Charles Leconte de Lisle
szerző: Kosztolányi Dezső
Íme, egy költő, íme, egy ember! Íme, egy nagy poéta, kinek egyénisége csupa paradoxonból van összeszőve. Francia, s tetőtől talpig görög. Gall, a könnyű esprit minden sziporkázása nélkül. Modern szellem, ki haragos lelkének minden dühével megveti beteg, mételyes korát. Költő, ki szégyelli az olvadozó érzelmességet. Egyéniség, ki megtagadja önmagát s az érzelemnélküliség hűs jégvárába menekül. Önfékező erő, mely hatni nem akar. Pesszimista. Az élet minden örömének fanatikus tagadója, ki mint egy derült hellén isten jár a zavaros bánat Nirvánájában. Párizsi, az enervált, korán haló román népből való, ki hetvenhat esztendős öregségében hajtja csak le fejét a koporsóvánkosra. Filológus, ki a felszínes szalonszellemeskedés s az illatos, finom pikantériák hazájában poros pergamenek fakó betűin vakítja szemét. Éles, robusztus őstehetség. Egészséges, hatalmas ember, kinek óriási koponyája, mint valami pompás kupola borul tökéletes testének architektonikus remeke fölé. Nyugodt forradalmár. Lázongó bölcs, ki a beteg, selyemben meztelenkedő bujálkodástól elfordulva, a Parnasszus ezüst hava felé tekint. Józan kétkedő és vérbeli poéta. Viharos hangjai olümposzi mennydörgésként dübörögnek bele a selymes áriájú francia poézis üvegkoncertjébe.
Leconte de Lisle költészete időtelen. Minden időké.
Pozitív, nagy szellemének, szenvtelen poézisének magyarázatát hiába keressük korában, fajában s a környezetében, ő a Taine-féle hármas elv korlátai közül egyszerűen kisiklik. Az ő világa a nyugalom s a fönség hazája. Versein, mintha az időn s a téren kívül íródtak volna, sem a vér melege, sem a faj színe, sem korának hatása nem érzik meg. Leconte de Lisle majd a görög márvány hűvös vonalai mögé bújik, majd idegen miliők színes mázával lárvázza arcát. A Korán szuráiban, a skandináv, ősgermán, egyiptomi mitológiának reminiszcenciáiban zokog fel mély panasza. Lélekviharai vadak, mint az elemek játéka. A szemlélődő ősember durva és mély igazságait, a vátesznek komor bölcsességét érezzük ki minden sorából.
Leconte de Lisle a parnasszusi költők feje. Egyéniségének értelmét is a parnassienek esztétikájában kell keresnünk.
Midőn a francia romanticizmus virágkorát élte, s a szentimentális könnypatakok és az egyéniség erupciói leginkább divatoztak, Leconte de Lisle nyugodtan két szót vetett a jelen forrongó és erjedő kohójába.
Impassibilité et impersonnalité.
E két szó egy új irodalmi evolúciónak lett megindítója, melynek hullámverése még ma is megérzik. Ez evolúció a költőnek minden érzelemtől való függetlenítését, az ihlet értékének devalválását vonta maga után, s természetes reakciója ama felfogásnak, mely a költőben csak egy siránkozó lázbeteget látott. A XIX. század német idealista filozófiája a világot elirodalmiasította. Minden tárgyban eszmét keresett, minden porszemben érzelmet és értelmet fedezett fel, s az egész univerzum központjául az ember agyvelejét tette. Ezzel kapcsolatban a romantikus költők hasonlóképpen szabad folyást engedtek szenvedélyüknek, s a klasszicizmus béklyóiból kiszabadult egyéniség új kedvvel tobzódott féktelenkedő törvénysértéseiben és híg érzelgésében. A könny akkoriban nem volt szégyen. Jean Paul kenetteljes mozdulattal közelgett a siránkozó német múzsafihoz, s tömjénes körmondatokban hódolt az érzelemnek. Költőikben sok érzelem s kevés művészet volt. A művészek meg ritkán voltak artisták. Hagyományos ihletükben, az egyéniség kirugdalódzásában széttörtek minden korlátot, s észre sem vették, hogy az érzelem s az egyéniség dús fölöslegében, a pongyola érzékenykedésben a művészet igazi mivolta kicsúszott kezeik közül.
Ennek a kritikátlanul érző és író világnak önképzőköri esztétikáját zúzta ízzé-porrá Leconte de Lisle, a nagy szenvedélytelen, a "grand triste coeur", a modern poézis Homérosza. A parnassienek ugyanis, koruk pozitív szellemének hódolva, tagadták az ihletet, lenézték az érzelgősséget, megvetették az egyéniséget. Az ő ihletük a hideg bölcsesség, a tárgy objektív látása, a szüzsén való uralkodás. Művészetük a görögök technéje, a kézügyesség, a hajlékonyság, a formák, a szavak költészete. Csak akkor tudjuk kifejezni érzelmeinket, ha elviharzásuk után látjuk önmagunkat, s nem fáj a fejünk az öröm s a bánat kába mámorától. Fölül kell állnunk a világon s saját magunkon, a personnalité sentimentale-on. Az igazi lírai költő érzelmi objektumainak éppen annyira hatalmában van s épp úgy rendelkezik velük, mint a drámaíró a maga alakjaival. Forró indulataink csak úgy magasodnak művésziekké, ha szabályos vonalú jégtömbökké fagyasztjuk. Szenvedélytelenség és egyéniségtelenség: ez az igazi művésznek jelszava.
A parnasszusiak csendes forradalma megtette hódító világkörútját, s immár egy második reneszánsz virágzott fel nyomában. Újra megelevenednek a merev és mégis lendületes görög formák, s a holt vázak szűk csatornáiba fékezett szépségében szökken be a túlhabzó erő. Giuseppe Carducci, az olasz paganisták feje, büszkén hirdeti magát "il barbaro"-nak. Flaubert hetekig vergődött el regényeinek pár mondatán, s meg van győződve, minél egyénibb valaki, annál gyöngébb is. És Wilde Oscar Cyprian-jának és Vivian-jának csodás dialógjaiból szintén ennek az esztétikának visszhangját halljuk kicsendülni.
Erről a pontról láthatjuk igazán Leconte de Lisle-nek világirodalmi jelentőségét. Neve a modern poézisben annyit jelent, mint a tudomány világában Auguste Comte-é.
És a költő?
A költő Rodinnak a Penseur-je. Le rude Penseur de Rodin.
Zord gondolkodó és sziklákkal dobálódzó titán, ki hidegen számol az élettel. Szeme nem bensejének mélységeire szegeződik, hanem a külvilágra, s itten, az űrben, a tengereken, a rőt homoksivatagokon találja fel önmagát. A villanysugár, a porszem, a vízcsöpp ő maga, s a világegyetem végtelenségében gőgös boldogsággal érzi megsemmisülését és újjászületését. Minden fajt, minden tájat megrajzol, csak a sajátját nem. Minden korban otthonos, csak a jelenben idegen. Pusztán csak azt látja, ami volt és lesz, azt, ami van, éppen a távolság kicsinységénél nem veszi észre finom szemidege. A Föld genezisét sokszor újraálmodja, s véres, fekete képeket rajzol - kárminnal és tussal - arról az időről, mikor a hegyek rengetegét nem veri fel többé az ember lábdobaja. Szüzséje az idő s a tér távolságán éterizálódik és eternizálódik át. Ezért rajzolja meg Káint, a Jehovával pörlekedőt, egy nagy költeményében, mint a dac héroszát. S ez vezeti Oresztészhez is, kinek tragédiáját egész görögösen írja meg, akárcsak Aiszkhülosz, sok helyütt még jobban tobzódva a zord szörnyűségekben, mint ő, s az egészben érvényre emelve a kétkedésnek és halogatásnak hamleti problémáját, ami Oreszteiá-ját nemcsak klasszikussá, de modernné is teszi. A távolságoknak ez a szeretete rajzoltatta meg vele a germán Brunhildát, a görög Hüpathiát, a rózsás ibiszek közt andalgó Nefem Rát, a bájos egyiptomi leányt, ki merev és törékeny szépségében úgy hat reánk, mintha valamilyen sír megelevenült falfestménye lenne.
Leconte de Lisle világának azonban csak a mélye zord, a felszíne színes, illatos és ragyogó. Forró afrikai vére izzó délibábokat varázsol szemei elé. A fekete gondolatokat színes képek könnyű kárpitjai függönyözik el. Ki látott vajon ilyen pazar pompát? Mindenütt nehéz illat, duzzadó egészség, tikkasztó fénypárázat. A szem szinte belefájdul a rikító színhatásokba. Rajzai azt az illúziót keltik, mintha nyers perzsa selyemre vérpiros keleti rózsák, sárga, buja napraforgók lennének hímezve. Bambuszerdők zúgnak, ébenfák köszöntenek, tamariszkák legyeznek bennünket. Nemcsak az ember él, a tárgyak is megelevenülnek. Az érzés gondolattá válik s a pompázó színekből egy panteisztikus filozófiának körvonalai alakulnak ki, melyek a hangulatot alkotva s a hangulattól formáltatva szelíden simulnak egy közös harmóniába.
Ámde Leconte de Lisle költészetében nemcsak a növények s a tárgyak nyernek polgárjogot, de az állatok, "alacsonyrendű testvéreink" is. Ő vette észre először az állatvilágban rejtőző mély poézist, ő fedezte fel a bestiák titkos és hajlékony báját: az állatok individualitását. Minden állatot jellemző attitűdjében látunk. A költő meglesi a kellő percet, s pillanatképet vesz fel. Íme, ott a kondor, amint szárnyait széttárva, magasan lengve alszik a jeges levegőben; a rézszínű pusztán amott jönnek a poros, nyugodt elefántok; a folyónál bőg a víziló, a nádasban bújik az óvatos kajmuk, s sandít a sunyi krokodil, távolabb pedig zöld bársonyfüvön, fehér csontokon vérszagú tigriskölykök marakszanak. S így sorra megjelenik szemünk előtt a kutya, ló, őz, jaguár, párduc, hiúz, oroszlán, a cethal, sőt a sas s az ezerszínű kis kolibri is, egész állatsereglet. Mindnyájan mozgékony lelki életet élnek. Az alvó jaguár kimereszti karmait, mert azt álmodja, hogy már egy megriadt, vakkanó tehén forró húsában vájkál, az elefántok a pörkölő sugarak hőségében szintén boldogan gondolnak hűs árnyú, friss vizű pálmaligeteikre. Az állatvilág a mi gondolatunktól és érzelmünktől lelkesedik át, s a megvetett nyersanyag költői tárggyá válik és lebilincseli érdeklődésünket.
Leconte de Lisle-nek ez a sajátos természetfelfogása korának naturalista áramlataival van összefüggésben, melyek az antropomorfizmus hóbortját elvetve az objektív szemlélethez tértek vissza, s a természet jogait hirdették. Az ő állatköltészete azonban magára a poézisre, mely a fejlődés érdekében minden talpalatnyi földet nagy küzdelem árán hódít el a hazugságoktól, epochális eseményt jelent. Egy nagy fölszabadító hadjáratot vívunk a költői hangskála kiszélesítéséért, az igazság jogáért. Gondoljuk csak el, mily kevés hangot adott annak idején a formák aranykalitjába börtönzött klasszicizmus. A romanticizmus azonban fölszabadította az egyént, az embert. Leconte de Lisle folytatta ezt a munkát. A szabadság határait kiszélesbítve az élő természetet, az állat- s a növényvilág életét tárta fel nekünk. Az ember ebben a környezetben nem lealázva, de a természet keblén, a többi élőlények közt jelenik meg, mint az állatok igazi királya.
A diadalmas fölszabadító hadjáratnak utolsó csatáját Leconte de Lisle vívta meg.
A mai Franciaország Victor Hugo után legnagyobb poétájának Leconte de Lisle-t tudja. Mi a magunk részéről őt nagyobbnak tartjuk Victor Hugonál is, de mégsem tagadhatjuk el, hogy néha kvietisztikus és buddhista költészete nagyon hidegnek és lelketlennek tetszik, s sokszor fáj, hogy a költő a hosszú koturnustól és a szabályosan ráncozott, merev tógától nem mozoghat szabadon. Leconte de Lisle nem tud mosolyogni, neki nincsen humora. Magasan, nyugodtan állt a piedesztálján, mint a modern, selymes, illatos pipereüzletben véletlenül ott felejtett antik szobor, s nem tekint reánk, nem száll le hozzánk.
Ebben van az ő költői s emberi nagysága, s ez egyúttal tragédiája is.
Mindenki bámulja őt, de nem szereti senki sem.