Celeszta húgomnak
szerző: Komjáthy Jenő
Mindig jó voltál és szelíd,
Maga a jóság, szeretet;
Szivedben áldás, béke, hit,
Mindent megáldott hű kezed.
Nem dermeszté meg homlokod
Az élet, a vérfagylaló;
Okos szemedben csillogott
Egy mélyebb, egy tisztább való.
Mit a kegyetlen sors kirótt,
Tűrted panasz, jajszó nekül;
Nem vádolád a nagy Birót,
Bár sújtott kérlelhetlenül.
Csapást csapásra halmozott;
- Keserves, szörnyű próba volt! -
S nem tört meg tiszta homlokod,
A büszke, fennkölt, szűzi bolt.
Vonaglott bár az ifju arc,
Mit könnyek sűrű árja mos:
A szenvedés még nem kudarc!
Hited magas volt és dacos.
Testvér! A jobbik részt vevéd;
Örülj! Kivívtad az eget.
Anyánknak lelke szállt beléd,
Anyánk szerelme ihletett.
Úgy, úgy! Csak hagyd a kishitűt,
Alant jár az, s röghöz tapad.
Nézz fölfelé! A fénybetűk
Fényes lelkedbe omlanak.
Ó, szép az élet, dús a föld!
De csak a gyász pompája az.
És hinned kell, hogy túl dicsőbb
És ragyogóbb lesz a tavasz.
A durva harc oly lázitó
Ezen a vérittas tekén!
A hősre béklyó és bitó
Vár itt, jobb sorsra nincs remény
S a szegény költő sorsa mi?
Száműzés, börtön, magány.
Süket haboknak dallani
Magánya zordon szirtfokán.
Ó, ha tudnád, hogy égeti
Lelkem ez átkos, szörnyü lét!
Hogy olykor csaknem szétveti
A düh e lélek börtönét!
Mert düh, égő harag fog el,
Hogy összetörnöm nem szabad
- Vágyban hiába omlok el! -
A súlyos szolga-láncokat.
Minden csöpp vérem lángba forr,
Hogy hordanom kell ez igát,
A nagyszivűnek hogy pokol
E látszatlét, árnyékvilág.
Anyagba mert nem önthetem
Lelkem mélységes életét!
Börtönbe sínlő végtelen:
Szívem magányos és setét.
S mi az, mi mégis fölemel,
A tiszta láng, a büszke fény?
Hogy van szív, mely magasra ver,
S hevül a költő énekén.
Hogy van fennkölt, testvéri szív;
Ki lángomon új lángra gyúl,
Kit eszmehit s nagy cél hevít,
Ki velem küzd látatlanul.
Mert egyre foly s magasra csap
A légi harc az eszmeért;
Szellemsereg, egy hősi had
Harcol a halhatatlanért.
Testvér! Csak hagyd a kishitűt!
Alant jár az, s röghöz tapad.
Nézz fölfelé! A fénybetűk
Fényes lelkedbe omlanak.