Cholnoky László
szerző: Szini Gyula
Szegény Cholnoky László öngyilkossága annyi mindenféle húrt rezegtet meg az emberben, hogy nem csodálom, ha írókat, különösen azokat, aki a Villon-szerű életű bohémet személyesen ismerték, az eset valósággal megszállva tartja.
Azokból a gondolatokból, amelyeket ma sokan a négy fal közt vagy kávéházi bizalmas beszélgetésben elgondolnak, akarok néhányat itt - a közölhetőség határán belül - közölni.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Szegény szőkehajú, kékszemű Pierrot! Voltaképp nem is ebbe a világba való volt, hanem inkább a Montmartre-ra, ahol megtalálta volna a maga légkörét vagy legalább is Willettejét.
De ne legyünk igazságtalanok. Budapestnek is megvolt a maga montmartrei aranykora, amelyről egy idő óta népszerű színművek és operettek zengenek; az az aránylag boldog világ, amikor még bankigazgatók és költők nem ugortak a Dunába, hanem tűrhető volt a szegénység is és az anyagi gondok nem feszítették a végletekig az emberek idegeit.
Ebben a ma már «klasszikus»-nak tűnő korban a mi Pierrot-nk már megkezdte farce-szerű életét; fittyet hányt minden társadalmi konvenciónak és előítéletnek.
Amikor még az élhetetlenek is valahogy meg tudtak élni, sőt az élet melegebb sugarait is élvezték, Pierrot már akkor úgy köszöntötte a hajnalt, néha boros pohárral a kezében, hogy nem tudta, mit fog ebédelni. A pénzről, mint Clément Marot, azt tartotta: il faut qu'il roule. És a kerek pénzdarabok csodálatosan el tudtak fogyni kezéből.
Pierrot egyszer csak híressé vált azokban a körökben, amelyek az irodalommal valami kapcsolatot tartanak fenn. Fantasztikus ötletei, amelyek végén szerény összegek hulltak Pierrot kezébe, szájról-szájra jártak.
Volt valami az arcában a Pierrot-bábok merevségéből, egy kicsit Chamberlain-arc, amelyet a franciák «diótörő»-nek csúfolnak. És ezzel a kemény vonású, mégis szelid arccal, valami bujkáló ravasz vonással ajkai körül adta el bohó ötleteit azoknak, akikhez állandó pénzzavarában fordult. Soha még ötletek ily olcsón nem voltak kaphatók.
A pénzt csúfosan «pemsz»-nek nevezte és kigúnyolta azokat, akiktől kapta, de nem bántóan, hanem kedvesen mosolyogva és nem rosszakarattal. Látszott rajta, hogy csak a pénz intézménye bántja, amellyel örökké hadilábon állt és nem gyűlöli, sőt titokban kineveti a sárkányokat, akik őrzik a kincset, amiből neki csak néhány fillér hull.
Belelátott, szörnyen belelátott abba az ámok-futásba, a pénz-hajszába. Szánta, megvetette az aranygyüjtő szenvedély rabjait és ő maga csak annyira erőltette meg izmait, amennyivel a napi megélhetést és ezenfelül egy kis tömény mámort lehetett szerezni.
Az örökké bizonytalan holnapok embere volt a mi Pierrot-nk.
Megvolt benne a hajlam, mint minden gondolkodó és kételkedő emberben, hogy semmit se vegyen komolyan. Tótágast álló gondolatok, bukfencszavak voltak mindennapi beszédébe fűzve. Szeretett a groteszkségig túlozni mindent, amit az emberek szentnek és komolynak tartanak. Ezért tünt fel az emberek előtt szertelennek, irreálisnak, egy kissé társadalomkívülinek, zavart morálú tréfálkozónak.
Különös, különös, hogy épp ez az ember vette a legkevésbé komolyan a Pénzt - az egyetlen szentséget, amelyet a képmutató emberiség még komolyan tisztel - épp ez az ember, akinek minden napja, minden perce a Disznófejű Nagyúrral való hiábavaló küzködésben telt el.
Minden nap kiadta magának a halali-t, hogy a szükséges filléreket kihajszolja és mint valami szenvedélyes vadász, lesben állt, hogy az Arany Ártány mikor alszik, mikor lehet álmában tőle elcsenni néhány gondtalanul heverő pénzdarabot és boldog volt, ha túl tudott járni a Disznófejű Nagyúr borotvaéles eszén, kegyetlen logikáján és bizalmatlanságán.
A szenvedély egy fajtája volt ez és senkise tudta volna oly sokáig kibírni, mint ez a passzionátus Nimród az aranytermő mocsarakban.
Voltaképp vásott gyermek volt ez a kedves, jó Cholnoky László. Vásott gyermek még ötvenedik éve küszöbén is.
Úgy fáj a szívem érte, mintha egy gyermeket láttam volna lebukni a vízbe.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Zola naturalizmusa, átöröklési teóriája, Rougon-Macquart családja is motoszkál a fejemben.
Testilelki jó barátom volt Cholnoky Viktor is, László bátyja, akihez, míg élt, László nemcsak testvéri szeretettel, hanem szellemi rokonsággal és összetartozás érzésével ragaszkodott. Viktor iránt való szeretetemet szinte átörököltettem Lászlóra és néha megdöbbentem, mikor az ifjabb Cholnoky hangjában, mozdulataiban, még nézeteiben is ráismertem ifjúságom drága emlékére, Viktorra.
Ha nem üres szó a politikában a «történelmi osztály», a Cholnokyaknak köszönhető, akikben még fel-fellobog a valaha dicső magyar középosztálynak minden tehetsége, sőt zsenialitása.
Pierrot, a magyar Pierrot annyiban magyar jelenség, mint bátyja is volt. Mint Ady Endre, sohase akart «a szürkék hegedőse» lenni egyik sem. Egyik se akart és nem is tudott beleilleszkedni abba a fásult, szamárlétrák meddő vegetálásba, amely ama középosztály egy részének mai életformáját jellemzi.
Szabad pályára törekedett mind a két Cholnoky, mert szellemi izmaiknak kellett a küzdőtér, ahol egyéni képességek döntik el a sikert. Hogy céljukat nem egészen érték el, hogy a végső érvényesülés előtt összeroskadtak, megtörtek, ebben sok magyar tragikum van.
- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -
Írói nyomor... Minden relatív. Látszólag sok könyvet fogyaszt a közönség, többet, mint valaha. És az írók mégis nyomorognak. Itt valami hiba van a kréta körül.
A kiadók az olcsó tömegfogyasztásra rendezkednek be mindinkább. Kiadnak tehát klasszikus írókat, akiket a tömeg is ismer vagy olyan könyveket, amelyek körül pillanatnyi zaj van a világsajtóban vagy egészen alantas, a tömegízlésnek megfelelő írásokat. Egyik kategóriába se esik tehát a magyar író, aki, bár kritika alig van, önmagával szemben művészi követelményeket állít fel. Nagyjából tehát azt lehet mondani, hogy ma egész más pályán halad az író és máson a kiadó, útjaik tehát soha vagy legalább is ritkán találkoznak.
Valami egészen különös, tipikusan magyar jelenség ez. Talán a hazai viszonyoktól való menekülés, szellemi kivándorlás okozza azt, hogy a könyvolvasók szinte előszeretettel falják azokat a műveket, amelyekben nem találkoznak hazájuk alakjaival és mostoha viszonyaival. És természetesen érintetlenül maradnak a könyvek, amelyekbe a magyar író a maga pesszimista világnézetét sűríti. Az őszinte irodalomnak egyre kevesebb barátja van nálunk.
Attól tartok, hogy a közönséget nem rendítette meg eléggé Cholnoky László halála. Hiszen írásait az újabb generáció alig ismeri, nem láthatta.
Egy-egy furcsa, macabre-hangulatú, groteszkül színes novellája olykor-olykor megállította azok szemét, akik finomabb szövésű olvasmányok felett nem siklanak el. Valami cinikus, keserű humor lappangott Cholnokyban, ami a keserű pezsgő ízére emlékeztetett. De már sok mindenféle ital után kell lennie annak, aki a keserű pezsgő ízét, illatát méltányolni tudja.
És, sajnos, ezeknek a néha tüneményesen érdekes írásoknak nem volt folytatásuk, belevesztek az élet zajába, végül talán már maga írójuk se hitt bennök, mert nem kapott visszhangot, nem kapott buzdítást attól a tömegtől, amely ma egészen másként van rétegezve, semhogy az irodalomban kamarazenét tűrjön.
Cholnoky emberi tragikumába írói tragikum is vegyült.