Corniquet és a fia
szerző: Kuncz Aladár
1.
Az öreg Corniquetnek, a híres és roppant gazdag clermonti pneumatikgyárosnak egyetlen gyermeke volt Róbert, kit az öreg az egygyermekes apák szeretetén felül élete megváltójaként bálványozott, mint nyomora napjainak olyan akaratforrását, mely züllött helyzetéből kiemelte, s azzal, hogy a világra jött, olyan apai felelősséggel terhelte meg, mely már veszendő akaratát vassá keményítette, életkedvét újra felvirágozta, s olyan lázasan dolgozó munkakedvvel áldotta meg, mely csakhamar busásan megtermette gyümölcsét.
Corniquet annak idején a technikát látogatta Párizsban, de mikor apját megütötte a guta, s munkaképtelen élőhalottá nyomorította, visszautazott Perpignanba, s átvette apja virágzó borkereskedését. Alig volt huszonkét éves, mikor apja meghalván, egy igen jól jövedelmező üzlet tulajdonosa, s mint ilyen, Perpignan egyik legjobb partija lett. Jó módja mellett előnyszámba ment teljes árvasága, nem is szólva arról, hogy atlétatermete, szenvedélytől csillogó szemei már önmagukban véve is könnyű és gyors hódítást ígértek neki a hamar hevülő perpignani hajadonok közt. Egy jól bevált spekulációja után nem is sokat habozott a fiatal borkereskedő, s mint kérő kopogtatott be a perpignani polgármester házába. Ott nagyon rokonszenvesen fogadták, s a polgármester minden habozás nélkül hozzáígérte szerelmes pírba borult lányát, nem kevesebb, mint százezer frank hozományt helyezve kilátásba. Ily jól ment a sora a fiatal, és irigyelt borkereskedőnek, mikor egy mámoros este véletlenül betévedt a Délices de Perpignanba, egy füstös táncos lebujba, hol éppen az este debutált Donna Dolorčs, egy bolondul szép, tüzesvérű, tizenhatéves spanyol táncosnő. Corniquetben felforrott ki nem tombolt ifjúsága dőre, követelődző vére, kosarakkal szórta a virágot a lányra, ki sokat ígérő mosollyal viszonozta azt, s két keze között kifeszített piros kendőjére hajtva hátra fejét, egyetlen, gyönyörű táncos mozdulatba felejtkezve, félig lesütött szemhéja alól csak őrá nézett hívó, magához húzó, szédítő tekintettel. Corniquet kalandja e kis hisztérikával nem volt futólagos, s nem volt veszélytelen annyira, hogy ez este után két hétre könnyelmű áron túladott üzletén, s a kisváros hullámokba tornyosuló megbotránkozása közepett, otthagyva szép jövőjét és aráját, megszökött a táncosnővel Párizsba. Itt két év után, mely alatt esztelen pazarlással elverte vagyonát, egy szép tavaszi reggel nagyon szomorú dologra ébredt. Nemcsak a zsebe ürült ki teljesen, de a kis kalitkából, melyet sok ezer frankkal bensőségessé és művésziesen pazarrá párnázott ki, megszökött drága, színestollú madara is, a kis spanyol táncosnő, ki már akkor egyik párizsi orfeum elsőrendű attrakciója volt. A kicsi idejében megérezte a nyomorszagot, s kellő gyöngédséggel, minden búcsúszó nélkül otthagyta barátját. Corniquet pénzzé téve bútorát, egy nagy, utolsó erőfeszítéssel megpróbálta őt visszahódítani. Hasztalan volt minden erőlködése, kifogyott utolsó frankjából is, és lakástalanul, pénz nélkül, elerőtlenedve és elgyávulva magára maradt teljesen. Hiába futott kínzó lelkifurdalásaitól, egyetlen, vádoló, ijesztő érzéssel mindig csak elpazarlott életére kellett gondolnia s vad, féktelen szerelmére, mely most gyáva gyűlöletté változott benne. Nem tudott már csak a bosszúra gondolni, s napokig éhezve, teljesen lerongyolódva lesett szeretőjére, hogy az arcába vágjon, hogy letépje ruháját, hogy magához rántsa a nyomorba, a piszokba. Egy este végre meglátta őt előadás után, amint barátja karján nevetgélve ment kocsija felé. Felemelt ököllel állt elébe, de a nő nagyot sikoltva menekült tőle kocsijába, míg barátja egyetlen lökéssel földreterítette őt. Legyengült teljesen, s még fel sem bírt emelkedni, mikor a fogat megindult. Egy szép fehér kar nyúlt ki ablakán, s egy ötfrankost dobott feléje. A színházból kijövők ide-oda taszigálták őt, s nagyokat rúgtak rajta. Ő pedig remegő kézzel nyúlt az ötfrankos után. Zsebretette, nagynehezen felállt, s úgy érezte, hogy most már ezzel a nővel teljesen végzett. Amint annak idején szerelmét viszonozta, úgy fizette most vissza a pénzt, amit ráköltött. S ő elfogadta mind a kettőt, mert rá volt éhezve mind a kettőre. Ez az ötfrankos utat mutatott neki a sötét éjszakában - a pálinkás bolt felé, hol egypár souért leihatta magát teljesen. Az absinthe felmelegítette összezsugorodott beleit, s rózsás ködbe burkolta múltját.
Most már megvolt napjainak célja. Mindenfelé vállalt munkát, hogy megkereshesse esti mámora bérét. Így tengődött egy évig, megismerve a nyomort teljesen. Voltak napjai, mikor a szemetes kosarakban turkált étel után, s nem volt még két souja sem, hogy a kemény hideg elől a legolcsóbb éjjeli menedékhelyre vonulhasson, hol bűzös, fojtó melegben legalább leülhetett volna, s kipihenhette volna magát. E napokban ismerkedett meg egy tejkereskedésben, hol néha kapott munkát, Jeannette-tel, a kiszolgálólánnyal, ki nagy jóakarattal ereszkedett szóba vele, s szánalommal érdeklődött sorsa iránt. Együtt töltötték a szombat estéket, s lassanként megbarátkoztak. A férfi meggyónta múltját a lánynak, könnyített lelkén, s hosszú idő óta akkor érzett először valami nemesebb felbuzdulást magában, mikor a meghatódott parasztlányt könnyezni látta az ő végzetes, szerencsétlen szerelme miatt.
Jeannette barátsága kétségtelenül jó hatással volt rá, s legalábbis azon estéken, mikor együtt lehettek, tudta pótolni az absinthe-t. Corniquet lassanként kezdett magához térni, tudott már gondolkozni ama érzései fölött, melyek szerencsétlen szerelme óta rajta uralkodtak. Most már nem tekintette egyetlen életértéknek volt szeretőjét, s nélküle is el tudta képzelni életét. Bátran szembe mert nézni érzelmeivel, melyektől azelőtt gyáván az italhoz menekült. Végre is mi történt vele? Elvesztett egy existenciát. De vajon nincs elég erő karjában, s nem lettek-e igényei oly szerények, hogy egy új existenciát játszva megteremthet magának? Mint a lábadozó beteg, újra felfedezte magának a világot, apró és igénytelen dolgokban kereste örömét, s múltja csak néha sajgott át lelkén. Attól az időtől fogva, hogy Jeannette-tel összeköltözött, szerény munkáséletet élt, s minden vágya az volt, hogy valamiféle állandó mesterséghez jusson. A gépek körül szerzett régi ismereteire való tekintettel elhatározta, hogy jelentkezik egyik legnagyobb párizsi lokomotívgyár igazgatóságánál. Ott hamarosan fel is vették őt munkásnak. Ilyenformán egész nyugodt és megelégedett lévén, talán soha többre nem törekedett volna, ha időközben Jeannette nem örvendezteti meg őt egy kis fiúgyermekkel. Ez apró, szerencsétlen kis jószág, kit az orvosok alig tudtak megmenteni az életnek, felébresztette benne apáitól öröklött vagyonszerző hajlamát. Kemény elszánással fogadta meg, hogy boldoggá és gazdaggá teszi. Minden szabad idejét arra használta fel, hogy abbahagyott tanulmányait tovább folytassa, s nagy buzgalommal tanulmányozva az akkor még meglehetősen kezdetleges gőzturbinákat, nyomorában erősen kifejlett találékonyságával sok ötletet tudott termelni, melyekkel úgy hitte, hogy a gőzturbinákat tökéletesíteni lehetne. A gyárban ügyessége, szorgalma és intelligenciája nem kerülte ki igazgatósága figyelmét, s megtörtént az a szokatlan dolog, hogy belőle, az alig egyéves újoncmunkásból csakhamar contremaître-t csináltak kétszeres bérrel s oly munkakörrel, melyben kitűnő alkalma nyílt a gőzgépek és gőzturbinák tanulmányozására. Kétévi megfeszített munka után egyszercsak beállított a gyár vezető-igazgatójához egy új gőzturbina-tervvel. Három hétig kellett várnia, mialatt az igazgató több szakértővel megvizsgáltatta a tervet s a modellt, amit Corniquet készített. Ez idő alatt alig bírt magával. Jeannette, ki nem tudott a dologról semmit, s csak azt látta, hogy barátja nem tud aludni, s ha el is szendereg, nyugtalanul forgolódik s hangosan kiabál, magyaráz előtte teljesen ismeretlen szavakat, valami nagy katasztrófától tartott, de nem mert szólni neki, mert azt hitte, hogy a táncosnőről van szó. Egy este azután kipirulva, homlokába csapzó hajjal rontott be hozzá Corniquet, s mintha megőrült volna, egyebet sem tudott mondani:
- Megvan! Megvan! Jeannette, megvan! - s fáradtan hullva le egy székre, hangosan felzokogott.
Szegény kis Jeannette fehérré vált e jelenetre, s odamenve hozzá, szerető dédelgetéssel simogatta haját:
- Akkor hát menj el hozzá... Hisz' őt szereted... Én nem tartlak vissza... Majd megélünk valahogy a kis Róberttel. Csak te légy boldog...
Corniquet felemelte fejét, hosszan, lassan-lassan megértve nézett Jeannette szemébe, s most már kacagott:
- Ó te kis bolond!... Ide nézz! - s egy csomó ezerfrankost dobott elé az asztalra. - Holnap megesküszünk!
S mint a gyermek, ugrándozva futott kisfia bölcsőjéhez, s ölbe kapva a kis bámulószemű Róbertet, szinte kiabálta a fülébe:
- Te kis apró jószág, ki akkor fogantál, mikor apád a szemétkosárban keresett ételt magának, gazdag leszel és boldog, minden vágyadat teljesíteni fogom, igen, nem nyugszom addig, milliomossá teszlek... - s addig-addig kiabált a kisgyermek fülébe, míg az egyszercsak keserves sírásra fakadt.
2.
A kis Róbert gyermekéveit a Rue des Feuillantinesban töltötte, ebben a régi kis párizsi munkásutcában. Itt szaladgált kis fekete zubbonyában, s jobb barátságban volt az utca sok macskájával és kutyájával, mint gyermektársaival. Azok pirosképű, csintalan fiúk voltak, kik kővel dobálták a piszkos pinceodúkban mászkáló vézna fekete macskákat, s olyan játékokat találtak ki, melyekben Róbert nem tudott velük tartani. Ő nem bírta a sok szaladgálást, hamar elfulladt tőle, jobban szeretett a kis tejesboltjuk előtt, melyet apja megvásárolt, üldögélni, s bámulni a járókelőket, vagy képeskönyveit forgatni. Szánakozással nézte mindenki őt, a fehérarcú, sovány kis fiúcskát, kinek sokszor meredt maga elé két nagy, öreg, fekete szeme mozdulatlanul. Esténként Jeannette régi, öregasszony ismerősei egy kis trécselésre gyűlve össze a csinos, tiszta tejesboltban, sokat elsápítoztak a kis Róberten, akit alig bírtak megszólaltatni. Félve húzódott ez előlük anyja mellé, s el tudott ott lenni szó s mozdulat nélkül órák hosszat.
- Isten óvjon minden bajtól - mondta Jeannettenek a szomszédos cipész felesége megkoppintva az asztalt meggörbített ujjával -, de nem sokat várok ettől a kis Róberttől. Olyan keszeg a kis szerencsétlen s olyan furcsa, idős szeme van, mint az én első, megboldogult porontyomnak volt. Azt mondják, hogy öreg, fáradt lélek költözött az ilyen gyerekekbe, amely még nem pihente ki magát a másvilágon, visszakívánkozik, s vissza is megy oda csakhamar...
- Jaj, lelkem, ne beszélj ilyeneket - jajdult fel Jeannette, magához szorítva gyermekét -, az apja nem bírná ki. Bolondja e gyereknek. Bizton beleőrülne...
S alig volt Róbert ötéves, mikor súlyos difteritiszbe esve, majdnem igazat adott e vészes jóslatnak. Szinte a csodával határos, hogy sikerült őt megmenteni. Az orvosok azt tanácsolták Corniquetnak, hogy küldje őt vidékre, a nyirkos lakásban, az utca bűzös, bacilustenyésztő levegőjében nem húzhatja el sokáig roppant gyenge fizikumával. Corniquet nem akart gyermekétől megválni. Beszélt a gyárigazgatóval, és sikerült elérnie, hogy a társaság egy clermonti gyárában megkapja az ügyvezető igazgatóságot.
A clermonti szép kertes lakásban, hol anyja most már egészen neki szentelte magát, Róbert valahogyan helyrejött. Arca ugyan nem vált pirosra, teste nem izmosodott meg, de legalább most ritkábban köhögött, s néha jókedvűnek, vidámnak mutatkozott. Tanítói el voltak tőle ragadtatva, s bizonyítványa csupa kitűnőből állott, csak a tornából volt gyengébb osztályzata.
Egyik évben, mikor már Róbert líceumba járt, az édesanyja ölébe ültetve őt, sugárzó, sokat ígérő arccal szólt hozzá:
- Kisfiam, mindjárt itt lesz a karácsony, édesapád ebben az évben nagyon sokat keresett, s elhatározta, hogy bármit kívánj, megszerzi neked. Te okos fiúcska vagy, sok mindent láttál már, sok mindenről olvastál, biztosan van valami, amit nagyon szeretnél magadnak. Bármit kívánhatsz, hallod, Róbert, bármit... az apád megveszi neked.
A kisfiú elgondolkozott, sokáig keresgélt emlékezetében, míg egyszer csak felcsillogott a szeme.
- Nos, fiacskám, mondd ki bátran!
- Békákat - válaszolt Róbert nagykomolyan.
- Mi a csudát? - nevetett fel az anyja.
- Békákat - ismételte Róbert, s feltűrve kabátja ujját, vékony, fehér karjára mutatott. - Ide, anyukám! Békát, amilyen a fiúknak van. Mikor felgörbítik a karjukat, kemény tojás dudorodik ott ki. Ezt békának hívják, s az erő jele. Ha az embernek békája van, egyest kap a tornából, tud függeszkedni a nyújtón, s tud birkózni... Ó, anyukám - kiáltott fel a gyermek nagy boldogan, de hirtelen elhallgatott, mikor anyjára nézett, és szepegve szólalt meg:
- Miért sírsz, anyukám?...
3.
Pár esztendő alatt rohamosan megnagyobbodott s valósággal fényűzővé vált Corniquet-ék háztartása. Corniquet, ki abban az időben a motorokkal foglalkozott, csakhamar felismerte az akkor még ritka s kezdetleges automobilok nagy jelentőségét. Tisztában volt azzal, hogy ez új közlekedési eszköz jósága elsősorban is a motorok és a pneumatikon múlik. Alaposan tanulmányozva e kérdést, nagyobb utazást tett, s mikor Clermontba visszatért, megvált állásától, s megtakarított pénzén megalapította az első clermonti automobil-gyárat. Gyára kitűnően bevált, készítményeit valósággal széjjelkapkodták, s ő csakhamar Clermont leggazdagabb polgára lett. Corniquet sohasem szűkölködött önérzet híján, de hirtelen meggazdagodása önérzetét hangossá, biztossá és kérkedővé növelte.
Most már nem szégyellte múltját, sőt minduntalan maga hozakodott elő azzal, ha valaki irigykedő tisztelettel beszélt előtte gazdagságáról:
- Pedig tizenöt évvel ezelőtt koldus voltam, uram. Menhelyen háltam, és sokszor dinéztem - a szemétkosarakból. Csak akarni kell. Hány milliós ábránd múl ki szerény boltok pultlija mögött, mert a gazda nem mer cselekedni, kockáztatni. Savanyú arccal számlálja össze napi húsz frank bevételét, s ezzel a gyáva, buta közmondással: ami biztos, az biztos - kiszalaszt, uram, kiszalaszt a markából milliókat. A szerencse?... Az mese, hazugság. Lehet valakinek szerencséje a játékban, a lutriban, de a munkában? Tehetség, erő és bátorság. Ennyi az egész, uram - szólt, s nagyot ütött széles mellére, mintegy a templomra mutatva, melyben ez a három istenség lakozik.
Csupa erő és egészség volt ez az ember, kemény, éles, fehér fogakkal született, jó gyomrú és jó koponyájú, valóságos mestere önmagának, kinél még ez a túlságos nagy önérzet is természetesnek látszott.
Jeannette-en a hirtelen jómód és fényűzés nem sokat változtatott. Talán, hogy ruhájának szövete kétszer annyiba került, mint azelőtt. Ezt sem igen lehetett észrevenni, mert azért nagyon egyszerűen öltözködött. Igényei sohasem voltak, ama ritka nők közül való volt, akik egyszerűen feleségnek és anyának születnek. Daloló és mesélő kedvű volt, mindig vidám és gyermeklelkű. Megmaradt Jeannette-nek, fia jó pajtásának, férje szeretőjének, és mindig furcsán érezte magát, ha Madame Corniquetnak szólították.
Közös gondjuk, közös szerelmük és ábrándjuk volt a "kis úrfi", Róbert. Róla órákig el tudtak beszélni lefekvés után az ágyban, egymás dolgos, érte munkálkodó kezét fogva. "A mi vérünk, a mi szerelmünk virága, nagy tudományú ember lesz... Híres ember, talán miniszter is... Miért ne? Pénze lesz bőven, s fene okos gyerek. Most még egy kicsit félénk, járatlan a világi dolgokban, de majd kinyílik a szeme, ha az egyetemre kerül Párizsba... Tarthat magának autót, szép kis szeretőt... Ó, azt ne, ne... Úgy féltem őt, hátha az apja vére?... Ó, te kis szamár, hát nem lesz neki mit elvernie? Csak verje a pénzt, költekezzék, ismerje ki jól a világot, ráér majd azután megnősülni... Öreg Corniquet apó, tudod, mit gondoltam? Itt van a kis Bertrand Juliette, gyönyörű gyerek, és szegény teljesen árva. Kegyelemkenyéren él a nagynénjénél, aki örömest túladna rajta... Ha őt a házunkba fogadnók, hein? Még alig tíz éves, ki lehetne őt nevelni. Maholnap Róbert úgyis Párizsba megy... Legalább itt lenne nekünk ez a kis jószág. Tudod, hogy Róbert nem közönséges fiú. Az ő jövendőbelijét nekünk kell kitanítani, kinevelni... Mit szólsz hozzá, öreg?... Nem volna rossz, nem bizony... De hátha a fiú magasabbra tör majd? Valami dúsgazdag párizsi lány vagy egy - comtesse?... Ó lala, comtesse? Már mire volna jó neki? Bízd csak rám a dolgot, nem értesz te ehhez! Tehát a kis Juliette? Magunkhoz vesszük őt?... Jó, nem bánom, tudod, hogy telik... Jó éjt, Corniquet apó... Jó éjt, Jeanneton!"
S míg ők így beszélgettek, Róbert a szomszéd szobában könyvei felé hajolva dolgozott. Utolsó líceumi éve végén nagy szorgalommal készült az egyetem felvételi vizsgájára. Igen könnyen és élvezettel tanult, bámulatos emlékezőtehetséggel lévén megáldva. Munkáját befejezve, levetette kabátját és ingét, s elővette súlyzóit.
- Ma hússzor kell kitolnom - mondta magában, s a tükör elé állt, hogy vékony izmai játékában gyönyörködjék.
Az elején vígan ment a munka, de a tizenötödik lökésnél már karjai alig bírtak kifeszülni. Ő azonban nem hagyta magát, s minden erejét összeszedve, úgyszólván egész testével tolta már a súlyzókat. Végre megvolt a huszadik is. Végtelen boldogsággal lélegzett fel. Aztán visszaült asztalához, s elővett egy könyvet, mely a különböző katonatípusokat ismertette, és tele volt sok szép színes illusztrációval.
Nagy élvezettel nézte a könyvet egy darabig, aztán félretolta és elgondolkozott... A szomszédban már nem hallatszott szülei suttogása. Róbert elővett egy levélpapirost és írni kezdett:
"Édes jó szüleim! Tudom, hogy keserűséget okozok nektek levelemmel, mert úgy határoztatok, hogy én az egyetemre menjek. Eddig én sem szóltam ellene. De most már nem titkolhatom tovább egyetlen vágyamat. Én katona szeretnék lenni. Ne gondoljátok, hogy gyermekes vágy ez nálam, meggondoltam jó alaposan, s tudom, hogy csak erre a pályára van hivatásom. Azért tornáztam oly sokat, hogy megerősödjem s bevegyenek katonának. Ma már hússzor kinyomtam a súlyzót - elég könnyen. Édes jó szüleim, teljesítsétek a ti szerető, hálás fiatoknak nagy kérését!" A levelet nagy gonddal leitatta, borítékba tette, amelyre ráírta: "Édes Apámnak és édes Anyámnak", aztán lábujjhegyen hálószobájuk ajtajához ment és hallgatózott... Az alvók nyugodt, egyenletes lélegzése áthallatszott hozzá. Hirtelen lehajolt, s az ajtó alatt átcsúsztatta a levelet.
4.
Nyolc év telt el azóta, hogy Róbert Párizsba került. Bizony katona nem lehetett belőle, bár szülei mindent megtettek érte. Édesapja valósággal könyörgött a tiszti iskola parancsnokának, alapítványt ígért, mindhiába, még próbaévre sem vették fel hivatkozva az orvosi véleményre, mely teljesen alkalmatlannak mondta katonai szolgálatra. Szomorúan hagyta el Róbert az iskolát, melynek udvarán a növendékek éppen akkor gyakorlatoztak. Mikor becsapódott mögöttük az ajtó, Róbert halkan szólt apjához:
- Édesapám, azt hiszem, sohasem fogom felejteni, hogy ez az ajtó betevődött mögöttem...
És szótlanul mentek mind a ketten a vendéglőig, hol szállva voltak. Corniquet most érzett életében először valami nagy tehetetlenségfélét, amin még a három isten sem segíthet, a tehetség, erő és bátorság, s ez oly keserűséggel töltötte el, hogy sírni szeretett volna.
- Á, ördög-pokol, fiam, ne csüggedj! Minden lehetsz még, ami akarsz. Előtted az élet! Nézd öreg apád munkás, erős tenyerét, belelépsz, és én oly magasra röpítelek, hogy mindenki irigyelve fog nézni rád...
Furcsa kis emberke lett Róbertből azalatt a nyolc év alatt, amit Párizsban töltött. Irigyelni nemigen irigyelték, de általában nagyon szerették őt az emberek azzal a dédelgető, tréfálkozó szeretettel, amiben sok sajnálkozás, de sok bámulat is van. Madárembernek hívták, mert mindig egy-egy sarokban gubbasztott, ha emberek közt volt, s mert, mint a filozófia egyik tanárának igen szellemes lánya mondta róla, mindig olyan otthoni, olyan fészek-szaga volt. Csak ritkán lehetett őt megszólaltatni, mert egyáltalában nem akarta elbájolni az embereket vagy meghódítani a nőket. De ha kapkodva, idegesen nekilendült a beszédnek, alig tudott szavakat találni annak a képzetrajnak, ami ilyenkor megrohanta agyát. Végtelenül sokat tudott, de ez a tudás olyan egyszerűen, természetesen állt neki, hogy senki sem volt rá féltékeny, s mindenki csak élvezni tudta őt.
Anélkül, hogy valaha is írt volna valamit, egyszerre csak egy nagy, kétkötetes munkával lepte meg a tudományos világot, mely a morál evolúciójáról szólott. Ez a munka egyszerre ismertté tette nevét Franciaországban. Az Akadémia megkoszorúzta művét, s az Egyetem felkérte őt előadások tartására, rövid időn belül egy állandó tanszéket helyezve neki kilátásba.
Az öreg Corniquet a lapokból értesült fia dicsőségéről. A Temps négy hasábot írt róla. Csupa elismerés és magasztalás. Az öreg büszkén mormogta magában: "Apja fia! Egy szót sem írt erről nekünk... Mindig mondtam, fene okos gyerek ez a Róbert!"
Egy pár lapot hazavitt magával. Kissé későn érkezett haza, felesége s a szép Juliette már türelmetlenül várták. Szokásos vidámsággal üdvözölte őket, s nem szólt egy szót sem Róbertről. De a szeme nevetett az öregnek...
- Valami jó újság? - kérdezte őt felesége, ki rögtön észrevette rajta a változást.
- Semmi, semmi. Minden a szokott rendben - s elkezdett hosszan beszélni gyára dolgairól, hogy elterelje magáról a figyelmet.
Diner után elővette a Temps-ot, lassan kiteregette maga előtt, s lassú, szótagonként élvezett hangon elkezdte:
- Valami Róbert Cor... - de többet az öreg nem tudott mondani, hangos zokogással borult le a lapra.
A nők ijedten ugrottak fel az asztaltól, az asszony elkapta alóla az újságot, s mikor megértette, miről van szó, sírva ölelgette férjét:
- Na látod? Ugye? A mi fiunk... Be szép, be szép...
Az öreg Corniquet felemelte fejét:
- Milyen gyerek is az ember, ha megöregszik. Hallgassuk meg, asszony, Juliette majd felolvassa nekünk a lapokat.
És késő éjjelig ott ültek az asztalnál, míg Juliette ünnepélyes, meghatódott hangon olvasta a bírálatokat Róbert könyvéről.
Másnap elhatározták, hogy az esti vonattal Párizsba mennek Róbertet meglátogatni. Eddig mindig Róbert rándult le hozzájuk, de most már vagy egy éve nem látták őt, mert Róbert az év legnagyobb részében Strassburgban és Berlinben tartózkodott.
Párizsban úgy reggel tíz óra felé a Corniquet házaspár és Juliette nagy boldogan felkerekedtek, hogy Róbertet még a lakásán találják.
Az ajtón nagy, iromba betűkkel írt cédula lógott:
"Tessék dörömbölni, mert a csengő elromlott!"
Corniquet bosszúsan rázta fejét:
- Ez a Ferenc, lusta egy fráter, ahelyett, hogy megcsináltatta volna, kiaggasztja ezt a piszkos papírt az ő otromba írásával. Na, majd megmosom a fejét! - szólt az öreg, s dörömbölni kezdett.
Az ajtó mögött lassú mozgolódás támadt, bosszús morgolódás hallatszott, s a nyikorogva megnyílt ajtóban ott állt előttük borzas fejjel, éjjeli toiletteben Ferenc, az inas.
- Hát te, naplopó - förmedt rá Corniquet -, te még ilyenkor is alszol, mikor a clermonti plébános már harmadik miséjét mondja?
- Tiens, Corniquet úr - örvendezett Ferenc, ki az öreg Corniquet mellől került Róberthez -, tessék beljebb kerülni! Bocsánat a rendetlenségért, de itt Párizsban mi későn kezdjük a napot.
A beszéd zajára nagy papucsokban, s dolgozó kabátban előkerült Róbert is. Boldog felkiáltással szaladt szüleihez, s karonfogva őket cipelte magával szobájába, észre sem véve, hogy Juliette is velük van.
Az öreg Corniquet-t fia dolgozószobájába lépve újabb meglepetés érte. Valóságos könyvkazalok hevertek szerteszéjjel a szobában, melyekre ujjnyi vastagságban rakódott le az idők harmata, a por. A festmények törött keretekben s egy rakásban voltak a falhoz támasztva, s a falnak azon helyei, melyek szabadon maradtak a könyvespolcoktól, tele voltak tűzdelve képes levelezőlapokkal és silány színes illusztrációkkal, melyek egyenruhákban feszengő katonákat ábrázoltak. Az íróasztalon a sok papír, könyv között egy pár poros, clermonti befőttes üveg díszelgett, s a szék körül két vörösselyemmel borított dunna hevert. Mindezek mellett hideg is volt bent, s érezni lehetett a rég nem szellőztetett szobák szokásos, dohányfüstös bűzét. A legfurcsább azonban az volt, hogy a nagy ablakokon behatoló teljes nappali világosságban, úgy a falicsillár, mint az íróasztal lámpája fel volt gyújtva.
Corniquetnak minden vére a fejébe gyűlt, de mikor ezeket az égő lámpákat látta, dühében is nevetnie kellett.
- De az Isten megáldjon, Róbert, mi a csudának égnek ezek a lámpák?
- No ni, ezekről egészen megfeledkeztem - szólt elpirulva Róbert, s lecsavarta a villanyt.
- A fiatal Corniquet úr - lépett közbe most magyarázólag Ferenc - megint egész éjjel dolgozott. Nem győzöm eléggé magyarázni neki, hogy - pihenésre is van szükség...
- Te - támadt most rá kitörő dühvel Corniquet -, takarodj a szemem elől, mert morzsává aprítlak! Ez a rendetlenség, ez a sok piszok mind a te bűnöd! - s rávágott volna Ferencre, ha az ki nem menekül az előszobába, hol a még mindig tanácstalanul álló Juliettenek kezdett magyarázni, nagyokat ásítva közbe:
- Hogy morog az öreg! Pedig a Róbert úrral nem lehet más háztartást vinni... Higgye el, kisasszony, a Róbert úr nem tud meglenni szemét, piszok nélkül. Egy darabig takarít az ember, de nem győzi a munkát, mikor egész éjjel talpon kell lenni, s főzni a feketekávét...
Bent a szobában ezalatt apa és anya valósággal kézről kézre adták fiukat kétségbeesett megjegyzések között:
- Istenem, de sápadt vagy, Róbert... S ez a nagy szakáll? Tönkreteszed magad... Na nézd, még a nadrágja is lyukas... De hová teszed azt a sok pénzt, Róbert? Miért nem kérsz, ha meg vagy szorulva? Az inged csupa piszok... Hihetetlen!
Róbert pedig csak engedte, hogy ide-oda ráncigálják, anélkül, hogy egy szót is tudott volna szólni. Végre is a nagy kimerültségtől összetörve édesanyja karjába szédült.
- Orvost, orvost! - kiáltott az öreg Corniquet szinte magánkívül, s meglátva a belépő Ferencet, szinte könyörögve szólt hozzá: - Fuss hamar orvosért, gyorsan, nem bírom ezt nézni...
Ferenc legyintett a kezével, s egyik könyvespolcról egy nagy üveg borszeszt emelve le, megnyugtatólag szólt Corniquethoz.
- Ne tessék aggódni! Előfordul ez többször nálunk... Megint sokat dolgozott... majd én fellocsolom.
5.
Az orvos hosszasan megvizsgálta Róbertet, aztán azt mondta Corniquetnak:
- Ez a mostani gyengeség nem volna nagy baj. Egyszerű kimerültség. De a tüdejével nincs rendben. Délre kell vinni minél hamarabb.
Az öreg Corniquet elsápadt e szavakra, s ijedten kapta meg az orvos kezét.
- Csak bátorság - vigasztalta őt az orvos -, a déli klíma néha csodákat művel.
Este Róbert nem akart az ágyban maradni. Diner-re várja a rendes társasága, onnan nem maradhat el, s kérte apját, hogy tartson ő is vele.
Együtt mentek a Régenceba. Az apa nagyokat lépegetett, s magához karolta fiát, úgyhogy az az út felét szinte a levegőben tette meg. Senki sem mondta volna róluk, hogy apa és fia. Az öreg Corniquet majd két fejjel magasabb volt fiánál, fiatalos ruganyossággal járkált hatalmas mellét kifeszítve, szeme sugárzott, s arcát egészséges szín borította. Hangosan, de nyugodtan beszélt, fehér fogait mutatva.
Rosszul öltözött, vézna fia úgy libegett a karján, mint valami lecsúszni készülő gyűrött plaid. Arcát fekete, tüskés szakáll nőtte be, s ritkaszőrű bajusza a szájába lógott.
De annak a hatalmas szál embernek minden erőt, egészséget ez a kis nyomorult, beteg gyermek adott, az a szeretet fűtötte őt, melyet iránta érzett, az a rajongás, mellyel őt körülvette, az ő életének, önbizalmának egyetlen erőforrása volt, s most, hogy még betegebbnek tudta, mint máskor, ez oly erős akaratot, harcrakészséget támasztott benne, hogy képesnek érezte magát a halállal is megküzdeni.
Útközben beszámolt Róbert arról a sok ünnepeltetésről, melyben része volt.
- Divatba hoztak az emberek - mondta, s egyik szalonból a másikba hurcoltak. Alig tudtam lerázni őket. Ha tudnák, hogy most még egy nagyobb munkán dolgozom...
- Na az éppen jó! Olaszországban majd megírhatod.
- Miért Olaszországban?
- Mert holnap odautazunk, s remélhetőleg te is velünk tartasz... Szegény édesanyád kissé gyengélkedik...
Róbert ijedten kapta meg apja kezét:
- Csak nem komoly baj?
- Ó, alig hiszem, de a nyugalom nem fog ártani egyikünknek sem.
Megérkeztek a Régenceba. Róbert előre szaladt, hogy barátait megkeresse.
Azok nagy hangon kiabáltak már feléje:
- Ide, kis madárember! Hohó, meg sem látsz bennünket?
Négy katonatiszt ült egy asztalnál. Róbert boldog elragadtatással üdvözölte barátait, s ők nagyokat vertek a vállára, hogy a kabátja beleporzott.
- Megengeditek, uram, bemutatom az édesapámat.
A tisztek nyújtózkodva álltak fel, s leporolva magukról a kenyérmorzsát, joviális barátsággal szorongatták az öreg Corniquet kezét.
- Na nézd, ki hitte volna! - mondta az egyik. - Ugyan, nem ütöttél az apádra, te kis állat - s pártfogólag veregetve a vállát, hozzátette még: - Majd megnősz még te is, hiszen még csecsemő vagy.
Róbert végtelen respektussal nézte őket, s kimondhatatlan boldogság sugárzott arcán, hogy velük együtt ülhet.
Az öreg Corniquet-t nagyon bántotta ez a hangos társaság, s különösen az a durva dédelgető modor, amellyel egész diner alatt bántak a fiával. Nem is szólt egész este egy szót sem hozzájuk. A tisztek maguk közt beszélgettek kaszárnyaélményeikről, s Róbert áhítatosan hallgatta őket.
Diner után Corniquet mindjárt felállt, s magával vitte Róbertet is, kinek láthatólag rosszul eset, hogy ily hamar meg kell válnia barátjaitól. Hosszan búcsúzkodott tőlük, közölvén, hogy Olaszországba utazik.
- Szerencsés utat - kiáltották utána a tisztek. - Aztán szedj magadra egy kis húst ott lent!
Alig értek ki az utcára, Corniquet dühösen felhorkant:
- Hogy lehet ezekkel a pimasz marhákkal egy asztalhoz ülni? Ha nem láttam volna, hogy ragaszkodsz hozzájuk, végigpofoztam volna őket.
- De édesapám, hogy mondhatsz ilyeneket, hiszen ezek - katonatisztek!...
Ebben a pillanatban a vendéglő ajtajában egyik tiszt Róbert nevét kiáltotta. Róbert lélekszakadva futott hozzá.
Az öreg Corniquet nem hallotta, hogy mit beszélnek, csak azt látta, hogy fia nagy alázatosan pénzt nyújt át neki.
- Persze, pénzt kért tőled kölcsön - fordult fiához, mikor az visszatért hozzá.
- Ó, csekélység! Készörömest adtam, s igazán megtisztelve...
- Róbert fiam - vágott szavába az öreg türelmét veszítve -, ez már bolondság! A Ferenctől hallom, hogy az automobilodat egyik tisztbarátod szeretője használja állandóan. A pénzedből kifosztanak...
- De apám, mikor övék az élet! Mikor nekik több joguk van élni, mint nekem. Ők az erősek, a bátrak. Nekik többre van szükségük, mert ők tudnak szépen élni.
- Hát te? A te tudományod? Hisz' több van a kisujjadban, mint az egész francia ármádia koponyájában!
- A tudomány?... Mi az az ő egészségükhöz, az ő szépségükhöz, az ő erejükhöz képest? - mondta Róbert, és szomorún horgasztotta le fejét.
6.
Két hónapja volt már a Corniquet-család Nerviben, s azalatt Róbert betegsége nemhogy javult volna, de még inkább súlyosbodott. Párizsban a munka láza tartotta benne az életet, most, hogy tétlenül kellett üldögélnie, teste erőtlenül adta meg magát a pusztító kórnak.
Apja, anyja és a kis Juliette kétségbeesett erőlködéssel igyekeztek ápolni, táplálni őt, hogy erejét visszanyerje. De mindhiába, napról napra átlátszóbb és kisebb lett az arca, csak a szeme nőtt, s benne valami titokzatos, sóvárgó vágy tündöklött.
Egy délután a tengerparton ült és álmodozott Róbert. Friss narancsvirágillat szállt a levegőben, egyik villa ablakából méla zongoraszó hallatszott, s a tenger hullámai időnként nagy zajjal fröccsentek szét a part szikláin.
Róbert a kék hullámokat nézte, melyek fenyegető emelkedéssel jöttek a part felé, míg a sziklák mind apró, szerteszét hulló cseppekké tördelték őket.
Egyszerre csak nagy rózsák hullottak az ölébe, s mikor felnézett, közvetlen közelben érezte magához Juliette forró, mosolygó arcát.
- Juliette kisasszony, maga az! - szólt mosolyogva Róbert.
- Róbert úr, én vagyok... Mondja, Róbert úr, miért vagyok én Juliette kisasszony? Mondja, Róbert úr, miért nem szeret engem? Miért nem hív engem Juliettenek? Miért nem tegez engem?
- Ó, be sok kérdés egyszerre - szólt tréfálkozva Róbert -, de könnyű felelni: azért, mert eddig sohasem kérdezte ezt tőlem.
- Hm, eddig sohasem, tudja, Róbert úr, hogy eddig összevissza huszonhétszer beszélt velem, s a leghosszabb beszélgetés sem tartott tovább egy negyedóránál?
- Ülj le hát ide mellém, kis Juliette, ma beszélő kedvem van, ma sokat fogok veled beszélni. Távozó ember vagyok, Juliette... Ugye, nem is érezted, hogy a kezemet a fejedre tettem? Olyan könnyű már...
- Pedig éreztem, s olyan jólesik. Mindig azt hittem, hogy nem szeret, hogy utál engemet... Mondja, Róbert, szeretett-e már valakit? Vagy szerelmes most is?...
- Nézz rám, Juliette! Hát lehetek én szerelmes? Van-e nekem ahhoz jogom, hogy egy kislány lelkét meglopjam, hogy egy életet az én életemhez kössek? Szememre vetetted, hogy keveset foglalkoztam veled, hát látod, most megmondom őszintén, hogy miért tettem azt. Azt hiszed, nem tudtam, hogy a szüleim akaratlanul is szerelmessé akarnak téged tenni énbelém? Hogy elzárnak a világtól, s mindig arra kényszerítenek, hogy rám gondolj? Ugye, nem szép tőlem, hogy így beszélek? de látod, az én jó szüleimnek ez a legnagyobb hibája, hogy ilyen nagyon, ilyen önzőn szeretnek engem. Ez a szeretet vakká tette őket, s nem láttak bennem mást, mint az ő egyetlen gyermeküket, aki okosabb, jobb és szebb mindenkinél... Ó, mennyi hazugság! Nem látták, hogy én nyomorék vagyok, vézna semmiség, kinek semmi joga mások életéhez... Én ezt tudtam mindig, s titokban azt, amivel ők elhalmoztak, s ami engem nem illetett, szétosztottam azok között, akik az életre születtek... Az erősek és egészségesek közt. Magam pedig dolgoztam, tanultam, hogy kiöljek két aljas érzést magamból, ami beteg embernél még erősebb, mint az egészségesnél: irigységet és az önzést...
- Nem igaz, Róbert, nem igaz! Esküszöm neked, hogy soha egy szóval, egy célzással sem igyekeztek szüleid engem szerelmessé tenni beléd...
- Te azt nem érted - vágott szelíden a szavába Róbert -, nem kell oda szó, célzás... olyan templomban éltél, melynek oltárára a vak szülői szeretet engem helyezett. Tudod, hogy a legnagyobb nyomor ágyán fogantam, s mikor megszülettem, apám, ki jól ismerte a nincstelenek kitagadottságát s áhítatos vágyát a pénz után, meghunyászkodását a vagyonosok előtt, megfogadta, hogy vagyont szerez a számomra és boldoggá tesz. Lábam elé rakta a pénzt, s követelte, hogy boldog legyek, és nem vette észre, hogy a sors tréfát űz vele... Ó, hogy e tréfa áldozata éppen csak én vagyok, az ő nyomorgó, küszködő szerelmének nyomorult élő emléke, ki mindig az egészségről, a domború mellkasról, az erős karokról álmodoztam, amit szegény apám pénzen nem tudott szerezni nekem... Ó, az borzasztó lesz, mikor erre egyszer rá fog jönni, mikor oly világosan látni fogja, mint én, hogy tréfát űztek belőlünk - és valaki ott fenn jóízűen kacag rajtunk... Mert ha van valaki ott fenn az idők s történetek magaslatán, annak kacagnia kell, mikor mi a legkeservesebb könnyeinket hullatjuk... Vajon lesz még ereje szegény jó apámnak, hogy öklét az ég felé emelje?... vagy össze fog törni, mikor minden illúzióját, az ő egész életértékét el kell temetnie velem együtt?... Nézd csak, Juliette, nem szabad úgy szeretni, mint az apám szeret engem. Ha én meghalok, velem együtt meghal ránézve az egész világ, s ez nem helyes... Nem emberhez méltó, hogy egy kis, gyatra fészekbe zárjuk az egész világot, s ha azt a vihar szétdúlta, azt higgyük, hogy az egész világ elveszett...
- Ó, ne beszélj így, Róbert - zokogott fel a lány, s átölelve térdét, könnyes, szerelmes szemével felkönyörgött hozzá.
Róbert gyöngéden megsimogatta őt, s úgy beszélt hozzá, mint egy síró kis gyermekhez:
- Te most úgy érzed, hogy szeretsz engem, pedig csak sajnálsz, s ebben talán igazad van. S ha talán szeretsz, úgy szeretsz, mint a távozókat szokás szeretni, kiknek, úgy hisszük, hogy még sok a mondanivalónk... Neked, kis Juliette, boldognak kell lenned. Te keresheted ott a boldogságot, hol a többi emberek, de vigyázz jól, Juliette, ne építsd soha oly vastag falból boldogságod hajlékát, hogy mások jajveszékelése oda be ne hallassék, s ne sírj soha oly hangosan, hogy mások zokogása azt túl ne harsogja... Aztán vedd körül szereteteddel az én jó szüleimet, tedd lehetővé, hogy lassanként mindazt, amit bennem elveszítettek, benned újra feltalálják. Ők már leélték a maguk életét, és szükségük van valakire, akiben újra éljenek, aki visszhangozza az ő életük szép óráit, s aki fiatalsága rózsáit hullassa az ő öreg lelkükre...
Felálltak mind a ketten. Róbert menni készült, de a lány megfogta kezét, ragyogó, könnyes szemével a szemébe mélyedve, forró testével hozzásimulva szerelmes szenvedéllyel suttogott hozzá:
- Én szeretlek téged, Róbert, mert szép vagy nekem, mert kívánlak, és szeretem nemcsak a lelkedet, de a testedet is... Hiába káromolod önmagad, szép vagy, igen szép vagy és erős, egészséges nekem. Én kiüldözöm a betegséget belőled, mert az én szerelmem erősebb minden betegségnél, erősebb a halálnál is...
Róbert megfeledkező, boldog mosollyal ölelte magához a lányt, aztán vállára hajtva fejét a lenyugvó napot nézte, és már szomorúan szólt hozzá:
- Nézd, a vidék is megszépül, hogy a lenyugvó napot visszacsalogassa - de a nap mégiscsak leszáll...