Canzonetták
szerző: Csokonai Vitéz Mihály
Metastasio
A TAVASZ
Már mosolyog a tavasz az ő virággal rakott ábrázatjával: már a kedves zeffirecske játszik a fűvek és a virágok között. ─ Megjőnek a fákra a zőld ágak, a fűvek a mezőre visszajőnek: egyedűl énhozzám nem tér meg az én szívemnek békéje.
Fébus az ő tiszta súgárival a hegyeken a fagyot eloszlatta: és azok az ő zőldellő ruházatjokat vissza láttatnak őltözni. ─ És a patakocska, melly az ő partjai közt lassú zúgással mormol, az ő eloszlatott nedvességével virágoztatja a szélét.
Az iszonyú vén cserfák az alpesi kőszirteken már az ő bogos gallyaikról lerázták a tunya zúzmarázt. ─ A mezők seregenkint piperéznek ezer rezgő virágocskát, mellyeket még nem sértett meg a kegyetlen szántóvas.
Az ő kedves régi fészkéből egész az égyiptomi fövényektől fogva a kis fecske jön, általjövén a tengeren. ─ Amelly míg repűlését sietteti, nem látja a függő tőröket, és siet a vadász leseibe botlani.
A szerelmes pásztorleány már kinyíltabb ábrázattal fut a szokott forrásra, hogy hajait rendbe szedje. ─ Kijőnek a nyájak a legelőkre: siet a halász a partot, az útazó az árnyékot elhagyni.
Az a bús hajós, ki a szülötte partokra a hitetlen hab csúf játéki közűl hajótörve jött vissza, látván, hogy a' már csendes, vígan oldja fel a vasmacskákat, és emlékezni nem tud azon irtózásra, melly őbenne vólt.
És neked, Filli, azonba eszedbe sem jut, hogy segíts engemet: mintha az én vadságom nem a te hibád vólna. ─ De ha szabadon visszatérek az én régi békóimat elóldozni, sohasem fogom többé megszorongatni nyűgökkel lábomat.
A te szerelmes szép neveddel, zőld babérral koszorúzva, arany húrjaimat gyakran hangoztattam. Most ha keményebb léssz hozzám, az én haragom kikél hűséges szolgálatomért bosszút állani.
Ah, nem: én kincsem, engedd meg e bosszús szókat; mert az én siralmim egy igaz szerelemnek jelei. Ha kedved tartja, szeress engemet; ha úgy tetszik, vess meg engemet; akár kegyes, akár kegyetlen, légy az én szívemnek lelke. ─
A NYÁR
Megvonván már a maga adományit a tavasz, a virágok kedvese, a sárga kalászokkal koszorúzott nyár rakja felénk lábait. ─ És már az égő súgár alatt úgy tüzelnek a fövények, hogy a vad Cirénébe sem hevítőbb a nap. ─ Már nincsenek az első hajnalnak az ő híves harmatjai; már az égből többé nem húll az eső, hogy megújítsa a fűvet és a virágot.
A forrás, a folyamat nem osztogat éltetőt a főldnek, melly mindenütt hasadoz az új nedvesség kívánásától. ─ Beporozva a napra szemközt elszínetlenedik a zőld bikkfa, melly az ő zőld áginak új díszéből gallyait kivetkezteti. ─ És a háládatlan nem mutat termőfőldjének törzsökén kivül árnyékot: sem a naptól nem őrzi vizeit azon folyamatnak, melly őtet táplálja.
Gyengűlt ábrázattal, izzadt kebellel, parasztosan elterűlve alszik a már learatott gabonán a magát únt arató. ─ És szíves s kész kezekkel jön a szép szerelmes majorosné a forrásról, letörűlni néki az ő izzadtságát. ─ Itt a leaprított száraz mezőn minden elevenségétől lankad az ő ura mellett a kutya, és egyet sem mér vakkantani.
Hanem szűntelen elfojtott kebelébe eresztgeti eltikkadt torkából az új szellőt, sűrű lehegéssel. Az a tinó, melly megszerelmesítette az ő tüzével a nimfákat és pásztorokat, ha a babérok derekain szoktatta magát a jól öklelődzéshez: most a folyamat partján henyén fekszik és bőg és vigyázza azt a szerelmes üszőt, melly az ő bőgésére felel.
Félvén a hév súgártól a madárka, nem verdesi szárnyait: a csörgő prücsköknek engedi a bikkfát a fülemile. ─ Már új ruhát mutatnak a pettyezett vén kígyók, mellyek öszvetekergődzvén, a mezítelen tövisek alatt szépítik magokat a nappal szemközt. A hosszú nap melegénél érzik amott a sós habokban is azoknak néma lakosi, hogy lakhelyek melegszik.
És az ő mohos barlangjukból nem járnak többé széjjelfutkosva a tengeren: hanem a kőszálak és a keserű hínárok között feküsznek elrejtve a nappal súgáritól. ─ Bizony, a kínzó nyár, ha én szemlélem, szerelmes Fillis, a te kellemetes szemeidet, nem olly terhes énnékem. ─ Vigyen engemet a vak Isten a numidák közé, vagy a jeges tengerhez, én mindég boldog leszek, én Bálványom, közel lévén tehozzád.
Ámbár elsűlt homlokom legyen, két görbe vállaimmal, egy árnyékos setét vőlgyet elfed a hegy a nap melegétől. ─ Ott a magasról aláfelé omolván folydogál egy őgyelgő, tiszta folyamat, amelly öszvegyűlvén egy kisded tóban, megyen táplálva az ő zőldségit. ─ Ott a nap világa kétséges, mint szokott az éjjeli hóldé: sem a pásztor az alkalmatlan nyájjat oda nem hajtja legelni.
És ha oda bémegy lopva a nap, a fűvek árnyékit az állhatatlan szellőtől mozogni, belől a patakot csillámlani, reszketni ─ Ott, én Életem, együtt járkáljunk: ott énekelve csaljuk a napot: és több únalmaktól való félelem miatt ne szűnjünk meg vígadni. ─ Hadd kettőztesse maga gyötrelmeit, aki békételen szemekkel a jövendő ködei közt, siet a következendőket megelőzni.
Énrám ne nehezteljen a sárga isten, engem Filissel egyesítsen ma a szerelem, és azután ontsa ki az ő kemény haragját a kegyetlen fátum, a haragos Ég. ─ Vajha engem ne gyötörne vagy a nagyravágyás, a gazdagság szerelme, engemet nem rettentene az alkalmatlan vénség bágyadt hidege. ─ Görbe a vállam, fejér az állam, fel fogom venni szokott lantomat, és rosszúl igazgatott húrjaimmal rekedt szómat egyesíteni fogom.
És e többé nem eleven súgároknál emlékezvén ollykor magamra, azon kézre, melly engemet megszerelmesített, hideg csókokat fogok nyomni. ─ Igaz istenek, kik csendesen nyúgosztok az egek felett, az én Fillissemet, és az én lantomat, ah, ah, tartsátok meg kegyelmesen. ─ Nyújtsa osztán a fösvény párka az én napjaimat ezer esztendőre s ezerre, az én lantom és az én Fillisem mindég kedves fog lenni nékem.
A SZABADSÁG
Nicéhez
Hála a te szédítésidnek, valahára megpihenek, ó, Nice: valahára egy szerencsétlenhez kegyelmesek vóltak az istenek. Érzem, az ő tőreiből, érzem, hogy lelkem kifejtőzött: nem álmodok most már egyszer, nem álmodok szabadságot.
Megcsökkent hajdani tüzem: és csendes vagyok, nyilván, mert énbennem nem talál neheztelést, hogy elrejtse magát Ámor. ─ Nem változtatom többé színemet, mikor a te nevedet hallom: mikor szemlélem orcádat, többé nem vér az én szívem.
Álmodom; de tégedet nem szemléllek szűntelen az én álmaimban; felserkenek: és te nem vagy az én legelső gondolatom. Messze tőled elmegyek s soha téged nem óhajtlak: veled vagyok: és nékem se gyötrelmet se gyönyörűséget nem csinálsz.
A te szépségedről beszéllek s mégsem érzem, hogy gyengűlök: Az én kínzásimra emlékezem meg, és nem tudok neheztelni magamra. ─ Háborodott már nem vagyok, mikor közel jössz hozzám: az én szerelemtársammal magával tudok Rólad beszéllni.
Fordíts rám finnyás tekíntetet, beszéllj hozzám nyájas orcával: a te megútálásod semmi sem, és semmi sem a te szívességed: ─ mert többé a szokott hatalmat nem tartják rajtam azon ajakak; azon szemek többé nem tudják útát e szívnek.
Az, ami most engem kedveltet és nem tetszik, ha víg vagy szomorú vagyok most, már többé nem a te ajándékod, már nem a te vétséged: ─ mert nálad nélkűl tetszik énnekem az erdő, a halom, a rét; minden kedvetlen szállás únalmas nékem tevéled is.
Hallgass rám, ha igazán szólok: most is szép vagy előttem; de nem a' vagy előttem, kinek mássa nincsen. ─ És (meg ne ütközz az igazba) a te ékes tekíntetedbe most látok valami fogyatkozást, melly előttem szépségnek tetszett.
Mikor a nyilat eltörtem (megvallom az én szégyenemet), azt véltem, szívemet töröm el, nékem halálnak látszott. ─ De a jajokból kimenni, a magát elnyomva nem látni, a magát visszanyerni kívánó mind eltűrheti.
A lépbe, mellybe botlott, a madárka ollykor tollait is otthagyja, de szabadságra jut. ─ Azután elvesztett tollait kevés napra megújjítja; vigyázóvá lesz a veszedelem által, és többé meg nem ejteti magát.
Tudom, nem hiszed, hogy elaludt bennem a régi tűz, minthogy olly sűrűn mondom azt, minthogy hallgatni nem tudok. ─ Az a természeti ingerlet ösztönöz engem, Nice, a beszédre, mellyért minden az ő általment veszedelmeiről beszéll.
Kegyetlen bajtétele után a katona az általment haragokat így beszélli, az ő sebeinek a jeleit így mutogatja. ─ Így mutogatja a megvídult martalék, aki a tömlöcből kijött, a fene láncokat, mellyeket húzott némelly nap.
Beszéllek, de beszéllésemmel csak magamnak ígyekezek eleget tenni: beszéllek, de semmi gondom rá, hogy hiszel-é nekem? Beszéllek, de nem kérdezem: vajjon helyben hagyod-é az én mondásimat, sem hogy csendes vagy-é, rólam beszéllvén.
Én elhagyok egy állhatatlan, te elvesztesz egy igaz szívet: nem tudom közűlünk először ki fog megvígasztalódni. ─ Tudom, hogy egy illyen hív szerelmest nem fog többé találni Nice; míg egy más ámító asszonyt könnyű találni.
PALINÓDIA
Nicéhez
Engeszteld meg a te haragodat. Engedj meg, ó, szeretett Nice: egy szerencsétlennek hibája méltó kegyelemre. Igaz, hogy az ő tőreiből, hánytattam, hogy lelkem kifejtődszött: de végtére csak hánytattam a szabadságot.
Igaz, hogy régi tüzemet rejteni igyekeztem jelesen, mert maskaráztam haragot, hogy ki ne lásson Ámor. ─ De változtassam, vagy ne, színemet, ha neveztetni hallak, minden olvassa az orcámon, mint van a szívemben.
Ébren bizony minden szempillantásba csak téged szemléllek, nemcsak álmomban: mert akárhol te nem vagy. Téged rajzol az én első gondolatom. Te, ha tevéled megyek, te, ha téged valaha elhagylak, őröngettetsz engemet a kín vagy gyönyörűség miatt.
Rólad ha én nem beszéllek, únalmat érzek magamban; semmiről sem emlékezem, minden bosszant engemet. ─ A te nevezésedre úgy rá vagyok szokva, annak, kihez közel járok, hogy az én szerelemtársammal magával szoktam rólad beszéllni.
Csak egy finnyás tekíntetedtől, csak egy nyájas szavadtól én hasztalan őrzöm magamat, akár megutálás, akár szívesség ─ a te édes hatalmadon kivűl semmi fátumjok nincs, amellynek engedelmeskedhetnének az én szívem mozdúlati.
Semmi kedves nem kedves nekem, ha tenéked kedves nem vagyok: az, ami nem a te adományod, megelégedésemre nincs. ─ Minden veled kedves nekem, légyen halom vagy erdő vagy rét: minden kedvetlen szállás, tőled, én Kincsem, messze.
Most beszéllek igazán: nemcsak szép vagy előttem, nemcsak az vagy előttem, kinek párja nincsen: hanem gyakran, igazságtalan az igaz, kárhoztatok minden más ábrázatukat: minden fogyatkozásnak tetszik előttem a te szépségeden kivűl.
A nyilat már nem törtem el, mert hijába, az én szégyenemre, próbáltam azt kihúzni az én szívemből, és azt tudtam, meghalok. Ah, ki akarván jőni a jajokból, jobban elnyomva láttam magamat. Ah, ugyanannak megpróbálásáért többet el nem tudnám tűrni.
A lépben, mellybe botlott a madárka, ollykor kiveri tollait is, szabadságot keresvén; de tollait hányván-vetvén, bajait (akadályait) újjítja: többször facit periculum fugiendi, jobban rabbá teszi magát.
Tudom, én nem ohajtom, hogy aludjon el az én régi kedves tüzem: mennél gyakrabban mondom azt, annál kevésbbé tudom óhajtani. ─ Tudod, hogy egy csácsogó ingerlet ösztönzi a beszédre a szerelmeseket; de azalatt, míg beszélnek, a láng el nem ment.
Vétkes bajtétele után így átkozza minden szempillantásba Márs haragjait a katona, és minden szempillantásba a Márs zászlói alá így tér vissza. Így megy a megvídúlt martalék, aki a tömlöcből kijött, viseletére azon láncoknak, mellyeket útált némelly nap.
Beszéllek, de mindenkor beszéllvén, rólad beszéllni igyekszem; de új szerelemre nincs gondom, nem változtathatom hívségem miatt. Beszéllek, de azután kegyelmet kérek beszédimért. Beszéllek, de egyedűl vagy bírám nekem minden pontban.
Egy nem állhatatlan szívet, egy illy tettetés nélkűl való bűnöst, ah, a te szereteted jőjjön először is megvígasztalni. ─ Az ő vétkét megbánt szerelmesébe legalább a szép Nice egy ámító lelket, tudja, hogy nem tud találni.
Ha nékem adsz egy békeség zálogát, ha nékem visszaadod, ó, Nice, a szívemet; amennyit már énekeltem a haragról, vissza akarom énekelni én a szerelemről.