Calliashoz

Calliashoz szerző: Kis János

   Szeretett barátom, kinek bátor keze
Már sok kétség között helyettem eveze,
S Musája már gyakran koszorút kötözött
Sok igazságból, melly volt tövisek között;
Mondd meg, honnan vagyon, hogy sorsa nemünknek,
Olly sokban homályos mese értelmünknek?
A világi élet, melly rövid s múlandó!
Nem kezdi-e hátúl azt is a halandó?
Még alig kezd lelke napja hajnallani,
Alig, a mit higyjen, tudott választani,
Mikor, mint kétségek gyászos áldozatja,
Maga szívét önnön kezével szaggatja.
Boldog, e harpyák ha minden eledelt
El nem kapnak, mellyet éhező lelke lelt;
Igen boldog, ha még őket elűzheti,
S elébb mint tetemit setét sír temeti,
Egy csendes kápolnát építhet magának,
Hol vigan áldozzék a lelkek urának.
Szint illy vakon húzott kártya hívatala,
Melly által lesz népe jó vagy rossz angyala.
Tógát vár a deák még gyenge korában,
S már érsekek között űl gondolatjában.
De ha élte delét harminc nyár elhozza,
Az elmúlt időket és magát átkozza.
Leveti hánykódva fekete ruháját,
S Mars szolgálatjában végzi el pályáját.
Mindjárt először is erre születtetett,
S minden más célra szánt időt vesztegetett,
Így mindnyájan csalárd tündér után futunk,
S mikor életünknek közepére jutunk,
Csak akkor gyujtja meg az ész fáklyácskáját,
Melly világosítja lelkünk éjszakáját;
Sőt még a szívnek is legvadabb érzése,
Az emberi lélek megrészegedése,
A szerelem, elébb kapja el bárkánkat,
S dühös szélként öszvezúzza árbocfánkat,
Mint megismérhetnénk azt a boldog utat,
Melly kőszirt s örvény közt bátorságot mutat.
Így sokszor magában az ártatlan lágy szív,
Egy Láisz szeméből égő szerelmet szív,
S a legédesb öröm olvasztó árjában
Nyújtja neki kezét Hymen templomában.
Lobogó lélekkel áldja házasságát,
Vélvén, hogy rózsákból szővte boldogságát.
De a csalárd remény őtet mint ámítja!
Társa hitszegése, melly szivét búsítja,
A ravasz asszonynak kemény vas vesszeje,
Harsogó nyelvének leverő ereje,
S még inkább a maga felhős ábrázatja,
Mind neki mind másnak eléggé mutatja,
Hogy nem lehet máskép nyúgalomra jutni,
Vagy főbe kell magát lőni, vagy elfutni.
Nyavalyás, a fejét, mint illik, sajnálja
S külföldre bújdosni könnyebbnek találja.
Itt sorsában végre remélvén jobb véget,
Egy szelíd lyányban lél angyali szépséget.
De a kemény szülék mostoha karokkal,
Fösvénység kezétől koholt vas láncokkal,
Megkötözve tartják mind a kettőjöket,
S ürömre fordítják édes örömöket.
S így, a mi ád földön legtöbb édességet,
Olly kín lesz, mellynek csak a halál ád véget.

   Oh, hálá az égnek, barátom, hogy velünk,
Kiknek annyi bánat s bú volt eledelünk,
A kegyes sors ezt a kínt nem kóstoltatta,
Mellynél nagyobb nincsen a holdnak alatta!
Hálá, hogy olly lelkek közelgettek felénk,
Mikor a szerelem lehellt tüzet belénk,
Hogy, ha bár kellene újra választani,
Akkor is csak őket fognánk ohajtani.
Én ugyan, kedvesem, ha értebb eszemmel
Új pályát lehetne kezdenem éltemmel,
Bár Elysiumban lenne lakozásom,
Dórist keresné fel első pillantásom.
S bár arany fonalból szőnék életemet,
Ha Dóris nem szőné, epesztném szívemet.
Engedd meg, barátom, szép szenderedésem,
Hadd álmodja végig forró képzelésem,
Mellynek versben sokszor gonoszb a hagymáza,
Mint midőn a testet hideglelés rázza.

   Tedd fel, hogy mihelyt szám első kérést tenne,
Egy jóltévő tündér mindjárt megjelenne,
Ha isteni keze nékem szót fogadna,
S mindent, a mit tőle kivánnék, megadna,
Elsőben isteni éltem tavaszában
Részt vennék pásztorok alacsony sorsában,
S most a virágokkal hímezett mezőben,
S kristályszín folyókat rejtő szép erdőben,
Nyájas barátságban a füvekkel fákkal,
Vígan játszadoznám a kis báránykákkal:
Majd a meghitt magas szilek árnyékában
Azt az édességet Dórisom karjában
Kóstolnám, mellyet tölt Ámor szent csészéje,
Ha mérget gonoszság nem vegyít beléje;
Majd a nyugvó napnak nézvén dicsőségét,
Zengenénk a tavasz s életünk szépségét,
Vagy Philemont áldnák lantom szebb hangjai
Ki, mikor vénségtől elaszott tagjai
Fiatal cserfává már már változának,
Még akkor is nyakán csüggött Baucisának.
Igy a boldogságnak gazdag országain
Repdesvén a tréfák s örömek szárnyain,
Olympust látnának testvéri szíveink,
S órákká lennének arany esztendeink;
S midőn délen látván ragyogni napomat,
Nemesb repűlésre szoktatnám szárnyomat.
Rendre járnám az ó s új idők bölcseit,
Gondosan keresném tudomány kincseit,
Nem metaphysicus kétséggel vívások,
Sem a gonosz okát fejtő állítások:
A teremtés s ennek csuda remekmíve,
Az ember, s leginkább változandó szíve,
Ezer szükségei, állandó javai -
Ezek lennének fő figyelmem tárgyai.
S ha néha szárnyammal az égbe repűlnék,
Titkok mélységébe csak azért merűlnék,
Hogy az istenségnek látván szent munkáit,
Némúlva bámúljam kezének csudáit.
Sokszor beszélenék Socrates lelkével,
S esdekelve kérném, hogy bölcseségével
Lakozzék számára szentelt sekrestyémben,
S gyújtson hasznos fényű világot elmémben.
Sokszor az örök hír képpalotájában
A múlt idők folytát szemlélném sorjában.
Itt, nemünk képének változó tábláját,
A sors fel s levivő hosszú lajtorjáját,
Phrygiából térvén a jeges tengerre,
Egyik népről másra, nézném szerről szerre;
S az emberi észnek bámúlván remekit,
Ama titkos mívnek vizsgálnám kerekit,
Melly bölcs törvény szerint mihelyt megszün járni,
Az országok vesztét menten lehet várni.
Így minden nemzetek, angyalok, istenek,
Mind, a kiknek hajdan oltárt szenteltenek,
Mind, a kik örűltek arany koronának,
Magok hív szinekben előttem állnának.
Így az embereknek viselt s tett dolgaik
Megvallnák, millyenek voltak forrásaik;
S a régi országok jó s bal esetei
Lennének a jövő időknek tükrei. -
A bölcsnek kell tudni bölcsen országolni,
Mint Friedrich példáján meg lehet tanolni.
E nagy mesterségben én is próbát tennék,
De csak mikor éltem ősze felé mennék.
De vajjon miképen jutnék királyságra? -
Hogyan tett az első király szert országra?
Tündérem, ha ura maradna szavának,
Id' adná egy részét bús Poloniának.
Egy részét kérném csak, mert tanítószékem
Elég bizonyságot tévén arról nékem,
Melly baj ötvennek is tenni igazságot,
Képtelenség volna kérnem nagy országot.
Te, barátom, Sullym s hív tanítóm lennél,
S bölcseséged által Trajanussá tennél.
Ifjú oroszláni bátor vitézséggel,
De nem fanaticus mérges dühösséggel,
Irtanád a hydra-babonákat velem.
Harcunkban vezérünk lenne a türelem.
Vallásom jobbságát éltem szép példával
Inkább mint a templom hirdetné tornyával.
Protestánst, óhitűt, zsidót, eretneket,
Klastrombéli és más rendű szerzeteket
Kész volnék félelem nélkűl megtartani. -
Inkább igyekezném jókkal felváltani
A gaz vámosokat, hamishiteseket
És a törvényrontó másféle tiszteket.
Vágynám - mert úgy illik - szép s jó katonára,
De főbb gondom lenne az eke szarvára;
S ha épen kívánnék rontók közt helyt lelni,
S Tamerlánhoz illő dolgokat viselni,
Minden ezer háznál nagyobb városokat
Tűzprédává tennék mint olly gyilkosokat,
Mellyek szűlik s küldik ama követeket,
Kik kacagva ejtik terhbe a szűzeket,
Újítani tudok, azt látod ebből már.
Oh, az gyermekjáték s kevés munkával jár!
De consiljárius úr, hát a versirókkal
Mikép bánunk? együtt tartunk-e Plátókkal? -
Úgy gondolnám, őket, az alchymistákat,
S a vélek közelről rokon prófétákat,
Köztársaságunkban nem fognánk bántani,
Feltévén, hogy tudnak ásni vagy szántani.
Illik, hogy békével hagyjuk azt a bogárt,
Melly plántánkban nem tesz sem hasznot sem sok kárt.
Hanem a vak lelkű gyász ördögűzőket,
S mindenféle tűzzel vassal térítőket,
A kik a józan észt nem hagyják fényleni,
Mind számkivetésbe kellene küldeni.
Máskép az észadás nehéz munkájában
Halkkal ballagnánk a természet nyomában.
A legzsírosb föld is először füvet hajt,
Melly lassanként felnő, s ád bort, búzát, olajt. -
A rabokat ugyan szabadokká tennénk;
De nem csak láncaik megoldói lennénk,
A mi több, adnánk is nékiek élelmet,
Mert méltán átkoznák máskép a kegyelmet.
Az akasztófákat, hogy a vad lelkeken
Példát mutatnának, régi bús helyeken,
Ámbár kegyetlennek fognának mondani,
Mind addig épségben fel hagynám állani,
Míg saját szemünkkel lennénk bizonyosok
Arról, hogy a gályán büntetett gyilkosok,
Az újabb törvények dicsőítésére,
Megtértek a nemesb erkölcs ösvényére.
Mint hasznos tagokat a földmíveseket
Ugy néznénk, s nem szívnánk soha ki véreket,
Távol légyen, hogy a földmérők módjára
Kiszabjuk étkeket délre s vacsorára. -
Ha mi jó falatot ehetik a paraszt,
Mint az úri gyomor szintúgy kedveli azt.
A kancsó könnyíti súlyát aggságának,
Lármája elnyomja hangját panaszának.
A hegedű táncra emelné lábait,
Még akkor is, midőn hordozná láncait.
S az illy örömöket egy ország jó atyja
Hív gyermekeitől épen nem tilthatja.
Nem, barátom! a mi legelső gyámolom,
Annak szép örömét soha nem gátolom.
S ha őrizet nélkűl lévő székem körűl
Boldogságán népem víg seregben örűl,
Vígan elegyítem közikbe magamat,
S munkámért csak ebben veszem jutalmamat.

   Barátom, ezreket boldogokká tenni,
S boldogságok tanúbizonysága lenni
Többet ér, mint egy új világ találása,
S mint a gyógyúlt vaknak a holdfény látása.
S nékünk minden estve illy gyönyörűséget
Adna, gyors munkákban mikor vetnénk véget.
Veled megosztanám minden javaimat,
Dicső pályánkon nyert szép borostyánimat,
A boldogok örömköny-hullatásait,
S áldó szavaiknak ígéző hangjait. -
De, kedvesem, itten mindenek változnak:
A vénség terhei ránk is várakoznak.
Megelégelvén már akkor a világot,
Mind ketten keresnénk bölcs magánosságot.
S te arany vessződdel gyermekink számára
Tettinket metszenéd hív márványtáblára,
Mellyet a maradék a hír templomába
Függesztne más remek munkák szép sorjába!