobban iszonyodott. Fölkelthette volna az asszonyt, aki vele szemben aludt. De sajnálta.
Homlokát kiverte a verejték.
Az volt a taktikája, hogy egyrészt féken tartsa a leányt, másrészt lépre csalja és leleplezze. Ezért szabályos időközökben jelezte, hogy nem alszik s ilyenkor köhögött, vagy vakargatta a fülét, de az alvást is mímelte épp ily szabályos időközökben, mert tudni akarta, hogy voltaképp mi a leány szándéka? Ezt a két módszerét következetesen váltogatta, mindig nagyon ügyelve, hogy egyik se legyen hosszabb, mint a másik.
A viaskodás sokáig tartott. Közben a vonat haladt rendeltetési célja felé. Néha úgy tetszett, hogy egy állomáson vesztegel, pedig javában kattogott, aztán néha úgy tetszett, hogy robog-robog, pedig egy állomáson álldogált s pályaőrök furcsán-éber hangja hallatszott és épp egy gépész csoszogott el a kavicsokon, a szenesraktár felé. Visszafelé mentek, vagy előre? Egy félóra mult el? Vagy csak egy félperc? Tér és idő szálai összegubancolódtak a fejében.
Roppant fárasztó volt ez a taktikázás. Esti szeretett volna szabadulni a kelepcéből, megérkezni Fiuméba, otthon lenni Sárszegen, a hálószobában, ahol testvérei alusznak az ingaóra ketyegésénél és mellettük aludni, a régi ágyában. De nem mert aludni és nem is akart. Csikorgó foggal küszködött. Ha kissé jobban elálmosodott, különböző fortélyokhoz folyamodott. Rémítgette magát, leginkább azzal, hogy amíg alszik, hozzá mászik ez a zöldbéka, megcsókolja őt azzal a hideg szájával, melynél semmise lehet utálatosabb és förtelmesebb.
Úgy három óra felé Esti, aki folyton ezekkel a lidérces gondolataival bibelődött s folyton vigyázott, hogy mit kell tennie - most ébrenlétet jelezni, most alvást színlelni - próbálta kinyitni a szemét, próbált fölébredni, de nem bírt. Nem kapott levegőt. Száján volt valami. Valami hideg rondaság volt, valami nehéz, lucskos mosogatórongy. Ráfeküdt a szájára, szívta, beléje dagadt, kövéredett tőle, megmerevedett, mint a pióca, nem akart leszakadni róla. Lélekzeni sem engedte.
Fájdalmasan nyöszörgött, ide-oda kapkodott, hadonászott sokáig. Aztán torkából kurta ordítás harsant. "Nem" - hörgött - "jaj". Az asszony már talpra ugrott.
Nem tudta, hogy hol van. Nem tudta, hogy mi történt. Nem látott semmit. Teljes sötétség volt a fülkében. Valaki közben a gézmécset is elfújta. Vastag füst gomolygott be az ablakon. Valaki újra segítségért kiáltott. Azt hitte, hogy vasuti szerencsétlenség történt.
Amikor sietve meggyujtotta a lámpát, leánya Estivel szemben állt. Mutatóujját pajkosan az ajkára nyomta, kérlelte őt, hogy csitt-csitt, erről hallgatnia kell. Esti a leánnyal szemben állt, magából kikelve, minden ízében reszketve, halottfehéren. Száját törölgette és folyton a zsebkendőjére köpködött.
"Ó - mondta az asszony tompán - bocsánatot kérek, bocsánatot kérek. De hiszen tetszik látni... -" Csak ennyit mondott. Ezt is úgy mondta, mint aki azért kér bocsánatot, mert kutyája végignyalta egy útitársa kezét. Végtelenül megalázott volt.
Majd anélkül, hogy Estire tekintett volna, leányához fordult. "Editke" kiáltott - "Editke, Editke" - többször egymásután, talán hogy csak a nevet hallja. Ide-oda ráncigálta. Csodás önuralma mintha egy pillanatra elhagyta volna. Ezt rögtön megbánta. Átölelte őt, csókolni kezdte. Eszeveszetten csókolta, ahol érte, a száját is.
Esti, aki még föl sem ocsúdott az előbbi csók iszonyatából és úgy undoradott tőle, hogy ki tudta volna hányni a belét is, lihegve szemlélte ezt.
A csók misztériumát látta. Amikor az emberek a kétségbeeséstől és vágytól tehetetlenek s a beszéd már mit sem ér, csak ezzel érintkezhetnek, a lehelletük egybekeverésrével. Így igyekeznek egymásba szállni, a mélybe, ahol talán majd megtalálják mindennek az értelmét és magyarázatát.
Nagy misztérium a csók. Ő még nem ismerte. Csak a szerelmet ismerte. Csak az ábrándot ismerte. Lelkében szűz maradt, mint a legtöbb tizennyolcéves fiú. Ez volt az első csókja, az első igazi csók, melyet ettől a leánytól kapott.
Editke az anyja mellett gubbasztott. Most a vállát vonogatta. Úgy minden tíz másodpercben - mindig pontosan tíz másodpercenként - alig észrevehetően fölhúzta a balvállát. Nem dacoskodott ő. Ez nem szólt sem az anyjának, sem Estinek. Egyszerűen jeleket adott. Hogy kinek, vagy minek adta ezeket a jeleket, azt senkise tudta, még ő maga sem. Csak talán az tudta, aki a földet teremtette a maga gyönyörűségére és beléje az embereket.
Az asszony, akit furdalhatott az önvád, hogy előbb megfeledkezett magáról, a leányának mind a két kezét szorongtatta. Tüntetett azzal, hogy vállalja vele a közösséget, most és mindenkoron.
Hallgattak. Mind a hárman hallgattak. Sokáig hallgattak.
Az asszony váratlanul megszólalt. "Virrad - mondotta maga elé - nemsokára meg fog virradni." Mért volt ez olyan ájulatasan szomorú? Azért, mert ezt jelentette: "Nem virrad, sohase fog megvirradni."
Esti kiszaladt a folyosóra. Sietnie is kellett. Alig hogy kiért, sirva fakadt. Könnyei végigcsorogtak az arcán.
De virradt, tényleg virradt. A keleti égen halvány fénysáv világított.
Most gondolta át, hogy mi történt. Ami itt történt, az tragikus volt és érdekes. Egy csöppet hízelgett is a büszkeségének, hogy az iskolapadból - valami véletlen folytán - rögtön az élet legsötétebb gócába került. Többet tanult ebből, mint eddig minden könyvből.
Tavaly más harcai voltak. Egy költeményről az önképzőkörben azt állította, hogy ballada. A vezető tanár úr a kérdést vita alá bocsátatta s a tagok véleményének meghallgatása után úgy döntött, hogy az illető költemény nem ballada, csak románc. Ebből ő "azonnal levonta a konzekvenciát". Leköszönt titkári állásáról, melyet tagtársainak megtisztelő bizalma ruházott rá.
Mennyire fájt ez neki akkor. Most látta, hogy nem is volt olyan fontos. Nem a ballada és a románc a fontos. Az élet a fontos, csak az a fontos. Ez a csók is az élet gazdagságából fakadt és őt gazdagította. Elmesélni senkinek se lehet, még az öccsének se, mert mindenki kiröhögné. De maga előtt már nem szégyelte.
"Homo sum - idézte Terentius-t - humani nihil a me alienum puto s borzongva gondolt vissza erre a didergő csókra: Talán öröme is telhetett volna benne, ha kissé merészebb és át tudja magát adni teljesen, mert a kéj - úgy sejtette - nem messze lakhat az undortól. Ezt se kell szégyelni. Epicurus non erubescens omnes voluptates nominatim persequitur. Ki is mondta ezt? Valahol a nyelvtan közepetáján van, egy oldalon, felül, kissé balra, példa a participium praesens használatára, tagadó kötőszócskával: Nem szabad pirulni. Semmit se szabad szégyelni. Csillag és szemét a sorsunk.
Már többen álldogáltak körötte, koránkelők, bajuszkötővel, útisapkában. A napfölkeltét lesték. Letolták az ablakot, magukba szívták a hajnali levegőt. Esti követte példájukat.
A lámpákat oltogatták. Robogott a vonat, menekülve az éjszakától, a lidércek elől, a nap felé. Az első sugár tündéri gyorsasággal megaranyozott egy ormot. Fatornyos kis templom állott rajta várva híveit. Oly magasan állott, hogy képzelete, mire fölért, elpilledt, összerogyott s kiadta a lelkét, közvetlen a templom küszöbén, lenn pedig völgykatlan zöldelt, ijedelmes szakadék alján, oly mélyen, hogy képzelete hanyatt-homlok zuhant belé és szörnyethalt egy sziklán. Meddő kietlen táj volt ez. A hegyoldalon kőgátak húzódtak, sáncok, azokkal védelmezték az ittlakók kis termésüket, a burgonyájukat, a zabocskájukat az elemek haragja ellen. Ádáz közelharcot kell itt vívni a természettel. Szélviharok sivalkodnak, tövestül csavarják ki a fákat, össze-vissza hányják a barázdákat, a levegőbe dobálják a vetőmagot az ördögnek. Errefelé még a sasok is félnek. Errefelé még a tehenek is oly értelmesen néznek, mert soványak és kedélybetegek. Télen leesik a hó, beborít mindent. Farkascsordák cammognak a fehérségben, lompos farokkal, lassan. Egy kalyibában guzlicáznak és sírnak. Itt kivánt volna élni. Elképzelte, hogy azonnal leszáll a vonatról, megtelepszik ebben a kőpokolban, erdész lesz, vagy inkább kőtörő, feleségül vesz egy almaarcú, halovány horvát leányt, akinek fekete kendője van, fehér szoknyája és fekete köténye, aztán vele együtt öregszik meg, anélkül, hogy hirt adna magáról és a völgyben temetik el, ismeretlenül. De azt is elképzelte, hogy ő e hegyek és erdők ura, gazdag, hatalmas, mindenkitől ismert és bámult, talán egy királynál is nagyobb. Mindenféléről képzelődött. Játszott az élettel, hiszen az még előtte volt.
Hat órakor beszállt egy katonaorvos - vagy amint Esti később elhencegett a barátjainak - egy "magasrangú ezredorvos". Csomag nélkül jött, frissen, kialudva. Bársonyhajtókáján vidáman szikráztak az aranycsillagok. A közelben lakott s Fiuméba igyekezett fürdeni.
Véletlenül Esti ablakához állott, aki ismert előzékenységével azonnal helyet adott neki. Az ezredorvos melléje könyökölt s a köztük lévő korkülönbség és a magas rangja ellenére is beszédbe elegyedett vele.
Nagyon művelt ember volt és nagyon világlátott. Vékony cigaretta-hüvelyből mézédes dohányt szívott. Ápolt körmeit hosszúra növesztette s befelé görbítette az ujjai bögyéhez. Igen érdekes ember volt. Már sokszor látta a tengert is.
Esti a legbadarabb kérdésekkel ostromolta, főképp a tengerre vonatkozólag. Ezekre az ezredorvos a lehetőség szerint felelt. Néha hosszabban, néha csak rövidebben, igennel és nemmel.
Plasenél félhétkor figyelmeztette őt, hogy nemsokára feltünik a buccari-i öböl. Lombok remegése jelezte, hogy a tenger már nincs messze. Sós pára röpült a levegőben.
Minden pillanatban itt lehetett. De még mindig nem volt itt. Esti már azt hitte, hogy az ezredorvos tévedett, vagy tréfált. Nem jön a tenger, sohase is jön, nem hajlandó neki megmutatkozni. Ide-oda topogott, hogy ezzel is gyorsítsa a vonat nyargalását. Idegességében egy dithyrambot készített, ünneplő sorokat, hogy ezekkel köszöntse a tengert. Szavai lassanként megfagytak az ajkán. A tenger késett.
Végesvégig sorfalak álltak a kocsiban. Öreg hivatalnokok, nászutasok, asszonyok és gyermekek, még a dadák is, csecsemőkkel a karjukon, még a betegek is, a tüdővészesek, a gyógyíthatatlanok, akik gyógyulást mentek keresni, mind-mind egymás mellett és egymás mögött ágaskodtak, nyújtogatták nyakukat, hogy kellő pillanatban magasra emelt szívükkel, egy kiszakadó, boldog sóhajjal üdvözöljék a tengert. Telt háza volt a tengernek. De ő azért se jelent meg. Mint egy primadonna, kérette magát, csigázta a kiváncsiságot. Crescendo-ra volt szüksége, fokozásra, még hatalmasabb díszletre.
A két egymás elé fogott mozdony fölebb-fölebb kapaszkodott a meredek hegyi pályán. Már ők is türelmetlenkedtek, szomjúhozták a szabadító, megváltó vizet. Szaporázták sebességüket és nekiszilajodtak. Vágyuk oly izzó volt, hogy talán azt se bánjék, ha kisiklanak, lebukfenceznek ezekre a mészkövekre és izzé-porrá törnek. Meg kellett érkezniök. Kerekeik szemfényvesztő gyorsasággal forogtak, szinte állni látszottak. Újabb és újabb alagutakba rohantak. Előbb rémülten füttyentettek, aztán befurakodtak az izzadt, fekete sziklák közé, csattogtak és hortyogtak s amikor kiértek, kérdőleg rikkantottak. Keresték a tengert, de még nem találták. Dugattyúik fényesen forogtak az olajos csapágyakban. Fáradhatatlanul loholtak tovább. Megint egy alagútba zörögtek bele. Esti már letett minden reményről. Az ezredorvos azonban, amikor az alagútból kikanyarodtak, karneol-köves mutatóujját a napfénybe nyújtotta és így szólt: "Itt van".
Hol van? Ott volt alatta, előtte, valóban ott volt, a tenger volt, maga a tenger, símán és kéken ahogy azon az elemiiskolai falimappán látta. Csak egy csücske még, a buccarii öböl, a Quarnero szeletkéje. Tátott szájjal meredt rá. De ki sem élhette ámulatát, máris eltünt. A tenger buvócskázott vele.
Később terült eléje, sokára, nyugalmas fönségében.
Nem képzelte se szebbnek se nagyobbnak. Szebb és nagyobb volt annál, amit valaha is elképzelt. Síma, kék végtelen, rajta a bárkák, csorba féldióhéjak és vitorlák, fehér, narancsszín, fekete vitorlák, ferdén reábillenve, mint pilleszárnyak, tikkadt lepkék, melyek leröppennek a víztükörre s isznak belőle. Távolról csak panoráma, képeskönyv képe, halk, majdnem mozdulatlan. Nem hallatszott föl hozzá a hullámok zugása. Türemlésük se látszott. Maguk a hajók se mozogtak gyorsabban, mint az ő hajdani usztató-játéka, melyet mosdótálban ide-odahuzogatott gyermekkezével. Mégis ünnepi volt ez, óriási volt az egyetlen óriási, évezredek ősi glóriájában.
Ekkor harsant ki belőle az a versféle, melyet már előbb próbálgatott, az a dithyramb, mely az éjszaka szorongásos óráiban fogant meg benne és Xenophon örjöngő katonái, az Anabasis szétvert serege, az az éhező, hazavágyakozó tízezer nem kiálthatta oly hangosan, tízezer torok együtt, mint ő egymaga: "Thalatta, thalatta. Nem változó, örök-egy, egész te, hegyláncok székesegyházában, bércek templompillérei között te szenteltvize a földnek, a szirtek kivájt szenteltvíztartójában, keresztelőkútja minden nagyságnak, mely valaha élt ezen a világon, te anyaföld teje. Szoptass meg engem, válts meg, távoztasd el tőlem a rémeket. Tégy azzá, aminek születtem." Megfürdött a tenger szagában, előre megmosakodott a leheletébe. Két karját pedig felé nyújtotta, hogy közelebb legyen hozzá.
Később a Scoglio di San Marco komorlott föl, a régi kalózvár romja. A crescendo után decrescendo következett. Lefelé ereszkedett a vonat a sziklák lépcsőzetes lejtőjén. Feltűnt az első olasz ház. Nem olyan rendes, mint otthon, nem is olyan kényelmes és tiszta. Karcsú, légiesen-kecses. Színes rongyok, ingek lobogtak ablakából az élet őszinte piszkával, melyet itt nem rejtegettek. Magas póznákon piros-fehér-zöld zászlókat csattogtatott a szél, diadalmasan a magyar tengeri kikötőt hirdetve. Be kellett mennie a poggyászáért.
Az anya és a leánya még mindig együtt voltak. Majdnem megdöbbent ettől. Ő közben elfeledkezett róluk. Már több órája eszébe se jutottak. Ezen a feledékenységén keresztül érezte, hogy mennyit voltak együtt ezek ketten és még mennyit lesznek együtt. Most érezte, hogy mi az a sors.
Ők is cihelődtek. Az anya széleskarimájú florentin-kalapot illesztett a leány fejére és a gumiszalagot odaakasztotta vékonyka állához. Ő is kalapban volt már. Fészekszerű szalmakalapot hordott. Két fehér rózsa volt rajta. Esti lesegítette bőröndjeit.
Idestova búcsúzkodni kellett. Elhatározta, hogy szóról-szóra ezt mondja neki: "Asszonyom, én kimondhatatlan tiszteletet és mély részvétet érzek ön iránt. Mingyárt az első pillanatban rendkívül rokonszenvesnek találtam. Homlokán észrevettem egy jegyet, egy olyan fájdalmat melyet eddig még sohase láttam. Zágráb felé a haját, a hamvasszőke haját könnyü, fekete fátyollal kötötte át. Hajnalban, mikor olyan hirtelenül - és olyan modortalanul - kiszaladtam ebből a fülkéből, egyszerre úgy láttam, hogy ettől a fátyoltól elfeketedik az egész világ. Ön egy mártir-anya, ön egy szent vértanú-anya, hét tőrrel a szívében. Nagyon sajnálom. A leányát is nagyon sajnálom. Különös leány. Adjon neki talán brómkáliumot, oldatban, esténként egy kávéskanállal és fürdesse hideg vízben. Nekem is ez használt. Ami azt a - hogy is fejezzem ki magam? - dolgot illeti, nem vettem zokon. Egy kicsit féltem. De már nem félek. El is felejtettem. Csak az nyugtalanít, hogy hová tüntek éjfél után. Mindenütt kerestem önöket, de nem találtam. Most sem értem, hogy hol lehettek olyan sokáig. Az az ötletem támadt, hogy ekkor ön, asszonyom, a leánya kedvéért, akit úgy szeret, a leánya kedvéért, aki nem él ebben a világban, elment vele együtt a fantasztikum birodalmába és ott vele együtt láthatatlanná vált. Nem kielégítő magyarázat, elismerem. De mély és költői gondolat. Ezért bátorkodom közölni. Én írónak készülök. Ha egyszer majd megtanulom ezt a nehéz mesterséget - mert méltóztassék elhinni ezt tanulni is kell: folyton virrasztani, szenvedni, megérteni önmagunkat és másokat, kegyetlennek lenni önmagunkhoz és másokhoz elnézőnek lenni önmagunkhoz és másokhoz - szóval akkor egyszer talán meg is írom ezt. Nagyon nehéz téma. De engem ilyesmi érdekel. Olyan író akarok lenni, aki a lét kapuin dörömböl, a lehetetlent kísérli meg. Ami ezen alul van, azt lenézem - tessék megbocsátani szerénytelenségemért, hiszen még senki vagyok és semmi -, mégis lenézem, mélységesen megvetem. Amit itt átéltem, azt nem felejtem el soha. Megőrzöm emlékeim között és ezzel fejezem ki sohase-szünő gyászomat. Én már semmiben se hiszek. Ebben azonban hiszek. Most pedig engedje meg, asszonyom, hogy mielőtt végképp eltávoznék, együttérzésem és fiúi hódolatom jeléül megcsókoljam a kezét." Ezt akarta mondani, de nem mondta el. Egy tizennyolcéves fiú csak érezni tud még. Nem tud ilyen mondatokat összehozni és előadni. Ezért csak meghajolt. Mélyebben, mint ahogy tervezte. Majdnem a földig hajolt.
Az asszony csodálkozott ezen. A földre pillantott, még mindig rejtegetve a szemét, amelyben valaha élet lehetett, de most csak félelem volt s örökös aggodalom. Ő ezt gondolta: "Szegény fiú szegény, szegény fiú. Micsoda rémes éjszakád lehetett. Amikor beszálltál hozzánk, eszembe jutott, hogy el kellene valahogy távolítanom téged. Láttam, hogy remegsz. Néha kissé nevetséges is voltál. Föl akartalak világosítani. Csakhogy nekem nem lehet ilyesmivel törődnöm. Akkor folyton-folyton beszélnem kellene, mindenkinek el kellene mondanom, itt a vonaton, otthon a szomszédoknak, a külföldön is és mindenütt, hogy mi történt minálunk. Ez lehetetlen. Hát inkább hallgatok. Aztán őszintén szólva kissé el is fásultam az emberek iránt. Éjfélkor, mikor leányommal elhagytam ezt a fülkét és - valahol másutt - olyan jelenet játszódott le, melyet hogy nem láttál, örökké hálás lehetsz, azt reméltem hogy majd csak meggondolod magad és közben átszállsz máshová. Te ezt nem tetted. Fínomságból nem tetted. Nem akartad tudtomra adni, hogy körülbelül tudod azt, amit tudsz. Szépen viselkedtél. Úgy viselkedtél, amint egy jólnevelt úrifiúhoz illik. Köszönöm. Még gyermek vagy. Bizony, a fiam lehetnél. A vőm lehetnél. Az lehetnél, a vőm lehetnél. Lásd mi minden nem jut eszébe egy anyának. Még egy ilyen anyának is. Még egy ilyen leány anyjának is. De nem lehetsz a vőm. Senkise lehet az én vőm. Te nem ismered még az életet. Az orvosok diagnózisát sem ismered. A svájci és német tanárok nem sok jóval biztatnak. Tanácsuk ellenére utazunk el. Itt a közelben van egy kis sziget. Sansegónak hívják. Halászok laknak rajta, egyszerű emberek. Olajbogyókat termesztenek és szardiniákat fognak. Azok nem vesznek észre semmit. Oda viszem őt, eldugni. Ezen a nyáron még együtt akarok vele lenni. Talán ez az utolsó nyarunk. Aztán - úgy látszik - mégis csak el kell majd helyezni. Már évek óta ezt ajánlják a szaktekintélyek, az otthoniak meg a külföldiek. Vannak megbízható intézetek. Ott külön szobát kap, vigyáznak testi épségére. Meg is lehet látogatni, ahányszor kívánom. Te még nem ismered ezt. Ne is ismerd meg soha. Isten áldjon meg. Én hiszek Istenben. Hinnem is kell benne, mert másképp nem tudnám teljesíteni kötelességem. Menj, fiam. Felejtsd el az egészet. Légy boldog, fiam". Ezt gondolta. De ő se mondta el. Aki szenved, az nem igen beszél. Csak hátravetette fejét, föltárta összetiport arcát s most először nézett Esti Kornélra és jutalmul megengedte neki, hogy ő is hosszan nézzen borostyánzöld szemébe.
Már egy fiumei utcán futott a vonat, leeresztett sorompók között. Hordárok rohamozták meg a kocsikat. Esti maga cepelte kosarát, elhelyezte a vasuti raktárba, mert Fiuméban szobát se szándékozott váltani, takarékosságból, hiszen csak este nyolcig maradt itt, hajója, a Dániel Ernő akkor indul Velence felé. O navis, referent in mare te novis fluctus..."
A pályaház előtti téren bérkocsik között magánfogat várakozott. Abba szállt be az anya és a leány. Esti utánuk bámult. Nézte őket mindaddig, amíg el nem tüntek a Viale Francesco Deák méla platánsorán.
Ő is megindult ezen az árnyas, naptól pöttyözött sugárúton, könnyedén, panyókára vetett gumiköpenyével. Latte, vino, frutti - szóltak hozzá a cégérek. Buon giorno - mondogatták egymásnak a járókelők. Annibale - kiáltott egy anya a fia után s egy kofa, aki a sarkon fügét árult, így szidta kisleányát: Francesca vergognati. Mindenki ezen a nyelven csacsogott, ezen a nyelven, mely oly szép, hogy nem is hétköznapra való, ezen a nem-ismeretlen nyelven, melyet ő a magolás, a gimnazista szurkolás gyötrelmeiben fogadott szívébe. Állandó lárma zsibongott itt a levegőben, boldog zsivaj, az utca nagy és szabad vidámsága. Az emberek, amíg élnek, lármáznak, később úgyse lármázhatnak. Egy kézikocsin halakat toltak, nagy tengeri halakat és rákokat. Cukrászdák vanilia-illatot leheltek. Babérfát is látott és osztrigát. A fodrászüzlet rojtosan-lógó üveggyöngy-függönye előtt állt a parrucchiere fölségesen kinyalva, mint egy isteni hisztrió, ajánló reklám a vendégeinek, magasra polcolt, agyonpomádézott fekete hajába egy fehér fésüt ragasztva. Pipere-szappana: italianissimo. Minden túlzás, a legeslegfelsőfok, önkivület.
Esti letelepedett egy kávéház tornácára. Tegnap délután óta se nem evett, se nem ivott. De az ételnél-italnál is jobban vágyakozott arra, hogy végre életében először olaszul beszéljen, egy igazi olasszal. Bizonyos lámpalázzal készülődött erre. Nagyon lassan jött oda a pincér, egy öreg talián, hegyes-fehér szakállal.
Ez tudta, hogy a budapesti gyors érkezett meg s ezért így szólította meg a vendéget, majdnem zamatos magyarsággal: "Reggelizni tetszik?" Esti nem felelt, várt egy kicsit, majd így szólt: "Si, una tazza di caffé". A pincér szívesen anyanyelvére fordította a szót: "Benissimo, signore" - és máris indult. Esti afeletti örömében, hogy ez a vizsga ily remekül sikerült és hogy még többet társaloghasson, utána kiáltott: "Cameriere, portatemi anche pane, acqua fresca e giornali. Giornali italiani" - tette hozzá hanyagul és magától értetődően. "Sissignore, subito" - válaszolt a pincér és elsisegett, az ő leírhatatlanul kedves s-eivel.
Esti boldog volt. Boldog volt, hogy másnak nézték, mint ami, talán olasznak is, de mindenesetre másnak, egy idegennek, egy embernek s ő tovább játszhatta szerepét, kiszabadulva abból a börtönből, melybe születésétől fogva bezárták. Felhörpintette feketéjét, melyet nagy aluminium-kancsóból öntött poharába a pincér, bevágott hat kiflit, négy zsömlét, aztán mintha világéletében ezt művelte volna, beletemetkezett a Corriere della Sera lepedőjébe.
Amint így olvasgatott, rákiáltott egy hang: "Pane". Toprongyos, szutykos utcagyerek állt asztala előtt, négyéves kis lurkó, mezítláb és a süteményes kosárra mutatott, igen határozottan. Esti adott neki egy zsömlét. De a fiucska nem ment el. "Un altro" - kiáltotta újra. "Che cosa?" - kérdezte Esti. "Un altro pane" - mondta a fiúcska - "due" - és mutatta, a levegőbe emelt két ujjával, amint itt szokásos, hogy nem egyet kér, hanem kettőt - "per la mamma" - és ezt is mutatta, az ő anyját, aki tőle pár lépésnyire állt a kocsiuton, mint egy színpadon, szemléltetően és hatásosan, mint egy könnyfacsaró giccsben, de mégis magasztosan. Fiatal, viharvert anyácska volt ez, szintén mezítláb, ingben, blúz nélkül, csak egy koszos szoknya lógott le róla és kócos is volt, arcbőre pedig olyan zöldes, amilyent Abbruzzóban látni. Szeme sötéten fáklyázott. Ő meg a porontya egyenes derékkal, meg nem görnyedve figyelték, hogy mit fog művelni a straneiro. Esti átnyujtott a fiúcskának még egy zsömlét. Az lassan tovább ballagott az anyjával, a mamájával, a megható mammá-val, akit annyira lehet szeretni. Egyikük se köszönte meg.
Ez pedig kimondhatatlanul tetszett és jólesett Estinek. "Lám - gondolta - ezek nem koldulnak, ezek követelnek. Régi szabad nép, a nyomorában dicső. Mindig ott ült az élet asztalánál. Tudja, hogy az övé az élet és a kenyér is. Sokat kellene itt élnem. Ez az érzékletesség, ez az őszinteség, ez a mindent átvilágító verőfény, ez a könnyű forma, mely mögött nem is sejtett tartalom lappanghat, izgat. Vérségi kapcsolat nem lehet oly erős, mint a hozzájuk vonzódásom. Csak ők gyógyíthatnak ki zavaros érzelmességemből. Beléjük kell kapaszkodnom. Különben széthullok és elpusztulok."
A fizetésnél némi nézeteltérések támadtak, mert Esti nem értett egypár számjegyet s a pincér, aki Esti kiejtésén rögtön észrevette, hogy nem olasz, azzal a nyiltsággal, mely ilyen gyermekemberrel szemben megengedhető, vallatgatni kezdte, hogy miféle nemzetiségű. Fölsorolt igen sok népet. "Austriaco? Tedesco? Croato? Inglese?" Esti csak a fejét rázta. Aztán a pincér azt tudakolta, hol lakik egyébként, milyen városból jött ide, honnan származik. Esti erre egyáltalán nem felelt. Egy szigorú mozdulattal félreparancsolta az öreget, aki nem messze az asztalától egy oszlop mögé huzódott s onnan méregette ezt az érthetetlen fiút.
"Hogy honnan származom? - szavalgatott magának Esti, megmámorosodva a feketétől és az álmatlanságtól. - Onnan, ahonnan minden ember. Egy anyaméh bibor barlangjából. Én is onnan indultam egy bizonytalan utazásra, melynek sem rendeltetése, sem utolsó állomása nincs feltüntetve az útlevélben. Kéjutazás? Remélem, hogy az lesz, mert roppant szeretek élvezni mindent. Vagy tanulmányút? Bár tudhatnék mindent, amit eddig tudtak. Vagy csak affaire familiale? Azt se bánnám, mert imádom a gyermekeket. Szóval a föld férge vagyok, ember, mint te, kedves, öreg talián, jó is meg rossz is. Mindenek fölött azonban érzékeny és kíváncsi. Minden és mindenki érdekel. Mindent és mindenkit szeretek, minden népet és minden tájat. Mindenki vagyok és senki. Vándormadár, átváltozó művész, bűvész, angolna, amelyik folyton kisiklik az ujjak közül. Megfoghatatlan és átfoghatatlan."
Az Adamich-mólón közelről látta a tengert. Gyümölcshulladékok, rossz cipők, halszálkák uszkáltak olajfoltos tükrén. Fölháborodott, hogy a fönséges óceánt használják is valamire, nemcsak mindig imádják. Gőzös indult Braziliába, Rio de Janerioba. A levegőben sirályok vijjogtak, a tenger sirályai, a vihar királyai.
Már írni kellett volna haza egy új levelezőlapot aggódó édesanyjának. De ő ezt későbbre halasztotta. Nem is fért volna rá egy levelezőlapra az a sok kaland, mely megtörtént vele. Annyi emberrel ismerkedett meg, annyi új emberrel és két másik anyával is, azzal ott a vonaton és az olasz mammá-val. Családja megnövekedett.
Fürödni ment, hogy lemossa magáról az éjszakai fejfájást és szívdobogást, az iskolaport és mindent.
Levetkőzve, úszónadrágban sokáig üldögélt egy sziklán. Hallgatta a víz dörgését. A tenger minden pillanatban friss pezsgőt nyitogatott, durrogva. Esti később leszállt hozzá, barátkozott vele, megcirógatta. Amikor látta, hogy nem bántja őt, pofoncsapta, mind a két kezével, az ifjúság fölségsértő hetykeségével, oly vakmerően, mint csecsemő egy királytigrist. Lemerült beléje. Prüszkölve bukott ki és kacagott. Hintázott törékeny, üvegszerű felületén. Dalolt és ordítozott. Kiöblögette torkát ezzel a sós gargalizáló vizzel, utána belé köpött, mert a tenger köpőcsésze is, az istenek és rakoncátlan fiatalok köpőcsészéje.
Aztán tárt karokkal dobta testét a gyöngyös kékségbe, hogy végképp egyesüljön vele. Nem félt ő már semmitől. Tudta, hogy ezután nem érheti nagyobb baj. Az a csók és ez az út fölszentelte valamivé.
Beúszott messzire a tilalomjelző kötélen túl, ahol már veszedelmeket is vélt - cápákat, hullákat, rozsdás vasmacskákat és hajóroncsokat -, hogy minden, ami szép és rút, minden, ami látható és láthatatlan, az övé legyen.
Úszott előre a hullámokkal és a reggeli széllel, arrafelé, ahol aranyködben az arany Velencét sejtette, a földet, melyet még nem ismert, de ismeretlenül is szeretett arrafelé, ahová este majd elviszi őt a hajója és amint válla ki-kibukkant a vízből, arcát rajongva emelte a túlsó latin part: Itália, a szent és imádott Itália felé.